2010. április 29., csütörtök

Akkor és most

(Szombatra úgy estünk be Tiborral egy jó barátomnál tartott vendégségbe, hogy a lengyel-szlovák út porát éppen hogy csak sikerült lemosnunk magunkról és így is késtünk vagy egy órát. Előtte való napon Pszczyna-ban, Krakkótól körülbelül hetven kilométerre fekvő, kastéllyal, hatalmas ősparkkal, szép főtérrel rendelkező kisvárosban jártunk. Ukrán Ljuda barátnőm egy túrista csoport tagjaként érkezett és hívott ide, hogy útjának utolsó állomásait közösen járjuk be. A péntek fél napját töltöttük intenzíven együtt egymás társaságában, ahogy mondják, sülve-főve. Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor valaki egy rég nem látott, ritkán megélt, mélyen szeretett baráttal találkozik. A kezdeti kitörő öröm mögött ott bújik meg a ki- és át nem beszélt témák egyenest garmadája. Ezek sorra is kerülnek, meg nem is, szó is esik róluk érintőlegesen, mélyebben, meg nem is. Az embernek olyan érzete van, mint akit témák és érzelmek söpörnek le a lábáról, meg az elapadhatatlan kiváncsiság a másik iránt, meg mind az iránt, amit képvisel. Ljuda-nak mérhetetlen hálás vagyok, hogy egymás után immáron harmadszor teszi lehetővé intenzív és koncentrált találkozásainkat azáltal, hogy eljön valamilyen körútra Európa nyugatibb felébe. És én kapva-kapok az alkalmon, lehetőségeken, tudván tudva, hogy lakhelyére, mely egyetemi tanulmányaim színtere volt annak idején, Harkovba egyetlen porcikámmal sem vágyom. A harminc egynéhány évvel ezelőtti Harkov sem érintett meg igazán, úgy gondolom, hogy az azóta eltelt idő a város fényén jottányit sem emelt. Emlékszem, hogy legutóbb tíz éve jártam kiküldetésben Harkovban és szálltam meg három éjszakára Ljuda-nál. Az útnak az volt mindent elsöprő hozadéka, hogy nála, a családjánál lakhattam, s beszélgetéseinknek idő nem szabott a mostanihoz képest korlátot. A várost szürkének láttam és egyhangúnak. A boltok - a múlttal ellentétben - roskadásig tele áruval, mely a mai kor vitathatatlan vívmánya és csak keserédes mosolyt csal arcomra fiatal korom maró hiánygazdasága. Amikor Csehov elbeszéléskötetét szerettem volna annak idején megvenni, mert az egyik könyves kioszkban nagy örömömre pillantottam meg, akkor az eladó kéretlenül csapott hozzá két másik névtelen senki egy-egy művét, ezt hívták nagruzka-nak, ráadásnak, jelen esetben derült égből jött ráadásnak. De fasírthoz való darálthúshoz úgy juthattunk csak hozzá, ha protekciónk volt a hentesnél és valamelyes felárért tett belőle félre nekünk. Az Amo-szappan, valamilyen magyar illatszer pedig egyenesen csodát művelt, különösebben zökkenő mentes utat biztosítva márkás tévéhez, fényképezőgéphez. De most és itt Pszczyna-ban, majd pár óra múlva Krakkóban az idő nem vásárlásról, hanem békésen, jó hangulatban, kellemesen eltöltött időről szólt, meg egy közösen elköltött ebédről, majd késő esti búcsúzásról.)
- Össze lehet hasonlítani Xenia, teljes nevén Xenia Nyikolajevna Asrijan életét a Te évtizedekkel később beteljesedett életeddel? Az életminőséget, színvonalat tekintve ezek az életek hol állnak egymáshoz képest?
Nem, összehasonlítani nem lehet, csak az irányt lehet meghatározni, hogy ugyanabba az irányba mentünk.
- Amin az anyukád elindult, azon az úton haladtál és fejlődtél tovább te magad is. Mit tudsz arról mondani, hogy amit te képviselsz, azt hogyan sikerült továbbadnod gyerekeidnek?
Ebbe már nagyon sokat beleszólt a Péter, aki a saját nagyon jó tulajdonságait hozta be a családba, és már ezek a jó tulajdonságok mentek át a három gyerekbe. Egy dolog, amit a Kati vette észre, hogy amikor meséltem a családomat, akkor neki úgy tűnt, hogy ebben a családban már régebb óta a nők (nevet) keresik a pénzt.
- Igaz, valahogy így alakult.
Mert az én anyai nagyanyám gazdag nő volt, a papa meg iparos volt. Azért gondolom, hogy a szikvíz gyára úgy lehetett, hogy valaki először odaadta rá a pénzt, s csak utána lett ő a gyár által gazdag. Tehát ott már a nagyanyámtól kezdődött a történet.
- Xenia esetében egyértelmű volt, hogy ő volt az elsődleges kereső.
A Kati egyértelműen rám sütötte, hogy nálunk meg én kerestem a több pénzt, mert a fix fizetés mellett a rengeteg kiküldetésből jött a sok napidíj. A két lányomról nem beszélünk, róluk jobb most hallgatni.
- Ők is bele illenek ebbe a vonalba.
Teljesen. Az egyedüli ember, aki mindez alól kivétel lehet, a Sanyi. Per pillanat így néz ki a helyzet.
- Tudom, hogy az apu hatása is hozzájárult a neveltetésünkhöz.
Nem tudom, de úgy gondolom, hogy a lányok viszik tovább a vonalat.
- Jobban látod valamelyikünkben az örmény tulajdonságokat?
A Kati nagyon érdeklődik az örménység iránt, de elég messze van attól az életvonaltól, amit az anyukám képviselt, meg én is képviselek, hiszen mi nem voltunk fanatikus hívők. Anyuka is, Péter is, magam is a Tízparancsolat szerint éltünk. Elő kellene most venni a Bibliát és meg kellene nézni, mit nem tudunk abból a Tíz Parancsolatból teljesíteni. De hát én most hetvenöt évesen továbbra is csinálom a vak barátnőm, a másik barátnőm körüli segítéseket, az egyiknek heti rendszerességgel vásárolok be, a másiknak havonta hordom az ásványvizet. Továbbra is kezelem egy házbeli barátnőm problémáit, meghallgatom a legkülönfélébb lelki-fizikai bajait. Rendelkezésére állok egy pesti barátnőmnek napi szinten annyiszor telefonon, amennyiszer csak szüksége van rám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése