2012. február 19., vasárnap

Zsuzsák napján

Zsuzsák napján valaki levágta a hajamat. Ez a valaki egy ő volt és hímnemű. Arra hivatkozott. hogy talán nem volt időm megismerni és rájönni arra, mennyi mindenféléhez ért. Tapétázott, szalagparkettát, PVC-padlót rakott le az elmúlt években, fúrt, faragott, barkácsolt és számtalanszor ezermesterkedett. Jól kezelte a szerszámokat: fúrót, csavarhúzót, szikét, miért nem bízom rá a fejemet? Érvelése győzött meg és az a túlfűtött hév, amellyel beszélt, s nem abbéli meggyőződésem, hogy talán igazi fordrásznak kellene lenni, hogy az ember ollót vegyen a kezébe és hajat, mely találkozásból a haj húzza majd a rövidebbet. A Zsuzsák napján, miután két Zsuzsát sms-ben köszöntöttem föl, a harmadikat emailben értem el igencsak a távolban, újabb kettőnek anyámon keresztül gratuláltam, még négy úszott fel emlékezetemben a gimnáziumi, egyetemi, előző munkahelyi időkből, arra gondoltam, hogy közülük egyikük sem volt rossz, hamis, antipatikus, vagy egyáltalán kellemetlen lett volna rájuk gondolnom, mindegyiket kedveltem, leginkább szerettem, mindeközben a hajam elől, hátul, mindkét oldalt jelentősen rövidült. Hol azt hallottam, hogy most itt hosszabb még, meg ott hosszabb, rémképeimben kopaszodó magamat láttam viszont egyre, a végén teljesen lefogyott hajjal. Ő közben arányérzékére hivatkozva tett szemrehányást nekem, miért is nem bízom meg benne.
- Hát még mindig nem vagy képes hinni az ügyességemben???
És láss csodát. Zsuzsák napján, mikor az estéhez értünk, lezuhanyozva, hajat mosva és megszárítkozva, meglepetten és csodálkozással vegyes kétellyel néztem a tükörben szembe magammal és állapítottam meg, hogy a frizurámat talán egy profi fodrász sem csinálhatta volna meg jobban. Tibornak igaza volt. Én meg nagyon elszégyelltem magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése