2011. március 2., szerda

Jordánék

Kedves Barátom!
Március van, még a legeleje. A mínuszokat ritkán váltja le a nulla vagy egy kicsi plusz a hőmérőn. A természetben sem tapasztalni látványos változást. A tavasz ígérete ott bújik meg a ma, a holnap, a holnapután mögött. Kifárasztott ez a tél, mely valódi volt. Döngettek a mínuszok, volt hó, volt jég, volt igazán hideg, volt varázslatos téli táj, volt minden, ami ilyenkor illik. Szívósan múlik a tél, akadozva, botladozva érkezik az idei tavasz. Mindenképpen megérkezik, mert március van, a tavasz első hónapja. Márciussal éledezik a természet, a zölddel, a plusszokkal, a téli kabát, csizma szekrény mélyére rejtésével, meg azzal, úgy érzem, újra élek. Múlik a sötétség, a rossz hangulat, tűnni látszik a depresszióra emlékeztető valami, melyet nehéz néven nevezni, fülön csípni viszont annál könnyebb.
A március egyike az éves tucatnak és mégsem. Az év harmadik hónapja sok dátumról nevezetes. Ebben a hónapban van a Mackó, Pat, Tibor, a Fiala, a Tarjányi, azaz két János, Somi és jómagam születésnapja, Zoli is márciusban születetett, harmincegyedikén. Ha ez már önmagában nem volna elég, akkor a hó vége felé ott tornyosul házassági évfordulónk. Március legközepe talán az egyetlen jól csengő Nemzeti Ünnepünk. És márciusban hozza zsákjában Sándor, József, Benedek a meleget. Ájrííín és Árpád is ebben a hónapban ünneplik nevük napját, jó érzéssel gondolok rájuk, van, volt hozzájuk – barátilag, partnerileg - szerencsém.
Március most egy különleges ajándékkal írta be magát nevezetes hónapjaim közé. Rögtön a legelején ajándékot kaptam. Fiala János prezentálta mai műsorában a Minőség Rádiójában. Felhívta a figyelmemet a XXI. Század tegnapi adására. A műsor lement az éjszaka, ma reggel bottal ütöttem az interneten a nyomát és megtaláltam. Jordánékról, a terebélyesedő színész-családról szólt. Aki megnézi, remélem, úgy varázsolódik el általa, ahogyan én ültem pici laptopom képernyője előtt tátott szájjal: nézve, hallgatva, ámulva, csodálkozva, lebilincselve. Nem akarom senki életének fél óráját tematizálni, nem akarom senkire sem a saját ízlésemet, világlátásomat, értékrendemet ráerőltetni, és mégis. Azzal, hogy ajánlom, figyelmeteket hívom fel rá, nem hagyom, hogy úgy menjetek át a márciuson, hogy ezt a riportot ne élveznétek végig, már sugallok valamit. Most jót, általában jót, igyekszem mindig az arra érdemeset. Nekem ez az ajándékom nektek 2011. márciusában.
Szeretettel:
Szegő Panni
P.S.: Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha is olyan riportfilmet, amelyben ennyire egymásra feleltek volna a riportalanyok, amelyben a mellékletként beúsztatott filmes, színházi, egyéb jelenetek a mondandót támasztották volna úgy alá, egészítették volna ki képileg, hogy a vágás tényét nem vágásnak, inkább összesimításnak élte meg az ember.
Huszonöt perc tényleg nem nagy idő, ahhoz mégis elegendő, hogy a család három tagja testem, lelkem legközelébe kerüljön. Belenéztem Lázár Kati, Jordán Adél, Jordán Tamás szemébe, és olyan jó volt bennük elmerülni. Együtt gesztikuláltam, izegtem-mozogtam Lázár Katival, aki egy pillanatra sem bírt nyugton maradni, mert ő nem olyan. Felfedeztem Jordán Adélban nagyjában-egészében mindazt, amit anyjától örökölt, s mint ilyent, vissza is sugárzott. Jordán Tamás pedig elbódított gondolataival, azzal, amit mondott és ahogyan. Hangsúlya, hanghordozása simogatott és libabőrösített egyszerre (évtizedekkel repített vissza talán a Katonába a József Attila-estjére).
Hozzávetőlegesen egy ilyen huszonöt percnek néz elébe az, aki kikanyarítja magának ezt az időt, hogy ha másképp nem - tudat alatt - gazdagodjék általa. Talán tényleg nem is tudja.
Én már tudom.
(www.rtlklub.hu ; műsoraink ; riport ; XXI.század ; azon belül megtalálható)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése