2017. december 23., szombat

N. Kósa Judit: Fenyők

A Bányász igazi virslimozi volt a József körúton. Hozzánk a legközelebbi, nem véletlen, hogy minden december 24-én délután oda vonszolt el a nagymamám, hogy eltöltsük a - számomra legalábbis - ólomlábakon vánszorgó időt. Még jó, hogy a népi demokratikus filmipar Kovács Krisztián személyében megtalálta a maga proto-Macaulay Culcinját, így aztán az évek során végignéztük a teljes Öcsi-sorozatot, míg odahaza, a Tűzoltó utcára nyíló ablakon át az angyalok bepottyantották a lakásba a csodásan feldíszített karácsonyfát. (Mondjuk idővel megérthették volna, hogy én történetesen a zselés szaloncukrot szeretem.)

Ha behunyom a szemem, sok tucat karácsonyfát látok magam előtt. A nagymamám kőkemény cukrokkal és réges-régi díszekkel szerelt, aprócska fáját. Az életem első saját otthonában röpke három nap alatt meggyilkolt tuját, amelyet az erkélyről cipeltem be a fűtött lakásba, majd vissza. Apósomék partizánfenyőjét, amelynek csúcsán igenis ötágú vörös csillag világított. Az előkarácsonyok dúsan díszített fáit, a "már az unokák is felnőttek" jelszóval beszerzett kínai műfenyőt, meg a csakazértis karácsony szállodai óriását.

Idén azt mondtuk, a szimbólum a lényeg, ki a fene akar derékig fenyőtűben állni napokon át, legyen csak pár ág, néhány marék szaloncukor, no meg a fényfüzérek, körbe-körbe a lakásban. A fenyőfaárus megértően bólintott, amikor a piacozásra tartott, vastag dzsekiben, fülig sálakba burkolózva elővezettük azon a hideg délutánon, hogy mi csak néhány ágat szeretnénk. Hosszan válogatott, időnként bele is szimatolt a kupacokba, aztán amikor hálóba csavarva odaadta a csokrot, láttuk, hogy néhány bogyós ágat is mellécsempészett. - Ugyan már, nem kerül semmibe - tolta el a pénzt.

Másnap munkába menet a legfinomabb feketeerdős szaloncukorból vittünk hálából kóstolót, de persze meg sem ismert. Mégis örült, úgy láttam.

N. Kósa Judit

Forrás: Népszava, 2017.12.23.