2013. július 30., kedd

Béla

Azt hiszem, hogy Béla bennem a mai nappal halt meg. Így visszanézve jó is volt, hogy eddig nem találtuk meg a sírját, pedig már kerestük vagy kétszer-háromszor a barcsi temetőben. Gondoltam, titkon reméltem, hogy amíg nem találjuk, addig talán nem is halt meg. A népek csak össze-vissza beszélnek sületlen zöldségeket egy infarktusról, amely azonnal végzett vele.
A volt és egyben elvált felesége mutatta meg végül a sírkövét. Ha magam vagyok, észre sem veszem. Művirágok, vázák, lámpások ügyesen elrendezetten fedték el részben az idősebb Bélát, az apát, míg az ifjabb Bélát pedig teljes egészében rejtették el a gondosan kereső szemek elől. Mondom, mintha sohasem halt volna meg.
Az anya álmában sem sejthette, hogy fiának is helyet kell majd szorítani az amúgy kétszemélyesre - férjének és magának - tervezett sírkövön. Ez magyarázza, hogy mennyire erőltetetten, szokatlanul és szűk helyre, a talpazattal párhuzamosan legalulra került a neve: Ifj. K. Béla.
Minthogy Béla egy átitalozott délelőtt folyamán, amikor is a barátnőjével, egyben rendszeresen italozó társával kettejük között az volt a legfőbb vita, kinek jut az utolsó korty alkohol, Béla egyszer csak fogta magát ültében felső testével ráborult az asztalra, magával döntve üveget, poharakat, és úgy maradt. Kit érdekelt akkor már az utolsó korty sorsa, amikor az utolsó utáni lélegzet is elszállt belőle. Ilyen kegyetlen és szőrös szívű, de legalább is torkú infarktusa volt.
A volt és elvált felesége kicsit - talán a sok rossz emléktől és eddigre megvetéstől és maró fájdalomtól és szűnni nem akaró haragtól kísérve - összeszűkült szemekkel, egy vonalba keskenyedett szájjal vetette oda:
- Hitvány egy ember volt.
Emlékezhettem volna így is rá. Hogy ő így emlékezett, annak kettejük között megvívott harcaik, méltatlan, parttalan vitáik, stílustalan párbeszédeik szolgáltathattak indokot.
Béla velem sosem viselkedett így. Mikor nálunk időzött, ugyan titkon megitta házi sörünket, lefogyasztotta konyakunkat, eltűntette a bor maradékát is, de velem soha nem beszélt tiszteletlenül. Kedvelt, talán szeretett is, mert én biztosan és velem egyenrangú ember számba vettem. Sokat beszélgettünk életről, magunkról, elképzelt és valósulni látszó, meg hamvában holt vágyainkról. Ezt értékelhette az iszákosok józan és nem józan őszinte, szókimondó módján. Elesett, útját kereső, az úton megbicsaklott, igazán rosszat másnak sosem akaró embernek ismertem meg. Soha nem követelte, egész valójával kérte a szeretetet.
Bennem mindmáig így maradt meg és avval a reménnyel, hogy talán egy utolsó haláli nagy vicc a halála, amellyel az egész világot akarta megtréfálni. Béla bennem a mai nappal halt meg, amikor az írás kegyetlen véglegességével olvastam a szűkre mért időt: Ifj. K. Béla 1964-2011.
Az a kis zöld fűszerkeverék pedig, amelyet saját kezűleg nekem kevert össze, sehogyan sem akar elfogyni, talán hogy legyen valami kézzel fogható is, amiben rá emlékezhetem.

2013. július 28., vasárnap

Nemzeti sárgabarack befőzés

Szombaton Tibrom azzal állított be, amikor pontosan húsz egész hét tized kiló sárgabarackkal ért haza, hogy:
- Képzeld, ezt a ladánybenei Melindától vettem a piacon. Igaz, kicsit túl érett, de legalább kettőszázötvenért mérte kilóját.
Erre nem volt mit mondanom, minden stimmelt: Ladánybene, mely a huszonhetes telefon előtárcsázószámmal rendelkezik és magyar település, a magyar reggae-jének köszönhetően kiemelkedő hírnevet szerzett; Melinda pedig a legutolsó népszámláláskor is teljesen magyarnak vallotta magát. Így a barack nagyon magyar. Arról, hogy sárga, szegény, nem tehet.
Két nagy lábosba fért bele mind a pucolás után. Az egyik piros és széles, még Tibrom örökölte anyukájától, tehát ősmagyar és tetemes korú. A másik magas, világos kék, szintén magyar származású. Mondhatni, sok a jóból: magyar őstermelőtől, első és magyar kézből származó magyar barack került bele hát két magyar lábosba, hogy magyar tűzhely lángjain forrjon, fortyogjon, főjön óraszám, levét részben elfője.
Magyar csapvízzel elmosott magyar befőttes üvegekbe lettek belemerve. A befőzés technológiája innentől kezdve már évek óta kitűnően bevált és hamisítatlan magyar know-how: míg én mertem, addig Tibrom a jól megtervezett és kivitelezett magyar dunsztba helyezte el a telerakott a magyar sárgabarack lekváros üvegeket. Megszámoltuk, tizenegy szörpös és tizenhat lekváros üveg foglalja majd a helyet a polcokon.
A befőzés előírásszerűen zajlott elfüggönyözött, csukott ablakú konyhában, ahova kívülről be nem lehetett látni, ki viszont igen, ha ki tudtam volna látni a fejemből a sok tennivaló mellett.
Valahogy így történhetett és történik a Nemzeti sárgabarack befőzés sok-sok magyar háztartás magyar háziasszonyának magyar konyhájában.
Utólag visszagondolva eszembe jutott és mardosó kétségeim támadtak, vajon problémát jelenthet-e, hogy anyámtól Moszkvából kapott polomnyikkal, merőkanállal mertem a lekvárt a dunsztos üvegekbe és hogy a dunsztos üvegeket a Zsuzsa barátnőmtől Amerikából ajándékba kapott Texas állam térképét ábrázoló konyharuhával törölgettük el. Vélhetően így a sárgabarack lekvár magyar íze sem az igazi, erősen vegyes elhajlást mutat. Most akkor kezdhetem a Nemzeti sárgabarack befőzést előről. Csak legyen elég magyar sárgabarack. A saját hibámból meg azt is megtanultam, hogy a jó, Nemzeti sárgabarack befőzés az apró magyar részletekben lakozik.

2013. július 26., péntek

Annáknak, Anikóknak

Kívánok minden

Annának,
Aninak,
Annelének,
Anikónak,
Anikócskának,
Ancsának,
Ancsinak,
Nusinak,
Panninak,
Pancsinak,
Pannának,
Pinninek,
stb.

erre a napra

hétágra szóló napsütést,
mellette mégis elviselhető jó időt,
jó kedvet,
kellemes közérzetet,
emlékezetes napot

névnapjukon.

2013. július 25., csütörtök

Erdős Virág: A népszerűség egyáltalán nem érdekel


Mikor és hol tudsz a legjobban írni?
2013. július 22. Mindig irigyeltem azokat, akik képesek kávéházakban üldögélve vagy épp két mosogatás közt remekműveket alkotni, nekem ez sajnos sose ment. Én kizárólag úgy tudok bármit is összehozni, ha sikerül napokra kivonulnom a világból. A családom igazán megértő és kooperatív, bár azt hiszem, inkább csak szelíd elnézéssel tolerálják, mintsem hogy őszinte meggyőződéssel támogatnák ezt a kétségkívül kissé renitens és extravagáns életformát. De a lényeg, hogy (majdnem) mindig akad számomra egy nyugodt zug vagy szerencsés esetben egy kölcsönlakás, ahová becuccolhatok a laptopommal, hogy aztán napokig elő se bújjak. Ilyenkor persze mindig van bennem egy nagy adag bűntudat, mintha nyaralni indulnék tél közepén. A szüleim egyébként bábszínészek, tehát szintén művészemberek, azzal a hatalmas különbséggel, hogy ők az életüket gyakorlatilag egy klasszikus értelemben vett „szocialista nagyvállalat" keretei között élték le. Úgy mentek be nap mint nap az Állami Bábszínházba (majd később a Budapest Bábszínházba), mint a nagyanyám annó a Goldbergerbe. Számukra soha nem volt kérdés, hogy lehet-e szigorúan rögzített munkaköri feltételek mellett mondjuk napi iksz órában „művészetet csinálni". Ahogy éltek, ahogy éltünk, az minden sajátossága és az általános iskolás osztálytársaim által olyannyira irigyelt egzotikuma ellenére is egy teljesen legális életforma volt. Ehhez képest az, hogy nekem felnőtt, két gyerekes anyukaként az a foglalkozásom, hogy időnként fogom magamat, bezárkózom egy elfüggönyözött szobába, aztán napok múltán nagy boldogan előállok egy néhány soros versikével, tényleg elég lehetetlen állapotnak tűnik.
A könyvhéten egy pillanat alatt elkapkodták a kötetedet, és ha jól tudom, a napokban jön ki a harmadik kiadás... Hogy éled meg a népszerűséget?
Engem a népszerűség egyáltalán nem érdekel, sőt. Ijesztőnek, nyomasztónak és egyre inkább terhesnek érzek egy csomó körülményt, ami a legutóbbi kötetem körül kialakult. Persze a népszerűség – pláne ez a hirtelen támadt és remélhetőleg gyorsan lecsengő fajta – tipikusan olyasvalami, ami ellen kapálózni nevetségesebb, mint csendben tűrni. Úgyhogy – arra a kis időre legalábbis – próbálok megbékélni vele, ami végülis nem olyan nehéz, pláne, ha az ember tudja, hogy alapjában nem is személy szerint neki szól. Ráadásul az Ezt is el esetében még az eladott példányszámban mérhető siker is meglehetősen visszás dolog. Fura érzés kicsit is „jól járni" egy olyan kötettel, ami tulajdonképp másról se szól, mint hogy a fogyasztói társadalomnak ez a mostanra kiépült, perverzitásig deformálódott változata a maga egyre aránytalanabb elosztási rendszerével milyen égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokat produkál.
Mennyire fontos számodra, hogy közérthetően fogalmazz?
Az úgynevezett „közéleti költészet" mostanság dúló reneszánszával párhuzamosan úgy tűnik, kialakulóban van egy irányzat a kortárs magyar költészetben, amely úgymond visszaköveteli magának az „érthetetlenség" jogát. „Ahol a test makacs szótlansága / mögül már kihallatszik a lélek érthetetlen / hadarása, én oda készültem." – olvashatjuk például Krusovszky Dénesnél. Ezek a versek egészen más vonatkozásait érintik az emberi létezésnek, mint az én mostani szövegeim, mindamellett, hogy érzésem szerint náluk sem kimondottan a megfogalmazás érthetetlenségéről van szó, hanem inkább a költészetnek arról a fura, kivételes és trükkösen paradox technikájáról, amelynek segítségével nyelv nélkül létező, kvázi „érthetetlen" dolgokról képes értelmes, emberi nyelven beszélni. Magának a versszövegnek tehát itt is világosnak és érthetőnek kell lennie, éppen azért, hogy képes legyen érvényes módon megidézni az érthetetlent. Az én mostani szövegeimben viszont az érthetőségnek másfajta jelentősége van. Ezeknek a verseknek ugyanis nem ontológiai titkokkal, hanem közönséges hazugságokkal van dolguk. Nyilvánvaló igazságokra és örök emberi evidenciákra akarnak emlékeztetni, vagyis egy közös tudást szeretnének feleleveníteni és mozgósítani épp a kollektív agyhalál, tompultság, titkolózás és közöny ellenében. Tisztázni akarnak, észhez téríteni és láthatóvá tenni, ilyen értelemben nem csak eszközük, de lételemük is a közérthetőség.
Tagja vagy a Rájátszásnak, ez milyen élmény?
Az olyan alkalmakat, mint ez a mostani Ördögkatlan, nagyon szeretem, de számomra az igazi izgalmat nem a színpadi fellépések jelentik, hanem a fellépéseket megelőző közös munka. Az, hogy sikerül-e a zene segítségével kicsit felturbózni és a szó szoros értelmében „kihangosítani" a verseket anélkül, hogy a velük kapcsolatos eredeti szándékaimból, haragomból, bánatomból, agymenéseimből, mindabból, amiért megírtam őket, bármit is fel kéne adnom. Ez eddig, lekopogom, száz százalékban összejött, mind az öt, sőt, most már lassan hat dalt, ami a szövegek révén a nevemhez kötődik, nagyon szeretem. Úgyhogy őszintén hálás vagyok a sorsnak, és persze Beck Zolinak, Kollár-Klemencz Lacinak, Sárközy Papának és a többieknek.
Az együttműködésnek elkerülhetetlenül része, hogy hozzányúlnak a szövegeidhez, ezt hogy viseled?
Az elmúlt tíz évben írtam néhány drámát, ezek többnyire színpadra is kerültek, úgyhogy jópárszor megéltem már, milyen az, amikor egy másik műfaj képviselője, mondjuk egy véres kezű dramaturg szabad prédának tekinti a szövegemet, és a felismerhetetlenségig képes „javítgatni" anélkül, hogy egyáltalán érdekelné a véleményem. Ráadásul a szerző, mint olyan, tapasztalatom szerint a színházi hierarchia legalján foglal helyet, ahonnan azért elég nehéz bármiféle konstruktív javaslattal előállni. A Rájátszásban viszont soha, egyetlen másodpercig se éreztem magamat alárendeltnek, talán azért, mert itt mindenki épp a saját egyedisége jogán van jelen. Egy verset persze legtöbbször kíméletlenül át kell alakítani, amíg életképes dalszöveg válik belőle. A Kollár Klemencz Laci által megzenésített Imperatívusz című versem például kezdetben túlságosan hosszúnak bizonyult, úgyhogy jónéhány sort eleve ki kellett húzni. Fokozatosan derült ki, hogy melyek azok a sorok, amelyek Laci szerint fontosak, ezeket meg is tartottuk, de a sorrendnek és a dalszöveg végső formájának kitalálását már átengedte nekem. Úgyhogy ezzel a dallal, ami végülis a Pápá, nyugodj békében címet kapta, egy abszolút kompromisszumos megoldás született, amit dalszövegíróként ugyanúgy a magaménak érzek, mint költőként az eredeti verset. Szóval azt hiszem, hogy a Rájátszásban épp az a legklasszabb, hogy itt mindig két egyenrangú fél közös munkájáról van szó, se a költő nem rendelődik alá a zenésznek, sem pedig fordítva. Ha megkérdeznéd erről a Rájátszás többi költőjét, Grecsó Krisztiánt, Háy Jánost, Karafiáth Orsolyát vagy épp Szálinger Balázst, szerintem ők is valami hasonlót mondanának. Más, hagyományos versmegzenésítéseknél mindig van a zenészekben valami áhítatos és kritikátlan rajongás a költő és úgy általában a költészet iránt, itt a Rájátszásban ilyesmiről hálistennek nincsen szó, cserébe viszont a mi, már meglévő slágerekre írt dalszövegeinknek is sokkal nagyobb a rangja, mint a sorozatra gyártott dalszövegeknek általában, ahol sokszor ki se derül, hogy ki volt a szövegíró. Talán épp ennek a szép, szimmetrikus felállásnak köszönhető a Rájátszás-dalok kivételes varázsa és szerethetősége. Drukkolok, hogy mindez még jó sokáig így is maradjon.
Sztrókay András interjúja Erdős Virággal
(Forrás: Litera, 2013.július 22.)

2013. július 22., hétfő

Postaládának álcázott Traffipax

"Ez nem a Magyar Posta, hanem a Rendőrség!
Akiknek még nem esett le, TRAFFIPAX van beleépítve.
Ez a doboz Zsámbékon található, de már több helyre telepítettek ilyet, pl. Pest, Veszprém, Somogy megyékben, s általában nagy forgalmú helyeken. A telepítés folytatódik!
Ennyivel a tábla előtt 90%-unk már gyorsít.
Fénykép: Nézzétek meg ezt a képet, mert mindenhol előfordulhat.

Ez nem a Magyar Posta, hanem a Rendőrség!
Akiknek még nem esett le, TRAFFIPAX van beleépítve.
Ez a doboz Zsámbékon található, de már több helyre telepítettek ilyet, pl. Pest, Veszprém, Somogy megyékben, s általában nagy forgalmú helyeken. A telepítés folytatódik!
Ennyivel a tábla előtt 90%-unk már gyorsít.
Csak annyi gondolatot fűzök hozzá, hogy míg egész Skandináviában és a Baltikumban is előre cca. 300 m-rel jelzik, hogy lassíts x sebességre, mert Traffipax következik, addig nálunk ilyen módszerekkel élnek. Igaz, hogy Skandináviában a baleset-megelőzés a cél, nem pedig a pénzbehajtás."
Ezzel, a ma kapott küldeménnyel kapcsolatosan jutott az eszembe:

Azért az félelmetes, hogy mennyire értenek ahhoz -, hogy kik, tegye ki mindenki mellé tippjeit -, hogy az ember egyre szarabbul érezze magát a hazájában, ahol állítólag "élned, s meghalnod kell". Ehhez képest minden egyes efféle szösszenet csak rárak egy lapáttal a rossz érzetemre, közérzetemre. Abba bele se gondolok,  hogy milyen az, amikor az ember a tényleges büntetésekkel, korlátozásokkal, lelki-testi nyomorgatásokkal  szembesül. Inkább nem gondolok bele, hanem abba, hogy miféle önvédelmi eszközökkel maradhat az ember lelkileg, agyilag ép és tiszta ebben a feje tetejére állított világban. Mert hogy állították, az biztos, magától nem kívánkozott jelen állapotába. Azt hiszem, maradnak az eddig megszokott, jól bevált kapaszkodók: a család, a barátok, a "mérföldkő-emberek", az egyetemes értékek meg a humor, mely utóbbi a legzűrzavarosabb időkön is átsegít. De ha mégis belegondolok a jelen politikai kurzus felfogásába, napi gyakorlatába és hogy mennyi, de mennyi ember követi mindezt, azonosul velük, elkeseredem, hogy az nem lehet igaz, hogy ennyi birka, nem gondolkodó, megtévesztett birka a magyar nép, és ezek mind majd jövőre prolongálják a jelent még négy évre. Elkeserítő. Nemdebár, drága barátaim?
És mindez egy Postaládának álcázott Traffipax-ról jutott eszembe. Semmi sem az, aminek látszik. Miért is ne lehetne a Traffipax Traffipax? Miért kell azt hinni mindannyiunkról, hogy notórius közlekedési szabály áthágók vagyunk? Miért nem a bizalom elve érvényesül mindenek felett, és valahol a sor legvégén a bizalmatlanság? Félelmetes. Persze tudjuk a válaszokat, de a pillanatnyi frusztrációnknak teret kell adni és helyet, amely jelen pillanatban az Ararat volt és annak olvasói, s amelyért elnézést kérek.

