2011. szeptember 26., hétfő

Rémképek

Azt hittem, hogy hamar túlteszem magam a betörésen, mely épp minap talált telibe bennünket. Feldolgozom magamban - gondoltam -, egy darabig berzenkedem ellene, elfogadom, majd tovább lépek. Nem így történt. Akár akarom, akár nem, egyre dolgozik az ügy bennem. Pedig nem ösztökéltem belső munkálkodásra, nem rágom direkt magam magam és mégis. Amikor itthon vagyok, egyszerűen nem bírok nem gondolni rá. Lelki szemeim előtt a feldúlt lakás, épphogy hajszálnyit hibádzik, még az elkövetők is szinte előttem. Nem szeretek itthon lenni, pedig ennek előtte az otthonom maga volt a béke és kimenekvés szigete a nagyvilágból. Most meg innen menekülnék szinte mindegy, merre, örülök, ha valamilyen külső program elcsalogathat itthonról. Abból az otthonból, amelyet idegen nem is tudom kifélék, mifélék átjáróháznak használtak. Szekrényeinkbe nyúltak, fiókjainkat huzigálták, ruháink, irataink között matattak. Elemelték, mi gyorsan mozdítható volt és kis helyen úgy fért el, hogy elhurcolásuk semmilyen feltűnést nem keltett. Most olybá tűnik kis kuckónk, melyet idegenek szentségtelenítettek meg, súlyos nyomokat, emlékeket, képzelgéseket hagyva maguk után, védtelen, nyitott, mindenki számára hozzáférhető. Nem tehetek róla, nem érzem magam jól benne. Elárvultnak, elanyátlanodottnak érzem magam és elbizonytalanodottnak. Hiába a sok zár az ajtón, meg az egyre szaporodó reteszek a betörés helyszínén, nekem mégis úgy tűnik, mintha túlontúl is könnyű lenne a behatolás, miközben képletesen egyre nehezedik a kijutás a magam számára. Agyamban, lelkemben, szemeim előtt a lakás össze-visszadúlt, pedig azóta helyére került minden, ill. ami belőle megmaradt. Egyszer ez is elmúlik?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése