2011. szeptember 20., kedd

Caipiroska, Viagra, Grant kapitány

Hogy a vízben ázva vagy az asztalt körülülve mondtam volna-e azt, miszerint az A Capellaban most olyan fagyit fogok kérni, amilyent eddig még soha, szinte teljesen mindegy, már nem is tudom. Sokszor fogadtam eddig meg, de a fagyis pult előtt rendre inamba szállt bátorságom, melynek eredményeként a végén a jól ismert és szeretett vaníliát, citromot, puncsot, karamellt, mogyorót, epret, stb. nyalogattam és a „sebeimet”, hogy már megint sikerült gyávának lennem. A mostani hétvége Szegeden, úgy látszik, olyannyira megerősített lélekben, hogy félelmem az új gombócok elől egy távoli sarokba menekült és nyüszítve figyelte, amint Caipiroskát, Viagrát és Grant kapitányt rendelem meg az ostyatölcsérbe. Verne főhőse, Grant kapitány forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy piskótás, mogyorós valamiként végzi, ami inkább látszik hideg tortagombócnak, mint egy magára valamit is adó fagyinak. Nyalásra nem nagyon reagált, annál harapósabbra vette a figurát. A Viagra nevével, színével egyenesen felvillanyozott. Az, hogy kék színű fagyit életemben még nem nyaltam, tegnap óta már nem igaz, viszont az előre beharangozott tökmagos ízt hiába kutattam, azt sem, mást sem nagyon találtam. Talán a Caipiroska – lime-eper – egyedül nem okozott csalódást: mély piros volt a színe fehér csíkokkal, és az íze valóban a lime-eper keverékét tükrözte. Mindennek dacára nem bántam meg váratlan jött merészségem az új fagyik kiválasztását illetően, sőt folytatni fogom. Pedig tudván tudom, hogy a legvégén majd arra jutok, hogy minden a legnagyobb rendben a szeretett fagylaltjaimmal.
Az eseten másnap nevettem, de akkor nagyon. A Szilvitől itt kérek elnézést, mikor a másnapi reggeliző társaságnak elmeséltem, hogyan vágta el véletlenül a sertéscsülkös és körmös isteni pörköltet tartalmazó műanyag tányérjának alját. Ez idáig még rendben is lett volna, ha a pörkölt nyugton marad a tálkában. Ehhez képest a vöröslő, szaftos étel az asztal résein át megtalálta az utat és Szilvi hófehér vászon félhosszú nadrágjának térd részén landolt a maga teljes pompájában. Bár közvetlenül mellette ültem, a sajnálatos eseménynek mindössze a végeredményét láthattam, amit Szilvi tárgyilagos, egy árnyalatnyival emeltebb hangú megjegyzése:
- Basszus, elvágtam a tányéromat! – vezetett be és zárt is le azonnal.
Akkor és ott valamiért nem jutott eszembe nevetni, pedig az eset az összes olyanhoz hasonlított, amikor egy valakinek hirtelen esésének tanújaként előszörre leginkább nevetnél, könnyesre nevetnéd magad, mit ne mondjak, a hasadat fogva röhögnél, s közben ujjaddal az illető felé mutogatnál félreérthetetlenül, és csak jóval utána jutna az eszedbe, hogy segítened kellene, hogy fölemeled, leporolod, és megkérdezed, hívjál-e esetleg egy mentőt. Mentségemre szolgáljon, hogy a Szilvi nadrágjának esete a pörkölttel másnap, csupán órákkal később képezte derültségem tárgyát, de akkor nagyon, és tette ezt hosszú, felhőtlen perceken át. Mindegy, ez most már végleg így marad: a Szilvi összepörköltözött, azután hófehérre visszamosott nadrágja a Partfürdői legendák sorát fogja gyarapítani.

Az étel nem csak Szilvi nadrágján érezte jól magát, hanem a számban is, amikor a pörköltet a krumplival forgattam és házi savanyú uborkát ropogtattam hozzá. A sertés omlósan foszlott szét, terült el a számban. Az íz, nem is egy íz, az ízek egyenesen újszerű kavalkádja bizsergette ízlelő bimbóimat, miközben azon morfondíroztam, hogy a fenében tudott ez és így a Józsinak összejönni. Láttam Józsit a fövő pörkölt mellett állni a tűző napon, olykor kavargatni. Azt nem láttam viszont, hogy miket tett bele. Paprikát biztosan, attól jöhetett össze a színe. Sót, borsot is, köményt, hogy a nehézségén könnyítsen, de hogy még mit, nekem talány. Erre mondja azt az egyszeri szakács, hogy legyen ez az ő titka, hadd tartsa meg magának, különben mindenki tudna ilyen pörköltet csinálni és akkor nagyot veszítene az egyediségéből, még a végén nem volna rá mint szakácsra szükség. Nem is firtatom a titkokat, nem is interjúvolom meg Józsit ez ügyben, hagyom ezt is, ahogy sok mást ezzel a hétvégével elszállni, s csak azért jegyzem itt le, hogy a legendák között méltó helyet kapjon, ahogy a már-már megszokott, szinte elvárt almás pite, zserbó Fazék részéről, Marika Duna hulláma, sós süteménye, Lakat sajtos pogácsája, Erzsi sósa, Mackó piskótaszelete, a tészta nélküli túrosom, mindez évről évre bátran ismétlődhet.
Nem végelszámoltam, de azt hiszem, aki csak tudott, eljött. Aki nem, annak igazolása van a hiányzásról. Fazék képviselte családjának azon részeit, akik most nem tudtak eljönni. Manyikának különösen megörültem, aki Imi elvesztése után nem sokkal tisztelte meg a társaságot és még palacsintát is hozott. Ez a népes, szép számú részvétel mutatja, hogy az átlagember, a volt munkatárs, aki már régóta nem, mint kolléga jön el Partfürdőre ebbe a körbe, nagyon szeretheti Józsi (Dezső, Mari, Ildi) pörköltjét. Mondjuk. Szeretheti ezt a társaságot. Mondjuk. Szeretheti a Partfürdőt is lazaságáért, szabadságáért, a kötetlenség érzetéért, meg azért, hogy ennél jobb helyszínt uszkve harminc ember több órás együttlétéhez, néhányuk éjszakai ott maradásához keresve sem találhatni. Az elmúlt pár év egyébként egyfajta keresgélésről is szólt, amikor egyik helyszínt próbáltuk ki a másik után, hogy aztán szinte automatikusan, hallgatólagosan, már-már önként és dalolva térjünk vissza a gyökereinkhez. Partfürdőn egyként érzi jól magát az, aki csak a bogrács közeli találkozásra vágyik és pár órára szabadul ki megszokott életéből, és az is, aki egész hétvégéjét tölti ott. Nem kérdés, hogy mi pestiek a fővárosból szívesen, szinte szó nélkül, örömmel menekülünk ki évente egy hétvégén Szegedre. Idén Valival és Jutka barátnőjével bővült körünk.
Ez a szeptember közepi időpont önkéntelenül adja magát: a szezonnak vége, annak a szezonnak, amely mostanra csupán árnyéka egykori önmagának, amikor emberekkel, turistákkal telt házakkal, sátrakkal, utánfutókkal és házas kocsikkal volt tele a Part és Fürdője. Kifőzdék, kisebb éttermek, büfék, kis boltok éltek meg a területen és nem is rosszul. Működött mindhárom medence, ki-ki megtalálta a neki való mélységűt és hőmérsékletűt, s ha mégsem, akkor az átjárón slisszolhatott át a szomszédos fürdőbe. Szabályos kis állam volt az államban ez a Partfürdő a Tisza-parti városban. Ha akartál, el tudtál itt úgy lenni, hogy ki sem mozdultál a hatalmas területről. Mikor vasárnap kora reggel a Taurus kiürült, elhagyatott üdülőjében sétálok, a régi idők zsongása, zaja zsibong bennem. Szemeim előtt a csendesen fövő bográccsal a tűzrakó helyen, látni vélem Manyikát, Fazékot, Marikát a bogrács körül szorgoskodni, Kálmánt újabb rőzsével megérkezni, hallani vélem Imit, Bélát a Tiborral, majd a Kálmánnal a kis kerek kőasztal körül beszélgetni, pálinkával koccintani. Odébb a nyári konyha előtt egy másik kupacban Somi, Mackó, Lakat, Luzsi, Éva velem együtt készítik az ebédhez a jókora kondér vegyes salátát. Aki csak jön, süteménnyel, savanyúsággal, itallal teli kézzel érkezik, láthatóan nem fogunk éhen halni. A gyerekeink a vendég gyerekekkel együtt rohangálnak a felső szinten lévő szobák és a lenti pingpongasztal, kerti hinta között, egy maraton lehet már a lábukban, mégsem bírnak elfáradni. Terül a hosszú asztal, tányérok, poharak, evőeszközök – huszonnyolc vagy harminc? – mindegy, még a szalvétáról sem feledkezünk meg. Van, aki fürödni megy, míg fő az étel. Dezsivel, Ildivel, Bélával és Zimivel (Z.Gyuri) a gondnoki iroda előtti szabadtéri nappaliban kóstoljuk legújabb szerzeményüket. Igazából sosem tudom meg, hogy mi és honnan való, egy biztos, hogy erős, valami pálinkaféle, az eredet a Dezsi által titokzatosan gerjesztett homályba vész. K.erős és belátható időn belül fejbe ver, hiába eszed rá az idő közben elkészült pörköltet nokedlival. Az üdülő most elárvult, a süketségig csöndes, üres, légyen kívül senkibe nem botlasz. A WC-ék üzemelnek és csak azért találsz papírt bennük, mert az előző nap itt még nagy társaságot kellett szolgálniuk.
