2012. március 7., szerda

Pat drága!

(Nem felvágásból, hanem időhiányból, hogy lefordítsam, itt egy levél, amely úton van Pat barátnőmhöz Barcsra, aki a napokban tölti nyolcvanhetedik születésnapját.  A levél angolul íródott a welszi származású Pat-nek, aki élt és dolgozott Angliában Bidportban, éveket töltött Svájcban, hogy egy panzióban segédkezzen, Ausztráliában, ahol rátalált egy magyar férfi, aki feleségül vette az akkor már két nagy lányt felnevelt, útjukra bocsátott Pat-et és elhozta magával Kaposvárra egy sarokkertes házba, amelyet Pat formált olyanná, amelyben több mint otthon érezhették magukat és ahonnan a férje előrelátóan, vagy egy rejtett, akkor még ki nem mondott betegségtől hajtva a Barcson éppen épülő nyugdíjasház első lakói között találhatták magukat. Nyolcvankilencben érkezett Magyarországra és tizenöt éve él Barcson, melyből tizenhármat már egyedül a kis nyugdíjasházi két szobás lakásban. Férje apámmal egy évben kilencvenkilencben ment el mindörökre. Pat azóta érzi magát ugyan itthon, ám mégis egyedül, nagyon egyedül az ő vegyes nyelvét nem értő, vagy alig értő szomszédtársak között. Próbált ő visszaköltözni Angliába, a lányai közelébe Bristolba, de nem találta meg azt a helyet, ahol maradéktalanul jól érezte volna magát. Maradt egy tört magyarral, angol-magyar vegyes nyelvezettel, amelyet érteni ugyan nem egyszerű, de aki veszi a fáradságot, az angol különösebb ismerete nélkül is megértheti. Maradt itt délen távol a családjától, távol a kultúrától, a nyelvtől, amelyben élete nagyobbik felét töltötte, Nem látom keserűnek, elkeseredettnek, inkább néha szomorúnak, amikor mélyebben jelen életének korlátai fölött mereng el. A legutóbbi időben először az unokájának az esküvőjére készült kimenni, de abból nem lett semmi. Azután úgy volt, hogy decemberben megy ki a családjához Karácsony előtt néhány hétre. A nagy hó, az ádáz időjárási viszonyok betettek neki, sajnos a repülőjegyét is elbukta, ő pedig maradni volt kénytelen. Most Húsvétra tervez kimenni lányaihoz látogatóba, igaz, már nem repülővel, amelyet nem bírna ki az egyre merevedő lába együltő helyben, hanem vonattal. Az út, valamelyik útja, terve mindegyre tolódik, beszél róla, hogy hetekkel, hónapokkal később lemondóan legyintsen, amikor már a múlt egyik lehetséges eseményeként emlékezünk meg róla. Senki nem noszogatja, nem kéri rajta számon füstbe ment terveit. Vizont az idő  az, mely kegyetlenül halad, egyre fogy, ellene dolgozik, mind valószínűtlenebbnek tűnik számomra, hogy Pat valaha is útra kel. Egy bizonyos helyre egy hosszú útra egyszer valamikor sajnos biztosan.)  
Dearest Pat,
Let me wish you all the best to your approaching birthday. I hope you’ll feel a bit or much better that day and even the weather will be friendly with you and you may spend more time in your garden.
I’m always happy to see you in person and speak to you being in Barcs. These are just moments in our lives, nevertheless I cannot express how I do appreciate that you took me up as a good friend during last years.
Listening to you this time you seemed to me a bit more removed than usual, brooding in the past, remembering old stories from your life, not realizing the present, or when back to present you seemed to me as though you have just arrived from somewhere far away and if so only for a couple of seconds just to be able to listen to my questions, giving short answers and driving away again.
It is said that getting older you much better remember faces from the very past, happenings of old days. It may be true, but not for me. Unfortunately I even forget what happened last week, not to speak about my childhood or youth. If you’d ask me with what is full my head not letting the past get in the way it ought to be, I couldn’t answer to you properly. Perhaps that is why I tried and try to write my blogue in that extent and continuously first about the lives of my grandma and my mum both from Armenia and later, as the original interview with my mum neared to its end I put more and more stories, happenings out of my personal life and took more strange materials from friends over. It is how some relatives, friends got into the blogue named Ararat after the famous mountain of Turks and Armenian, or gatherings with friends, which have touched me more deeply or programs, books, films, poems, anything I wanted to have the world know about. I have a small bunch of people who read me and try to keep paces with me. It’s really a good feeling that this way, thank to the blogue, a written form of a personal history the past doesn’t vanish out of my life. You may consider yourself lucky that you’ve so to say a living past and you can tell anything from your life when you’re asked or even without any asking. It’s a pity that your co-fellows in the pension-house do not realise how rich and colourful your life is and was, what kind a person you are. Having this language barrier they feel free not to talk to you in the way we  usually talk to each other.
I’d wish you to have around for still uncountable years, to see you, to listen to you, to chat and to have many good healthy laughs with you. Please do take care of yourself, do not rush anywhere, the flowers, birds can wait.

I love you very much.
With much love and many kind hugs,
XXX
your true friend, Anna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése