- El tudnád mesélni, hogy te hogyan élted meg a földrengést?
Hogyne, hogyne. Hát az valami borzalom volt.
- Hol laktatok? Milyen házban laktatok?
Ugyanabban a házban laktunk, amelyről az elején meséltem, tehát a három szoba-egy verandás házban. Elfelejtettem mondani, hogy a ház rendelkezett bizonyos komfort fokozattal is. Volt egy úgy nevezett nyári fürdőszobánk, ami ugyan nem nyári volt, csak a lakástól külön az udvaron lett kialakítva. Úgy kellett ott fűteni, mint ahogy Magyarországon egy csomó helyen, fával. Mikor bemelegedett, akkor tudtunk fürödni és az valósággal isteni volt. Ott volt mellette a WC. Nagyon, nagyon jó volt ez a rendszer, hiszen egy héten többször is befűtöttünk és akkor egymás után mindenki le tudott fürödni.
- Ez nem olyan lehetett, mint amikor a közfürdőbe, oroszul a "bányába" jártak az emberek, hogy hetenként egyszer a heti koszt mossák le magukról, meg jó társaságban múlassák az időt egy kis vodocska (= vodka becézgetve) társaságában?
Igen, csak a "bányában" kádak vannak, nekünk meg zuhanyzónk volt, tehát mi nem ültünk óraszám a meleg vízben, hanem tusoltunk. Nagyon finom érzés, egyszerűen isteni volt, most is érzem. Volt egy nyári, egy valamilyen alkalmatosság, amolyan ballon, tartály féle az udvaron jó magasra felszerelve és nyáron a 47 fokos hőségben, ugye, a nap felmelegítette benne a vizet, és prímán lehetett zuhanyozni. Gondolj bele, nyáron a szabad ég alatt az udvaron tusolni, az egyszerűen földöntúli érzés.
- Bocsánat, hogy megkérdezem, de ti olyan család voltatok már akkoriban, akik egy héten akár többször is tisztálkodtatok?
Igen, igen, igen. Nem minden nap, de többször.
- Akkor te korán megszokhattad a tisztaságot.
Igen. Azután meg Moszkvában már a rendes diákszállóban természetes volt az angol WC és a rendes zuhanyozó. Ahogy kellett, európai emberhez illőn.
- Térjünk vissza a földrengés éjszakájára.
A földrengés. Mondom, éjszaka mi fönt voltunk a testvéremmel, meg azzal a kislánnyal, aki velünk lakott, szépen beszélgettünk. Édesanyám aznap egy hosszú értekezletet követően késő este 11 óra után jött haza. Azon a napon valahogy úgy jött ki a lépés, hogy én készítettem el a friss káposztába töltött tölteléket, az úgy nevezett töltött káposztát, de orosz ill. örmény módra. Elújságoltam anyámnak, hogy mennyire jól sikerült a káposzta, kérdeztem, megkóstolja-e. Egy kicsit bele evett, meg is dicsért érte, majd lefeküdtünk aludni. Akkoriban én tizennégy éves voltam, Kolja tizenkettő, s a velünk lakó kislány is úgy tizenhárom-tizennégy év körüli lehetett. A szobában hárman voltunk nők, a testvérem, aki általában a konyhában lakott, ezen az éjszakán bekéredzkedett hozzánk a szobába aludni. Azt mondta, hogyha lehet, ő most szívesebben lenne velünk. Behozta a matracát, s mi helyet csináltunk neki, összébb húzódkoztunk, hogy mellénk férhessen, úgy hallgatta ő is, amit a mama mesélt. Xenia mesélt, egyre mesélt, a meséjébe aludtunk bele mindannyian. Úgy hajnali egy óra tíz perc táján, legmélyebb álmunkból riadva, magunkról mit sem tudva éreztük, hogy megmozdul alattunk a föld. Illetve ezt már csak később tudtuk meg, hogy rengett a föld, mert addigra már magunkon éreztük a háznak, a saját házunk teljes súlyát. Életemet annak a bizonyos perzsa szőnyegnek köszönhetem, amely most a nagy szobám falán a rekamiém fölött van felfüggesztve. A szőnyeg mintegy óvó szárnyként borult rám, úgy fogta fel, tompította a rám zuhanó téglák, gerendák súlyát, ütéseit. Hallom valahonnan a távolból édesanyám nyöszörgését, akinek valamilye nagyon fájhatott. Vaságyaink voltak, amelyeknek gyönyörű rugói voltak és istenien rugóztak. Most is magam előtt látom őket. A magyar üzletekben is lehet kapni ilyen ágyakat, rohadt sok pénzbe kerülnek és nekünk ezek voltak a mindennapos ágyaink. Matracbetétek voltak rajtuk, azokra tettük rá a lepedőt és úgy aludtunk. Az egyiknek a lába törhetett el és ez az eltörött lábrész eshetett rá anyám combjára és törhette el combjának nyakát. Anyám ott feküdt fájdalmaktól gyötörten és egyre azt kérdezte szinte önkívületi állapotban, mi történt, mi történt, de hát senki sem tudta, hogy mi történt, és akkor anyám elkezdte mondani, hogy valószínűleg atomtámadás lehetett. Ahogy ott feküdtünk, egyre feküdtünk a nagy romhalmaz alatt, mely valamikor a házunk volt, anyám egyre csak arról a vendég kislányról beszélt, meg a testvéremről - számba véve a családtagokat -, de rólam egy szót sem ejtett. Akkor egyszer csak elkezdett eszelősen nevetni és azt mondja -, hát ez egy olyan gondolom, pillanatnyi észbeli probléma volt, valamiféle kihagyás… -
- kisebb elmezavar, nem?
Igen, elmezavar -, mikor azt mondja, hogy hát van nekem még egy Rita nevű lányom. És akkor elkezdett kiabálni, hogy hol vagy Rita, Rita megvagy? És akkor mondom, hogy itt fekszem a szőnyeg alatt. Kapsz levegőt? Kapok, és akkor tényleg kaptam levegőt, gondolom, hogy az a szőnyeg segített ebben is és akkor anyám elkezdett ordítani, hogy segítség, segítség. Hát most el lehet képzelni a négy embert amint a földön fekszenek, magukon a házukkal, s onnan kiabálnak segítségért.
- Hallott valaki benneteket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése