(Miklósnak a múltkoriban gondolatai támadtak a tehetségről, most meg a szeretetről. Ha az ember valami felől az átlagosnál mélyebben gondolkodik el, akkor az már legyen magvas és örökérvényű, meg - ha lehetséges - egyetemlegesen érvényes majd' mindenkire nézve. Megszokásból, szinte becsukott szemmel olvasom végig újabb írását a blogjában, hogy azután automatikusan és alaposabb meggondolás nélkül vegyem át, tovább adva barátaim, olvasótáborom számára. Általában egyet értek vele, azzal, amiről ír és ahogyan megfogalmazza mondanivalóját, illetve amilyen tömören foglalja össze azt, amiről máskülönben értekezések, könyvek íródnak a végső megfejtés leghaloványabb reménye nélkül. Osztom Miklós véleményét, miszerint önmagunk elfogadása, szeretete nélkül bizonytalanok, kiegyensúlyozatlanok, olykor örömtelenek vagyunk, s ezt tudat alatt vetítjük rá a környezetünkre, amely ösztönösen és adekváltan felel.)
Szeretet nélkül nem lehet élni. Hányszor hallottuk ezt már, vagy mondtuk ki magunk is, hol szenvedélyesen, hol kétségbeesetten, hol nyugodt bölcsességgel, hol rezignáltan belenyugodva.
A szeretet éppen olyan fontos eleme életünknek, mint a víz, a levegő, a napfény, a termőföld. Ezért is csodálkozom, hogy a tudomány az utóbbiakról már szinte mindent felderített, ám erről a fontos dologról még jóformán semmit sem tudott megállapítani.
Pedig a szeretet ügyében súlyosak a gondok. Egyre több ember szenved a hiányától, másoknak meg túl sok jut belőle és ezt fojtogatónak érzik. Ha sikerülne a szeretetből mindenkinek elegendőt juttatni, egy csapásra megoldódna az emberiség minden nagy problémája.
Hatalmas jelentőségű dologról van tehát szó, mégsem hallottam még egyetlen kutatóintézetről, melynek kizárólagos kutatási tárgya a szeretet volna. Egyedül csak Baksa Soós Jánosnak, a Kex egykori legendás frontemberének, a ma Január Herceg nevet viselő képzőművésznek a szájából hallottam, hogy óriási feladat vár a szív mérnökeire, akik betanítják a szíveket, megtanítják az emberiséget szeretni és ezzel átmenteni az űrkorszakba. A mai kormányzatok azonban ügyet sem vetnek erre, inkább finanszírozzák új típusú fegyverek kifejlesztését, vagy még hatékonyabb védelmi rendszerek kutatását. Mi pedig tovább szenvedünk a szeretet hiányától.
Mentségére szóljon a modern tudományoknak, hogy a szeretet bármennyire is fontos számunkra, eléggé megfoghatatlan. Számtalan formában ölthet testet, de el is tud rejtőzni. Olykor a bolondját járatja velünk, felkínálkozik nekünk, de amint kinyúlunk érte, máris értéktelen salakká válik kezünkben. Máskor meg arra döbbenünk rá, hogy hosszú időn keresztül ott volt mellettünk, miközben mi lázasan kergettük valahol máshol, de hiába.
Bármilyen nehéz is a feladat, az ügy jelentősége megkívánja, hogy az emberiség legjobb elméi foglalkozzanak vele. Távol álljon tőlem, hogy magamat is közéjük soroljam, de bennem is kialakult egy feltevés, amelyet talán érdemes továbbgondolni és alaposabban megvizsgálni.
Nekem úgy tűnik, hogy minden élőlény számára a szükséges szeretet forrása benne, önmagában van. Csak úgy juthat szeretethez, hogy a bensőjében lévő „szeretet központ” energiát sugároz ki egy másik lényre, amely ennek hatására szeretethullámot bocsát ki az ellenkező irányba. Vagyis a bennünk lévő szeretetet csak úgy tudjuk a magunk számára "fogyaszthatóvá" tenni, ha másokkal kölcsönhatásba lépünk.
Legelőször is tehát a saját „szeretet központunkat” kell fejleszteni. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, ez lehetne a közös kutatómunka tárgya. Első ránézésre úgy tűnik, hogy először saját magunkat kell megtanulni szeretni, megtanulni elfogadni magunkat olyannak, amilyennek a Teremtő megalkotott és meglátni magunkban a valódi értékeket. Csak ezután remélhetjük, hogy a szeretet a fentebb említett módon áramlani kezd felénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése