2010. május 26., szerda

Mi, magyarok

(Tudom, nincs olyan, hogy általában a magyarok ilyenek vagy olyanok. Nem létezik az általában egy nép esetében, amikor olyannyira különbözőek és sokfélék vagyunk, egyikőnk sem hasonlatos a másikhoz, mindenki a maga nemében utánozhatatlan és egyedi. Mégis felismerhetőeknek tűnnek bizonyos jellemvonások, amelyek nagyon is általánosítva, de leírnak, bizonyos fokig jellemeznek egy népet. Anyám kívül-belülállóként mond véleményt rólunk, s teszi ezt ötven éves ittléte, gyakorlati tapasztalata alapján. Amit mond, nem kellemes fülnek, szemnek egyaránt, ám mégis valóságosnak érzem jellemzését, kritikáját, mellyel bennünket illet. A magam ötvenegynéhány éve szinte szóról-szóra ugyanezt mondatná velem, anyám ebben is megelőzött.)
- Férjhez mentél apuhoz és ide költöztél Magyarországra, az életed itt zajlik. Te végül is jó érzéssel gondolsz Magyarországra, hálás vagy ennek az országnak, hogyan alakult a véleményed az idők folyamán az országról?
Ezerkilencszázötvennégyben, amikor megismertem a Pétert, akkor nekem csodálatos véleményem volt Magyarországról. Ez nem Péterrel kapcsolatban, nem Péter hatására történt, hanem abszolút a saját információim alapján, leginkább a magyar zene miatt alakult pozitívan. Kálmán Imre zenéje engem teljességgel elbűvölt, akkor én valósággal bele voltam szeretve az összes magyar emberbe, minden zenébe, az összes operettbe, a magyar operettbe, amely akkoriban különben is nagyon híres volt. Ötvennégyben jött a Péterrel való megismerkedés és akkor én bele szerettem, ide jöttem Magyarországra ötvenhat március tizenegyedikén. Én akkor igazság szerint nagyon jó tapasztalatokat szereztem a magyar emberekkel való kapcsolatban. Én akkoriban nagyon szerettem a magyarokat. Igen hamar megtanultam a nyelvüket, próbáltam úgy beszélni, hogy ne érezzék, hogy nem vagyok magyar. Ezt több okból is szerettem volna. Egyrészt azért, hogy ne érezzék a magyarok, hogy idegen ajkú vagyok. Másrészt ugye azért, mert ott voltak a zűrös politikai események, ami miatt nem volt az olyan nagyon jó, ha az ember nem magyarul beszél. De az ötven év alatt, amióta én Magyarországon élek, akkorát változott a nép, az atmoszféra, a társadalom, hogy azt már semmiféle képpen nem lehet összehasonlítani azzal, amilyen annak idején volt. Amikor én Magyarországra jöttem, az volt a véleményem, hogy a magyarok nagyon türelmetlen emberek. Öt perc alatt legyen lakása valakinek, öt perc alatt legyen autója valakinek és öt perc alatt legyen meg neki mindene. Én ezt láttam. Akkor csak a türelmetlenség látszott bennük. Amióta itt vagyok Magyarországon, azóta én rettenetesen rossz jellemvonásokat vettem észre a magyarokban általában. Az egyik és a legelső és a legborzalmasabb: az irigység. A második: a sumákság. A türelmetlenség az megmaradt. A nem őszinteség (őszintétlenség). Olyan kétszínűség van az országban, hogy az valami szörnyű. És nem becsületesek. Nem becsületesek, korruptak. Lopnak is, meg korruptak is.
- Hát ahogy ezt itt nekem sorolod, az eléggé letaglózó.
Nem szavahihetőek. És még egy vonás a városi és a falusi ember viszonylatában. A városi ember már kezdi megtanulni, hogy ha holnap tíz órakor találkozunk, akkor az háromnegyed tíz, tíz óra vagy negyedtizenegy. De a falusi ember, az nem jön el a találkozóra, de nem is szól, se telefonon, sehogyan sem, hogy nem tud ott lenni vagy nem tud odaérni. Én ezeket a vonásokat soha az életben nem fogom tudni megérteni.
- A falusi ember nem tisztább, mint a városi?
Tisztább. Kevésbé korrupt, de ugyanolyan sumák, az össznépi sumákság az egyszerűen rettenetes. Lehet, hogy egy-két vonás eszembe fog még jutni, akkor majd megmondom.
- Elfelejtetted mondani, hogy a magyar nép pesszimista. Nem bízik és nincsen pozitív jövőképe.
Igen, és kérlek szépen, nagyon nem gondolkodik azon, hogy mi van az országban, például hogy miért lehetett a népet ennyire két felé osztani. Nekem az ismerőseim, a barátaim között is vannak olyanok, akikkel soha, de sohasem beszélek politikáról, mert egyrészt ismerőseim közül nem tudom, hogy milyen nézetet vallanak, de igenis van olyan barátnőm, akivel például csak azért nem beszélek politikáról, mert tudom, hogy nem vagyunk egy platformon. Abszolút.
- És az csak megrontaná a viszonyt.
Egy szempillantás alatt.
- Ha te a magad jellemvonásaidat hasonlítanád össze a magyaréval, mennyi különbséget látsz közöttünk? Tudtál ilyen értelemben nem magyarrá válni?
Én ezalatt az ötven év alatt, amit itt töltöttem, úgy érzem, hogy bölcsebb lettem, kicsit szélesebb lett a látóköröm. Én nem lettem sem korrupt, sem sumák, sem becstelen, hazug sem lettem. Én mindig mindent és mindenkinek őszintén megmondtam. Ha valakinek a szemébe nem lehetett megmondani a rosszat, mert az nagyon lesújtaná, akkor inkább semmit sem mondtam. Azt sosem mondtam, hogy te milyen rendes és aranyos ember vagy, mikor azt kellett volna mondanom, hogy te milyen szemét vagy. Én ilyet nem mondtam, mert nem szeretem a konfrontációt. És azt is észrevettem, hogy az utóbbi években, mióta Péter meghalt, én egyszerűen már fizikailag sem bírom az igazságtalanságot, a hazugságot és az erőszakot. A könyvekben sem bírom azokat a részeket olvasni, ahol igazságtalanság és erőszak van jelen, úgy kell magamat erőszakkal rávennem, hogy elolvassam, másként nem bírom. Tényleg nem bírom. Ez van, drágám.

2010. május 18., kedd

Intermezzo - tablókép

Kedves érdeklődő Olvasóim!
Az áprilisi Szellőzéstan részbe beletettem anyám, Rita egyetemi tablóképét. A képre kattintva nagyíthattok, kicsinyíthettek. Nem kerül sok időbe megkeresni Rita (Aslanova Margarita Nyikolajevna) egyetemi végzős fényképét. Istenem, milyen fiatal volt anyám! Akár hiszitek, akár nem, a mostani Rita még javában emlékeztet akkori önmagára.
Igyekszem idővel fényképeket feltenni a blogba, ahova értelem szerűen valók. Mindazzal gazdálkodhatom, amit anyámnál kutakodva felleltem.
Köszönöm türelmeteket.
Üdvözlettel:
Szegő Panni

2010. május 16., vasárnap

Viszonyok

- Emlékszem, hogy az egyetemi éveim alatt egyszer voltam Jerevánban. Tíz napig Kolja-éknál aludtam, étkeztem, éltem. Mikor Kolja haza jött a a munkából, leült a konyha-étkezőben, amely egy helységben volt, leült az asztalhoz és egész este onnan fel nem állt. Onnan adta ki az ukaz-okat, parancsokat mindenkinek, feleségének, gyerekeinek, velem ott beszélgetett, egy szalmaszálat otthon keresztbe nem tett. Ez egy szabályos örmény családi felállás?
Igen, így néz ki egy átlagos örmény család munkamegosztásban. És különben is a testvérem véletlenül kétszer annyit keresett mindig egész életében, mint a felesége, aki egy orosz irodalom tanár volt az iskolában a felső és nem az alsó osztályokban, s hát erre föl természetesen ő vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy a világon semmit se kelljen otthon csinálnia. Gyerekkorában még tudta, hogy mi az, porszívózni, vagy fölmosni, port törölni, egy mosógépet berakni, mosni, de felnőtt, családos korára mindent elfelejtett, vagy ha nem is felejtette el, szándékosan nem csinálta, az az asszony dolga volt.
- Olyan modellre lett volna szükség, hogy a feleség otthon van egész nap és a hátteret biztosítja, a családot, lakást rendben tartja és férj meg dolgozik, mint egyetlen, fő kereső?
Eredetileg igen, mert Kolja feleségének, Szvetlana-nak az édesanyja ilyen volt. Neki magas rangú tiszt volt a férje, aki megkereste a pénzt és a mama otthon volt, és istápolta a két gyereküket, azt hiszem, ketten voltak Szvetlana-ék a fiú testvérével. Ő tehát ezt a családmodellt láthatta, neki ez igazából nem lehetett furcsa.
- Most visszatérve a Xenia-ra, akkor mindennek alapján Xenia-nak sem kellett volna dolgoznia, hanem az apukának kellett volna eltartania az egész családot?
Eredendően így kellett volna lennie. Azonban Xenia nálánál egy jóval idősebb férfihez ment, aki amikor hatvan éves lett, akkor ő már nem tudta egyedül a négy-tagú családot eltartani.
- Volt neki nyugdíja?
Nagyon kicsi nyugdíja volt, s abból nem lehetett volna mindannyiuknak megélni.
- Visszatérve az örmény férfi típusra, amikor Örményországban, de akár Grúziában jártam, akkor feltűnt, mintha a férfiak arról szólnának, hogy az egyhavi keresményüket körülbelül tíz nap alatt költik el. Tíz nap alatt mintegy fölélik, elverik, elmulatják. Vendéglőkbe, éttermekbe járnak, s akit csak lehet, aki csak a társaságukban vannak, meghívnak, összehaverkodnak mindenkivel, ilyenkor az egész világot a keblükre ölelik, nagy lábon élnek.
Igen, eléggé mulatós emberek.
- Körülbelül tíz napig élnek teljes virágzásukban, aztán húsz napig valahogy meghúzzák magukat.
Így van. Aztán azt is tapasztaltam, amikor Jerevánban jártam, ugye az nem a szülőhazám, a testvéremnél voltam, meg kiküldetésekben, s akkor azt láttam, hogy az örmény férfiak szabályosan támasztják a falat és az örmény nők zokszó nélkül dolgoznak. Komolyan ezt láttam. Igazából nem lehet azt mondani, hogy olyan nagyon, de nagyon szeretnének a férfiak ott dolgozni.
- Türkmenisztánban nem jártál azóta?
Ezerkilencszáznyolcvannyolc óta nem jártam otthon. Akkor kiküldetésben voltam ott, de aztán nem mentem többé oda, hiszen azóta átvette a hatalmat a türkmén Basi és akkor oda már nem lehetett betennie a lábát senki idegennek.
- Amikor utoljára ott jártál a szülővárosodban, mit tapasztaltál belőle?
Ashabad, mint város fejlődött, épült, szépült, de az emberek fejében nagy változások nem történtek. Ezt a saját családomon is tapasztaltam. Természetesen akkor már mindenki tudta, hogy mi az, hogy rádió, mi az, hogy televízió, mi az, hogy videó, mi az, hogy magnetofon, mi az, hogy kazetta. Szóval mindezeket már tudták. Lehet, hogy már videó is volt, de erre nem emlékszem pontosan. Sok mindent tudtak már, de a fejükben akkora nagy forradalom mégsem ment végbe.
- Ez a türkmén diktátor nyomja rá a bélyegét Türkmenisztánra.
Ez már a második, aki most van, mert az első meghalt és a második vette át tőle a hatalmat. Rettentő hatással van az egész országra. Először is nem lehet oda menni. Ashabad, az maga egy valóságos oázis a Karakum sivatag kellős közepén, ami egy látványosság a turistáknak, akik megcsodálhatják magát az oázist és a sivatagot. De hát nem lehet menni, mert oda most senkit sem engednek be. Ugyanis ha szabadon ki-bejárhatnának a külföldiek, akkor tapasztalnák egy diktátor működését és annak összes következményeit, amit hírül vinnének a világba. Még levelezni sem lehet onnan ide Magyarországra. A barátnőm, amióta a türkmén Basik vannak a hatalmon, azóta nekem egyetlen levelet sem írt, míg addig egyébként általában írogatott.
- Hiányozna az ország, a város, visszamennél, ha lehetne?
Nem, nem, egyáltalán nem. Én nem mennék se Türkmenisztánba, se Oroszországba, se Örményországba, sehova nem mennék a volt köztársaságok közül, még látogatóba sem, mert úgy érzem, hogy ezek olyan országok, ahol nincs rend, egyáltalán semmilyen rend nincs. Magyarországon is szokták azt mondani, hogy nem vagyunk jogállam, hiszen sokszor fordulnak elő olyan dolgok, amelyek tényleg ezt is bizonyítják, de azért mégiscsak nagy részben jogállam vagyunk. De én ott semmiféle jogállamiságot nem érzek és nem érzem azt, hogy az ember akár valamiféle jogi biztonságban élne. Az, hogy fejbe vágják az embert és elveszik a pénzét, az ezer százalékig biztos, tehát ebből adódóan egyedül ki sem mennék sem Moszkvában, sem Jerevánban, sem Ashabadban az utcára, még nappal sem, mert nappal egyszerűen csak fejbe vágnak és elveszik a pénzedet, elszaladnak és minden jogi következmény nélkül marad. Ott jogállamiságot semmiféle képpen, egyáltalán semmilyen biztonságot nem érzek.

2010. május 11., kedd

Kolja, a nőcsábász

- Ki takarított otthon?
Mi.
- Gyerekek.
Igen. Anyánk nem, hát neki pénzt kellett keresni.
- Az ember gyerekének lehetett valami kedvtelése, amit nagyon szeretett csinálni? Például szerettél olvasni?
Nagyon sokat olvastunk, rengeteget a testvéremmel.
- Anyátok meséket olvasott nektek.
Nemcsak meséket, anyánk mesélt nekünk mindenfélét. Egy könyvet elolvasott, ha úgy gondolta, hogy azt el kell nekünk mesélnie, akkor elmesélte, s akkor azt mi is elolvastuk, ha megtetszett. Mindenfélét mesélt. Az ő szájából tudtam meg, hogy milyen könyvek léteznek, miket, milyeneket kell olvasni. Mire iskolába kerültünk, addig minden kötelező irodalmat - erős túlzással - már százszor elolvastunk. Anyám küldött bennünket színházba, moziba. Színházba úgy küldött bennünket, hogy volt Ashabadban Orosz Drámai Színház, Orosz Opera, Türkmén Drámai Színház és Türkmén Opera. Mi elmentünk az Orosz Drámai Színházba és az Orosz Operába, mire én Moszkvába kerültem az egyetemre, addigra én otthon már az összes irodalmi és zenei szépséget már mind megnéztem, a legnagyobb orosz drámaírók műveit élvezhettem színpadon, Moszkvában meg másodszor, harmadszor láttam őket.
- Te mikor tizennyolc éves lettél és felkerültél Moszkvába, addigra olyan neveltetést kaptál Xenia-tól az általános műveltség területén, hogy megfelelően tudtál indulni az életben?
Azt hiszem, igen, ott csak tovább fejlesztettem.
- Az erős, biztos alap, támasz megvolt.
Persze, megvolt. És a viselkedési normákat is, anyánk mindent belénk táplált, hogy s mint kell viselkedni, mi tudtunk gyönyörűen leveleket írni, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell elkezdeni, hogyan kell beadványokat, nyilatkozatokat készíteni, bennünket anyánk mindenre megtanított, tehát mi nem úgy ültünk le, hogy jó napot kívánok, aztán írtunk valami katyvaszt, hanem volt valami bevezetés, tárgyalás, és a végén befejezés. Ez minden levélben nálam így van.
- Biztos ismétlem magam, de bizonyos dolgokat újból és újból megkérdezek, mintha attól valami is változna, de minden bizonnyal egyre mélyül, cizellálódnak a viszonyok, kapcsolatok, események. Ti a Koljával milyen testvérek voltatok? Nem verekedtetek?
Nagyon jó testvérek voltunk, de sokat verekedtünk. Az elején meséltem, hogy mindig ijeszgetett, hogy pojdu v jasik i vozmu, és elveszi a fiókomból a csokimat vagy egyéb rejtett kincseimet. Nagyon jó testvérek voltunk, nem volt nekünk semmi problémánk egymással gyerekkorunkban.
- Egy suliba jártatok?
Nem, ő a Fiú Iskolába járt, én meg a Leány Iskolába.
- Nem fordulhatott elő az az iskolában, hogy azt mondták volna neki, hogy
- bezzeg, a nővéred annak idején!
Nem, nem. Ő különben is szégyellte a nővérét rozsda színű haja miatt. Koljának mély, ébenfekete haja volt. Hajamat apámtól örököltem. Vörös hajszínem érdekes módon Ashabadban mindig is terhet jelentett számomra, csúfoltak, szégyelltek miatta. Moszkvában viszont mindenki különlegesnek és gyönyörűnek találta. Amikor meg Magyarországra kerültem, mindenki csodálta a maga természetességében ragyogó vörös hajamat. A hajszínemmel tehát nagy átlagban nem volt semmi problémám. Vörössége az első szülésemig tartott, aztán kezdett amolyan semmilyen, seszínű lenni. Ami a testvéremet illeti, ő egy évvel később jött az egyetemre tanulni, mint én. Amíg egyetemista volt, folyamatosan hajkurászta a csajokat és akivel csak kapcsolatba került, magáévá is tette az illető hölgyet. És akkor jöttek a lányok egymás után, hogy nekik nem kell a gyerek, mert a testvérem nem veszi el feleségül. Én meg vittem mindegyikőjet abortuszra, mindenkinek segítettem orvost találni, szóval mindenkivel én foglalkoztam.
- Ez pénzbe került?
Persze. Végül volt egy lány, aki igen nagyon beleszeretett a testvérembe és erősen szeretett volna hozzá férjhez menni, és azt hiszem, hogy még gyereket is várt tőle. Mikor tudomást szereztem erről, elmeséltem Kolja-nak, aki erre azt mondta, hogy őneki eszében sincs megnősülni, neki nem kell semmi, a legkevésbé sem felelősség egy nőért, gyerekért, családért, ő most egyelőre tanul és kész. Na én erre megírtam mindezt anyánknak. Anyám rettentően megdühödött Kolja-ra, felelőtlen viselkedésére. Fogta magát és írt az egyetem rektorának egy levelet, hogy nagyon szépen kéri, ezt és ezt a diákot, Kolja nevű fiát vágják ki az egyetemről egy évre, menjen dolgozni akárhova, és egy év múlva vegyék vissza, hadd térjen addig magához, hogy amit ő csinál, az nagyon nincs rendben. Az egyetem rektora megkapta a levelet, kivágta a Kolja-t az egyetemről és elküldték valami bányába dolgozni. Mikor egy év múlva visszajött a bányából jött azt mondta, hogy
- nagyon jót tettetek velem, mert annyi pénzt kerestem, hogy három hónapra most egy taxisofőrt bérelek magamnak (nevet), az fog engem mindenhova fuvarozni. (nevetünk) És a végén természetesen elvégezte az egyetemet.
- Megkomolyodott? Az eset segített ebben valamit?
Azt nem lehet mondani, hogy megkomolyodott volna, mert huszonöt vagy huszonhárom évvel ezelőtt, amikor Moszkvában voltunk a férjemmel és ott találkoztunk a testvéremmel, akkor ő azt mondta, hogy ő nem ért egyet a mi életstílusunkkal, életvitelünkkel, ő igenis – ekkor már ötven vagy ötvenkét éves volt – hajkurászta a nőket egész életében, most is azt csinálja, és mi csak ne szóljunk bele az ő életébe. Végül is, valószínűleg nem változott, sőt, biztos, hogy nem változott, hiszen ezt követően nem sokkal a felesége elvált tőle és akkor ugye más nők után kellett néznie, akik kibírják az ő – idézőjelben vett – csodálatos természetét.

2010. május 9., vasárnap

Borscs, harcso, dolma, édességként tort Napoleon

(Egy nappal vagyunk május nyolcadika után, amikor is Frildi barátnőm ünnepli születésnapját. Nagy nehezen sikerült megjegyeznem ezt a dátumot, most meg is örökítem, hogy el ne feledjem még egyszer. Egészséget szoktam kívánni mindenkinek, akinek a születésnapját ezért vagy azért számon tartom. Igen, egészséget, hiszen negyven éves korunkkal egyben a "garanciánk" is lejárt, ahogy ezt családorvos, belgyógyász Kati húgom mondta ezelőtt ki tudja már hány évvel. Akinek pedig mégsem járt volna le, az érezze magát szerencsésnek, de olyan is van, akit már jóval negyven éves kora előtt bajok gyötörnek. Nos, Frildi, neked is egészséget kívánok, sokat belőle, tartson ki még legalább ugyanannyi ideig, mint éveid jelenlegi száma. És persze maradj meg olyannak, mint amilyennek megismertelek egy közös munkahelyünkön, ahol egy kevéssel rövidebb ideig, mint egy év dolgoztunk együtt: nyugodt, bölcs,  kérdésekre általában válaszokat adó ember, aki tudja, hogy mit miért, meg merre hány méter. Sok boldogságot. Ma meg május kilencedike van: a fasizmus feletti győzelem napja, ami nekem legbelül, agyam hátsó berkeiben valahol igenis ünnep, mégha akkor gondolatban sem voltam meg és csak jóval később hallottam apám családjában bekövetkezett mérhetetlen emberi veszteségekről, és még annál is később láttam a Ballada a katonáról és a Szállnak a darvak szovjet filmeket, amelyek mind a mai napig kedvenceim közé tartoznak és akár akarom, akár nem, mindig megkönnyezem, végig sírom. Az eső, a nap, a felhő szinte szabály szerű váltakozását nem számítva, ilyenek ezek a május eleji napok.)  
- Most hogy az ételekről beszélünk és Xenia-t mind közelebb érezve, aki iskolában tanított és korrepetált otthon, neki mikor volt egyáltalán ideje főzni?
Amíg az apuka élt, addig ő elég sokat segített anyukának. Mikor pedig az apuka nem volt már, akkor mi gyerekek segítettünk neki és tanultuk meg a konyhai munkát, többek között a főzést. No de mi nem olyan sokat tanultunk anyánktól. Végül is amikor én Moszkvába kerültem, akkor nem volt ott nekünk, diákoknak annyi pénzünk, hogy mi csináltunk volna ott két fogásos, vagy nem is tudom, milyen tartalmas ebédeket. Örültünk neki, hogy a hagymát, a krumplit, a kenyeret meg tudtuk fizetni. Készítettünk sült krumplit simán, sült krumplit hagymával, sült krumplit kenyérrel, sült krumplit kenyér nélkül.
- Egy generációval később mi ugyanezt ettük Harkovban, sült krumplit sült krumplival és néha vettünk farsirovannoe mjaszo-t, darált húst, akkor meg ettünk sült krumplit fasírttal.
Nálunk úgy volt, hogy amikor ünnep volt vagy több pénzünk maradt, akkor lementünk a sarokra, ahol volt egy zakuszocsnaja nevezetű intézmény, amolyan büfé szerű valami, és abban voltak virslik, csodálatos virslik. Először is azért, mert valódi húsból készültek és ízesek voltak még ehhez, juhbeles virslik voltak. Azon kívül mindez ötvenkettő-ötvenháromban történt, tehát nagyon régen, amikor még Sztálin élt.
- Az én időmben sem volt semmi baj a virslikkel Harkovban, nagyon szerettük, előszeretettel vettük, ettük mi is.
A virsliket lehetett enni vagy sárgarépával, vagy káposztával, párolt káposztával, párolt sárgarépával, párolt zöldborsóval, és ezek úgy voltak elkészítve, mintha főzelékek lettek volna, csak ők akkor még nem tudták, hogy az főzelék, hanem ők csak azért csinálták főzelékhez hasonlóan, hogy szaporítsák egy kicsit, tehát egy amolyan lisztes besámelbe tették a zöldséget, ezáltal több is volt, meg tartalmasabban lehetett enni.
- Ezek voltak a moszkvai ételeid. És mit ettetek Türkmenisztánban?
Hát Türkmenisztánban nem volt olyan sokféle ennivaló.
- Valamit csak ettetek, hiszen valamitől csak felnőttél.
(nevet)
- És biztos, hogy nem voltál elhízva.
Senki sem volt elhízva. Húslevest ettünk. Harcso-t ettünk, borscsot ettünk.
- Mi is az a harcso?
A harcso az egy olyan birkából készült leves, amiben minden benne van: krumpli, rizs, sűrített paradicsom, hagyma, szóval nagyon finom.
- Egytál étel?
Igen. Igazság szerint aki megismeri, megszereti, egyszerűen oda van érte. Sűrű leves.
- A borscs is ilyen.
Na most mi a borscs-ot sem hús nélkül főztük, hanem hússal.
- Mégpedig marhahússal.
Igen, mert mi általában egytál ételt ettünk, nem volt több fogás.
- A marha nem volt Türkmenisztánban szent tehén?
Neeeeem.
- Értem, tehát tettetek marhahúst is az ételekbe.
A borscs-ot hússal ettük, a harcso-t is hússal ettük, a húslevesben is volt hús. Sült krumplit csináltunk, fasírtot csináltunk, anyám sokszor csinált töltött paprikát. Nálunk a töltött paprikát nem hússal töltötték, hanem zöldséggel, aprított zöldséggel. Fasírtot nagyon sokszor ettünk és én a mama fasírtját míg élek nem felejtem el, az olyan finom volt. Na most az én fasírtom a mama fasírtjától abban különbözik, hogy én nem teszek bele kaprot, mivelhogy a Dórika és a többi unokám sem szereti a kaprot és ezért amikor csinálom, nem teszek bele kaprot, pedig nagyon szeretnék, mert sosem tudom, hogy ki toppan be hozzám és esetleg meg kell kínálnom fasírttal.
- Már kipróbáltad kaporral is?
Iiiiisteni.
- Olyan lett, mint Xenia-é?
Igen, isteni finom. Csak nem tudom mindig csinálni, csak akkor, ha tudom, hogy a fasírtot nagyrészt olyanok eszik meg, akiknek a kapor nem okoz gondot, na akkor hát persze, hogy beleteszem a kaprot.
- A ti családotokban csináltátok-e vagy magam sem tudom, honnan jöhetett az a szokás vagy étel, amely szőlőleveles töltikeként lett ismert.
Óóóóó, hát ez a töltött szőlőlevél, a dolma. Dolma-t nagyon sokszor csinált a mama, mert nagyon szerettük. Ez egy déli kaja. Csinálják a türkmének, nem olyan tisztán, mint az örmények, csinálják az örmények, ezt csinálják a grúzok, azerbajdzsánok, arabok. Szíriából Magyarországra szakadt egy örmény család és ők is elkészítették, csak ők sokkal kisebb méretben és a töltelék mintha picivel más lett volna, nem hústöltelék, hanem mintha rizszsel lett volna megtöltve valamilyen zöldséggel. Nagyon finom volt persze az is. Szeretném, hogyha az én Panni lányom legalább, mert a Kati nem nagyon szereti a káposztát, de a Panni eltanulná azt a bizonyos töltött káposztát, amelyet mi, örmények, illetve az anyám csinálta annak idején. A rendes töltelékben benne van a hagyma, a fokhagyma, a petrezselyem, a rizs és a hús. Bele lehet tenni kaprot, de mondom, nem fontos. És akkor mindezt össze kell keverni és bele kell tölteni az édes káposztába gyönyörű szépen. Az edénybe úgy rakjuk le, hogy egy sor töltött káposzta, egy sor aszalt szilva, egy sor töltött káposzta, egy sor aszalt sárgabarack, egy sor töltött káposzta, egy sor mazsola, de miután a mazsolát nem szeretik, azt sem muszáj belertenni. Utána egy kis sűrített paradicsomot kicsit fölhigítva vízzel öntünk rá és a végén, amikor ez az egész tákolmány körülbelül két óra múlva megfő, akkor utána lehet szépen tejföllel enni. Isteni finom étel. Én sosem csinálom itt, mert nem igazán szeretik a családtagjaim.
- Pedig egyszer meg kellene csinálnunk, akkor legalább együtt elkészítjük.
Jó, megcsináljuk.
- A tejfölről jut eszembe, hogy nekem kitűntetett, speciális ételem volt annak idején Harkovban, amikor kint tanultam. Rendszeres reggelim volt a tejföl muffinnal, mazsolás muffinnal.
Juj, de finom!
- A mostani muffin hozzá sem szagol az ottani muffinhoz méretében és tartalmasságát tekintve. Volt mazsolával és anélkül, és egy pohár, két deci isteni házi tejföllel bekanalazva (nagyot nyelek) komplett kaja volt, és egyáltalán nem lehetett megunni.
Ezerkilencszázötvenegy óta tanultam én Moszkvában ötvennyolcig, ötvenhét-ötvennyolcig. De olyen tejföl, mint amilyen Szovjetúnióban van, nincs is, nincs is, illetve amilyen akkor volt, most már nem tudom, milyen. Azt tudom, hogy a sztálini időkben sok mindent lehetett kapni. Emlékszem, hogy micsoda kínálat volt, a vörös és a fekete kaviár, amit én utáltam ugyan, és kilószámra lehetett kapni, ahogy a legkülönfélébb vaj típusokat, például olyet nem is ismertem, hogy csokoládévaj, vagy hering ízű vaj, vagy ilyen növény ízű vaj, meg amolyan növény ízű vaj. Csodálatos, hogy mennyi minden féle dolgok voltak akkoriban az üzletekben. Hogy hova lettek ezek, hova tűntek, fogalmam nincs.
- Még visszatérve a kajákra, én Moszkvában tudtam csak egy bizonyos fagylalt fajtát enni, amit Eszkimonak hívtak. Henger alakú fagyi volt kakaós borítással, belül vanília töltelékkel. Isteni volt. Nem lehetett sok helyen kapni, általában aluljárókban árulták. Türkmenisztánban te ettél annak idején ehhez hasonló fagylaltot?
Türkmenisztánban nagyon kevés ilyen fagylalt volt. Édességként inkább anyám süteményeit ettük, aki nagyon sokfélét sütött, tortákat, például a tort Napoleon-t, amely a kedvencem volt, és az anyám nagyon jól tudta csinálni. Én nem tudom, hogyan csinálta azzal a fél kezével…
- Milyen ízű torta volt?
Hét lapot kell sütni, de nem vastagot, hanem inkább vékonyat, pászkához hasonlatosat. Akkor ezekre a pászka szerű lapokra főtt krémet kell kenni, vanília krémet, rétegesen mind a hétre és hagyni kellett egy napig összeérni. Hát olyan az a Napoleon torta, olyan, de olyan ízű, hogy az valami csodálatos. Ezekre emlékszem anyám főztjei közül, amelyek nagyon-nagyon finomak voltak. Megpróbálom megismételni őket az itteni rendelkezésre álló hozzávalókból, zöldségekből, alapanyagokból, de nem biztos, hogy pont ugyanoly ízűek, ugyanolyan finomak lesznek, mint drága anyám ételei.

2010. május 4., kedd

Türkmén maconyi és sárgadinnye

(Nem tudom, hogy s mint történik, de a Weisses Rössl, Helga meg a Wörthi-tó mellett töltött idő leteltével hegyek közé vágyom. Az osztrák Alpok valamely aprócska részét kívánom meg látni, s hogy ez az óhaj valóra váljék, azon kapjuk magunkat, amint szerpentinen szlalomozva, anyám sűrű sopánkodása közepette egy előre lebeszélt alpesi szálláshelyre igyekszünk. Kibírom, nem először vagyunk így, tudom, hogy elég a megtett úton túl lenni, utána a megérkezés mindennel felér. Anyám elfelejti a magaslatok, kanyargós út okozta félelmét, gyakori kérdéseit
- Mit keresünk mi itt? Miért nem jó nekünk egy kis dombocska?
Ahogy megérkezünk, becuccolunk a kihalt panzióba, ahol előszezonban a háziakon, madarakon és rajtunk kívül a kutya sem jár. Első emeleti panorámás szobát kapunk, senkivel sem kellett megküzdeni érte. Szétnézünk az erkélyről és ámulva isszuk, szívjuk magunkba a tájat, panorámát, hegyeket, míg szemünk előre a távolba ellát és oldalra, száznyolcvan foknál is nagyobb szögben. Hegyek, hegyek, ahová csak nézünk hegyek, ez valami gyönyörűség. Ha már megmászni nem tudjuk őket, akkor legalább pillantásunk vessen rajtuk bukfencet és simogassa gerincüket végig. Payerbach-ban a Tyroler Hof panzió pontosan ezért lett kitalálva és épült bele úgy a tájba, hogy karnyújtásnyira tűnjenek a hegyek, elérhetőek legyenek anélkül is, hogy az ember akárcsak egy lépést tenne a teraszról feléjük.)
- Itt ülünk Payerbach-ban a Tyroler Hof teraszán. Süt a nap és fúj a szél. Tőlünk jobbra terpeszkedik az Alpok hatalmas hegyvonulata. Tegnap mikor megérkeztünk, akkor tizenegyig jutottunk el az egymás mögött meghúzódó hegysorok számolásában. Gyönyörű a panoráma, ilyet valóban Ausztriában, Svájcban lehet látni. Semmit nem csinálunk, csak élvezzük a látványt. Most ettük meg egyszerű és rövid ebédünket, amely Milfina-joghurtból állt, s amelyről anyunak eszébe jutottak türkmén gyerekkori emlékei.
Ilyen finom joghurtot én még az elmúlt ötven év alatt Európában nem ettem. Eszembe jutott, hogy ez pontosan ugyanaz az íz, ahogyan édesanyám annak idején az aludttejet csinálta. Nem úgy készített az aludttejet, ahogy Magyarországon szokás, hogy fogom magam azt odateszem a tejet meleg helyre, s az ott majd megalszik, hanem a tejet fölforralta, majd harminchat fokra lehűtőtte. Nem kellett azt külön lehűtenie, csak ellenőrízte, hogy harminchat fokos-e már, s akkor mindegyik pohárba beletett az előző aludttejből egy-két kanállal, amelyet az örmények maconyinak hívnak. És ezt mindegyik pohárban százszor kellett összekevernünk, amit úgy ellenőríztünk, hogy kevergetés közben százig számoltunk el. Utána meleg helyre tettük, és az másnapra megaludt, és csodálatos íze lett. Ennek a Milfina-joghurtnak az íze abszolút identisch, azonos azzal a maconyival, amit anyukám csinált. Én nagyon sokszor próbáltam Magyarországon csinálni, de valami sosem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett: a tej vagy az a bizonyos oltóanyag. Most innen viszek egy csomó joghurtot és megpróbálom otthon reprodukálni, hátha sikerül.
- És akkor neked ez a Milfina-joghurt lesz az a maconyi, amelyből egy-két kanállal teszel a felforralt, lehűlt tejbe altatóként.
Nem tartós, hanem friss tejes veszek és azzal kipróbálom.
- Én emlékszem még arra, hogy amikor kint tanultam Harkovban, akkor egyszer elmentem Leningrádba – akkor még így hívták a Nyéva-parti várost. Egyik rokonunk barátnőjénél, egy bizonyos Marietta-nál szálltam meg, aki az irodalom professzora volt. Ez a Marietta meg házi túrót csinált otthon. A konyhában gézbatyucskákban volt a tejből készült túró állagú massza felakasztva, alatta öblös, mély tányér, amelybe csöpögött le a savó. Mindaddig hozzá sem lehetett nyúlni, amíg az utolsó csöpp ki nem ment belőle, de azután olyan íze volt annak a túrónak, amilyent életemben nem tapasztaltam.
Semelyik túróhoz nem hasonlít. Igen. Én is fogom csinálni. Már megtaláltam azt a tejet, amiből házi túrót lehet készíteni, és valamelyik alkalommal egy liter tejből sikerült körülbelül húsz deka túrót csinálnom. Annyira, de annyira finom volt! Éppen nálam volt Margit barátnőm, aki állandóan fogyókúrázik és akkor még beteg is volt, nagyon fájt a gyomra. Megkérdeztem tőle, hogy
- Túrót lehet-e enned?
- Csak azt lehet ennem.
- Tudod mit, akkor vidd el ezt a frissen csinált túrót.
Elvitte, én épphogy csak belekóstoltam, hogy ellenőrízzem, hogyan sikerült. Margit elvitte, megette és azt mondta, hogy
- csodálatos volt az, ilyen túrót ő még nem is evett.
- Hiába, a házi készítésű dolgok az igazán értékesek.
De csak friss tejből szabad csinálni és nem tartósból.
- Emlékszem arra, hogy amikor te június közepétől augusztus végéig Tahiban vagy kint, akkor hétvégente mikor kimegyek hozzád, viszek egy-két sárgadinnyét, mert olcsó és szezonja van. Megvendégellek, azt mondom, hogy
- anyu, gyere, nyugodtan egyél belőle, annyit egyél, amennyit csak akarsz.
Erre te közlöd velem miután megkóstoltad, hogy ez...
Tök. Ez tök.
- Miért is?
Igenis tök. Mert olyan dinnye, amilyent Ashabadban lehet enni, olyan dinnye a világon – lehet, hogy van Egyiptomban vagy valamilyen arab országban, vagy meleg égtájon -, de amilyen nálunk, Türkmenisztánban van, ilyen a világon nincs, sőt, szerintem még Üzbegisztánban sincs, Kazahsztanban sincs. Csak Türkmenisztánban van az a bizonyos hosszúkás dinnye, ellipszis alakú dinnye és az olyan édes, mint a méz, és öt kiló, mint minimum egy dinnye súlya, de inkább több. Volt olyan, hogy tíz-tizenhárom kilósat vittünk Moszkvába, hogy a barátnőimet megvendégeljem.
- Narancssárga vagy sárga a belseje?
Nem, teljesen fehér és isteni finom. Szóval olyan cukortartalma van, tényleg élvezetet okoz azt a dinnyét enni. No most ezeket a dinnyéket, amiket szegény Panni lányom hoz, minden alkalommal reménykedik, hogy hátha egyszer édes lesz.
- Abban reménykedem, hogy talán éppen most ennek lesz olyan az íze, mint amilyent te annak idején annyira szerettél…
Na most ezek sosem édesek igazából. Ezekkel az a teendő, hogy meg kell pucolni, ki kell vágni a belsejüket, föl kell darabolni és cukorral jól le kell szórni.
- Emlékszem, hogy körülbelül húsz próbálkozásból egyszer sikerült olyan dinnyét hoznom, amire azt mondtad, hogy
- Na, ez az!
- De nem tudtam megismételni, ez a nagy bánatom, hogy nem tudtam újra meg újra neked tetsző dinnyét hozni, hiába tudtam, hogy hol vettem, honnan hoztam.
Ízében nem hasonlított a türkmén dinnyére az a bizonyos egyetlen, csak a cukortartalma volt olyan magas, ezért mondtam azt, hogy
- ez olyasmi dinnye lehet, mint a türkmenisztáni dinnye.
Na de hát ez egy kis kerek, egy kiló körüli vagy annál is kisebb súlyú, a miénk otthon meg öt kiló körülbelül és hosszúkás, ellipszis alakú és isteni finom.

2010. május 1., szombat

Weisses Rössl

- Most már másodszor vagyunk együtt itt a Wörth-i tónál és reméljük, évente egyszer visszatérünk ide, hogy április végén-május elején segítsünk Helgának beindítani a szezont. Meg tudnád nekem mondani, hogy miért pont ebbe a kis diktafonba és nekem mondod ezeket a családi történeteket, gondolataidat? Látható élvezettel és mindenféle kényszer nélkül teszed.
Na ne. Először is azért, mert az én édes és drága jó lányom olyan erőszakos, úgysem száll le rólam (nevetünk), tehát előbb szabadulok, ha elmondom a történetemet. Különben nem akarok szabadulni, mert ővele nagyon jól érzem magam minden utazáskor és tényleg teljes kikapcsolódást nyújt nekem ez a kettőnk együttléte. Mert például, ha én huszonnégy órát szeretnék ülni ezen a balkonon, akkor a Panni elmegy három órát sétálni és nem mondja azt, hogy de nem, de igen, de gyere velem, de mit tudom én, tehát nincs semmi kényszer. Most például itt ülök a balkonon és nem fáj a lábam, fölállok, elkezdek menni, rettentően fáj a lábam. Tehát, mi volt a kérdés?
- Miért pont most, miért pont itt, miért éppen ebben a panzióban ebbe a diktafonba mondod történeteteket?
Én Ausztriát azóta szeretem, amióta Kati lányom hatszor vitt el engem Olaszországba, ahova én nem igazán szerettem menni, hiszen csak a napot, a vizet, meg a homokot nem szeretem. Elvitt, amiért én irtóra hálás vagyok neki, mert ugye az első meg a második utazásnál a sarkam úgy fájt, hogy azt hittem, megveszek a fájdalomtól. Erre azt mondta a Kati, hogy
- anyuka, itt a homokban két hétig mezítláb jársz és majd meglátjuk, mi jön ki belőle.
Meggyógyult a talpam. Azóta nem érzem a sarkamat. Én ezért tehát hálás vagyok neki, ahogy azért is, hogy láttam Olaszországot. Mert egyébként a papa nagyon féltékeny volt az olaszokra és nem szerette Olaszországot. Mi soha nem mentünk együtt Olaszországba, bár elég sok helyen jártunk a világban.
- Miért volt féltékeny az olaszokra?
Mert én nagyon szerettem az olaszokat, a zenéjüket, az olasz temperamentumot.
- És mindemellett nagyon szép az országuk, gyönyörű tájaik vannak, városaik, műemlékeik.
Kati megmutatta nekem Olaszország egy csücskét, és amikor Ausztrián keresztül mentünk, én meg beleszerettem Ausztriába. Egyszerűen beleszerettem. Azután kértem tájegységek szerinti prospektusokat szálláshelyekről. Kiválasztottam a szóba jövő lehetőségeket, majd odaadtam Ljudmila barátnőmnek és férjének, hogy ők is tanulmányozzák át, ha együtt mennénk Ausztriában valahova. Miután te lelevelezted egy-két panzióval az időpontot, helyet, átadtam az egész levelezést Ljudmiláéknak, akik azt mondták, hogy nagyon szívesen eljönnek velem Ausztriába. Így találtuk meg és választottuk ki a Weisses Rössl Panziót, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Ljudmiláék Honda-jával jártuk be a környéket. Meséltem neked a környékről meg a Panzióról és az elkövetkező években kétszer is kettesben jöttünk el erre a tájra kirándulni. Beleszerettünk a Wörther See-be. Szeretem Ausztria sterilitását, tisztaságát. Szeretem azt, hogy annak ellenére, hogy az osztrákok nem szeretnek bennünket, de ugyanúgy fogadnak, foglalkoznak velünk, mint bárki mással. Hogy nem szeretnek bennünket, annak legnyilvánvalóbb példája az volt, amikor volt az Eurovíziós Dalfesztivál és nem szavaztak ránk, még véletlenül sem. Pedig az a szavazás nem a dalokról, hanem a népek egymás iránti szimpátiájáról szólt.
- Szinte senki sem volt velünk, talán csak a lengyelek, meg a törökök egész Európából, ami valami ugyan, de elég elkeserítő teljesítmény.
Pedig mi vagyunk a sógorok, és mi egy Monarchiában éltünk vagy háromszáz éven keresztül és mégsem szeretnek bennünket. Itt van ez a Panzió, a Weisses Rössl, mely egy gyönyörű hely csodálatos tulajdonosnővel, aki ötvenöt éves kora ellenére több lábon áll és egyedül. Nincs gyermeke, mert nem születhetett. A második férjének, aki pár éve halt meg, van gyereke, kettő is, de ő annek ellenére, hogy egyedül van, mint az ujjam, több félét is csinál. Sikeresen működteti a Panziót, s amikor te beszélgettél vele, Helga elmondta, hogy kettőezernyolcban tizenháromezer vendégéjszakát töltöttek nála a túristák.
- A többféle ténykedés alatt értjük a Panziót, a Campinget, a lakóautó parkolót, a működő éttermet. Áttételesen tartozik hozzá közvetlenül a parton a sógornője által üzemeltetett strand, hajókikötő, étterem is.
Nagyon jó a hely és velünk viszonylag barátian beszél, nem lehet azt mondani, hogy hivatalos volna irányunkban a stílusa. Hiszen olyan viszonylagos intimitásokat is elmesél, hogy neki több férfi már nem kell az életében, mert olyan rendes férje volt, akivel nagyon jól megvoltak.
- Helgáról, a Weisses Rössl tulajdonosáról van hát szó, akit az idő haladtával egyre jobban megismertünk és akit mi is igen megkedveltünk. Az osztrák konyhát nem ismerjük, illetve nincs is nagyon híre a világban.
De annyira hasonlít a magyarra.
- Helga olyan finomakat tud felszolgálni ebédre vagy vacsorára – attól függően, mikorra kérjük -, hogy az valami csuda.