2010. augusztus 31., kedd

Örmények

- Akkor térjünk vissza az örményekre. Ők milyenek? Azt már tudjuk, hogy ősi kultúrájuk van.
Az örmény az egy komplikált nép. (nevetünk) És erről sokat lehetne beszélni, de tök fölösleges.
- Miben áll a komplikáltságuk?
A régi örményeket nem tudom másképp jellemezni, minthogy olyanok voltak, mint általában a régi emberek, hogy is mondjam csak, a családfőnek mindig az öregebb és a férfi számított. Az összes asszony és mindenki más az alattvalója volt annak a férfinak, lett légyen a felesége, vagy a gyerekei, vagy akár a sógornője, bárki lett volna is az és fehérnép vagy gyermek, vagy nála fiatalabb férfi, mind-mind az alattvalói voltak. És a legidősebb férfi volt a családfő, mégha millió más férfi is volt a családban.
- Ez a pozíció soha nem kérdőjeleződött meg? Míg a legidősebb férfi volt a családfő, addig a fiatalabb korosztály soha nem vágyott erre a szerepre?
Nem, mert mikor kihaltak az öregek, akkor a fiatalok kerültek a felelősségben sorra. Nem tudok róla, hogy pályázott volna-e valaki a családfőségre, de ha lettek volna ez irányú törekvések, akkor biztos voltak családi belső háborúk is, mint ahogy ezt Shakespeare olyan érzékletesen megírta a Rómeó és Júlia két nemes családja közötti vetélkedést illetően, az örök, már-már csak tragédiával feloldható ellentétet a Montague-k és a Capuletti-k között.
- Dolgozni nem akartak az örmény férfiak.
Dolgozni nagyon nem szeretnek az örmény férfiak, borzalmasan nem szeretnek. Azok úgy szeretnének, nem is tudom miféle ügyekkel, valami féle kereskedelmi ügyletekkel keresni sok pénzt. Haza hozzák a sok pénzt, és akkor megmondják, hogy mit vásároljon az asszony, milyen ételeket csináljon, meg a ruhák, berendezések közül mit vásároljanak, de maguk nem szeretnek dolgozni. Az asszony viszont mindent csinál a ház körül, a családban. Akkor még nem dolgoztak az asszonyok munkahelyen, én ugye a régi időkről beszélek. Később, amikor dolgozni kezdtek, megint az volt, hogy a több munkát az asszonyok viszik, a kevesebb munkát a férfiak. Ugyanis az asszonyok is elmentek dolgozni, a férfiak is elmentek dolgozni, amikor muszáj volt már menni. A munka után az asszony haza ment, és folytatta a munkát a háztartásban. Legfeljebb azt mondhatnánk, hogy a férfi hazahozott mit tudom én két szatyor valamit, mert éppen kapott protekcióval valamiket , húst, vagy ezt vagy azt, akkor azt haza vitte, oda tette az asszonynak és azt mondta, hogy intézkedjél. Úgyhogy legfeljebb ez lehetett részéről a segítség. Na most az én testvérem most hetvennégy éves, ha jól tudom, ő is legalább ötven évet dolgozott életében. Igen, azonban otthon nem sok vizet zavart.
- A Kolja az igazi örmény? Mert ti igazándiból oroszul beszélő örmények vagytok, hiszen otthon oroszul beszéltetek egymással. Kolja viszont azért tud örményül, mert Örményország fővárosában, Jerevánban él mind a mai napig és a munkahelyén a létezéshez, az ügyek intézéséhez, egyáltalán a kommunikációhoz elengedhetetlen szüksége volt az örmény nyelvre.
Én azt hiszem, hogy Kolja apámtól örökölte az örménységét. És az apám az egy igazi örmény volt.
- Kolja büszke arra, hogy örmény? Egy kis ország rengeteg tragédiát megélt népéhez tartozik.
Azt nem tudom.
- Te büszke vagy arra, hogy örménynek születtél?
Én nem is tudom, inkább arra vagyok büszke, hogy európai polgár vagyok egyrészt, másrészt pedig, hogy kozmopolita vagyok. Én nekem egyremegy, hogy milyen országban élek, teljességgel mindegy, hogy milyen nemzetiségű vagyok, az a lényeg, hogy jól érzem magam mindenhol. Az én koromban az embernek pillanatnyilag már csak az számít inkább, hogy milyen időjárási zónában él.
- De a tulajdonságaid, a jellemed valahol az örménységedből erednek.
Igen, és arra büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy mégis más vagyok, mint a többiek, mint az oroszok vagy mint a magyarok, más vagyok.
- Másságodat hogyan tudnád röviden megfogalmazni?
Nem vagyok alattomos, nem vagyok irigy, nem vagyok sumák, nem vagyok pletykás. Nem is tudom, szóval  lehet, hogy ezek nem örmény tulajdonságok, hanem inkább az anyámtól kapott tulajdonságok.
- Nem vagy elégedetlen.
Nem. Én azt hiszem, hogy az anyámtól kaptam ezeket a tulajdonságokat és én borzasztóan büszke vagyok arra, hogy nekem ilyen anyukám volt.
- Elmehetünk pozitív irányba is, Xenia-t mindannyian nagyon szerettük, imádtuk. Azok is, akik épphogy érintkeztek vele és azok is, akik jobban ismerték. Én gyerekkorom egy nyarát töltöttem el nála, vele Ashabadban és azt a néhány napot, hetet amit egyszer-máskor Magyarországon töltött. A távoli emlékek zsigereimben, érzékeimben maradtak csupán fenn, míg te vele élted le gyerek- és kamaszkori mindennapjaidat. Majd elkerültél Moszkvába és később Magyarországra, így jócskán megnőtt köztetek a távolság. Mégis engedd meg, hogy megkérdezzem, hiszen tudjuk jól, hogy senki sem tökéletes, Xenia-nak voltak-e vajon negatív tulajdonságai? Emlékszel-e valamire, ami nem tetszett benne? Hiszen ő is emberből volt.

2010. augusztus 30., hétfő

Türkmének

- A türkméneket ha jellemeznéd – elvégre tizennyolc-tizenkilenc éves korodig Ashabadban éltél, az első évfolyamot az egyetemen ott végezted – mit mondanál róluk külsőleg, belsőleg?
Külsőre átlagosak.
- Alacsonyak, magasak, ilyenek is, olyanok is?
A legkülönfélébbek.
- Soványak, kövérek?
Inkább soványak. A szemük egy kicsit mutatja, hogy ázsiaiak, de amúgy abszolút normális emberek. Azt szoktam viccesen mondani, hogy amikor már az örményeknek magas kultúrájuk volt, akkor ők, mármint a türkmének még a fán voltak, de ezt csak viccből mondom, nem muszáj ezt komolyan venni. Az viszont biztos, amíg az orosz hatalom nem jött be Türkmenisztánba, addig én nem tudok róla, hogy lett volna nekik saját ABC-jük.
- És belsőleg milyenek voltak a türkmén emberek? Olyan tiszták? Vagy ebben a tekintetben is a legkülönfélébbek voltak? Tudjuk, hogy mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, gyapottermesztéssel, birkanyírással foglalkoztak, a természetben éltek, de mint emberek milyenek voltak?
Igazándiból nagyon közelről mindössze három embert ismertem. Az egyik volt a türkmén nyelvtanárom, Alti Szahatovich, akit nagyon szerettem, s akinek a keresztneve az Alti hatot jelent.
- Ő mondta azt, hogy örmény létedre milyen szépen beszélsz türkménül.
Igen, a türkmének után én beszéltem a legjobban türkménül. Akkor ott volt az Aldoza Berdijeva, aki az egyik osztálytársnőm volt. Nagyon magas rangú közéleti személyiség lánya volt. Ötven-hatvan éves kora felé az Ashabadi Orvostudományi Egyetem professzorasszonya lett. A harmadik ember az édesanyámnak volt egy barátnője, aki egy örmény nő volt és neki volt egy türkmén férje. A Ranus Andriaszovna-nak a férje a világ legrendesebb embere volt. A türkmén nyelvtanárom is világ legrendesebb embere volt. Aldoza rokonsága, szülei is mind rendes emberek voltak. Azt azért nem mondhatnám, hogy a türkmének között ne lettek volna rosszak. Voltak. Mindenfélék voltak. De igazából én úgy emlékszem rá, hogy a türkmének elég meleg szívű emberek voltak. A piacon nem voltak kegyetlenek, lehetett velük alkudozni. Alkudoztunk például dinnyére, amit imádtunk.
- El is várták, hogy alkudozzál?
El, el, el, hát azt egyszerűen muszáj volt. Minden mohamedán országban a piacon kötelező alkudozni. Ha nem alkudozol, akkor azt mondják, hogy te hülye vagy. (nevetek) Nagyon, nagyon rendesek, én úgy emlékszem, hogy rendesek voltak a türkmének.
- Emlékezz vissza az udvarra, ahol laktatok, milyen nemzetiségekből tevődött össze az udvar népe?
Örmény és orosz családok laktak ott, nem volt egyetlen türkmén szomszédunk sem.

2010. augusztus 27., péntek

Xenia más, anyám más

- Tudjuk, hogy Xenia-nak vitathatatlan szellemi tulajdonságai voltak, tudása, intelligenciája, viszont fizikumát tekintve erős hátrányban volt a normál átlagemberekhez képest, aminek következtében ő egy – mai kifejezéssel élve - handicapped egyéniségnek volt tekinthető. Vajon ezzel a hátrányos adottságával kapcsolatban csúfolták, kinevették őt a gyerekek, felnőttek? A szomszédok összesúgtak, búgtak, mosolyogtak a háta mögött? Hiszen valljuk be, hogy egy fizikailag sérült emberrel nagyon vadul és durván tud az úgymond normális átlagember viselkedni, az emberi természet már ilyen is bír lenni. Vagy kinevetik vagy sajnálták vagy a kettőnek a keverékét adják elő.
Nem, én ilyet nem tapasztaltam. Én azt tudom mondani, hogy amikor én utoljára a saját városomban, szülővárosomban voltam édesanyámmal, én csak azt tapasztaltam, hogy anyámat szerették, anyámat tisztelték. Azt hallottam és azt tudtam, amikor az iskolában tanultam, hogy az én anyámnak az óráin soha egy pisszenést nem lehetett hallani, mert valahogy úgy vezette az órákat, hogy mindenki odafigyelt. Na most, én tanultam az ő osztályában. Kaptam is a tanulóktól, osztálytársaktól hideget-meleget, ugye, hogy a mama velem kivételez. De aztuán anyuka engem áttett egy másik helyre, úgyhogy ezek a problémák megszűntek. Anyám igaz, hogy handicappes volt, de amikor ő élt abban a kis vidéki városban, ami akkor százhatvanezer lakosú volt és egy éjszaka leforgása alatt százezerrel csökkent a lakossága
- A földrengés éjszakáján lehetett…
a földrengés éjszakáján, igen, akkor igenis mások voltak a körülmények, mint most. Nem. Ott egyszóval nem kellett az embereket arra kérni, hogy fogadják el anyám másságát. Nem kellett. Ott mindenki tudta azt, hogy ő tud menni, tud beszélni, ő tud tanítani, tudja a gyerekeit nevelni, egyedül keresett, ő tudja a házát rendben tartani, ő mindent tud egyedül is csinálni, bár negyvenhétig együtt voltak az apámmal, aztán apám meghalt, s ő egyedül maradt, és őt tisztelet övezte, tehát nem volt olyan probléma, hogy valamit nem tud egyedül csinálni, és emiatt kicsúfoljuk, vagy azért, mert őneki handicappes az állapota, akkor azért csúfoljuk ki. Abban az időben én úgy emlékszem, hogy nem csúfolták az embereket. Nem tudom, hogy hogy van ez, de lehet, hogy ez azért volt, mert végül is háború utáni idők voltak és háború után egy csomó ember úgy tért vissza, hogy egyiknek lába nem volt, a másiknak keze hiányzott, a harmadiknak még valamije nem volt. Úgyhogy lehet, hogy azért volt ez akkor, de én nem emlékszem rá, hogy anyámat valaha is…, engem igen. Engem igen. Mert nekem rozsdás színű hajam volt, vörös hajam volt és azt mondta a testvérem, hogy
- anyám, ezt a rozsdát ne hozd magaddal a szülői értekezletre!
- A rozsdás színű haj az valami kivételes lehetett? Az átlagos hajszín milyen volt Türkmenisztánban?
Fekete, sötétbarna, meg szőke.
- Ezek volnának a türkmének uralkodó hajszínei?
A türkméneké az fekete. Az örményeké fekete és sötétbarna. Csak úgy tudom, hogy a hetedik századtól kezdve kezdett sötétedni, mert állítólag annak idején a hetedik században még az örményeknek vörös hajúak és kék szeműek voltak, azóta kezdett el hajuk eléggé sötétedni. Szőkék voltak az oroszok és szőkék voltak mindazok, akik szőkére festették a hajukat. Én annak idején még tizenvalahány éves koromban még nem foglalkoztam azzal, hogy festeni. Borzasztóan csúfolt engem a testvérem, meg egy csomó ember, akik nem szerették a vörös hajat, rozsdásnak hívtak. Amikor Moszkvába kerültem tizennyolc éves koromban, ott viszont rögtön fölment az ázsióm. Ott én akkor már abszolút egyenrangú ember voltam, mert Moszkvában meg ez volt a különlegesség, akinek vörös haja van és nekem még ráadásul majdnem fenékig érő hajam volt.
- Azt a fényképet még nem találtuk meg, amely gyakorlatilag megmutatja, ahogy téged egyedül a derékig érő hosszú hajad öltöztet.
Derékon túl is fenékig.
- Tehát Türkmenisztánban akkor még nem volt az a köztudatban, hogy a vörös haj mennyire különleges, hogy az lehet akár irigylésre méltó is.
Igen, akkor még nem. Akkor az egyáltalán nem volt szép. Ők úgy gondolták, hogy a vörös haj az nem szép. Azon kívül még szeplős is voltam hozzá. Úgyhogy gondolom, hogy akkor más voltam, mint a többiek. A többiek vagy szőkék voltak, vagy barnák, vagy feketék, én meg vörös voltam és szeplős.

2010. augusztus 24., kedd

Hülyének tettetem magam

Ennek is megvan a maga filozófiája részemről. Hülyének tettetem magam. És akkor úgy csinálok, mintha hülye lennék és megkérdezem az illetőtől, akkor miért van ez, és hogy is van ez, és miért van neked most rossz kedved? És megpróbálom ily módon leszerelni a beszélgető partnert, és az illető lehet, hogy abban a pár percben azt hiszi, hogy én tényleg hülye vagyok, de az engem abszolút nem szokott érdekelni. Különben ez a helyzet, hogy hülyének tettetem magam, nagyon sokszor megoldást ígért rengeteg szituációban.
- Ez a magad hülyének tettetése a másik által úgy vevődik, hogy hülyének is néz vagy hirtelen valahogyan megoldódnak a problémák?
Inkább az, hogy hirtelen megoldódnak a problémák. A nagyon finom emberek, idézőjelben mondva, időközben persze rájönnek, hogy az egész
- egy nagy szerepjátszás.
Így van, szerepjátszás. Időközben rájönnek. De ez engem mondjuk egyáltalán nem érdekel, hogy rájönnek, mert akkorra ők már le vannak szerelve általa.
- Ezt a magad hülyének tettetését a történelmi viharos idők taníttatták meg veled, vagy Ashabadból hoztad idáig magaddal, vagy az örmény véred ösztönösen diktálja vagy dé?
Én szerintem, ez az én genetikai állományomból jön, nem azért, mert örmény vagyok, hanem azért, mert ilyen géneket kaptam anyámtól, apámtól. Bár inkább azt hiszem, anyámtól kaptam, mert az apám egy nagyon agresszív, egy nagyon tirannus alkatú ember volt, így szerintem inkább anyámtól örököltem ezt a dolgot. Na most, tudok mondani erre egy példát, hogy én hogyan szoktam általában viselkedni egy csomó emberrel és ezt az én kisebbik lányom észre is vette, s azt mondta, hogy ő ezt a taktikát átveszi tőlem, merthogy ő úgy látja, hogy nagyon bevált. Például iksz beszél az ipszilonnal. Utána az iksz mond nekem valamit. Azután meg az ipszilon mond nekem valamit. Én soha, de soha, se az iksznek, se az ipszilonnak nem mondom meg, hogy a másik mondott-e rosszat róla, hanem mindig olyan jó tulajdonságokat mondok, amelyek nem szembetűnőek, tehát nem hazudok vele, mert hiszen minden emberben van valami jóság,
- amit ki lehet emelni,
és azt a picike kis valamit én a magam részéről ki is szoktam emelni, és azáltal, ha valaha az iksz haragudott az ipszilonra, miután velem beszélt az iksz is, meg az ipszilon is, nem fognak egymásra haragudni. És azt is elmondta nekem a Kati, hogy
- Anyu, te az embereknek soha nem mondasz az egyikről a másiknak rosszat, te csak a jót közvetíted.
Én azt gondolom, hogy ez nem hazugság, mert én nem azt mondom egy csúnya emberre, hogy te egy szépségkirálynő vagy, hanem egyszerűen olyan tulajdonságot emelek ki benne, amit igaz és fel lehet rá hívni a figyelmet, ami esetleg minden emberben benne van, én azt csak egyszerűen egy picikét… kiemelem, egy kicsit jobban.
- Ez azért érdekes, amit mondasz és mellesleg követendő példa is egyúttal - abszolút megértem a Katit, hogy észre vette és ennek ekkora fontosságot tulajdonít -, mert én egy olyan cégnél dolgozom, ahol úgy tűnik, mintha annak örülnének, ha valami nem megy, vagy valami nehezen megy, vagy valami sikertelen. Nem a jónak örülnek és a sikeresnek és a jól sikerült dolgoknak, hanem inkább ezeknek a úgymond nehezen, nyekergősen, izzadságszagúan menő ügyeknek, mert akkor úgy a másiknak nehezebb, és minthogyha nekik, az ellendrukkereknek így lenne éppenséggel jó.
Igen, ettől nekem mindig fölmegy a pumpám, de akkor elgondolkodom egy kicsikét és azt mondom magamnak, hogy Rita, ne menjen föl a pumpád, hanem megint le kell őket szerelni, mert egyszerűen nem mennek semmire azáltal, hogy az egyik pletykál a másikra, az egyik befeketíti a másikat, ezzel semmire nem fognak jutni, csak maguknak csinálnak rosszat, s ez őróluk állít ki szegénységi bizonyítványt. Semmi más. Én próbálok emberekre jót mondani, pedig nekem nagyon sok alkalmam lenne a szomszédok körében az egyikről, a másikról valami rosszat mondani, de én soha nem szoktam őket, az öregasszonyokat értékelni, mert tudom azt, hogyha én bármelyikőjüknek is azt mondanám, hogy iksz vagy ipszilon rossz, az abban a pillanatban nem úgy lesz beállítva, hogy ez valamilyen beszéd vagy beszélgetés alkalmával jött ki, hanem az úgy lesz tovább adva, hogy a Rita direkt mondta, hogy te rossz vagy, te ilyen vagy meg olyan vagy.
- Volt egy olyan kommunikációs gyakorlat egy tréningen még annak idején, hogy sorba álltak az emberek egymás mellett, az első súgott a másodiknak valamit, a második pedig tovább adta a harmadiknak és így tovább.
Igen.
- Az üzenet végig ment a soron és a legutolsónak meg ki kellett hangosan mondania, hogy mi volt az a mondat vagy mondatok, amit hallott. A végén kiderült, hogy teljesen eltérő üzenet jött ki, mint az, amit az első ember elindított. Valahogy így lehetünk a pletykálkodással, rosszindulatú pletykálkodással is. Még a jóindulatúnak szánt kijelentést is úgy ki lehet facsarni, másképpen lehet érteni és tovább adni, hogy az ember nem is gondolná.
Tökéletesen így van. Én is így gondolom. Éppen most jutott eszembe egy olyan dolog, hogy beszélgetek több szomszédasszonyommal, és egyiknek, másiknak bizony megmondom a véleményemet. Azonban nem úgy mondom meg, hogy
- Maga ezt nem érti…
hanem mindig azt mondom, hogy
- Én megértem azt, amit maga mond, nekem viszont más a véleményem ezzel kapcsolatban, én ezzel nem értek egyet, de ez legyen az én dolgom.
Tehát én nem próbálom meg őket befolyásolni csak azért, mert merőben más véleményen vagyunk egy csomó dologról. Egészen hétköznapi, családi problémákról az egyiknek ez a véleménye, a másiknak meg az a véleménye, én nem akarok senkit sem meggyőzni arról, hogy az én véleményem helyes, csak azt mondom, hogy nem értek egyet vele, kész, ennyi.
- Te olvastad a Dale Carnegie könyveket, a Sikerkalauzt, Hogyan viselkedjünk másokkal, Hogyan szerezzünk barátokat? Mert ezekben a könyvekben egy az egyben mintha ugyanez a filozófia volna leírva. Dale Carnegie meséli, hogy például mikor ő részt vett egy vacsorán, ahova nagyobb társaság volt meghíva, egy csomó idegen ember, ő azzal az emberrel tudott igazándiból jól beszélgetni, aki nem egy homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedett vele szemben, hanem olyasmivel kezdte a mondandóját, hogy megértem, amit ön mond, meg én elfogadom, amit ön mond, első nekifutásra önnek igaza lehet, de ha jobban belegondolunk, akkor… és így tovább, és így tovább, és innen folytatva fejtette ki a saját véleményét, nézetét.
Igen, azt kellene megkérdezni, hogy a Dale Carnegie beszélt-e az én édesanyámmal, mert valószínű, az édesanyámtól vette ezt át, én pedig az édesanyámtól kaptam örökségbe, hogy így kell beszélni az emberekkel. Mert az anyám, aki egy százhatvanezres lakosú városban lakott és tanárnő volt, fizikát és matematikát tanított, ott egy ember nem volt, akivel ő rosszban lett volna. Egyetlen ember nem volt. Mindenki tisztelte, nem mindenki szerette, de mindenki tisztelte, mert tudta, hogy böcsületes, rendes, korrekt, egyenes ember, de soha nem úgy hangoztatta a saját véleményét, hogy az másnak bántó legyen.

2010. augusztus 23., hétfő

Kis tanmese Bakuból

2010. augusztus 6-a péntek van. Kolja egyébként ma ünnepli születésnapját. Bennem ez a tény kis ünnepélyességet kölcsönöz a napnak, talán nem véletlenül vagyunk éppen most anyámmal Tahiban és ülünk a felülről fedett terasz biztonságában. Cseppet sem zavar bennünket, hogy eléggé borult az ég, viszonylag sötét fellegek terpeszkednek felettünk, erre mondják azt, hogy erőteljesen lóg az eső lába. Kellemes a hőmérséklet, izzasztó hőségre most egyáltalán nem panaszkodhatunk. Folytatom anyuval az interjút, amely majd' másfél évvel ezelőtt kezdődött Helga panziójában, a Weisses Rössl-ben a Wörther See partján. Szándékunk szerint az eddig elmondottakat kiegészítjük még hiányzó részletekkel ill. gazdagítjuk a már meglévő tényeket. Azt ígértem anyunak, hogy én - ha lehet - inkább hallgatok, ő viszont csak meséljen. Úgy is mondhatnám, én csak ülök és ülök, míg ő mesél, mesél, egyre mesél.
Tegnap együtt töltöttünk egy nagyon szép napot Hartán a barátnőd házában, kertjében, és ott felemlítettél egy Bakuban játszódó történetet. Fel tudnád idézni, miről is van szó?
Miután nem vagyok még szenilis, természetesen emlékszem rá. Egyedül voltam Bakuban és este meg akartam keresni az egyik rokonom lakását. Mentem az utcán, sötét volt, különben Baku, az egy mohamedán város, ahol nagyon sok azerbajdzsán lakik. Igaz, hogy akkor még abban az időben laktak örmények, zsidók, oroszok és egyéb nemzetiségek is. Utána elérkezett az ezerkilencszázkilencvenkettő vagy nem tudom mennyi, és onnan minden azerbajdzsántól különböző népet elüldöztek. Az én ott lakó unokatestvéremet is elüldözték onnan, aki mellesleg generális volt és utoljára Ulan-Bator-ban szolgált, mielőtt visszatért volna Bakuba, mint végleges állomáshelyére.
- Ő volt az a bizonyos tábornok, aki ajándékba hozta nektek azt a bizonyos párnát, a két oldalú bőr és szőrme párnát?
Egyik oldalán bőr, a másik oldalán farkas szőr, igen, ő hozta Mongóliából. De ami a lényeg, mentem az utcán és nem tudtam, hogy merre van az utca meg a ház, ahol a rokonaim laktak. Sötét volt, de olyan sötét, hogy az embernak ilyenkor nem ajánlatos az utcán járkálni, hanem jobban teszi, ha otthon ül nyugiban a fenekén. Egy filmszínház bejárata ki volt világítva és ott ült egy egész csomó fiatal suhanc, akik a mai nyelven szólva leginkább maffiózoknak néztek ki. Gondoltam, hogy énnekem most őtőlük kell megkérdeznem, hogy hol van, amit keresek, és azt úgy kell megkérdeznem, hogy még véletlenül se üssenek le, ne öljenek meg, s ráadásul  valahogy még épségben jöjjek ki ebből a szituációból. Elmenekülni nem akartam, mert ugyanis az nem jó, mert akkor látják, hogy félek tőlük és akkor esetleg utánam vetik magukat.
- Te körülbelül hány éves voltál ekkor?
Hát olyan ötven, negyvenöt-ötven év körüli.
- Akkor már bőven Magyarországon éltél és onnan mentél v komandirovku, azaz kiküldetésbe. És ott esett meg veled ez az eset.
Igen. Na és akkor, akkor odamentem és illedelmesen, idősebb asszony létemre illedelmesen köszöntem nekik, hogy
- Jó estét kívánok. Szeretném megkérdezni önöktől, hol van ez és ez az utca és hol van ez és ez a ház.
És ezek a fiatal emberek, akik addig a földön ültek, mind  fölugráltak és azt mondták nekem, hogy
- Tudjuk, hol van, megmutatjuk.
Egy kis darabon jöttek velem és megmutatták, hol van a ház, mit kerestem. Végül is illedelmesen elköszöntünk egymástól és amikor én célhoz értem, azt hiszem, egy kicsit meg voltam izzadva és a lábam is remegett egy kissé. Mert én végül is nem ezt a véget vártam. Azt gondoltam, hogy valamiképp rendesnek kell lenni, de azt, hogy ők végeredményben nem gondolták meg magukat és nem ütöttek le, és nem lopták el a táskámat, azért az nagyon szép dolog volt tőlük. És én gondolom, hogy az annak volt köszönhető, hogy én eléggé embernek, embereknek vettem őket, hogy is mondják, igen, emberszámba vettem őket.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ha valaki agresszíven közelít a másikhoz, vagy esetleg durván beszél, akkor feltehetőleg agresszív viselkedés is jön utána?
Csakis ezt akarom mondani, semmi mást. És az én életem, egész életem erről szól. Én soha senkihez vadul, gorombán, nyersen soha nem közeledtem, közeledem, és azt hiszem, hogy emiatt van az, hogy velem mindig nagyon udvariasak és nagyon rendesek az emberek. Én ezt így könyvelem el.
- Mi van akkor, amikor benned valamiért felmegy a pumpa? Hiszen óhatatlanul adódhatnak szituációk, amikor valaminek okán felidegesíted magad, valamilyen emberi reakcióra, emberi butaságra, emberi hülyeségre te is ideges lehetsz. Hogy viselkedsz? Akkor hogyan tudod elnyomni magadban ezeket az indulatokat, érzéseket?

2010. augusztus 16., hétfő

Augusztus eddig

tele volt nevezetes eseményekkel és szót sem ejtettem róluk. Magyarázatom lehet, azonban mentségem semmi esetre sem. Hol van már az a két hét szabadság, amire Messiásként vártam? Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül, megérintett csupán. Pedig mikor benne voltam úgy éreztem, hogy enyém a világ összes ideje, amelyet terv szerűen és szám íze szerint osztok be. Tartottam is magam, ahogy elterveztem, de előbb-utóbb a világ összes idejének is egyszer csak vége szakad és az ember ott toporog vasárnap a másnapi munka ajtajában. No nem azért toporog, mert jaj, de nagyon menne, hanem mert maradna jóval inkább, mint menne. Két hét szabadság már egy embörös mennyiség, nagy idő, éppen elegendő, hogy beleszagoljak a szabadságba és feledni tudjam, mi munka s kényszer. Éppen ezért különösen fájdalmas a visszatérés a munkás hétköznapokba, az ember akkorát zökken bele, hogy attól kódul. No meg az élet sem állt meg mialatt nem voltam, a problémák ilyenkor kifejezetten szeretnek a pihent ember nyakába zúdulni, úton-útfélen meg is találnak. Két nap sem telik bele, feledni vélem, hogy egyáltalán szabadságon voltam. A hét végére meg már éppoly fáradtnak érzem magam, mint annak előtte. Ha nem emlékeznék a kertre, a teraszra, a fákra, nem hallanám a madarak csicsergését, még talán azt találnám gondolni, hogy a két hét álom volt csupán.
Tizenhatodikán visszagondolok hatodikára, amikor Kolja ünnepelte hetvennegyedik születésnapját. Illetve dehogyis ünnepelte, csak én gondolom, hogy ilyenkor ünnepelni illik, de Kolját vallása nem engedi ünnepelni születésnapját. Ennek ellenére küldtem neki egy latin betűkkel oroszul írt köszöntőt, amelyben jó egészséget, boldogságot, hosszú életet kívánok neki. S dnjom rozdenija, Kolja! Zelaju tebe zdorovja, schastja, dolgie godi zizni! Nem tudom, hogy megkapta-e üzenetemet. Az örmény, ukrán e-mail-ekkel valahogy úgy vagyok, mintha sötét, mély kútba dobtam volna őket. Válaszra nem is számítok. Aztán ha mégis érkezik egy válasz féle, az maga a csodás jelenés. Úgy megörülök neki, hogy el sem tudom mondani.
Hetedikén volt húgom ikreinek, Flórának és Robinak tizennyolcadik szülinapja. Nevezetes dátum. Ilyenkor szokott a gyerek autót, lakást, meg egyéb nagyobb értéket kapni, ha sikerrel végezte el az iskolát és magasabb iskolába, osztályba lépett. Jelen esetben minderre még várni kell, ha egyáltalán... Mert a családunkban nem dívik a teljesítmény ilyetén díjazása. És különben is, Flórának még egy osztály van hátra a bűvös iskolacseréig, Robinak pedig egy-két évvel is több, mert ő Amerikába utazott el napokkal ezelőtt egy éves ösztöndíjra. Szélesebb körben nem volt idő, lehetőség ünnepelni, aznap érkeztek egyik helyről, hogy a család - pár nap különbséggel - Olaszországba menjen üdülni. Sok egészséget, boldogságot, sikert születésnapotokra, teljesüljenek kívánságaitok, vágyaitok, elképzeléseitek, drága Flóri és Robi!
Kilencedikén nálam járt a barátnői társaságból a meghívottak egy része. Zsuzsa barátnőmhöz többeket hívtam, de csak kevesen érkeztek, úgy is mondhatnám: a kemény mag. Ott volt Judit, aki a legrégebbről, még a gimnáziumból ismeri Zsuzsát. Eljött Kata, aki férjeik révén egy baráti társaságban találkozott Zsuzsával. És persze itt voltam én, akit Zsuzsa tanított meg mindenre, amit angolból tudni kell s illik. Huszon-, harminc éven túli kapcsolatok ezek, melyeket vihar, mérföldek ezreinek távolsága nem fúj el. Beleépül az emberbe, akár minden egyes nevetéssel a ránc a szemek körül és éppoly természetes is. Mondják a lányok, hogy ez a találkozó a maga kamaraiságában volt jó. Ez a kör érteni vélte a ki nem mondott gondolatok másik felét is, ismerni vélte a lélek rejtett régióit. És értékelte anyám ízletes fasírtját, tökfőzelékjét, ecetes uborkasalátáját - Zsuzsának ez különösen ízlett -, imádta Kata zöldbabos fasírtgombócát, répás salátáját, másik salátáját paradicsomból, paprikából, uborkából. Ketten adták össze az asztalra, bendőbe valót, ennél jobban ki sem lehetett találni. A tejhabos cappuccinot kis kézi tejhab mixerrel hárman adtuk elő. Kata adta az ukázokat, Tiborral ketten összeszerencsétlenkedtük a tejhabot, amit akkor készítettünk először. Zsuzsa pedig jót mulatott produkciónkon, de azért sikerült a végeredménnyel örömet okoznunk neki. Annyi, de annyi minden tehet emlékezetessé egy estet.
Tizennegyedikén a hajnal Zsuzsa barátnőmnél talált bennünket a Tiborral. Negyed hatra kellett kiérnünk a Frankfurtba tartó Lufthansa járathoz, amely kevéssel később Dallasba folytatja útját. Nem mondom, hogy könnyen megy a korai fölkelés, de az évek óta tartó hajnali munkakezdés érezteti a hatását, amikor minden probléma nélkül magam nyomom le az ébresztő gombját és hozzá még fel is kelek. Üres az ilyenkor még szuszogó város: kora reggel van és ezen felül még szombat. Zsuzsa váltig le akart beszélni arról, hogy kivigyem a reptérre, de sehogyan sem sikerült. Magamnak vindikáltam a fogadás jogát, érthető módon nem mondhattam le a kikísérés öröméről sem. Tudom, hogy mennyit jelent az utolsó közös óra magyar földön a repülőtér felé haladva és a reptéren beszállókártyáért tülekedve. Tudom azt is, hogy milyen jó, amikor az ember nem az arctalan tömegbe érkezik és nem az arctalan tömegből távozik, Zsuzsa most saját bőrén érezhette mindkettőt. Nekem meg kifejezetten örömet okoz minden plusz perc, amelyet a fehér hollónál is ritkábban látott barátnőmmel tölthetek. Újabb egy évet kell várnom rá.