2011. november 29., kedd

Dean Brisbane-ből - White card és a többi

WHITE CARD
A Fehér kártya egy igazolvány arról, hogy munkavédelmi oktatáson vettél részt. Aki Ausztráliában szeretne építkezéseken dolgozni, annak szüksége van erre a kártyára. Tudomásom szerint eddig Kék kártya volt, valamiért meg változtatták. Megszerzése nagyon egyszerű. A neten beírod, hogy fehér kártya.au.com több oldal megjelenik és már kezdhető is. Fontos, hogy angolul olvasni tudni kell. Elég hosszú (kb. 1 óra) mire az egészet elolvassa az ember és minden téma után kérdésekre kell válaszolni. A rendszer addig nem enged tovább, míg nem pontos a válasz. Szerencsémre elég gyorsan ment, viszont a végén van egy összefoglaló, ott egy picit elakadtam nem vettem észre, hogy hibásan írtam (spelling!!!), de sikerült. A következő oldal a legrosszabb a fizetés. 60 dollár, persze minden adatodat elkérnek. A mikor befejeztem, azt hittem, hogy sikerült. Rögtön kaptam egy emailt a regisztrációról, viszont küldtek egy adat lapot is, amit egy tanúval alá kellett íratni, igazolásképpen, hogy én végig csináltam egyedül a tesztet. Emellett be kell küldeni egy fényképes igazolványt közjegyzővel hitelesítve a meg adott címre. Na basszus, gondoltam……
Még a tanú nem gond, beírtam a Laci haveromat (egyeztetés után) a KÖZJEGYZŐ, az nagyobb gond…. hol???menyiért??? A suliban megkérdeztem, mondták hogy régen volt az iskolának, de már nincs. Interneten kerestem egyet a közelben, ajánlották is. Magamba gondoltam,másnapra halasztom, inkább elindultam a postára. Útközben megpillantottam egy nagy irodát, gondoltam megkérdezem, hátha tudnak segíteni. Különben úgy hívják az irodát, hogy JP ( Justice of the Peace) Kedves, idős hölgy a pultnál elmondtam a problémámat. Megnézte a papíromat, kért egy képes igazolványt. A magyar nem jó, mert nem tudja elolvasni, az ausztrál iskolai nem jó, mert nem hivatalos, útlevél meg persze nincs nálam. Viszont van Swaziland jogosítványom, ami angol. Meg felelt neki, és táskájából kivette a papírjait, úgy látszik hogy semmi köze az irodához ez egy teljesen külön vállalkozás. Aláírta, lepecsételte, mire én megkérdeztem: mennyivel tartozom? A válasz: INGYEN. Kicsit értetlenül fogadtam, így még egyszer megkérdeztem, mire ő újra, mosolyogva közölte: INGYEN. Hogyan tud ez ilyen zökkenőmentesen és ingyen bonyolódni itt? Vagy csak szerencsés voltam?
IELTS VIZSGA
Az első nagy lépés a letelepedéshez, az IELTS vizsga. Ez egy nemzetközi szintfelmérő vizsga. A szintek 1-től 9-ig vannak. Minden egyetem,iskola és vízum meg adja a követelményét, nekem az 5 szint kellett mindenből. Az IELTS két változata az Academic és a General. Az Academic sokkal nehezebb de két közös van a (listening) hallgatás és a (speaking) beszéd. A többi, az olvasás és írás az különböző. Magyarországon már elkezdtem járni egy felkészítőre (Tanulj Angolul!) ahol egy nagyon kedves és angolul kitűnően beszélő tanárnő tanított, csak ajánlani tudom mindenkinek. Viszont ahogy változtak a dolgok, kiderült, hogy nem otthon teszem le, így otthon nem folytattam tovább. A véleményem az, szerintem semmivel sem jobb itt, mint otthon. Hallottam, hogy könnyebb, szerintem minden teszt más és más. Itt is, ha két, három alkalommal próbálkozol, előfordul, hogy egyik könnyebb, mint a másik. Szóval, az én esetem: kijöttem Ausztráliába egy 2 hónapos IELTS felkészítőre (esti iskola). Szinte minden nap teszteket töltünk ki a régebbi tesztekből. A végén úgy döntöttem, hogy meg próbálom.
Első lépés: A neten regisztráltam és befizettem a (nem kevés) díjat (talán otthon olcsóbb) itt 320 AUD. OTP kártyámat elfogadta a rendszer és pár nap múlva emailben és smsben is értesítettek, hogy regisztráltak. Külön napon volt a beszélgetés, a többi meg egyszerre. Van, aki azt mondja, hogy sokkal jobb egy napon túl lenni rajta, más meg úgy van vele, hogy könnyebb, ha nem egy napon van az egész. Nekem pénteken volt a (speaking) beszéd. Nekem a vizsga sosem ment egyszerűen, előző nap már alig aludtam. 11:20-ra kaptam időpontot, pont a házassági évfordulónkra. (Reggel Judit és Martina készültek egy meglepetéssel, amit csak a közeli haveroknak mutatok meg. (Neked elment az eszed?.... Judit) Mondanom se kell hogy anya a képeivel a PLAYBOY-ba bekerülhetne… Még egyszer köszönöm…)
Vissza a tesztre: Persze én már 10-re ott voltam, mert nem tudtam hova kell menni, de nem akartam elkésni. Kicsit ültem a közeli parkban és hajrá. A hölgy el kérte tőlem mindenemet, a zsebeimet ki kellett üríteni, majd elkérte az útlevelemet. Készült rólam egy kép, utána ujjlenyomatot vettek. Na itt már idegileg és lelkileg is kész voltam. Egy kis szobában vártam, amíg a vizsgáztató eljött értem. Egy idősebb tanárnő bekísért egy kis helyiségbe, majd egy diktafont be kapcsolt és el indult a vizsga. Első lépés bemutatkozás, majd egy csomó kérdés mindenről …. Aztán jött a buktató kérdés: Milyen munkát szeretnél végezni legszívesebben? egy perc felkészülés, papír. Dinike mi szeretne lenni? PILÓTA !!!! Akkor és ott úgy gondoltam, az a legjobb. Alig bírtam egy percig beszélni róla!!!!! Miért nem szakács? Vagy búvár? Vagy kertész? Ezer más munka van, amiről el tudok regélni órákig is, nem! És PILÓTA… Már rögtön gondoltam, hogy ez nem lesz túl jó eredmény. Másnap reggel 8-ra egy szállodában kellett lennem, ahol ismét csak ceruza, toll és víz lehetett nálam. A teremben kb. 200 ember és mindenkit egyenként valaki bekísért. Az asztalon felcímkézve az adataim, leültettek és vártam. Megkezdődött a vizsga. Listening , reading majd wrighting. Már ott éreztem, hogy nem úgy sikerült, ahogy gondoltam. Két hét után kaptam meg az eredményt remegő kézzel bontottam a borítékot, de örömmel láttam az eredményeket. Sajnos nem túl jók, az olvasás csak 5 lett, az írás (ami nekem a leggyengébb) az 6, hallgatás szintén 6. (Itt tudni kell, hogy mivel nekem a spelling nagyon nehezen megy, a Listeningbe ha rosszul van írva a válasz, elvész a pont) A beszéd pedig 8,5 lett. (pilóta…) (nagyon büszke vagyok Rád... Judit)
AUTÓMOSÓ
Nagy változás nem történt, talán kicsit jobb lett. Egyik nap a főnök bejelentette, hogy eladták a mosót…. Egy Indiai fickó vette meg, tudni kell hogy a kollegák 95% indiai…. Egy reggelmegjelent egy morcos, kb. az én koromban lévő (vén J) fickó. Egész nap csak figyelt minket, és a nap végére bemutatkozott mindenkinek külön, külön. Pár szót beszéltem vele, kellemesen csalódtam. Nagyon szimpatikus volt. Második nap már külön odajött és mondta, hogy bármi gondom van, csak szóljak, mert Ő is tanulóként érkezett az országba és tudja, hogy nagyon nehéz a kezdet. Tartott egy kis ismerkedési estet és mindenkit meghívott a munka után sörre és pizzára. Ott nagyon sokat beszélgettem vele, sokat megtudtam róla. Nagyon gazdag családból származik és sokat utazott a világban, míg itt kötött ki. Volt úgy, hogy zárás után külön megkért, hogy maradjak segíteni neki pár dolgot felfúrni, és hallotta, hogy értek a villanyszereléshez, így kicseréltem pár lámpát is. Ahogy végeztünk még egy pofa sör és beszélgetés, érdeklődött mi a tervem a jövőben, én meg persze mondtam, hogy a családot kijuttatni minél előbb. Ígérte, ha tud, mindenképpen segít, a lányom pedig már jöhet is a büfébe, hétvégente J . Nagyon nem élem bele magam, annak örülök, hogy meg marad a munkahelyem. Különben itt mindig van felvétel, mert jönnek és mennek a srácok, van aki nem bírja ki, van aki jobbat talál. Sajnos nekem ez jelenleg a legjobb, mert pl. az angol vizsgánál nem minden munkahely engedi el az alkalmazottat ilyen könnyen…
KIRÁNDULÁSOK
Próbálunk egy-két hetente elmenni valamerre. Laci haverom december 20-án utazik haza Magyarországra és szeretne sok helyre eljutni addig. Természetesen a szokásos grillezések folytatódnak, vagy náluk a teraszon, vagy valamelyik parkban. Lehet, hogy már írtam, de az alkohol fogyasztása tilos nyilvános helyeken, csak a grillezés közben vagy utána engedélyezett, látszania kell hogy megtörtént a grillezés is. Nem lehet csak a grill mellé leülni és iszogatni (sajnos). Egyik este a parkban sütögettünk és kb. 10 óra körül megjelentek a rendőrök, végig világították a parkot, körbenéztek, nagyon kedvesen, udvariasan igazoltattak. Mondtuk, hogy tanulók vagyunk és Ők tájékoztattak arról, hogy mi a jogszabály.
Szóval kirándulás…(Stradebrokeisland) gyönyörű hely, a régi főnököm ajánlotta, egy vasárnap útra is keltünk. Kb. egy óra vonattal, majd az állomásról busz visz a komphoz. A komp 25 perc alatt a szigetre ér, ahol már vár egy másik menetrendszerinti busz, ami körbe megy és több helyen megáll. A View Pont megállóhelyen álltunk meg. Gyönyörű kilátás tárult elénk és itt láttam az első szabadon ugráló kengurut is. Nem volt félénk, kb. 5 méterre megközelítettem, egyszer csak, mintha kilőtték volna el ugrált.
A parton kellemeset napoztunk, fürödtünk néha felmentünk a büfékhez hideg sörért. Ami nagyon tetszik, hogy az árak nem nagyon változnak attól,hogy a tengerpart közvetlen közelében vagy esetleg a város eldugott utcájában vagy. A nevesebb éttermekben persze más. Nagyon kellemes nap volt. Másnap a főnököm kérdezte, hogy milyen volt? Áradozva mesélem, hogy nagyon szép, erre viccesen megemlíti, hogy egy kis dolgot elfelejtett mondani, hogy a környéken itt van a legtöbb cápatámadás... HURRÁ!!!!
Következő nagy kirándulás pedig a Coolangatta-i volt. Itt picit elájultam hogy milyen szép és nyugodt kis hely. A partja gyönyörű és eszméletlen nagyok a hullámok. Szintén fürödtünk és pihentünk, egy kicsit körülnéztünk majd délután a Gold Coaston keresztül felmentünk a Q1-re, ami a legmagasabb épület. (Igaz mellette épül egy másik is, de az nem lesz magasabb) Mesélte a liftkezelő, hogy a Q1 78 emeletes, míg a másik csak 77 lesz. Szóval a kilátó a 77. emeleten van. Hááááát káprázatos volt… A lift 42 másodperc alatt ér fel a 77. emeletre (230 m) a dobhártyám majd beszakadt. http://www.skypoint.com.au
A szállásom még mindig tetszik, bár a szoba kezd túl melegedni, de hála istennek van egy nagy terasz, ahova esténként kiülök netezni. A lakók már nagyon készülnek a karácsonyi hazautazásra, egy kicsit nehéz belegondolni, hogy már jön a karácsony. Az utcákon megjelentek a díszek, sok helyen már karácsonyi zene szól. Itt a csapat jó 10 után már nagy a csend, viszont mellettem egy indiai fickó lakik, aki imádja a filmeket, így mindig filmet néz a szobájában. Nincs is ezzel gond, de a házi mozi….. Sokáig bírtam de egyik szerda éjfélig vártam, hogy csak lehalkítja, elvégre hétköznap van, de nem. Nehezemre esett, de bekopogtam és megkértem, hogy csak egy kicsit….. Azóta lelki furdalásom van, mert már nem is hallgatja. Nem mintha baj lenne, de szerintem túl morcos voltam J .
Kaptam egy lehetőséget egy magyar házaspártól - ahol Laci barátom lakik - hogy ha elmegy, költözzek oda. Ami tetszik: olcsóbb a bérleti díj, és saját fürdőszobám lenne, az udvaron pedig medence. Ami hiányozna: itt mindig jó a hangulat, mindig valaki főz vagy csak beszélget… viszonylag ritkán cserélődik a csapat. Ott viszont egy csendes házaspár, aki már 10 órakor alszik!!!
Sokáig gondolkodtam, de a saját fürdő csábított, így elfogadtam és bejelentettem hogy költözök. Nem telt el sok idő és már kaptam egy telefont hogy már van aki a helyemre beköltözik, ettől egy kicsit elbizonytalanodtam... December 20-án reggel kikísérjük a Lacit és utána én máris pakolok. Sajnos a szoba üres szóval bútort kell vennem. Most legalább már, ha költözök, nem elég csak átgurítani a bőröndömet hanem már költöztető cég kell J. A bútor vásárlás nem olyan nagy gond egy ágy kb. 70-80 AUD, íróasztal is e körül. Mindenképpen jó ágyat szeretnék venni, mert ha összejön, akkor jó lesz valamelyik gyereknek.
Az iskolában elindult a kurzus (business). Az osztályban ismét vegyes felvágott a társaság: indiai,brazil,kolumbiai,német,török és én. Sajnos itt én vagyok a legidősebb,az átlag 25 éves. A tanárnő kedves és fiatal kb. 30-35 lehet. Nagyon kedvesen fogadtak. Mindig az aktuális témáról kell vizsgát tenni. Az órán nincs papír meg toll, csak mindenkinek a saját laptop ha nincs, adnak. A leckét is ezen írjuk, és egy websitera kell feltölteni. Sokkal nehezebb, mint a nyelvtanfolyam volt, sokat kell írni és az én pötyögésemmel nem megy valami gyorsan. A házi feladatok határidősek, késve már nem lehet feltölteni, zárják a feltöltési lehetőséget. Az első nap kellemes hírt kaptunk, a két és fél napból csak kettő lesz megtartva, a fél napra pedig csak annak kell bemennie, aki elvan maradva, vagy segítségre szorul. Így csak szerdán és csütörtökön 8.30-15.00-ig kell benn lennem, ebben 2x fél óra szünet és 1 óra ebédidő van.
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

2011. november 26., szombat

Borgőzösen

Azt hiszem, nekem ebben az életben már nem áll össze a borkóstolás tudománya. Boros, jó borok társaságában annyi a szerepem, hogy ott ülök közöttük, nézek ki a fejemből, csöndben vagyok és figyelem, miről beszélnek a nagyok. A bortermelő tudja, melyik bornak kell jönnie melyik után, hogy a legvégén meg legyen a legjobb bornak járó katarzis. Emlékszem, amikor majd’ egy évvel ezelőtt Szőke Mátyás Pincéjében is élő díszletként, csöndes statisztaként kóstolgattam a bortermelő előzetesen eltervezett sorrendben kínált borait. Próbáltam bele érezni a szőlőfajtát, az illatot, a testességet, a könnyűséget a boronkénti pár kortyba, valljuk be, hasztalanul. Az esemény mégis élmény számba ment. Jottányit sem fejlődtem azóta. Az sem változott, hogy mindenkor szívesen biztosítom a helyszínt egy borkóstolóval felérő baráti találkozóhoz. Előkészülök, megfőzöm a vacsorát, süteményt is sütök, megterítek hat-hét emberre, aztán jöjjön, aminek jönnie kell: vacsora változatos borokkal.
Nem is mindenfélét ittam össze, hanem olyan borokat, amelyek egy baráti házaspár pincészetéből származnak. Jó, jó volt köztük olyan, amely saját bevallásuk szerint sem sikeredett valami jól. Ilyenkor a bor kóstolása már az üveg legelején véget ér. A vacsorához hozott borok közé került pezsgő bor még ennél is rövidebb életű volt, a mosogatóban lelte elfolyását.
Eltévedtem, csupa nagy tudású borismerő közé keveredtem. Fogják a kezükben a poharat, nem is fogják, inkább légiesen tartják, benne a csillogó, mély vörös nedűvel, amely mint kiderült tud opálos, tükrös, fényesen átlátszó, matt lenni. Az illatot a pohár lassú körkörös mozgatásával nyerik ki, amelynek – bevallásuk szerint - passzolnia kell a bor színéhez, a szőlőfajtákhoz, az évjárathoz, annyi mindenhez. Például amikor különösen hideg és sok esős a nyár, a szőlőszemek jó része az időjárás áldozata lesz, a maradék kevésből lesz a bor szinte a semmiből előteremtve, vagy éppenséggel a túlságosan tűző napsütéssel kell az érlelődő szemeknek megbirkózniuk a kellő édességi fokért. A pohárban a bor ringó mozgásának lassultával hörpintenek a tudorok a borból, fél nyeletnyit meggörgetik a szájukban szájpadlásukhoz nyomva, közben csücsörítve, lenyelve, utána szakvéleményezve. Míg nekem minden bor közel egyforma – és erre nem vagyok büszke, mint puszta tényt állapítom meg -, addig a borokban sokkal jobban elmélyedt társaim a vacsorában, társaim a borozgatásban számomra kínainak hangzó, mégis szakszerű értékelését adják a boroknak. Élmény egy ilyen együttlét. A vacsora előjátékként és észrevétlenül úszik be a vendégek gyomrába. Vitathatatlanul a boré az első, a második és a hetedik felvonás is. Az asztalon helyet foglaló borkorcsolyák csupán bágyadt, olykor hasznos díszletek a méz színű, vörös fényű nedűk mellett.
Kicsit sokat ihattam. Gondoltam, itthon vagyok, nagyobb baj nem érhet. Ehhez képest hajnali egy órára keresnem kellett az egyenest, olyan jól esett a girbegurba járás azon a két-három méteren, ami vendéglátóként a konyhám rám eső részében nekem megadatott. Reménykedtem, hogy nem veszik rajtam észre bizonytalankodásom, melyen a nyitott konyhaablakon beáradó kinti hideg levegő sem javított. Éjszaka háromkor úgy kerültem ágyba, hogy igazából nem is tudom hogyan. Arra viszont emlékszem, hogy az edények, poharak mosatlanul lettek hátra hagyva az asztalon, valós tájképként egy csata után, ami általában nem szokásom.


2011. november 21., hétfő

András elment

Kedves Mari!
Ma kaptam a hírt, hogy András szombaton ment el. Nem egy pillanatra, hogy utána dolga végeztével visszajöjjön. Örökre, mondják ilyenkor. Nagyon sajnálom, el sem tudom mondani, mennyire. Nem ismertem olyan közelről, de annyira igen, hogy kollegiális, később személyes ismeretségünk nyomán az átlagnál jóval közelebb állónak érezzem magamhoz. Mélységesen fájlalom, hogy nincs közöttünk. Szakmájának és a zenének kiváló ismerője volt. A legutóbbi időben leginkább a Műegyetem Zenekar koncertjein találkoztunk. Pontosan olyan méltósággal, komolysággal, eleganciával ült a zenekar kellős közepén a fúvósok között belépésére, rövidebb-hosszabb futamaira várva, mint amilyen alapossággal, komolysággal vett részt a mélyfúró tömlők konstrukciójának kalkulálásában, pontos specifikációjának kialakításában. Kellemesen társalgó, széles látókörű embert ismertem meg benne, ez volt legalábbis a benyomásom kevéske találkozásaink, beszélgetéseink alkalmával. Kettőtöket látva, megélve nagyon is hozzád illő embernek találtam Andrást. Hiányozni fog oldaladról fizikailag, ám tudjuk jól, hogy az Andráshoz fogható ember sosem megy el örökre, mindig ott marad bennünk, gondolatainkban, érzéseinkben, személyiségével újra és újra felötlik előttünk, szavaival, mondanivalójával, hangjával, amit rendre hallani vélünk.
Fájdalmadban osztozom.
Szeretettel üdvözöl:
Szegő Panni

2011. november 17., csütörtök

A Kőkapuban

Egy hete még csak terveztem, hogy kimegyek Vácra az Imivel. Valahogy semmi kétségem nem volt, hogy ott leszünk. Ha a ContiTech hív, akkor nincs mese. Nem bebeszélés ez és nem is kényszer. Természetesen működő igény és elvárás, mely a legszerencsésebben ebben a konstellációban talál egymásra. Nem számít a közel negyven kilométer és a sötétség, amelyben indulunk, megérkezünk és majd valamikor visszaérkezünk. Nem érdekesek ezek a földi dolgok, látszat-akadályok. Régen volt, talán ilyen összejövetel sohasem volt, amely az időn így átívelve egészen a kezdetektől fogta volna össze a váci ContiTech-eseket egy helyen, egy időben, egy társaságba. Így fordulhatott elő, hogy találkozhattam a Máriával. Alig estünk be jókora késéssel, a váci humánpolitika, Szilvi mutatott be neki. Mikor leesett, és este nyolc lévén dicséretesen gyorsan esett le, kivel is állok szemben, meglepődtem, s rögtön utána végtelenül megörültem.
- Ja, Te vagy az a Mária. A Te idődben élte ez a cég a fénykorát. Nekem talán ennek az időnek a legeslegvégét sikerült elcsípnem. Onnan már lefele tartott a pálya. Nagyon sok jót hallottam Rólad a Szilvitől, Imitől egyaránt és nem egyszer.
Vaknak kellett volna lettem, csak akkor nem vettem volna észre, hogy mennyire felragyogott Mária, a váci ContiTech első, mára legendás igazgatónőjének az arca.
- Különösen jó ezt egy ismeretlentől hallani, köszönöm.
Azt hiszem, mindenkivel beszéltem, akivel szerettem volna, vagy mert elterveztem, vagy mert megláttam és éles fájdalommal nyilallt belém akár csak egy rövid beszélgetés igénye. Sokakkal nem beszéltem, oda köszöntem csupán, szemünk összevillant a távoli felismerésre.
Nagyon sokan voltak a még többől, akik jelentkeztek, s jelenlétüket ígérték. Nem volt kétség, legalább ötvenen nagyon fontosnak tartották, hogy itt legyenek. A nagyterem maga volt egy megbolydult, mozgó, alakzatát változtató méhkas állandósulni látszó morajlással. Valaki mindig beszélgetett valakivel, többen mulattak ősrégi történeteken, itt, ott, amott egymás üdvözlése zajlott, nevetés csattant, ölelés ölelést követett, koccintás hangja csendült, tányéron húst szeleteltek, s tettek körettel, savanyúsággal szájba, nem volt olyan, hogy ne történt volna valami. Nem is tudnám megmondani, éppen s mikor ki - Szilvi, Mária, Piros, Zsuzsa, Moni, Mariann, Annamária, Kati, Judit, József, Péter, Imi, Sanyi, Árpi, András, István, Csabi, Tomi, Tamás, Ati, Csaba, Barna (elnézést mindazoktól, kik ott voltak, de nem lettek felsorolva) -, és mit csinált, az egész este egy nagy emberi barátság, jókedv, kedvesség, jó hangulat kohójában készült, alakult.
Egy mérföldkő cég, egy olyan cég tud csak így viselkedni, amelynél már eszedet sem tudod, milyen régóta nem vagy ott, ám puszta létezésével bőröd alá kúszott, az ott töltött idővel, az annak idején megismert emberekkel, kollégákkal, munkával máig, örökké meghatározó és megkerülhetetlen.
Nézd, évek, évtized, évtizedek távlatából megszólal, hív egy ilyen estére és ott vagy.
Mert nem kérdés.
Sosem lesz az.
(Köszönöm Szilvinek, mindnyájatoknak.)

2011. november 11., péntek

2011.11.11.

Azt mondják, szerencsés nap. Nem éreztem semmit. Ki sem mentem a lakásból, nyitott ablakon keresztül bámultam a napfényt, örültem neki. Megfordult a fejemben, hogy kint kellene lennem, napsütötte helyre kellene állnom ahhoz, hogy érezzem a nap erejét azon a napon, amelyen a dátumban kis kivétellel minden egyes. Szerencsét hoz, állítják. Nem tudom, lehet. Ezt gondolhatta a Miklós is, aki ezen a napon adta tudtul nem a tizenegyedik, hanem az ötödik unokájának megszületését. Ez a két páratlan szám - 11 és 5 - biztos kivételes boldogságot hordoz. Kívántam gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek egészséget, boldogságot. Mindig ezt szoktam kívánni. Nem nagyon variálom, végső soron ezt tekintem a legfontosabbnak, amikor valakinek gratulálok vagy felköszöntök. A Szilvi is ugyanezt gondolhatta erről a varázslatos napról, amikor erre hirdette meg Vácott a ContiTech-es munkahelyi találkozót. Szerencsés lesz és emlékezetes. Már majdnem egy órája megy és legalább két órája fog zajlani, mire kiérünk egy volt kollégámmal, az Imivel.
Folytatom...

2011. november 6., vasárnap

"Mennyit nyom az épülete, Foster úr?"

Nem tudom, mi ütött belém, hogy egy eseménydús nap után, amikor a lehető leghamarabb ágyba kellett volna kerülnöm, este és még később este a német csatornákon szörföztem. Megnéztem egy film ismétlését, amely akkor és most is tetszett. Utána azonban még mindig nem volt kedvem aludni menni, így ott ragadtam a TV előtt, és úgy viselkedtem, mint egy valódi coach-potato, így hívja az amerikai zsargon ui. azt a bizonytalankodót, aki nem tudja, mit is akar, az egyik műsorról röppen a másikra. Nem tudtam aludni talán a kávétól, amelyet a Marikától kaptam Hartán, hogy el ne aludjam a visszaúton. Az első kilómétereken pedig úgy éreztem, hogy a környező világ egy nagy búra, nem határtalan, amolyan ember szabású, és rám borul, a szempillám egyre nehezedik, mindjárt lecsukódik, a kávé hatása csak fél óra múltán éreztette a hatását, de akkortól fogva olyannyira, hogy eszembe sem jutott szokásos korai időben lefeküdnöm. Az egyik csatornán a németek sztár riporterének, Thomas Gottschalnak a havonta- két havonta sugárzott "Wetten, dass/Fogadjunk, hogy" műsorába botlottam. Ez egy olyan ügyességi műsor, amelyben civilek fogadnak valamilyen extra produkciójukra egy-egy meghívott híres német vagy külföldi személyiséggel, akivel a műsorvezető közben röpke riportot csinál, hogy véghezviszik amit vállaltak. Nem sokáig ragadtam ott, hiába ült a meghívott prominens személyiségek között Justin Timberlake. Katt, átkapcsoltam. A 3Sat műsorán éppen akkor kezdődött egy érdekes című film Wie viel wiegt Ihr Gebäude, Mr. Foster?/Mennyit nyom az épülete, Foster úr? Először azt hittem, hogy egy művészfilm lett erre a figyelmet keltő címre elkeresztelve. Miközben nézni kezdtem derült ki, hogy egy dokumentum film az angol Norman Foster építészről. Megnéztem néhány épületét, meghallgattam a narrátor alámondását, egy-két kolléga, maga Norman Foster rövid kommentárjait, aztán megint katt, tovább léptem egy másik műsorra. Nem tudom már, melyik csatornán a Ladys' Night ment, a Hölgyek Éjszakája, abban is a legjobbakból egy válogatás. A Stand-up Comedy műfajában a német nők is jeleskednek, egy sajátságos humort, tartalmat, megjelenést, színfoltot képviselve. Van, akit már régebbi adásból ismertem, sőt az itt bemutatott számát is láttam. Mindez nem zavart meg abban, hogy egy jót szórakozzam. Pár perc után katt, és visszaléptem Foster úrhoz. Nem tudom, mi vonzott vissza. Éppen a felújított Reichstagot a kupolájával mutatták, miközben az építész azt mesélte, hogy a külső falakon direkt hagyták meg a felszabaduláskor az orosz katonák által a falakra írt - nem mindig irodalmi stílust képviselő - megjegyzéseit. Szerinte így szervesül az új a múlttal egy közös, harmónikus egységbe. Katt. Egy másik csatornán Kathrine Sass, kelet-német illetőségű színésznő mesél az első nyugat-berlini Bernilánéról, amelyre annak idején még az "átkosban" az egyik filmje kapcsán hívták meg. Furcsa volt neki, hogy este ki van világítva a város és milyen élénk éjszakai élet folyik benne. Megint katt, vissza az építészhez, akitől azt kérdezte a dokumentum film, hogy mennyit is nyom az épülete. Mágnesként keveredtem vissza a 3Sat-ra. Magamat sem értettem. Nem szoktam ilyen jellegű filmeket nézni, de ez a Fosteres most valamiért lekötött. Az utolsó húsz percre ott ragadtam. Mutatták a Kínában megépült repülőterét, amely egy földre szállt sárkányra emlékeztetett, sok-sok fa, fém, hatalmas üveg ablakok alkalmazásával igyekezett minél természet közelibbet, világos és úgy hatalmas épületet létre hozni, hogy benne az ember nem érzi magát elveszettnek, könnyű a tájékozódás, barátságos érzet a bennlét. Norman Foster mesélt egy olyan városról, amelyet 90 ezer lakosra tervez és teljességgel környezetbarát lesz. A film végén megtudhattuk, hogyan győzte le a végzetesnek gondolt rákot, miközben konokul vett részt símaratonokon és hogyan élt túl egy infarktust.
Megkapott a film, magával ragadott, az ide-odahányódásokat követően csak kikötöttem, aznap késő estére révbe értem. Talán szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy a közvetített érték, egy tartalmas élet, a pillanatokra felvillantott építészeti művek mennyire lenyűgöztek. Mindezt szerettem volna ezzel a kis írással hírül adni, kedvet csinálni Norman Foster és alkotásainak megismeréséhez. Ehhez nyújthat plusz segítséget az alábbi német nyelvű interjú, amely a róla készült dokumentum film kapcsán készült.

Norman Foster - Interview

"Gebäude sind wie Kinder. Es ist gefährlich, Lieblinge zu haben."
Nicht nur architektonisch hoch hinaus: Sir Norman Foster (Filmstill / Copyright: Valentin Alvarez)

"GEBÄUDE SIND WIE KINDER. ES IST GEFÄHRLICH, LIEBLINGE ZU HABEN."

Ob die Kuppel des Reichstags
oder der "Gherkin"-Turm in London, Sir Norman Foster steckt hinter den bedeutensten Architekturen der Welt. Seine Gebäude sind Meisterleistungen, seine Motti lauten "Funktionalität", "Beständigkeit" und "Anmut". Anlässlich des Dokumentarfilms "Wie viel wiegt Ihr Bauwerk, Mr. Foster?" (3Sat, 5. November, 22 Uhr) sprach art mit dem Architekten über Vorbilder, neue Perspektiven und architektonische Nachhaltigkeit.
(MANUEL MEYER, MADRID)
Seine Gebäude sind spektakulär, weltbekannt und stets Superlative. Er baute die Reichstagskuppel, den Hearst Tower in New York, den Swiss-Re-Büroturm und die Millennium-Brücke in London, das Millau-Viadukt, Frankreichs größte Brücke, und den Flughafen von Peking, der für eine kurze Zeit der größte Flughafen der Welt war. Pritzker-Preisträger Lord Norman Foster gehört heute zu den weltweit renommiertesten Architekten überhaupt. 
Der Dokumentarfilm "Wie viel wiegt Ihr Gebäude, Mr. Foster?" (Erstausstrahlung auf 3Sat, 5. November, 22 Uhr) erzählt mit atemberaubenden Bildern nicht nur von Fosters Werken und seinem Verständnis von Architektur, sondern stellt auch den Menschen dar, der den Krebs überlebte und sich aus einer armen Arbeiterfamilie in England zum Guru der Architektur emporgearbeitet hat.
Sir Foster, der Dokumentarfilm gibt uns tiefe Einblicke in Ihre Arbeit und Ihr Leben. Was hat er Ihnen gebracht?
Es war sehr interessant zu sehen, wie das Film-Team Architektur ganz anders betrachtet als wir Architekten. Sie brachten buchstäblich eine neue Perspektive zum Tragen. Persönlich bot mir der Film auch eine Pause zum In-mich-gehen, insbesondere die Rückkehr zu den Wurzeln, zu meinen Eltern.
Sie sollen angeblich keine große Lust verspürt haben, diesen Film überhaupt zu drehen. Warum nicht?
Ja, am Anfang war ich widerwillig. Aber dann hat man mich überzeugt, und ich bin sehr zufrieden mit dem Ergebnis.
Das kann ich mir vorstellen. Im Film wird ausschließlich über Ihre Erfolge gesprochen.
Ich glaube nicht, dass der Film nur vom Erfolg handelt. Jeder, der sich einer Art von kreativem Unternehmen widmet, hat Projekte, die gut gehen und andere, die problematischer sind. Sogar wenn man erfolgreich ist, gibt es immer Dinge, die man gerne noch einmal angehen möchte, um sie besser zu machen.
Welches Gebäude würden Sie denn heute anders gestalten?
Alle! Tatsache ist, egal wie gut ein Gebäude ist, man will immer eine zweite Chance haben, um es besser zu machen.
Im Film werden vor allem Ihre architektonischen Superlative gezeigt. Machen Sie auch mal kleine Projekte?
Ich arbeite mit einem sehr talentierten Produktdesign-Team, und wir entwerfen viele kleine Objekte. Unsere kleinsten Projekte waren wahrscheinlich ein Türgriff und ein abgeschliffener Aluminiumstuhl.
Das Team, mit dem Sie arbeiten, ist groß. Wie viel Foster steckt noch in einem Foster-Gebäude?
Wir haben eine gemeinsame Philosophie über Architektur und Umwelt. Jedes Projekt wird von dem Design Board, dessen Vorsitzender ich bin, geprüft. In diesem Sinne bin ich also in jedes Projekt involviert. Unsere Größe erlaubt uns dabei, Designfragen im großen Maßstab anzugehen und darüber hinaus wertvolle Forschung zu betreiben.
Was macht für Sie gute Architektur aus?
Es gibt eine sehr alte Checkliste, die auf den altrömischen Architekten Vitruv zurückgeht: Funktionalität, Beständigkeit und Anmut. Ich glaube, das trifft noch heute zu, mit dem Zusatz "nachhaltig". Architektur beginnt für mich mit den Menschen. Sie ist im Wesentlichen eine Antwort auf Bedürfnisse, sowohl materiell als auch geistig. Haben Sie ein Lieblingsgebäude?
Gebäude sind wie Kinder. Es ist gefährlich, Lieblinge zu haben.
Wie fühlt es sich eigentlich an, einer der wenigen Mega-Stars in der Welt der Architektur zu sein?
Ich habe mich selbst nie als Star betrachtet, geschweige denn als einen Megastar! Heute als Architekt zu arbeiten fühlt sich nicht viel anders an als vor 30 Jahren. Die Größenordnung unserer Projekte hat zugenommen und die Herausforderungen, denen wir uns stellen müssen, sind gewachsen. Aber die Art und Weise, wie ich meine Arbeit als Architekt angehe, ist im Wesentlichen dieselbe geblieben.
"Wir haben keine Angst, aber wir haben Respekt."
Das hört sich nach "normaler" Arbeit an. Aber im Film wird Ihre Arbeit sogar mit den Werken Mozarts verglichen.
Sie beziehen sich auf einen Kommentar von Paul Goldberger. Ich glaube, was er sagte, war, dass das erfolgreichste Werk, sei es ein Musikstück oder ein Gebäude, anscheinend mühelos scheint. Ich nehme das natürlich als Kompliment an, zumal ich Mozart verehre. Aber etwas zu schaffen, das mühelos erscheinen mag und hoffentlich von Dauer ist, ist immer das Ergebnis einer ziemlich großen Anstrengung.
Ist Architektur eigentlich Kunst?
Ja und nein. Die Architektur hat sicherlich eine künstlerische Dimension. Aber anders als Künstler, die Gemälde, Skulpturen oder Filme kreieren, muss der Architekt sowohl Klienten, Nutzer und Ordnungsbehörden zufriedenstellen, als auch ästhetische Gesichtspunkte berücksichtigen. Man ist als Designer nie allein. Man kann nicht nur in einem Studio sitzen und eine kreative Vision aufbieten. Diese muss kontinuierlich mit der Realität abgewogen werden.
Wer sind Ihre architektonischen Vorbilder?
Es gab viele anonyme Architekten sowie bekannte Namen und natürlich Lehrer. Aber wenn ich einen auswählen müsste, wäre es Richard Buckminster Fuller. Er war ein großer Visionär, seiner Zeit weit voraus und einer der Ersten, die die Bedeutung von Ressourcenschutz und nachhaltigem Bauen erkannt haben. Sein Credo "mehr mit weniger zu machen" ist ein Leitprinzip unserer gesamten Arbeit. Sie können Bucky in dem Solarhaus-Projekt sehen, das wir zusammen gemacht haben. Sein Einfluss ist subtiler in den Türmen für Swiss-Re in London und Hearst in New York mit ihren dreiecksförmigen Strukturen.
Welche Rolle spielen umweltfreundliche Techniken in Ihrer Architektur?
Nachhaltigkeit ist einer unserer Ausgangspunkte. Wir streben immer danach, unsere Gebäude umweltfreundlich zu gestalten, sei es durch geringeren Energie- und Ressourcenverbrauch, die Erhaltung der Baumaterialien oder die Gewährleistung, dass diese flexibel genug sind, lange zu existieren.
Was für eine Architektur braucht die Menschheit für die Zukunft?
Architektur muss nachhaltig sein. Weltweit leben immer mehr Menschen in Städten. Das Design einer Stadt ist also eine der größten Herausforderungen: 70 bis 80 Prozent der Energie, welche die Gesellschaft produziert, wird von der Infrastruktur verbraucht, dem Personen- und Gütertransport sowie den Gebäuden selbst. Wir müssen die Flucht in die Vororte umkehren, was bedeutet, dass wir die Stadt zu einem attraktiveren Lebensort machen müssen, mit einer besseren Lebensqualität. Die nachhaltigsten Städte sind fußgängerfreundlich, ziemlich dicht, aber mit einem guten öffentlichen Verkehrssystem und einer vibrierenden Mischung aus Nutz- und Grünflächen zur Erholung. Manhattan ist ein Beispiel aus der Vergangenheit mit vielen Lehren für die Zukunft.
Nachhaltigkeit spielt auch in Ihrem Öko-Städtebauprojekt in Masdar in den Vereinigten Arabischen Emiraten eine große Rolle.
Das Ziel von Masdar ist es, eine dichte, einladende, angenehme Gemeinde zu schaffen, die außerdem CO2-neutral ist und keinen Müll produziert. Die Stadt ist auf 700 Hektar Fläche und für 90 000 Einwohner geplant und wird in mehreren Phasen über die nächsten zehn Jahre gebaut. Das zu tun, wäre in jedem Klima und jedem Land dieser Welt eine Herausforderung. In einer Wüstenumgebung ist es besonders schwierig. Ich habe es mit der Herausforderung in der Vergangenheit, einen Menschen auf den Mond zu schicken, verglichen.
Gibt es eigentlich Projekte, an die Sie sich nicht herantrauen?
Wenn Sie vor vierzig oder sogar zwanzig Jahren gesagt hätten, dass wir das größte Gebäude der Welt entwerfen, oder eine gesamte Stadt konzipieren würden, wäre ich skeptisch gewesen. Mit den Jahren habe ich gelernt, dass fast alles möglich ist. Wir haben keine Angst, aber wir haben Respekt.
Welches Projekt würden Sie demnächst gerne angehen?
Ich würde gerne das größere Thema des Wohnens angehen, jenseits der Architektur. Denken Sie daran, dass ein Drittel der weltweiten Bevölkerung in Slums lebt, 40 Prozent haben keinen Zugang zu Sanitäranlagen und 20 Prozent haben keinen Strom.

2011. november 2., szerda

Másutt lehetnék

Most valahol másutt lehetnék. Nem itt viaskodva a néhány nap alatt felhalmozódott porral, piszokkal, odaszáradt foltokkal az étkezőben, ahol minden bizonnyal nagy élet folyt nélkülünk. A naptár adta négy napot Tahiban töltöttem anyámmal és Tiborral. Kinek-kinek családi programja erősebbnek bizonyult a mi ebéd meghívásunknál, magunknak, magunkra maradtunk a lassan melegedő házban. A kinti tizenöt fok egészen kellemes, hát ha még a nap is ragyog hozzá, én legalábbis ragyogni, tűzni láttam, nem csak úgy egyszerűen sütni. Október végén, november elején kivételes órák, amikor a borongósnak, ködösnek, sejtelmesnek induló reggelt a nap harsány erejével úgy töri át, hogy mindent beborít vele, a legapróbb részleteket csalogatja elő, egyszersmind felnagyítva. Hunyorgok a látványtól, olyannyira lélegzetállító. Éppen ez a ragyogó napsütés csalogat el bennünket egyik nap Esztergom túloldalán Párkányra, hogy néhány helyen bevásároljunk, - Istenem, hogy tud anyám ennek örülni -, majd másnap egy rövid túrára a Tótfalu Szentendrei-szigetének Kisoroszitól Pócsmegyerig húzódó területére. Különösebb cél nélkül autózunk a tájban, amely az ősz színeivel van tele. Kimeríthetetlenül, kifogyhatatlan fantáziával. A zöld már önmagában amúgy is változatos színeivel pompázik összhangban a sárgával, a naranccsal, a barnával, a pirossal, a bordóval, közel egymáshoz, sokszor egy kupacban együtt. Gyönyörűség a szemnek, felemelő a léleknek, lélegzetállító a gondolatnak. Kimondatlanul gondoljuk, hogy Havas Henrik falujában majd Havas Henrikbe botlunk, anyám nagy tudású, sokszor senkit nem tisztelő, rendhagyó riporterébe. Erre ki kerekezik velünk szemben az úton, mint maga Henrik. Mondom anyámnak, ezt jobban meg sem tudtuk volna tervezni, szervezni.
Most valahol másutt lehetnék. Nem itt a gép előtt kutatnék gondolataim, érzéseim után, mely az eltelt négy napomat érintik és fogják kerek egésszé.  Olyan soknak tűnik négy teljes nap a hideg házban, amelynek az alsó szintjét csupán egyetlen egy kályha melegíti be. Sok újságpapírt, kartont, gallyat, ágat, fadarabot, göcsörtös fatönköt égettünk el ezekben a napokban, míg úgy éreztük, hogy nem fázunk és a kályhában égő lángra nem csak, mint az egyetlen hőforrásra tekintettünk, hanem egy idő után a meghittség és barátságosság érzetével az éjszakában egy folyamatosan táplálandó, ugyanakkor kellemes fényforrásra.
Az egyik nap három féle rántott halat – harcsa a legfinomabb, a Pangasius is jó, a ponty pedig igen szálkás – ettünk majonézzel, sült krumplival, másnap fél kiló rántott csirkeszárny, az örök kedvenc fogyott el mind az utolsó szálig, az utolsó napon a színésznő Váradi Hédi grill csirkéjét készítettük el egy kiló sóágyon. Emlékszem az intrejúra, amikor vele  beszélgettek és szokásairól kérdezgették . Ő nem főz, nincs ideje rá, meg az az igazság, nem is tud, de ezt a csirkét egy kiló són rendre megsüti, annyira egyszerű és olyan finom, mindenkinek ajánlja. Anyám kicsit-nagyon bizalmatlan, de kivárja, alig várja az eredményt, ami ropogós, ízletes, isteni, alig akarja elhinni, nem is hinné, ha nem kóstolná, nem enné.
Most valahol másutt lehetnék. Mackó hívott Ausztriába a hét fennmaradó éjszakáira kikapcsolódni, nappalaira túrázni vele és Lilla lányával. Megpengette a régi húrokat, amikor és ahogyan családostul töltöttük együtt szabadságunk bizonyos részeit a legkülönbözőbb helyeken. De ahogy felvillant a közös múlt, úgy nyílalt belém a jelen bizonytalansága, formálódó életem törékenysége. Megköszöntem meghívását és becsületből inkább maradtam ebben a nem is tudom miben, amelyek a napjaim, mostani életem és csak azon merenghetek, hogy most valahol másutt is lehetnék.