Az időjáráson aztán tényleg nem múlt, hogy minden jól sikerüljön, az égen egy szemernyi felhő, a nap szemérmetlenül süthetett, fel is melegítette a levegőt egyenesen 30 fokig. A leköszönő nyár utolsó ereje és ajándéka lehetett az éppen elmúlt szombat és vasárnap. Élvezte az időt az is, aki csak pár órára jött el, és az is, aki – mint Éva, lánya és annak barátja – késő délután rövid időre érkezett, valamint az is – Dezsi, Ildi gyerekei -, akik csak bele szagolni a levegőbe fordultak meg nálunk. Szuper jó idő volt, fürödhetett a két medencében, aki csak akart. A nagy medencében úsztam egy kicsit, hogy aztán a kis ülőmedencében órákon át áztathassam magam, miközben a többiek beszélgetését hallgattam. Nem is tudtam, hogy Vali okleveles talp- és egyéb masszőr, talpam sokáig érezte erejét. Jó sokáig kellene ennek a hétvégének kitartania, gondoltam magamban.
Akik nem aludtak a Molliban (a MOL egykori üdülője), azoknak sejtésük sem lehet, hogyan készülhet el egy szalonnás, paprikás, paradicsomos, félig hagymás rántotta 50 tojásból egyszerre. Mi, szerencsések megérhettük Dezsiék mutatványát a boronatárcsás gázballonos sütővel. Felállítása, üzembe helyezése nem tart semeddig, a rajta sülő szalonna, paprika, paradicsom, félig hagyma látványa egyenesen lenyűgöző, a látvány feledtetni véli, mennyire éhesek vagyunk. Az ötven tojással (Ildi törte) összesült tartalmas rántotta állagilag, ízesítésileg kiváló, kevergetés közben jövök rá, hogy Józsinak a fakanál itt is jobban áll a kezében és keverés-kavarás profibban megy, mint nekem. Még szerencse, hogy Zimi nem vette komolyan a reggelire szóló meghívásomat, mert akkor a rántottával nem sokan laktunk volna jól.
Többen mondták – közöttük Erzsi, Imre, Szilvi, Dezsi -, a délután folyamán többször is, hogy tartsuk meg ezt a jó szokásunkat és ezeket az összejöveteleket az életünk végéig minden évben egyszer. Magam kezdtem ezt a hagyományt valamikor a múltban, amikor a gyár szegedi és budapesti része kezdett szétesni, embereket küldtek el, cserélték le, fiatalítottak, kollégák mentek nyugdíjba, egyszerre hol volt már az a bizonyos régi nagy csapat! Egy magot, egy szűk kört, egy összetartó, összetartani kívánó csapatot egy cég szétfoszlott kereteinek emléke mellett próbáltam meg egymás mellé invitálni, egyszer egy évben összeboronálni és direkt itt, Szegeden. Az elképzelés mára megerősödött, gyökeret vert, önkéntelen igénnyé nőtte ki magát. Bitang jó érzés.
Mi mást mondhatnék: jövőre veletek Szegeden!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése