2013. január 31., csütörtök

Mihancsik Zsófia: A Galamusról

"A gyászos működésfelfüggesztés után kezdhetném a folytatásról szóló értesítést bizakodva is: ez volt az utolsó eset, hogy anyagi okok miatt arról kellett értesítenünk a Galamus olvasóit, hogy nem megy tovább – mert megoldódott a Galamus finanszírozása. És kezdhetném pesszimistán is: ez volt az utolsó eset, mert megy még egy rövid ideig, aztán szép csendben kimúlunk. Mind a kettő igaz lenne: az elsőben a reményeink lennének hangsúlyosak, a másodikban a jelenlegi helyzet, és az a tény, hogy egy újság életében egyetlen ilyen drasztikus lépésre van lehetőség, és ha ez „csak” rokonszenveket mozgatott meg, támogatói szándékokat nem ébresztett, tudomásul kell venni, és a következő anyagi csődnél szép csendben abba kell hagyni.
Mind a kettő elképzelhető.
Az elmúlt csaknem két hétben nagyon sok kedves és roppant jóleső gesztust kaptunk az olvasóktól, a vendégszerzőinktől, sőt olykor kollégáktól is. Az derült ki belőlük, amiről értelemszerűen nincs ismeretünk a napi gyakorlatban, hogy fontos számukra, sőt sokan szeretik is, amit csinálunk, és az is, hogy miért: vagyis a munkánk visszaigazolása.
És kaptunk pénzbeli támogatást is. Amiből meg – a mi olvasatunkban – az derül ki, hogy akik még ma is, az elszegényedő Magyarországon is abban a helyzetben vannak, hogy nemcsak szeretnének, hanem tudnak is támogatni egy ilyen nyilvánossági fórumot, kevesen vannak.
Ma, a január 17-ei működésfelfüggesztés után úgy állunk, hogy ki tudtuk fizetni az adósságainkat – már ez is nagy dolog, mert nem jön a végrehajtó –, és szűkösen elleszünk még két, két és fél hónapig.
És megkerestek bennünket egy-két olyan ajánlattal is – ez a remény magyarázata –, amely esetleg hosszabb távon biztosíthatja a Galamus fennmaradását. Ez sok mindentől függ, és időbe telik, mire kiderül, hogy bármi is megvalósulhat-e belőlük.
Azokról az emberekről – tele van velük a magyar internet – hadd ne beszéljek most, akiknek fogalmuk sincs arról, mennyi napi munkával készül egy ilyen napi frissítésű (még ha lehetőségeiben korlátozott is) internetes vélemény- és hírportál, mi több, nem is akarják felszámolni a saját tudatlanságukat, ezért úgy gondolják, és nem is szégyellik leírni, hogy mi bizonyára hazudunk a Galamus fenntartási költségeiről vagy az olvasók pénzéből akarunk a Galapagos-szigeteken nyaralni, ezért „zsaroljuk ki” a támogatásokat. És azokra a hangokra sem szeretnék reagálni, amelyek ennek a liberális, kommunista vagy éppen zsidóbérenc nyilvánossági fórumnak a megszűnésén örömködtek. Úgy látszik, akár létezünk, akár nem, a mandiner.hu-nak és a kurucinfónak megbízhatóan szállítjuk a klikkeket.
Ezzel szemben mindannyiunk nevében megköszönöm a rengeteg kedves levelet és Facebook-bejegyzést, amelyben a Galamus olvasói elmondták, hogy fontosnak tartják ezt a fórumot és drukkolnak nekünk.
És mindenekelőtt köszönöm annak a nyolcvan-kilencven Galamus-olvasónak, köztük általunk is nagyra tartott értelmiségieknek, a pénzbeli támogatását, akik az elmúlt két hétben hozzájárultak ahhoz, hogy ma a folytatásról írhassak. Sokan közülük régi támogatóink – három év alatt a Galamus ma már napi 12–17 ezer olvasója közül közel ezren segítettek abban, hogy fenn tudjuk tartani az újságunkat.
Velük együtt bízunk benne, hogy ez nem csak néhány hónapig lesz így.

A Galamus-csoport nevében

Mihancsik Zsófia
felelős szerkesztő"

(Forrás: www.galamus.hu,  2013.01.31., csütörtök)
 

2013. január 29., kedd

Születésnap mára: Márta

Szép napunk van, mondom a telefonba, amikor meghallom végre a hangját. Szép napunk van, mondja, már ki is sütött a nap. Nálatok süt?, kérdezem. Persze, már kinn van a kertben, mondja, most is nézek kifelé a kertbe és ott a nap. Mert itt borult, a napból se közel, se távol nem látni semmit sem, mondom, amint kinézek az irodából a gyárudvarra. Amúgy szép napunk van, hiszen ma van a szülinapod, jegyzem meg, hogy végre arra fordítsam a beszélgetést, ahova eredetileg is szerettem volna. Elneveti magát egy egészséges nevetéssel, éppen azzal, ami mindig is ragadósnak mutatkozik, s egyben felötlik előttem az arca. Egészséget, boldogságot születésnapodra, maradj meg olyannak, amilyen vagy, mondom fel automatikusan a "leckét". Az én koromban, már el kellene felejteni a születésnapokat, mondja a rá jellemző lemondással, öniróniával elegy szarkazmussal. Mire az egészséget, a boldogságot, a szép napot emlegetem újra meg újra, mint akinél a lemez ezen a napon, a számára igenis oly gyönyörű napon itt állt és akadt volna meg.

2013. január 27., vasárnap

Csipetnyi jókívánság Csöppemnek

A mai nap Cezanne-on kívül azzal tette magát leginkább emlékezetessé számomra, hogy egy nagyon kedves barátom születésnapja. A napnak bár nemsokára vége, mely remélem, Csöppem, jól telt nálad együttléttel családdal, ételekkel, ízekkel, illatokkal, fényekkel, s az időben, amely akár egy pillanat száll tova. Innen az Araratból kívánok neked egészséget, boldogságot születésnapodra, s hogy maradj meg olyannak, amilyen vagy, éppen jó erre a világra.

Ez Cezanne?

Csak azért elmenni a Cezanne kiállításra, mert a médiában a világ leg, leg, leg, legnagyobb, legátfogóbb, legfantasztikusabbnak van kikiáltva, még nem érdemes. Érdekes volna előzőleg felderíteni, hogy ki látta a kiállítást közvetlen és tágabb környezetünkben és egy átlag vélemény alapján döntsük el, kiváncsiak vagyunk-e rá és szaporítjuk-e a január legelején elért százezredik látogató számát. Mert ha az Cezanne, amit ma a Szépművészetiben láttam, akkor azt kell sajnos mondanom, hogy a király többszörösen meztelen. "Meztelen" maga Cezanne, akitől sokkal többet vártam, talán éppen a túlfűtött, túllihegett média beharangozójának köszönhetően. "Meztelen" Cezanne, mert sokkal magasabb polcra helyeztem őt magamban hála a Monet és barátai, impresszionista kiállításának és Van Gogh életművesének, amelyekben Cezanne-nak kitűntetett szerep jutott. És "meztelen" maga a kiállítás szervezés, amely azt állította magáról, hogy a legteljeskörűbben járja körül Cezanne műveit, művészetét. És én mégis csalódottnak, becsapottnak éreztem magam pont ott, ahol a legtöbbet vártam. Cezanne tájképeinek a töredéke lett itt és most felvonultatva, éppen az a témakör, amelyben a mester nagyot alkotott, ahol a színekkel, ecsetkezelésével próbálta meg az impressszionistáknál is túlmutatva érzékeltetni a tájat szépségeiben, a maga sokszínűségében. Úgy éreztem, hogy ebben a témakörben - a csendéletek és a portréfestészete mellett - kis kivétellel olyan alkotásai kerültek kiállításra, amelyek alig vagy egyáltalán nem közvetítették Cezanne nagyságát, inkább bosszantottak, elképesztettek, hitetlen fejcsóválásra késztettek. Nem akartam elhinni, hogy a Gesztenyesor medencével, vagy a Kanyargós út szinte az egyetlen Cezanne-ok, amelyek a tájképei között helyet kaptak. Hiányoltam Az akasztott ember házát, az Auvers-i tájakat ábrázoló képeit. A sors fura fintoraként pont a tájképeiből volt a legkevesebb és ami itt volt, az is kis erős túlzással értékelhetetlen. Hűledeztem, hogy ez volna a nagy Cezanne? Az ember ilyenkor először magában keresi a hibát, hogy biztosan rosszul tudja, nem jól emlékezik sem az életműre, sem a beharangozójára. Azután kénytelen a tényekkel, a festmények elég szegényes kínálatával találkozva egyre inkább vállalni elégedetlenségét, azt az érzését, hogy rendben ezek itt mind képek Cezanne-tól, mégis szomjúhozom, mert nem ittam, nem láttam, nem érzékeltem eleget, mert úgy jöttem ki a kiállításról, hogy éhes és szomjas maradtam, csak az előételt fogyasztottam el, holott többfogásos lakoma lett beígérve.Csendéletei nem varázsoltak el, nem kötöttek le, talán a Tálaló kivételével. Ugyanezt mondhatom el portréiról, mely műfajban nem sikerült nagyot alkotnia, bármennyire is kitartóan próbálkozott, hiszen az ismertető alapján volt, hogy másfélszáz ülésből igyekezett kortársainak egy-egy portréját megfesteni, valljuk be, nem sok sikerrel. Arányérzéke nem volt valami kitűnő, barátok, művésztárs fejek sikeredtek túlontúl kicsire egész testükhöz képest, míg kezeik a maguk ormótlanságukban kötötték magukhoz a szemet. Viszont a Kártyások és a Fürdözők képciklusban valóban lehetett találni élmény számba menő képeket. És a számtalan rajz, tanulmány fejek, alakok között mazsolázhatott kedvére a látogató, ha a tömegtől hozzá tudott férni az alkotásokhoz, mert valljuk be az élvezethet a valódi értékes műveken kívül szükség van térre, nyugalomra, időre és fogadóképes közönségre, értő szemekkel, nyitott lélekkel.
Úgy érzem, hogy az élmény és annak elmaradása Cezanne esetében sajnos nem rajtam múlott.

2013. január 20., vasárnap

Jane Austen: Tartózkodó érzelem

Most néztem meg a Tartózkodó érzelem, Jane Austen regényéből készült filmet, amelyet Esztertől kaptam kölcsön. Ha valaki megkérdezné, mely filmek állnak igazán közel hozzám, kicsit bajban lennék, mert nehezen tudnék választani. De azt hiszem, hogy a klasszikusokat, mint a Nagyítás, a Tizenkét dühös ember, a Casablanca, A remény rabjai, Az aranypolgár, a Volt egyszer egy vadnyugat, A psycho, Az Isten városa, Ének az esőben, Gyalog galopp, A vihar kapujában, Híd a Kwai folyón, A hátsó ablak, Amelie csodálatos élete stb. filmeken kívül Jane Austen világa fogott meg a legjobban és tart mindmáig fogva.
Élete mindössze negyvenkét éve alatt írt hat regényt, amelyek egytől-egyig világhírűek lettek. Mindegyiket megfilmesítették az angolok, mert egy angol írónő regényeit igenis angolok álmodják meg a vetítővászonra. Ők tudják a lelkét, mondanivalóját, humorát a legjobban kifejezni, ott vannak nekik hátterként az angol tájak, zeneszerzőik kiválóan értenek a hangulati aláfestéshez és rengeteg remekebbnél remekebb színésszel rendelkeznek. Itt van pl. ez a kis Sally Hawkins színésznő, aki amúgy az angol nőkhez illőn csúnyácska, kicsike, filigrán, igazán semmi nem tűnik föl rajta. De ha bele kerül egy ilyen szerepbe, mint Ann a Tartózkodó érzelemben, akkor egyszeriben kivirul, a csúnyácskából valami gyönyörűség kerekedik ki. Bele képzeled magad a helyébe, a kicsit elnyomott, háttérbe szorított, akkortájt huszonhét évesen már-már vénlánynak tartott középső lányéba, akinek apukája nem olyan gazdag, hogy tetemes várható örökséggel tegye vonzóbbá a lányát az olykor felbukkanó kérő-jelölteknél. Ezért aztán végig izgulhatjuk, vajon egymásra találnak-e a rejtetten szerelmes szívek, akiket egymásnak teremtett a sors is, de leginkább Jane Austen.
Imádtam Sally Hawkinst, a vidéki angol nemesi világot, benne a gazdagabbakkal, a szegényebbekkel, a konzervativizmusukkal, a mi illik és mi nem vaskalapos szabályainak ismeretével, a kimondott és kimondatlan elvárásokkal, az igazi és mély érzelmek eltitkolásával, csupán csak sejtetésével, a gyönyörű lankás angol tájakkal, hatalmas kastélyokkal, kúriákkal, ahol a történet lassan, de biztosan halad a megnyugtató végkifejlete felé. Észrevétlenül kapom magam azon, hogy én vagyok Ann (a nevemben, Annaként is tudok vele azonosulni), akinek egy jó ideig nagyon rosszul, vagy sehogysem áll a szénánk, de a végére eltűnnek az akadályok és a régóta szeretett férfival egymásra találunk. Ebben a filmben nem folyik vér, hacsak a szenvedés képletes szívfájdalmából fakadó vérfolyást nem vesszük annak. Egy pofon nem sok, annyi sem csattan, hacsak nem a saját becsületünket megvédendő, vagy hőn szeretett szerelmünk becsületén esett csorbát kiköszörülendő okokból kifolyólag. Ilyen szempontból, akár dögunalomnak is tekinthető a történet, ha a percenkénti akciókat kérnénk a filmen számon.
Jane Austen és a Tartózkodó érzelem mára már egy letűnt és szimpatikus kor (18.sz. közepe - 19.sz. eleje) angol vidéki nemességének életét, gondolkodását, érzelmi világát mutatja be találóan megválasztott emberi és természeti miljőben. Valóságos élvezet kibogarászni, ki kicsoda a közeli és távoli rokonságban, szomszédságban, ki kinek a kicsodája, hallgatni társalgásukat, elejtett megjegyzéseiket, melyeket finom irónia, humor, mély bölcsesség sző meg sző át.
Mindez Jane Austen, egy minden ízében rendkívüli írónő, aki szerény hajlékában, férj és család nélkül, mivelhogy nem sikerült férjhez mennie, vidéki mindennapjaiban alkotta meg regényeit, bennük az utolérhetetlen, intelligens, bölcsen irónikus hősnőivel, valamint teremtett egy olyan stílust, amely máig ejti rabul olvasóit, műveiből készült filmjeinek nézőit, köztük csekélységemmel.

2013. január 18., péntek

Galamus - Egyelőre sajnos vége

Kedves Olvasók!

A Galamus-csoport mától felfüggeszti (vagy befejezi) a működését.

Három évet kihúztunk az Önök segítségével, de két hónapja már csak adósságokat halmozunk fel – az Önök támogatása, amelyet december 15-e után kaptunk, csak az adósságaink valamelyes csökkentésére volt elég –, és úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk tovább, mert egyelőre nincs mire kockáztatni.

Hálásak vagyunk Önöknek is, hogy nemcsak olvastak, hanem támogattak is bennünket, és természetesen hálásak vagyunk a kedves Galamus Olvasónak is, aki – amikor a helyzetünkről tudomást szerzett – úgy döntött, hogy nemcsak az Önöknek szóló felhívását teszi közzé, hanem legalább az adósságunkat segít felszámolni.

Higgyék el, mi sajnáljuk a legjobban, hogy Magyarországon nekünk csak munka jut, még ha szívesen végzett munka is, pénz nem.

Próbálkozunk még, és ha sikerrel járunk, folytatjuk.

Ha meg nem jön össze, megköszönjük hároméves figyelmüket, sokuk elismerését, és Önökkel együtt megpróbáljuk majd valahogy túltenni magunkat a kudarcon.

A Galamus-csoport nevében

Mihancsik Zsófia
felelős szerkesztő

Forrás: www.galamus.hu, 2013.01.17. 3h57



2013. január 13., vasárnap

Stand by me

"Szegő Anna: Stand by me 

Van egy CD-m, amelyen a Stand by me című dal eredetije mellett még huszonkétféle feldolgozásban éneklik ugyanazt a nótát különböző és híres előadók. Stand by me, Állj mellém. Miközben az alábbi gondolatokat jegyeztem le, ezek a dalok szóltak a fülemen a fülhallgatómban.

Az utóbbi időben előtérbe került cigánykérdés – felháborító, gyomorforgató cikk, rá való reakciók, tüntetés, egyéb – kapcsán ki mellé álltam volna oda, melyik cigány ember mellé? Pedig mondták, kérték, eddig áttételesen és elégszer, ők maguk is: Stand by me, Állj mellém!

Álltam volna oda Iza, anyám emeleti szomszédja mellé, egy értelmes, intelligens asszony mellé, aki rendesebb és tisztább a világ összes népénél? Iza hovatartozását fel sem fogtam, észre sem vettem, míg valaki egyszer csak fel nem hívta rá figyelmemet. Izához való viszonyomon a származása mit sem változtatott, addig is odamentem hozzá, azután is, mellé álltam, gyakran beszélgettünk és nevettünk jókat együtt.

Vagy álltam volna oda a mellé az ismeretlen fiatal cigány férfi mellé, akit pördültömben kentem föl a falra, az Árpád hídi metró aluljáró falára évekkel ezelőtt, miután valaki, egy másik ismeretlen megkocogtatta a vállamat:

– Vigyázzon, lopják a pénztárcáját.

Stand by me, Állj mellém, harsogja a dal a fülemben.

Álltam volna a mellé az utazó társaság mellé, amelyik a Mester utcai végállomásról induló villamosra a Lurdy háznál szállt fel, és pillanatok alatt elemeiben forgatta fel a villamos addig csendes, békés rendjét? Mert hangoskodtak, átkiabáltak a kocsi egyik végéből a másikba, mert káromkodtak, durván, agresszíven viselkedtek. Mert leültek a velem szemben lévő ülésre, és úgy szólítottak meg, tegeződve, bratyizva, mintha évezredek óta ismertek volna, és ha nem elegyedtem volna velük beszédbe, nem bólogattam volna legalább, jaj lett volna akkor nekem?

Ki mellé álltam volna eddig oda? A Fraknó utcai másik kapualjban lakó cigány házaspár mellé, akiket hajnalonként láttam gimnazista koromban iskolába menet munkába indulni. Nem ismertem őket személyesen, de tudtam róluk – mert a jó hírnek csöndesek, de megszámlálhatatlanok a szárnyai –, hogy végtelenül rendes emberek, becsülettel dolgoznak és nevelik két gyermeküket, egy fiút és egy lányt.

Stand by me, Állj mellém, üvölti a dal.

Álltam volna oda a cigány galeri mellé, amelyik évtizedekkel ezelőtt Moszkvában a Krasznaja Presznya metrómegállótól és a Magyar Külkereskedelmi Képviselettől nem messze az itt a piros, hol a piros játékban könnyebbített meg jegygyűrűmtől, kísérőgyűrűmtől, nyakláncomtól, akkori hülye, hiszékeny, naiv, mindenkiről kizárólag a jót feltételező állapotomban. És csak azért kerültek meg hiánytalanul az értékeim, mert Anaidik, anyám első unokatestvére, a grúz irodalom orosz nyelvre fordítója megírta a milicijának az ő levelét.

Ki mellé álltam volna oda? Álltam volna oda a Száz tagú cigányzenekar mellé, amely gyönyörűen játssza mindmáig dalaikat, dalainkat, mindenki zenéjét és viszi jó hírünket szerte a világban?

Álltam volna oda a mellé a harminckét éves nőnemű cigány nem is tudom kicsoda mellé, aki úgy megbolondította a nála minimum dupla annyi idős mérnök ember eladdig normális fejét, hogy az csapot-papot, feleséget, családot otthagyva költözött oda hozzá a putriba, vállalva az addigi kényelmes lakása, szeretett felesége, két felnőtt, saját lábra állt fiai helyett az új, sokkal fiatalabb asszonyt a tizenhét éves lányával egy szobában, a népes vidéki rokonsággal a távoli putrikban. És kivette megtakarított pénzének egyelőre a felét, hogy népes cigány családja adósságait fizetni tudja, és napi megélhetésüket biztosítsa.

Vagy álltam volna oda Gyulán egy étterem nyitott ablakában zongorázó, végtelenül tehetséges cigány művész ember mellé, akinek elég volt eldúdolnom a zene néhány taktusát, amelyet szinte azonnal felismert, és úgy játszott el nekem, hogy közben a billentyűkön briliánsan vibráló ujjai tovább cifrázták a dallamot?

Ki mellé álltam volna oda? A városok, a falvak határában sűrűn elszórt putrikban egymás hegyén-hátán élő cigány családok mellé, amikor a hatos út mentén haladtunk, hogy a vidéki rokonokat meglátogassuk. Látszatra, ránézésre a rend, a tisztaság, a munkaszeretet ismeretlen fogalmak lehettek errefelé, inkább a keserűség, gyűlölet, rosszindulat és a napok túlélésének vágya. Mert túlélésből, erőből, az összefogás, az összetartozás, összetartás erejéből a cigányok igenis példát mutathatnának nekünk, az egymásra ok nélkül is acsarkodó, egymással megegyezni, összefogni képtelen, a származásunkat minden utcasarkon, a trikolorral is fennen hirdető, erre már önmagában is annyira büszke magyaroknak.

Álltam volna oda a rendszerváltozás óta egymást váltó kormányok, cigány képviseletek és cigánypolitikájuk mellé, amely eddigre a totális kudarcot tudja egyedüli teljesítményként felmutatni, és az agyonhallgatott óhajt, hogy ez a cigány-magyar kérdés csak maradjon folytonosan burjánzó sebként életben, mert hogy a megoldására egyetlen valóságos kapavágás nem történt.

Stand by me, Állj mellém – suttogja a dal, és én odaállnék a mellé a lelkész mellé, aki feladta addigi munkáját a normálisnak mondott és hitt világban, egyszer csak fogta magát, és leköltözött az ő cigány népe közé. Együtt élt, ma is él velük, részt vesz életükben fizikailag, lelkileg egyaránt. Segíti őket mindenben, átérzi örömüket, fájdalmukat, szereti őket, az irántuk való szeretetét nem csak mondja és mutatja, hanem a tetteivel is bizonyítja, a szívük egy ütemre pulzál. Az ő cigány népe imádja az ő lelkészét, tűzbe megy érte.

Én meg odaállok mellé, melléjük.

(Utólag a DK-tüntetés kapcsán, és hogy most miért nem álltam oda mellé.)

2013. január 15. 19h15–19h55 között"
 
Forrás: www.galamus.hu, 2013.január 16, 2h53
 
 
Stand by me - a mai DK tüntetés elé

Stand by me - éneklik egymás után és vég nélkül a legkülönfélébb híres előadók -, Stand by me, Állj mellém.
Ki mellé álljak oda, melyik cigány ember mellé álljak oda, pedig mondják, kérik ők is, Stand by me, Állj mellém?!
Álljak oda Iza, anyám emeleti szomszédja mellé, aki rendesebb és tisztább a világ összes népénél, egy értelmes, intelligens asszony, akinél hovatartozását fel sem fogtam, észre sem vettem, míg valaki fel nem hívta rá figyelmemet. Izához való viszonyomon ez mit sem változtatott, oda mentem hozzá, mellé álltam, beszélgettem, jókat nevettem vele.
Álljak oda a mellé az ismeretlen fiatal cigány férfi mellé, akit pördültömben kentem föl a falra, az Árpád-hídi metró aluljáró falára évekkel ezelőtt. miután valaki, egy másik ismeretlen megkocogtatta a vállamat:
- Vigyázzon, lopják a pénztárcáját.
Stand by me, Állj mellém harsogja a dal.
Álljak a mellé az utazó társaság mellé, aki a Mester utcai végállomásról induló villamosra a Lurdy háznál szállt fel és elemeiben forgatta fel a villamos addig csendes, békés rendjét? Mert hangoskodtak, átkiabáltak a kocsi egyik végéből a másikba, mert káromkodtak, durván, agresszíven viselkedtek? Mert leültek a velem szemben levő ülésre és úgy szólítottak meg tegeződve, bratyizva, mintha évezredek óta ismertek volna és ha nem elegyedtem volna velük beszédbe, nem bólogattam volna legalább, akkor jaj lett volna nekem?
Ki mellé álljak oda? A Fraknó utcai másik kapualjban lakó cigány házaspár mellé, akiket hajnalanta láttam gimnazista koromban iskolába menet munkájukba indulni. Nem ismertem őket személyesen, de tudtam róluk, mert a jó hírnek csöndesek, de megszámlálhatatlanok a szárnyai, hogy végtelenül rendes emberek, becsülettel dolgoztak és nevelték két gyermeküket, egy fiút és egy lányt.
Stand by me, Állj mellém, üvölti a dal.
Álljak oda annak a cigány galerinek mellé, aki évtizedekkel ezelőtt Moszkvában a Krasznaja Presznya metró megállótól és a Magyar Külkereskedelmi Irodától nem messze az itt a piros, hol a piros játékban könnyebbített meg jeggyűrűmtől, kísérőgyűrűmtől, nyakláncomtól, akkori hülye, hiszékeny, naív, mindenkiről kizárólag a jót feltételező állapotomban. És csak azért kerültek meg hiánytalanul az értékeim, mert Anaida, anyám első unokatestvére, a grúz irodalom orosz nyelvre fordítója a milicijának megírta a levelét.
Ki mellé álljak oda? Álljak oda a Száz tagú cigányzenekar mellé, aki gyönyörűen játssza dalaikat, dalainkat, mindenki zenéjét és viszi jó hírünket szerte a világba?
Álljak oda a mellé a harminckét éves nőnemű cigány nem is tudom kicsoda mellé, aki úgy megbolondította a nála minimum dupla annyi idős mérnök ember eladdig normális fejét, hogy az csapot-papot, feleséget, családot otthagyva költözött oda hozzá a putriba, vállalva az addigi kényelmes lakása, szeretett felesége, két felnőtt, saját lábukra állt fiai helyett, az új, sokkal fiatalabb asszonyt, tizenhétéves lányával, egy szobával, népes vidéki rokonsággal az ottani putrikban. És kivette megtakarított pénzének egyelőre a felét, hogy a népes cigány családja adósságait fizetni tudja és napi megélhetésüket biztosítsa.
Vagy álljak oda a Gyulán egy étterem nyitott ablakában zongorázó végtelenül tehetséges cigány művész ember mellé, akinek elég eldúdolnom a zene néhány taktusát, felismeri, eljátssza nekem, de úgy, hogy közben a billentyűkön brilliánsan vibráló ujjai messze tovább cifrázzák a dallamot?
Stand by me, Állj mellém - a dal huszonhárom féle feldolgozásban szól most a fülemben, miközben mindezt írom. Ki mellé álljak oda? A városok, falvak határában sűrűn elszórt putrikban egymás hegyén-hátán élő cigány családok mellé, amikor a hatos út mentén haladunk vidéki rokonokat látogatni. Rend, tisztaság, munkaszeretet ismeretlen fogalmak errefelé, inkább a keserűség, gyűlölet, rosszindulat és a napok túlélésének vágya. Mert túlélésből, erőből, az összefogás, az összetartás erejéből példát mutatnak nekünk, az egymásra ok nélkül is acsarkodó, egymással megegyezni, összefogásra képtelen, a származásunkat minden utca sarkon, a trikolorral is fennen hirdető, rá annyira büszke magyaroknak.
Álljak oda a rendszerváltozás óta egymást váltó kormányok, cigány képviseletek és cigánypolitikájuk mellé, amely eddigre a totális kudarcot tudja egyedüli teljesítményként felmutatni és az agyonhallgatott óhajt, hogy ez a cigány-magyar kérdés folytonosan burjánzó sebként maradjon életben, mert hogy a megoldására egyetlen valóságos kapavágás nem történt.
Stand by me, Állj mellém - suttogja a dal és én odaállok a mellé a lelkész mellé, aki feladta úgymond addigi munkáját a normálisnak mondott és hitt világban, egyszer csak fogta magát és leköltözött az ő cigány népe közé. Együtt él velük, részt vesz életükben fizikailag, lelkileg egyaránt. Segíti őket mindenben, átérzi örömüket, fájdalmukat, szereti őket, szeretét mondja és mutatja, tetteivel bizonyítja, a szívük egy ütemre pulzál. Az ő cigány népe imádja az ő lelkészét, tűzbe megy érte. Én meg odaállok mellé, melléjük.
(A mai DK-tüntetés elé és hogy miért nem állok oda mellé.)
2012. január 13. 7h15-8h20 között

2013. január 12., szombat

Erdős Virág: Pápá, 2012!

Pápá, nyugodj békében

Legyél fiú, legyél kislány,
legyél te is név a listán,
aludj sokat, büfizz nagyot,
viselkedj úgy, mint a nagyok,
ne szekáld a dadusodat,
ne piszkáld a pelusodat,
ne vigyorogj ilyen bután,
húzd le szépen magad után,

porzó mellé biggyessz bibét,
melléknévből alkoss igét,
ne bazírozz durvább szerre,
kattanj rá a sajtburgerre,
csináld szépen, amit mondok,
ne szorítsd össze a combod,
hozd a formád, aztán kopj le,
amit szoktál, arról szokj le,

ne szomorkodj, bárhogy fáj is,
ne csak klikkelj, regisztrálj is,
változtasd meg életed,
válts a Vígbe bérletet,
ne kísértsd a mindenhatót,
válassz másik szolgáltatót,
őrizd meg a jegyedet,
ne mozgasd a hegyeket,

tüntesd fel az adószámod,
jöjjön el a te országod,
küzdve küzdj és bízva bízzál,
vigyázz nehogy visszahízzál,
csukd-be-szemed, tartsd a szád,
várd a világ tavaszát,
semmire se hederítve,
feküdj szépen kiterítve,

mint az anyád méhében,
pápá, nyugodj békében.

("...valami bizarrul tiszta, mégis nyers poétikusság közegében éled újra a politikai versírásnak egy olyan tradíciója ebben a versben (és Erdős más verseiben is), amelyről azt hittem, végleg, feltámaszthatatlanul halott." - Év végi körkérdésünkben 2012 legjobb verseit is keressük. Vári György Erdős Virág Na most akkor... című költeményét választotta.
"Erdős Virágban nem hittem, nem figyeltem rá a közelmúltig. Ez volt eddigi életem legnagyobb kritikai tévedése. A legközvetlenebb természetességel és valami bizarrul tiszta, mégis nyers poétikusság közegében éled újra a politikai versírásnak egy olyan tradíciója ebben a versben (és Erdős más verseiben is), amelyről azt hittem, végleg, feltámaszthatatlanul halott. Az ő története is bizonyítja, hogy nem szűkségszerű, hogy a líraolvasás kevesek ügye legyen, előkelő hobbi vagy extrém sport." Vári György, forrás: Litera, Az irodalmi portál.

Erdős Virág: Na most akkor

...mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson, kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel-irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.
(A vers eredetileg a  Népszabadságban jelent meg.)

Beáéknál idén először

Én nem tudom, hogy a beszélgetéseket szeretem-e jobban a Beáéknál, vagy a hangulatot, amit teremtenek a Lalival, vagy a főztjét, amely akárhányszor van is benne részem, mindig egyedi. Bárhogy fogalmazzam, keressem a szót, csak oda lyukadok ki, hogy együtt az egész vezet ahhoz az érzéshez, amely az est folyamán ver gyökeret bennem és kap lábra, hogy még, még, még, sosem elég.
Pedig a mostaninál kiütöttem magam, bárhogy is vesszük. Nem az elfogyasztott alkohol hatott rám ekképp, hanem az este fél tizenegy, amikor nekem már régen annyi vagy hajszálra annyi, és ilyenkor nincs más alternatíva az életemben, mint egy ágy és az alvás. Megláttam az IKEA-ágyat a nappalijuk sarkában, rajta párnát, takarót és meg is született a megoldás. Fél négykor ébredtem ma, szombaton, hűen egyéb napjaimhoz. Még végig néztem, megvártam, amíg az utolsó Carcassone-játék eléri végkifejletét, megszületik a nyertes, feláll a dobogós sorrend. Meghallgattam, hogy ez mennyire egy tökéletlen játék, mert hogy teret hagy a fifikának, a dőzsöltségnek, bizonyos átvágás, becsapás lehetőségének, és aki minderre alkalmatlan, az törvény- és menetrendszerűen úgy járja meg, ahogy illik. Ez csak egy játék, annak kell venni, ami, semmivel nem több ennél, hallom már ki tudja hányadszor ennek a játéknak kapcsán a kísértetiesen ugyanazt az oda-vissza érvelést. A Scrabble-nél, valamint a szókirakós kockajátéknál csak az összerakott, megtalált szavak helyessége adott okot vitára, nevetésre, ill. a szavak hossza, frappánsága csodálatra.
A közös társasjáték pedig csak egyetlen pöttömnyi pont volt az i-re egy tökéletes vacsora után. Valami sárgálló, barnálló, rozsdabarna kence-fince volt a csöppnyi előétel, amiről kiderült, hogy tatárbifsztek szarvasból. Különleges is lett ettől az íze, kiérzett belőle a szarvas, nem kandikált ki ugyan az agancsos fejével, de határozottan érezni véltem a pirítósra kent intelligens mennyiségben, hogy ez most eltér a szokott tatáros íztől. Egyharmad szarvasból és kétharmad sertésből készült kolbász következett és szarvas sült, répa lével megöntözött főtt krumplival, savanyúságokkal. A répa léről legvégén derült ki, hogy a kolbász finoman és gazdagon lesült zsírja adódott hozzá a krumplihoz ízében, színében egyaránt.
Ilyeneket – állítom, immáron röpke barátságunk találkozásaiból kiindulva –, csak a Beánál lehet enni, kóstolni, kulinárisan tobzódni ízekben, illatokban, az asztal körül kialakult, óhatatlan is tapintható hangulatban egyaránt. Mindehhez nem kell más, mint hogy tudd, hogy a szarvast talán még láthatta is Bea, de legalábbis ismerte az illetőt, aki meglőtte. Személyesen vett részt a húsának feldolgozásában, a kolbász töltésében, a szarvas sült elkészítésében. Annak meg, ami és ahogy az asztalunkra került tegnap este, mindnyájan, mi szerencsés meghívottak lehettünk élő és mára már túlélő tanúi.
Hírét viszem még máglyarakásának, amely éppen elfért egyben egy közepes nagyságú jénaiban. Kecsesen és előkelőn töltötte ki a teret és kétséget sem hagyott kilétéről, amikor az enyhén arany-barnára sült habfelszínt megláttam. Összességében, teljes magasságában először és utoljára akkor volt szerencsém hozzá, amikor Beának sikerült a kocka formájú szeletet egészben a tányéromra helyeznie. Utána elég volt egy kapa – sicc! – villavágás, hogy formáját vesztve, magába omoljon, elterüljön úgy a rakás, ahogy esett és puffant. Így fordulhatott elő, hogy egyszer almát ettem, másszor dió került a számba, volt, hogy habbal találkoztam, és még valami összesült tészta félét is kikotorhattam a villámmal, ami szintén nagyon ízletesnek bizonyult. Máglyarakás egyben és atomjaira esve, édes mindegy, milyen halmazállapotban, méltó koronája volt a mennyei vacsorának.
Ez jutott eszembe a ma hajnalba nyúló tegnap estéről Beáéknál. Megörökítettem, hogy minél tovább megmaradjon.

2013. január 9., szerda

Erdős Virág: Én vétkem

Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek,
hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek,
hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se,
hagytam, hogy ne érje el még a buszt se,
hagytam, hogy pokollá tegyék az életét,
hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét,
hagytam, hogy bagóért szopja a rezet,
hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet,
hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák,
hagytam, hogy ne derüljön ki az igazság,
hagytam, hogy beszálljon apuka cége,
hagytam, hogy ok nélkül rakják a „c”-be,
hagytam, hogy vergődés legyen a suli,
hagytam, hogy kibukni legyen a buli, fejvesztve fusson a Kultúra Házából,
hagytam, hogy kitessékeljék a plázából,
hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon,
hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon,
hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét,
hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét,
hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra,
hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra,
hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel,
hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel,
hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára,
hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára,
hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget,
hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget,
hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije, mikor a kisboltban tör rá a depije,
hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán, amikor palávert csinál a postán,
hagytam, hogy kibukjon,
hagytam, hogy elázzon,
hagytam, hogy retardált náciktól parázzon,
hagytam, hogy hiába legyen a pánik,
hagytam, hogy ne felejtődjön el máig,
hagytam, hogy köpködve szidják az urát is,
hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is,
hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel,
hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel,
hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon,
hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon,
hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat,
hagytam, hogy bringával hajtson a fának,
hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet,
hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet,
hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét,
hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét,
hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál,
hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál,
hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet,
hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet,
hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra, reggel egy felesre, este a Fókuszra,
hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje,
hagytam, hogy romokban álljon a tévéje,
hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság,
hagytam, hogy ne legyen számára tanulság,
hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet,
hagytam, hogy hagyja a francba az egészet,
hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse,
hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se,
hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer, aki a legeslegelsők közt húz el,
hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen, s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn,
hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett, bárhogy is kezdődött anno a történet, én viszont ott voltam, van róla papírom, fura, de van ez a heppem, hogy megírom, ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe’, bedugtam tövig az ujjam a sebbe, láthattam, láttam is mindent és mégis:
hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy –,
hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.

Barlangfürdő Mesteriben

Ha szokványos barlangot keresel, amely a föld alatt helyezkedik el, zegzúgos, folyosói, járatai vannak, akkor a Barlangfürdő Mesteriben nem az a hely. Mesteriben a Barlangfürdő föld  fölötti, boltíves, csarnokszerű építmény, amelyet kívülről két oldalt teljes hosszában azonmód frissiben földhalmokkal támasztottak meg. Statikailag van erre szükség, állítja az ehhez is értő férjem. A maradék két rövid oldal nyitott - plafontól földig teli ablakosan, ajtósan - a világra. Az egyterű fürdőben egyetlen medence tölti ki majdnem teljesen a rendelkezésre álló helyet. Ha a Barlangfürdő Mesteriben történetesen templom volna, mint ahogy nem az, akkor három hajósnak neveznék az épület belső kialakítási formáját. A főhajóban nyugszik nyújtott ellipszis alakban a medence. Az ellipszisben félkör alakú szelvények, amelyek a vízben ellazulni vágyók diszkrét elkülönülését szolgálják. Ízléses, kellemes kék négyféle árnyalatú csempe borítja a belső teret. A medence körüli pihenős részen narancs és zöld székek, nyugágyak. A falakon akváriumokat imitáló, üveggel borított falbemélyedések, amelyekben az egyiken a kék és a zöld árnyalatai, míg az átellenes oldalon a narancs és a rozsda színei dominálnak szemet nyugtatóan, egyszersmind gyönyörködtetően. Közvetlen fény nem éri a szemet. Felül körbe a falakon a boltíves mennyezettel való találkozásnál ugyanaz a kékes színű szelíd fény világít, mint amelyikkel a középső hajó három kupolájában a szellőző nyitó automatikáját világítják meg.
A Barlangfürdő – télvíz idején is – üzemelő medencéje Sárvár-Celldömölk-Mesteri háromszögében a legdélebbi Mesteriben, egy kiépülő félben lévő fürdő területén található. Két kültéri medence már megépült, a Barlangfürdővel így háromra bővült a medencék száma. A teret rendezik, fásítanak, földet terítenek, egyengetnek. Tisztálkodó, öltöző helyiségeket építenek, kempingezésre alkalmas területet alakítanak ki. Munkagépek, földhalmok, tuják mindenütt az évszakhoz illőn nedves, latyakos földön, amely - ha az időjárás úgy hozza - megszikkad és hó is fedi.
Míg kint mínuszokban fürdik a változó, alakuló táj, addig bent a Barlangfürdőben a földből 70 fokosan feltörő gyógyvizet hűtik 36 fokosra vissza, hogy kellemesen élvezhető legyen.
Hihetetlen, de az ár-érték arány is megfelelő: most éppen félezer forintos belépő áron két kerek órán lehet a gyógyvízben ellazulni, lanyhulni, pihenni a Barlangfürdőben a narancs-rozsda, ill. a kék-zöld színekben pompázó fali akváriumképeket nézve, vagy az ablakon túli tájban gyönyörködve.
Annyira jól éreztük magunkat, hogy kétszer is eljöttünk Mesteribe a Barlangfürdőbe fürödni.

2013. január 6., vasárnap

Patyi Hotelben Bögötén

A magam fajta egyszerű ember földi vágyakkal akkor száll meg a Patyi Hotelben egy kétágyas szobában reggelivel, amikor a szálláskeresési oldalak - megunva konok szálláskeresésemet  Sárvár és régiójában -, végül egy villámajánlat keretében ejtik ölembe a lehetőséget. A hülyének is lehet szerencséje, ill. másképp mondva, aki keres, az talál. Így találtuk rögtön ketten a Tibrommal magunkat a Patyi Hotelben Bögötén. Addig azt sem tudtuk, hogy Bögöte nevű település a térképen van, egyáltalán létezik és éppen egyik fő úti célunk, Sárvártól mintegy harminc kilométerre dél-keletre.
A hotel földszintjére kértük a szobát és a 8-as úttal ellenkező oldalon, abban bízva, hogy odáig nem hallatszik be az út átmenő forgalmának a zaja, mely előrelátás részünkről abszolút igaznak bizonyult. A viszonylag passzentos szobához járt külön fürdőszoba WC-vel, a szobában TV és wifi.
A recepciósok kedvesek, udvariasak, ahogy az étterem pincérei, ahova reggelizni jártunk naponta át. A négy reggeli alatt nem volt esélyünk a teljes a la carte menü kipróbálására. A ham and eggs, a sonkás tojás, a sonkás toast, a gombás tojás és a paraszt reggeli mind-mind kivétel nélkül finom és igen laktató volt. A forró csokoládé és a fekete tea, vagy a kakaó, a hosszú kávé és a több féle fajtából választott gyümölcstea kiváló kísérői voltak meleg reggelieinknek.
A búcsúvacsorát is itt, a Patyi Hotel Éttermében fogyasztottuk el. A kicsinek rendelt brokkoli krémleves máshol egésznek is elment volna. A paradicsomos, sajtos grillezett csirkemell – kérésemre - dödöllével meglepően nagy adagnak bizonyult. A viszonylag száraz dödölléhez jól passzolt a házi vegyes saláta, melyből a káposzta és az uborka tűnt ki egyedi savanyításával, ill. fűszerezésével. Tibrom kijevi pulykamelle vegyes – rizs és sült krumpli – körettel megnyerte az amúgy is igényes tetszését.
Összességében annyit mondhatok, hogy a Patyi Hotel Éttermének konyhája egyenesen kiváló, nem hagyott semmi kívánni valót maga után és ugyanez a véleményem a Hotel részről.
Ajánlom mindenkinek, aki Vas-, Zala-, Veszprém megye határán szeretne barangolni, felkeresni Sárvárt a Nádasdy várral, Celldömölköt a lélegzetállítóan gyönyörű római-katolikus templomával, Mesterit a Barlangfürdőjével, Vasvárt a Mária kegyhellyel, Körmendet a fantasztikus és valamikor szebb napokat látott Batthyány Kastéllyal és sok egyéb látnivalóval például Zalaszentgróton, Türjén, s persze egy jót pihenni a Patyi Hotelben, valamint jót enni az Éttermében.

Vadjaim

Hiába kerestem a vadakat, szarvast, őzet, vaddisznót, vadnyulat. Erdők mellett vitt gyakran az utunk és mezők, meg frissen szántott földek mellett. Hívtam, hívogattam a szarvast, az őzet, a vaddisznót, a vadnyulat. Tán a fülükön ültek, azért nem jöttek elő. Az útjelző tábla pedig rendre vadveszélyt jelzett egy, két, sőt olykor négy kilométeren belül. Kinéztem a szemem, kutattam a tájat, mindhiába. Semmi, a nagy semmi helyett az erdő és a mező végtelenje, meg a frissen szántott határ bevetve valamivel, ami sem nem szarvas, sem nem őz, de még vaddisznó sem vadnyúllal. Nagyon akartam vadakat látni, a szemem is majd’ kifolyt annyira, aztán mire mentem vele.
- Ne akard annyira. Hagyjad, hagyd el a görcsös akaratot. Lazulj el, ne is gondolj vele – súgta a benső hang.
Hagytam, elhagytam az akarást, ellazultam, éreztem, közelít az alfa-állapot. Zsibongató érzés fogott el, amint lehunytam a szemem.
Lazulásomban az egyik szűk erdei ösvényen szarvasok, őzek csoportja közelített, utánuk vaddisznók araszoltak békésen, a sor végét vadnyulak zárták. Szemmel be sem tudtam fogni, annyian, de annyian voltak. Az úton előttem mentek át az erdőbe a másik oldalra. Némelyikük felém lesett, haloványan mintha intett volna a fejével vagy csak én képzelődtem.
- Hát megjöttetek végre, vadjaim! – nem is mondtam, inkább sóhajthattam, és álmodtam tovább.
Láttam birka- és tehéncsordát. Máshol kis létszámban legelésző teheneket pocsolyás földet túró disznók szomszédságában egy és ugyanazon a telken. Hallottam harkályokat kopácsolni az erdőben és észrevétlenül gyönyörködhettem bennük, miután nagy nehezen észrevettem őket. 
Láttam vadászokat az étteremben vadászat előtt gyülekezni, egy utolsót előre inni a medve bőrére. Puskával felszerelkezett vadászt is láttam az út mentén. Hallottam puskalövéseket is. Egyedül abban reménykedhettem, hogy vadjaim egyikében sem esett kár, ahogy nekem nem mutatkoztak, talán másoknak sem. 

2013. január 1., kedd

Erdős Virág: Profán zsoltár egy nagy, boldog asszonyhoz

"Boldog új évet kívánok az alábbival: Márta" 
Erdős Virág: Profán zsoltár egy nagy, boldog asszonyhoz
 
“igaz, hogy fedetlen / itt-ott a teste, / de arról nem tehet, / hogy így lett festve, // senki se nézi, hogy / kilóg a bája, / míg égi üdvöket / lehel a szája… – Erdős Virág verse Rutkai Bori Távoli barátnő című képéhez született, és elhangzott december 18-án, a Litera Képmegnyitásán a Nyitott Műhelyben.


Távoli barátnő
Lévén hogy vészesen
közel a karácsony,
lenne egy hasznos és
praktikus tanácsom:
időzzünk röviden
el eme fess lényen,
aki itt ábrázol-
tatik e festményen!
Nem kell se tömjénfüst
hozzá, se olvasó,
épp csak egy kedves és
műértő olvasó,
nem baj, ha nincs rögtön
kőből a hite
(szeretne hinni de
nem tudja kibe),
hisz, ahogy egy régi
mondás is mondja,
megjön a hite és
elszáll a gondja,
ha (persze ezek az
esetek ritkák),
feltárja neki egy
szempár a titkát.
*
Tény, hogy e tekintet
kiváltképp talányos,
termete vaskos egy
kissé, de arányos,
homloka hatalmas,
lezárt terem,
az orra naná, hogy
szeplőtelen,
igaz, hogy fedetlen
itt-ott a teste,
de arról nem tehet,
hogy így lett festve,
senki se nézi, hogy
kilóg a bája,
míg égi üdvöket
lehel a szája,
nem ér el hozzá a
kritika zaja
(túl kék a szeme és
foszöld a haja),
nem az a bomba nő,
de azért ari.
Ki lehet? Megmondom.
Úgy hívják: Mari.
*
Van neki egy elég
problémás babája,
s ennek a babának
pont ő a mamája,
végtére épp erről
lett ő is ismert,
meg mondjuk ezen túl
még azért is, mert
amilyen magas a
Kárpátok bérce,
akkora benne az
erkölcsi mérce,
létének hintaja
attól kap kereket,
hogy véges végtelen
benne a szeretet.
Annak a félnek is
ő a fő vigasza,
akinek, teszem azt,
pont nincs is igaza,
sőt, olykor épp annak
van benne reménye,
akinek abszolút
nincs semmi erénye,
magyarok szorgos kis
patrónusa,
ínség és vesződség
a trónusa,
nem öklend lelkünknek
szaros kis pólyáján,
tisztába tesz most és
halálunk óráján,
süt nekünk mannából
mennyei vakarót,
barmocskák tőgyéből
feji a kakaót,
nem küld az anyánkba,
sőt inkább marasztal,
tömve van dugig a
frigója malaszttal,
üdvösnél üdvösebb
dolgokra szoktat,
ha szépen kérjük még
jól meg is szoptat,
tele a bukszája,
bárhogy is tagadja,
kérhetünk akármit,
olyan, hogy
megadja.
*
Elég, ha csak rábököl,
máris ugrik,
nem tököl,
nesze amaz, nesz ez,
mindenfélét
beszerez,
ilyet is meg olyasfélét,
botmixerhez
ledes tévét,
kicsit, nagyot, rondát, szépet,
állhatatosaknak
széket,
fázósoknak dupla bugyit,
nyughatatlanoknak
nyugit,
butusoknak okos telót,
dologtalanoknak
melót,
zokniból egy egész rakást,
kilakoltatottnak
lakást,
habcsókot és krampampulit,
segély helyett
céges bulit,
szilveszterre malacságot,
Szíriának szabadságot…
Ő az Egyet-
lenegy Válasz,
akit a két-
kedő választ,
angyalok közt
buzgón ülő,
Legkedvesebb
Otthon Szülő,
keveseknek:
Elegendő,
éhes szájnak:
Tele Bendő,
a Teremtés Öle és:
Jókor Jövő Ölelés.
*
Bármire hajtunk is,
megkapjuk időben,
fel-alá röpköd a
végtelen időben,
most még a bájos kis
barikkal nevet,
de mire eljő a
Nyúl, ő már temet,
hiába fürdik még
fényben a jászol,
a szíve legmélyén
lám, ő már gyászol
(isteni logika,
nincs benne ráció:
mindig az öröm a
nulladik stáció),
nem szidja mégse a
keserves sorsát,
felszedi szépen a
koszból a morzsát,
frissen sült cipónknak
Eleven Kovásza,
zengjen hát érte a
mai nap fohásza,
s mivel a szívünknek
oly kedves festő
szintúgy egy oltári
kedves és fess nő,
kérjük hát közösen
erre a karira
Istenke áldását
Marira, Borira.