2010. július 17., szombat

Fák Tahiban

Évek óta problémát okoznak Tahiban a házunk előtt egyre nővő fák ágai. Látszólag akadálytalanul nőnek az égig, olykor belebotolva telefon- és áramvezetékbe egyaránt. Egy magára valamicskét is adó fa efféle apróságokkal nem törődik. Aztán persze, ha szél támad, vihar kerekedik, a túlnőtt fa ágai bele-belekapnak a vezetékekbe, nem kímélve a bennük haladó információ tartalmat, fényt, áramot adó erőt. Volt is rendszeres megjegyzés, egyértelműen dorgáló bírálat irányunkban, miért nem vágjuk le a túlontúl magasra nőtt zabolátlan és rakoncátlankodó ágakat az oly értékes vezetékek útjából. Éreztük és érteni véltük a szomszédaink és közöttünk egyre magasodó problémát, csak a kivitelezéshez szükséges emberrel, technikával nem rendelkeztünk. Egyszer aztán az amúgyis sűrűn levelezgető anyám megelégelte a dolgot és írt egy kultúrált, ám világos hangú levelet a tahisi Önkormányzatnak, amelyben emlékeztetett a vélhetően véletlenül elfeledett feladatukra, az utcai fák ágainak időnkénti visszanyírására. Kettőt sem pillanthattunk, mire anyámat fölhívta az egyik tahisi szomszéd, hogy ne ijedjünk meg a képtől, amellyel a lenyesett utcai fáink fogadnak. És valóban. Az eladdig bátran égig magasodó fákból egyetlen fő törzsüket, csonkán elhanyagolható lombozatot mutató torzók maradtak. Fákat lehet megnyesni humánummal, amikor nem okoznak bennük "maradandó" károsodást, de lehet úgy is cselekedni, ahogy tette ezt a tahisi fa-sintér. Pedig mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amikor az aprón csekélyke lombozat megmaradhatott a fák fő törzsén. Nem így a távolabbi szomszéd, kinek öt fája, akár egy bombatámadás után, teljes ágazatát, lombozatát vesztve árválkodik odébb az utcában, de minek. Merthogy jótékony árnyékot már nem vethetnek az arra járókra, az utcát sem szebbítik terebélyességükkel, az út porát sem fogják föl, mire hát életük. Biztos kellett a sok ág valakinek majdan tüzelőnek, persze nem most a mind a harmanchét fokban. Csak lenne tényleg így, és ne úgy, ahogy oly sokszor, nem ott landolnak a brutálisan lekaszabolt ágak, ahol valóban elkelnének. Hogy megszokom-e a csonka fák látványát valaha is? Alighanem. Az ember annyi, de annyi mindent képes megszokni. Azonban igenis felemelem szavam a hangtalan szolgálatukat észrevétlenül teljesítő fákért, amelyek még tömegesen állnak ugyan Tahi utcáin, de a mieinkhez hasonlóan végezhetik. Ne végezzék.

1 megjegyzés:

  1. Kedves Panni!

    Az előző bejegyzésed fölébresztette a lelkiismeretemet, mert néhány napja eszembe jutott, hogy én is reagáljak édesanyád történetére, de aztán persze ellustultam a dolgot. Számomra hihetetlen érdekes volt majdnem az összes bejegyzés, végig is olvastam elejétől végéig. Miért is? Egy ember története: az "objektív" események és az azokra adott szubjektív reakció, a korabeli világ, ami a politikai vonalat leszámítva valószínűleg a legtöbb vonásában normálisabb volt, mint a mienk; hogy hogy néznek mások ránk, magyarokra... Nagyon megfogott édesanyád személyisége, főleg az a hozzáállás, hogy sosem esett kétségbe, sosem adta fel, és nem sajnálta és sajnáltatta magát. A múltról olvasni számomra egyre kevésbé csak érdekességek ízlelgetése, döntően már reflexió a saját gondolkodásomra és arra a világra, amelyben én élek. És emiatt (is) nagy ajándék - köszönjük!

    Böszörményi Géza

    VálaszTörlés