- Ilyen ez a mai világ, közömbös, idegen és sokszor embertelen - mondja anyám - ne csodálkozz, édes láááányom, inkább próbálj vele megbékélni.
Értem én, amit mond, igazat is adok neki, csak könnyebb mondani, mint valójában elfogadni, mikor egész bensőm berzenkedik közben ellene.
A mai eset sem tesz egy szemernyit sem hozzá, nem visz közelebb az elfogadáshoz, inkább csak még jobban feltüzel. Betörtek ugyanis hozzánk a földszinten. Tették ezt akkor, amikor képes voltam pár órát otthonomtól óvatlanul távol lenni. Kiszemelték az órát, a perceket, amikor egy lélek sem jár a parkunkban, az itt-lakók nagy része munkában, úgy másztak be hátulról a francia erkélyen keresztül nagy pajszerral vagy emelővel feszítve fel az erkélyajtót, oly erősen nyomva be a kis vasrudat, amely az ajtó benyomásának nehezítését volt szolgálni, hogy a rúd úgy hajlott el az erősen betörni akarók előtt, mint egy kés hatol a vajba. Vittek, amit láttak és értékesnek ítéltek, amit sebtiben össze tudtak csak szedni és egy szusszal bírtak Tibor kedvenc kék táskáját használva fel szállítóeszközül. Laptopomnak kelt lába meg kedvenc fényképezőgépeinknek - az egyikben még benne az éppen elmúlt szegedi felejthetetlen hétvége képes emlékeivel -, Eszter lányom évtizedek alatt felhalmozott fülbevalóinak, gyűrűinek - köztük két örmény illetőségűnek anyám fiatal korából. A teljes hiánylista még messze nem ismert, de azt már tudni és érezni véljük, hogy az ellopott tárgyak eszmei értéke felbecsülhetetlen mértékben haladja meg a vélt tényleges fizikai értékét. A délután, este múlt rendőrök, helyszínelők ki-bejárkálásával. A vacsorát csendben költöttük el, beszélgetve, latolgatva, okát kutatva az eseményeknek. A szomorúság jobban összekovácsolta a családot, mint annak előtte. Eszter fogalmazta meg jól, mikor megpuszilgattam, magamhoz szorítottam ékszereinek elvesztése feletti bánatában:
- Mi van, anyu, élünk, virulunk, nemde?
Hogy virulnánk, az most egy kicsit túlzás, de hogy élünk, az úgy biztos, ahogy most itt ülök, s minderről röviden és sebesen beszámolok.
Nagyon szerethet az Úr, hogy egyre újabb akadályokat, megoldandó problémákat, feladatokat görget az utamba. Talán arra kiváncsi, mennyit bírok még el. Talán tanítani akarja, hogy ne ragaszkodjam tárgyaimhoz. Talán arra sarkall, hogy innen elköltözzem. Egyre arra ébreszt esetleg rá, hogy irtsam ki lelkemből a földi aggódást és töltsön el minél mélyebben másfajta aggodalom. Nem tudom, mi lehet a cél, de egyszerű is lehet a szándék: valakinek, valakiknek gyors pénz kellett viszonylag könnyű munkával. Hogy ezek közül még ismerhet is valamelyikőjük a múltból és valami azt súgja, hogy nem egyértelmű jóakaróm, ilyenre meg ne is gondoljak, ugye, Uram?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése