2018. április 9., hétfő

Becsukom az ajtót


Végül is mennyim van hátra?

Jó esetben húsz év, inkább annál kevesebb.

Azt már fél lábon is, vagy mankóval, vagy járókerettel.

Az út, mely előttem kanyarog, oda vezet.

Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó harmadában nekem már édes mindegy.

Leülhetnék, akár rezignáltan is várhatnám a nagy Kaszást.

Kinézek a fejemből. 

Látok napot, érzek szelet, érzékelem az elvonuló felhőket.

Működik a gyár, a szoba, asztalomon a gép, dolgozom, lélegzem.

Tovább.

Van ma és lesz holnap nekünk, itt-maradottaknak.

Persze jobb lett volna folytatni egy barátságos, szimpatikus környezetben.

Ott, ahol számít az egyes ember és hordozott értékei.

Ahol visszanyeri valós a helyét a Tízparancsolat.

Ahol van világos, akár országosan is követhető cél.

Ahol kiszámíthatóak a játékszabályok, mert vannak és mindenkire egyaránt érvényesek.

Ahol a vezetők önmagukban is szakemberek, Emberek, és hivatásukból kifolyólag a jobbításon, az ország felemelkedésén munkálkodnak.

Ahol nem a lopás, a mutyizás, a hazudozás, a tiszteletlenség, a megalázás, a megvezetés, a megfélelmítés, a botrányos beszéd és kommunikáció, a másként gondolkodó porig alázása, földbe döngölése a fentről jövő és sulykolt példa.

Jobb lett volna egy olyan hely, ahol nem érzem magam ennyire idegenül.

Ahol nem azon kell gondolkoznom, hogy akkor most előttem egy újabb négy év telis, de tele botrányokkal, képembe mondott hazugságokkal, kétes üzelmekkel, megúszott ügyekkel, mocskolódásokkal, karaktergyilkosságokkal, koncepciótlansággal, élet- és testidegen tervek megvalósításával? Képzeletem kevés hozzá, hogy még mivel.

Becsukom az ajtót.

Rácsukom az elkövetkező, borítékolhatóan méltatlan, szégyenteljes évekre.

A család, a barátok bejöhetnek.