2013. július 20., szombat

Somersby

Amikor a Kevi Termál faházainak egyikénél Frildivel, Janóval, Maricával, Tibrommal ültünk körül a házacska verandáján egy hosszú faasztalt fapadokon, és már túl voltunk a vacsorán, mely az addig összejött különféle maradékokból állt, Frildi egyszer csak megkérdezte tőlem, tölthet-e. Kezében volt egy három decis karcsú üvegecske Somersby felirattal. Addig sohasem láttam, egyáltalán nem ismertem, magamat viszont igen, hogy mennyire kíváncsi vagyok és fogékony minden újdonságra.
- Melyikből kérsz? - hozta elő az almás után az epreset.
- Mindkettőből egy kicsit - vágtam rá nagy hirtelen, meggondolatlanul, kicsit talán szemtelenül is.
- Akkor először az almásból kapsz.
A Somersby Apple Cider 4,5%-os habzó almabor üdítőital, amely igazán hidegen jó. Miközben lassan, kortyonként ittam azt a keveset, amit kóstolónak kértem, arra gondoltam, hogy az oroszok kvászára hajaz, ha színében, ízében nem is, de alkohol tartalmában mindenképpen. Már ami az erősen ajánlottan elfogyasztandó mennyiséget illeti, miszerint elég sokat kellene ahhoz belőle meginni, hogy az ember az alacsony százalékú alkoholos üdítőitaltól érezze is, hogy ivott valamit, amitől jelentősen virágosabb hangulatba kerül, ami olykor nagyon nem árt, ha már nem használ.
Kortyolgattam a Somersby Apple Cider-t és közben arra gondoltam - talán az itóka hatása alatt is -, hogy a háztartási büdzsénkbe mostanában és egyhamar semmiképp sem férne bele a Sommersby sem almás, sem epres változata, egyéb ízek ne is jelentkezzenek, ugyanerre a kilátástalan sorsra jutnának.
Miközben a Somersby Strawberry Cider-t (habzó eperbor üdítőital) iszogattam lassan, merthogy szépen, kortyonként elhúzva tapasztalni meg igazán az ízét, valamint a könnyed ital is úgy fejti csak ki átmenetileg vidító hatását, azon méláztam, hogy mindez nem jöhetett volna létre, a találkozás a Somersby alkoholosan üdítő italokkal, ha nincs Frildi barátnőm, aki jóval előbb volt a barátnőm, mint ahogy nem engedhetem meg magamnak az efféle - bizonyos fokig luxusnak számító üvegecskékben megbúvó, lassan, kimérten, ám annál biztosabban ható - alkoholos italokat. És még hány meg hány ehhez hasonló élmény, inni- és ennivaló maradhat ki az életemből...
Az egyik szemem sírt, a másik bizony nevetett, pedig egyáltalán nem kértem.

2013. július 19., péntek

Kívülről nézve

A világ legszebb fővárosában lakunk, az élettel teli, lüktető Budapesten. Ezt hangoztatja Zsuzsa barátnőm, Budapest imádója, s aki napi ügyeket intézni jött haza Amerikából, ahol közel húsz éve él. Egy évvel ezelőtti emlékeit veti össze a mostanival, amikor a barátnői találkozón hajlandó velünk megosztani, amit lát és tapasztal.
Az uniós pénzek felhasználásának látszatja van: fejlődik a város. Parkosítanak, épületeket újítanak fel, lakóparkok épülnek, új színházak nyílnak (Átrium, Belvárosi), új buszok, metrókocsik közlekednek. Budapest közlekedését kitűnőnek tartja.
Múlt évihez képest hatalmas a tömeg, túlontúl is zsúfolt a város, rengeteg az autó, a belvárosnak nagyon rossz a levegője. Mindez kényelmetlen, kellemetlen érzületeket kelt benne. Rengeteg a vásárló, siető, rohanó ember, nagy a tülekedés.
Barátainak tehetősebb része nem szenvedte meg a válságot, a külön adókat, egyéb, a bevételek szűkítésére irányuló intézkedéseket, élnek, ahogy eddig, nagyon jól, látszatra semmiben sem szenvednek hiányt.
Ami a közép-középréteget illeti, példaként említi férjének egykori kollégáját a Műegyetemen, aki kétszázezer nettót keres és ebből tart el egy anyukát, valamint családot három gyerekkel.
- Egyszerűen rejtély, havi kétszázból hogyan tudja mindezt abszolválni - csodálkozik Zsuzsa.
Ahogy ránk négyünkre néz, fájlalja, hogy vissza kellett vennünk viszonylag intenzív színház-, koncert programjainkból, le kellett adnunk könyvvásárlásainkból, szűkültek utazási lehetőségeink, a kultúrálódás csökkenését tartja esetünkben a legfőbb problémának, lehangoló tendenciának.
Társaságokban nem egyszer botlott bele az eltelt tíz napban, hogy pillanatok alatt korbácslódnak fel izzó, gyűlölködő, kibékíthetetlen politikai indulatok. Nem lát semmiféle párbeszédet a jobb- és a baloldal között. Totálisan ketté szakadtnak tartja az országot. A baloldalon hiányzik az összetartás akarása, képessége, cselekvése. A négy évenkénti választások alkalmával az előző ciklus vívmányai szinte egy az egyben dobódnak ki, kérdőjeleződnek meg, garnitúrák cserélődnek le, mind-mind irtózatos erkölcsi, anyagi kárt jelent az egész országnak. Mondja mindezt Zsuzsa barátnőm, úgymond a messziről jött ember, aki ez alatt a tíz nap alatt jóval többet látott meg a felszínből és a felszín alatt, mint mi, itt élők, lakók, túlélni kívánók nagyon sokan.

Egy híján huszadikán - Lakat

Az embernek a legjobb barátaiból csak egy van. Az az egyetlen egy. Lehet, hogy másoknak ők tucat emberek, semmi különlegeset nem találnak bennük, egyek a sok a közül, mondhatnák. Nekem mégis ők a különlegesek, a nem mindennapiak, a valamiért értékesebbek a többieknél, az egy életre szólóak. Talán mert annyira összerázódtunk az évek folyamán. Mert megbizonyosodtunk arról, hogy számíthatunk egymásra a bennünket érő örömökben, de még inkább a bánatban. Akkor is kitartottunk egymás mellett, amikor az élet árnyékosabb oldala ért bennünket. Éppen ezért ők az úgymond legjobb, igazi barátok. Nincs belőlük sok. Az  ember egy kezén is meg tudja őket számolni. És miután ennyire kevesen vannak, nagyon nem is pótolhatóak, hát úgy vigyáz rájuk, mint valami különlegességre, kincsre. Őket is kérve kéri, hogy vigyázzanak magukra, no nem mindenek felett, a vigyázásért öncélúan és önmagárt, hanem hogy maradjanak meg minél tovább épen lélekben, egészségben.
A legjobb barátok is egyszer megszülettek, azóta élik életüket. Életük egy pontján találkoztunk egymással és a hosszú, el sem merem mondani, mennyi év során váltunk egymás számára igazi baráttá. Az egyik ilyen, a nagyon kevesek közül az egyik ilyen barátnőm, Lakat július egy híján huszadikán ünnepli születésnapját. Számomra nincs jelentősége annak, hogy hanyadikat, nekem ő így is, úgy is az örök fiatal kategóriájában kapott helyet. Talán mert a külső, kissé megedzett burok egy mindörökké fiatal lelkivilágot rejt, és olyan optimizmust, hitet az életben, amelyet a nálánál sokkal fiatalabbak is bőven megirigyelhetnének.
Ehhez kívánok neked, Lakat
minél több erőt,
az évek múlása keltette természetes fizikai elhasználódáson,
a váratlan és
az előre ismert helyzeteken való felülemelkedést,
optimista életszemléleted megtartását,
s hogy nagyon sokunknak a "mérföldköve", egyszersmind a lelki támasza legyél!
Boldog születésnapot kívánok neked innen az Araratból.
Legyen ez a nap olyannyira örök és kellemes emlék a számodra, mint amennyire te nekem értékes, utolérhetetlen és semmivel, senkivel sem pótolható barátnőm voltál, vagy és maradsz.
Hálásan köszönöm neked.

2013. július 17., szerda

Megszületett Lea

Nem ma, hanem már tegnap, amikor még javában a Termálban ücsörögtünk Tibrommal barátokkal beszélgetve Túrkevén, valahol teljesen máshol, hosszú vajúdás után egy huszárosan hirtelen császárvágással megszületett Zoli barátomnak és Dia feleségének gyermeke, mégpedig a legelső. Leának hívják. Három kiló ötvenöt deka, ötvenhét centi. Barna a szeme, barna a haja, mely erőteljesen dús a tarkóján.
Gratulálok, Dia, Zoli, a babához sok örömet, türelmet kívánok. Leának pedig szintúgy jó egészséget és türelmet hozzátok. Az a jó, ha a türelem kétirányú és kölcsönös.

2013. július 16., kedd

Tibi Cukrászda

Már annyiszor megírhattam volna, hogy Gyomaendrőd egyik vitathatatlanul is a legfigyelemreméltóbb látványossága, mit ne mondjak gyomrot megkongató, szájban a nyáltermelést beindító, szemekben a csillogást felragyogtató helye a Tibi Cukrászda. Hogy most került erre sor, talán éppen Tibor nevű férjemnek köszönhető, akit inkább Tibcsinek, mint Tibinek becézek, s akivel - nevéhez illően - ültünk be a Tibi Cukrászdába. Gondoltam, megmutatom neki a helyet, ahova anyámmal és Zsuzsa barátnőmmel naponta tértünk be kávét inni, hozzá süteményeket fogyasztani, amikor Gyomaendrőd és környékét jártuk be..
A tágas térben néhány kerek asztal, fa - tonettre emlékeztető -, karcsú székekkel. A falakon ízléses, színes, reklám poszterek, közép tájt egy hatalmas fali tükör. A bejárati ajtóval szemben, az asztalokhoz képest kicsit megbújva külön fagylaltos és süteményes pult. A fagylalt felhozatal egyre kevésbé mozgatja meg a fantáziámat, nem így a süteményes rész. Majdnem biztos, hogy tüzetesebb, kétségek között gyötrődve  legalább három különböző süti közűl hozom meg a jó előre borítékolható döntést: krémest eszem.
Mindig valamilyen krémest eszem, vagy házit, vagy franciát, vagy bécsit.
A Tibi Cukrászdában most a házi krémessel valahogy nem volt szerencsém, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagy az emlékezet javította bennem fel az azóta megkopott emlékét. Kiegészítő választásom a Bécsi krémesre esett, amellyel egyszeriben visszajöttek a letűnt évek Tibi Cukrászdás élményei. Gyomaendrődön a Tibi Cukrászdában a Bécsi krémes - talán túlzásnak hathat, ha azt állítom -, hogy ha nem is világhírű, de az Anna Cukrászdáéval minden bizonnyal vetekszik vagy legalábbis vetekedni próbál. A ropogós tészta rétegek között a tejszínes vaníliás krém titokzatoskodva rejti elkészítésének titkát. Kutatni eszembe sincs az összetevő részek után, annál jobban igyekszem eggyé lényegülni a krém és a befogadó tészta együttesével, hogy magamban bontogassam ki, miért is okoz nekem ekkora örömet egy Bécsi krémes elfogyasztása a Tibi Cukrászdában Gyomaendrődön.
Folytatom.

Párizs fényei

Tudok némelyekről, akik éppen most készülnek Párizsba és biztos vagyok benne, hogy nem ebből az írásból fognak - legautentikusabb forrásként - Párizs fényeiről informálódni. Párizs fényei ui. nem más, mint egy Italbolt egy dél-keleti magyar kisvárosban, majdnem azt írtam, hogy poros, de inkább igaz, hogy békés, csöndes kisvárosban. A városkának is a leges legszélén, szemben a cigánysor változó, jobbára rikító színűre pingált, igencsak kopottas házaival, nem messze a város vége feliratot hirdető táblától és a széles határtól, mely esetünkben kukorica, napraforgó mezőket jelent elsősorban és mostanság. A Párizs fényei Italbolt országunk e távoli, közel sem elhagyatott zugában működik. Mert hogy működik, arról nyitott ajtaja és néhány a bejárathoz közel leállított bicikli tesz ékes tanúbizonyságot. Párizs fényei elnevezés egy Italbolt képében fennen hirdeti fricskaként, hogy itt van Európa abban a Magyarországban, amely sírva nevet, ha kell és akkor is, amikor nem, meg kell tudni nagyokat álmodni.

2013. július 14., vasárnap

Üzenetféle Andrassew Ivánnak - másodszor

"Itt vagyok, túl vagyok, nagyon jól vagyok, kicsiket alszom, de azt szinte állandóan. Írok, amint tudok." Ezt írta két napja Andrassew Iván az agyműtétét követően a blogjában. 
Végig követtem az eseményeket, tragikomikus történéseket, amelyek az utóbbi időben Andrassew Ivánt érték. Minderre azt tudom mondani, hogy 
- Chapeau (le a kalappal; francia), ahogy mindezt átélted, és ép lélekkel élted meg. 
Azt csak mellékesen említem, hogy milyen morbid humorral, saját magát is csipkelődő iróniával, a halál torkában magának a halálnak a bajszát birizgálva figurázta ki a betegségeit, az egészségi állapotát, az érte aggódóknak mintegy sugallva:
- Az Istenért, csak komolyan ne vegyetek!
Innen messziről és tisztes távolságból, mégis egyfajta lelki közelségből és a belőlem kéretlenül is elő-előtüremkedő féltésből, izgulásból fakadóan csöndesen és óvatosan kérve kérlek:
- Iván, ne bomolj, akár így, akár úgy, csak maradj meg magadnak, és még jó sokáig nekünk!
Jobbulást, épülést kíván:
Szegő Panni


2013. július 12., péntek

Sok bába közt

Június utolsó keddjén este ott voltam a Gyáva népnek nincs hazája összejövetelen. A Facebook Tolerancia csoportja szervezte és nekem úgy tűnt, hogy kismillió párt, szervezet, egyesület, társaság vett részt rajta, s ha nem volt ott, akkor támogatta, vagy szimpatizàlt az üggyel. Amúgy szeretem a szivárványt, hogy sokszínű, a különlegesen gazdag tollazatú madarakat, de ez a szervezet és párt burjánzás az ellenzéki oldalon valósággal megriaszt. Tudom, s a tények nem ismerete nem felmentés, de engem ez a túl sokféleség sajnos egyáltalán nem.ösztönöz a tüzetesebb megismerésre. Azt vallom, hogy emitt, ezen az oldalon a jóval kevesebb volna a több. Néhány mérvadó, igazi értékeket, megvalósítható programot hiteles személyekkel, személyiségekkel képviselő pártra volna szükség. Mert így, ebben a kaleidoszkóp színeinek kakofóniàjában a sok bába közt sok minden elvész: 
a párbeszéd, 
a közös cél, 
a megegyezés, 
meg a gyerek és 
mellesleg a csecsemő 
is ki lesz öntve. 
Ide a rozsdás bökőt.

2013. július 9., kedd

Ó, Mondeo.

Van egy 17 éves Ford Mondeonk. Látott már szebb napokat nélkülünk, látott szép napokat velünk is. Mondhatom, hogy élete javát másutt, kisebb részét velünk ette meg, a bontóba tőlünk kerül. Köhög, kattog, hallhatóan prüszköl, de működik, kivéve amikor a legváratlanabb pillanatban nem indul. Ilyenkor külsős és nem telefonos segítséget kérek, hogy másod vagy harmad magammal toljuk be a kocsit. Tibor hatalmas ez irányú tapasztalatával ül a vezetőülésben, miközben én a kocsi tologatása és annak hirtelen megugrása közben a hóban esem hasra, vagy a latyakban pofára, egyformán kellemetlen, bosszantó, hót idegesítő mindegyik. Talpig koszosan huppanok be Tibor mellé, aki nagy vidáman újságolja, mennyire pöpecen indult be az autó. Ilyenkor a legszívesebben visszakézből mosnék be neki egyet, hadd legyen neki is egy kis problémája a latyakkal.
Szóval ezzel a kamaszkorú Mondeoval állok ugrásra, vagy inkább nyikorgós, panaszos hangú indulásra, öcsém reptéri fogadására készen egy áruház parkolójában. Hol jobbról, hol balról csússzannak, surrannak be nekem álommasináknak és legfeljebb kiscsoportos óvodás korúaknak tűnő autók. Látni látom őket, hallani már nem, annyira csöndes a motorjuk. Álom lehet bennük utasnak, vezetőnek menet közben aludni, mellesleg haladni.
De a csúcs az volt, amikor besuhant mellém egy fekete Lancia Phedra. Ezt onnan tudom, hogy ki kellett szállnom megnézni, hogyan is hívják a tüneményt, amelynek már a neve is angyali. Kiszállt belőle egy fiatal házaspár négy icipici gyerekkel. Elindultak az áruház felé, nyitva hagyva maguk után az összes ablakot. Már éppen utánuk akartam kiáltani:
- Nem csukták be az...
 Gondolatban jutottam el idáig, amikor a férfi megfordult, egy elegáns mozdulattal megnyomott a távirányítón egy gombot, mire a zárak együttes kattanása mellett az ablakok egyszerre kúsztak fel és záródtak be.
Csak ültem ott a kamasz, nagy mamlasz Mondeonkban és csak azért nem tátott szájjal meg leesett állal, hogy ha abban a minutumban haltam volna meg, ne kelljen az állam felkötésével és a szájam bezárásával bajmolódnia senkinek. Már önmagában is elég baj az, ha az ember beadja a kulcsot. De nem a Mondeo a sajátját, amely virgoncan függött ott a gyújtásban és türelmetlenül várta, mikor füstölünk el már végre.
(Ez történt június 22-én)

2013. július 8., hétfő

Messziről jött ember - Zsuzsa itthon

Én nem tudom, ki hogy van vele, ha jó barát jön és messziről. Sikerül-e előkészülni, rákészülni lelkileg, ünneplőbe öltöztetni szívet, lelket egyaránt? Hangozzék mindez bármennyire is giccsesen, ám a múlt évi látogatásáig a messziről jött embernek, aki nem más, mint Zsuzsa barátnőm Amerikából, nekem ez minden további nélkül ment. A maga természetességében, minden erőlködés nélkül. Hogy mi változott egy év alatt, egyáltalán változott-e valami, meg nem mondhatom. Talán elsöpörtek a történések, a kelleténél jobban maguk alá temettek a mindennapok, lett légyen bármi egyéb oka, a mai nap, a legjobb barátnőm haza érkezésének a napja úgy simult a többi közé, mintha semmiben sem akart volna különbözni. Annyival azért mégis, mert el kellett kéredzkednem, hogy időben, éppen akkor érjek ki, amikor már megérkezett, a bőröndjét is megkapta, és kinn várt, hogy a bűvös ingyenes öt perc alatt kikerüljünk a repülőtér nagyon is átmeneti kikötőjéből. Összejött minden, szerencsénk volt. Még ennél is több jó történt, hogy hajlandó volt útközben anyámnál anyámmal találkozni. Az ilyen előre nem látott, nem megszervezett dolgok, spontán találkozások sülnek el igazán jól. Ilyenkor észrevétlenül repül az idő, abbahagyni, felállni senkinek nem akaródzik még pár óra eltelte után sem. Nyomát nem őrzi sem fénykép, sem hangfelvétel, csupán élő lenyomata marad meg bennünk egy délutánnak, mely azóta estébe fordult, mindjárt éjszakába, majd másnapba, hogy kinek-kinek szelektív emlékezete azt idézhesse vissza, amit képes, s ami csupa jó lehet.

Anikó rakott palacsintája bablevessel

Mintegy átszáguldottam a babot, sárga és fehérrépát arányosan, jól megfőve tartalmazó levesen, amely a füstölt sonkát, kolbászt mutatóban tartalmazott, nini, itt vagyok, az íze, illata azonban benne volt, ahogy kell.
Utána következett a rakott palacsinta, amely nem keverendő össze a palacsintatortával, s melyben anyám jóvoltából gyakran van  részünk. Anikó rakott palacsintája egy 15x15 centis óriás, 5 centi magas. Benne két vastag túró réteg között bújik meg egy lekváros, üres palacsintákkal kibélelve, hogy meglegyen a kellő magasság. Az egész csodát Anikó még bőven megöntözi vanília pudinggal. Így első és sokadik hallásra biztosan a kalóriabombák osztályát gazdagítja, én meg mindazok táborát, akik lelkesednek érte. Amikor összeérik a számban a külső túróréteg a belső, vélhetően sárgabarack  lekvárral, majd mindennek a betetőzéseként a másik túrós sávval, akkor azt mondom magamban:

- Először eszem, és az nem lehet, hogy rögtön ilyen finom legyen.
Pedig az. Nem túlzás. Az.

2013. július 6., szombat

Sándor Erzsi - másodszor


Sándor Erzsivel múlt hét vasárnap este a Nemzeti Színház előtt Alföldi Róbert búcsúztatóján találkoztam. Ezt előre tervezni sem lehetett jobban. Márta barátnőmmel egymás mellett hallgattuk a Nemzeti zenekarának a koncertjét, amikor egyszer csak Márta oldalba bökött és a fülembe súgta:
- Tudod, ki áll itt mellettem?
Megnéztem magamnak az illetőt, de bevallom, nem ismertem meg.
- Sándor Erzsi - mondta Márta enyhén rosszallással a hangjában jelezve, hogy nekem, nekem, a nagy Sándor Erzsi tisztelőnek minimum, hogy meg kellett volna ismernem.
- Tényleg? Róla írtam nem is olyan régen az Araratban, hogy nem tudom mi van vele és nem tudom, hol és hogyan lehet minél teljesebb körűen egyben megtalálni az írásait.
- Akkor kérdezd meg egyenesen tőle -  így Márta, aki egy jól irányzott mozdulattal közelebb lökött Sándor Erzsihez, míg ő meg kilépett a körből.
Így történhetett, hogy - magam számára is váratlanul - szembe találtam magam Sándor Erzsivel, azzal a riporterrel, újságíróval, akit a kedvelésnél sokkal jobban szeretek, akire odafigyelek, akinek megjelenéseit a médiákban mind szóban, mind írásban keresem, kritikáit olvasom, pályáját a laikusok ügyetlenségével és nem a fan-ek szenvedélyességével követem. Elmondta, hogy nincsen honlapja és blogja sincs, ahol mindent egyben megtalálhatnék róla. A Mozgó Világ és a Népszabadság online újságokon kívül a Kék Art honlapján olvashatom az írásait. Azóta a lista kiegészült még egy két címmel, amelyet itt teszek közzé, ha más is szeretne Sándor Erzsi cikkei, riportjai között mazsolázni. Magát nem tartja grafománnak, havonta ír egy hosszabb lélegzetű kritikát. Engedélyét kértem és kaptam írásainak az Araratban való ritka közlésére.


A márciusi rendkívüli hóhelyzet kapcsán csinálhatott átfogó riportműsort a Klubrádióban, ahol szereplése szórványos és esetleges. A Magyar Rádiótól húsz év után éppen most rúgták ki, így mondta, kirúgták és húsz év után, ahol a fél életét töltötte. Ősztől egy rangos pesti színháznál folytatja marketinges vonalon. Kívánom, hogy örömét, kedvét lelje benne legalább annyira, mint amennyire én benne, az egész Sándor Erzsi-jelenségben.

  

2013. július 4., csütörtök

Ki nem ért itt a focihoz?

Annyit tudok mindössze, hogy két csapat játssza két kapura, az nyer, aki több gólt rúg. Már egy jó ideje mindkét csapat a pályán van és élesben edz. Az egyik csapat tagjai a nemzeti trikolór színeiben, menő szerelésben, nyerésük biztos tudatában dekázgatnak, nagy mellénnyel passzolgatnak. Közben gyűlölködő pillantásokat vetnek a pálya túlsó oldalára, az egyelőre igencsak szedett-vedett ellenfél, szerintük ellenség felé. Az utolsó pillanatban fut be az edző, aki amúgy szeret mindenhol ott lenni és elvárja, hogy a tudta nélkül a csapatban és a pályán ne történjen semmi. Nagy hamarjában rántja össze a fiúkat, akiknek a lábuk mellett az agyuk is egy rugóra jár:

– Nyernünk kell, ha törik, ha szakad! Jól tudjátok, hogy nekünk semmi sem drága, semmi sem lehetetlen, ha harcról és győzelemről van szó. Márpedig most hadban állunk. Elsősorban lábra, bokára menjetek rá, senkit ne kíméljetek, sántítsátok le őket! Amúgy is úgy néznek ki, mint egy béna kacsa és egy rakás szerencsétlenség ötvözete. Nézzétek, ezek azt se tudják, hogy ki a vezető edzőjük, hol az egyik, hol a másik gondolja magát annak. Ne törődjetek a szabályokkal, ha kell, seperc alatt megváltoztatjuk úgy, hogy nekünk legyen jó. Az ő tizenegyükkel szemben a mi tizenegyünk sokkal több. Fussatok lesre és rúgjatok gólt, csak fog menni, hiszen a partjelzők is velünk vannak. A bíró családjában néhányan most jutottak segítségünkkel kisebb üzletrészesedéshez, a bíró pedig ma tudta meg, hogy a nyugdíja mellett még bíráskodhat, naná, hogy a mi emberünk. A pálya is nekünk kedvez, feléjük lejt. Nida, a szabványkapuk helyett hokis kaput kaptunk, az övéké meg akkora, mint egy ház. Most ilyen a magyar szabvány, mi írjuk azt is, azon vagyunk, hogy a nemzetközit hozzánk igazítsák. Egyébként akár ki se menjünk a pályára, már borítékolhatjuk is az eredményt.

Eközben az átellenes oldalon a másik csapat egyik edzője – az éppen aktuális – próbált meg valamiféle rendet teremteni a szanaszét szóródó játékosai között és életet, lelkesedést lehelni beléjük:

– Tudom, több helyről érkeztetek, előítélettel vagytok egymással szemben, leszóltátok egymást. Úgy gondoljátok, hogy a múltkori meccs a másik miatt ment el. Van olyan, aki nem is akar a másikkal egy csapatban játszani, mert az valamikor régen beleivott a kakaójába, meg az ő szekrényébe tette a piszkos alsóját. Valaki meg azért nem jött el a mai döntőre, mert egyikőtök előtte ment ki a vécére, pedig neki kellett jobban. Megértem, hogy szinte lehetetlen ezekkel a hatalmas problémákkal megküzdeni, de ideje lenne kinőni az óvodából, nem gondoljátok? Nem futotta utcai óriás plakátokra, a közönség azt sem tudja, játszunk-e egyáltalán. Egy kis rádión, szerencsére egy világhírű adón kaptunk egy kis reklámidőt. Ez itt ma a döntő, és most kell lejátszanunk, szedjétek már végre össze magatokat! Húzzatok egy irányba, és ne azon filózzatok, hogy ki lesz a kapitány, meg hogy ki rúgja be a győztes gólt, s lesz gólkirály. Nehéz a feladatunk, de nem lehetetlen teljesíteni, ha világos az irány meg a cél, és megvan a közös erő és akarat. Az összes lehetséges játékszabályt tudjátok, megvannak az elképzeléseitek. Mögétek sorakozik fel majd több milliós drukkersereg, csak mutassátok meg, mit is akartok együtt, hogy lássák, ti vagytok a jobbak.

Ja, amúgy meg hoztunk rögbi-, kosár-, kézilabdát is, ha a másik csapat merő véletlenségből más labdajátékot tartana a focipályán focinak. Persze a bokszkesztyűt sem felejtettük el, és ha egy kiadósat esik az eső, lesz itt elég sár az iszapbirkózáshoz...

(A fenti változatban megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatban 2013.07.07-én, vasárnap)


Az eredeti szöveg:
Annyit tudok mindössze, hogy két csapat játssza két kapura, és az nyer, aki a több gólt rúgja. Azt már látni egy ideje, hogy mindkét csapat a pályán van és élesben edz. Az egyik csapat tagjai a nemzeti tricolor színeiben, menő szerelésben, a legmárkásabb stoplis cipőben,  láthatóan kitűnő kondícióban, nyerésük biztos tudatában dekázgatnak, nagy mellénnyel passzolgatnak. Közben gyűlölködő pillantásokat vetnek a pálya másik oldalán lassan összeverődő, egyelőre igencsak szedett-vedett ellenfél, szerintük ellenség, a másik csapat felé.
Az  utolsó pillanatban fut be az edző, aki amúgy szeret mindenhol ott lenni, mindenről úgy tudni, hogy a tudta nélkül a csapatban és a pályán nem történhet semmi sem. Nagy hamarjában  rántja össze a fiúkat, akiknek nem csak a lábuk, az agyuk is egy rugóra  jár:
- Mindenképpen nyernünk kell. Jól tudjátok, hogy nekünk semmi sem drága, sem nem lehetetlen, ha harcról és győzelemről van szó, márpedig most hadban állunk, és ha törik, ha szakad, győznünk kell. Elsősorban lábra, bokára menjetek rá, senkit ne kíméljetek. Sántítsátok le a bandát! Amúgy is úgy néznek ki, mint a béna kacsa és egy rakás szerencsétlenség kereszteződése. Nézzétek, azt se tudják, hogy ki a vezető edzőjük, hol az egyik, hol a másik gondolja magát annak. Ne törődjetek a szabályokkal, ha kell, secc perc alatt megváltoztatjuk, hogy nekünk legyen jó. Az ő tízenegyükkel szemben a mi tízenegyünkkel sokkal többen vagyunk. Fussatok lesre és rúgjátok be a labdát abba az óriás kapuba, csak fog menni, hiszen idáig ellátszik és a partjelzők különben is velünk vannak. A bíró családjában néhányan most jutottak icipici hátszelünkkel kisebb üzletrészesedéshez, a bíró pedig ma tudta meg, hogy a nyugdíja mellett még bíráskodhat, naná, hogy a mi emberünk. A pálya is nekünk kedvez, feléjük lejt és nem is keveset. Az nem baj, ha szabvány kapuk helyett hokis kaput hoztak ki nekünk, az övéké meg akkora, mint  egy ház,  méretre a miénknek legalább hússzorosa. Most ilyen a magyar szabvány, mi írjuk azt is és azon vagyunk, hogy a nemzetközit a mi képünkre formálják. Egyébként akár ki se menjünk a pályára, már borítékolhatjuk is előre az eredményt.

Ezenközben a  másik oldalon a másik csapat egyik edzője, az éppen aktuális próbált meg valamiféle rendet teremteni a szanaszét szóródó, kolbászoló játékosai között, ugyanakkor életet, lelkesedést is lehelni beléjük:
- Tudom, több helyről érkeztetek, még nem ismeritek jól egymást, mi több, előítélettel vagytok egymás iránt, s ahogy hallom, már mindennek elmondtátok  egymàst. Azt gondoljátok, hogy a múltkori meccs a másik miatt ment el. Van köztetek olyan, aki nem is akar a másikkal egy csapatban játszani, mert az  valamikor régen beleivott a kakaójába, és ezen felül még az ő szekrényébe tette a piszkos alsóját. Valamelyikőtök meg azért nem jött el a mai döntőre, mert egyikőtök előtte ment ki a wc-re, pedig neki kellett jobban. Megértem, hogy szinte lehetetlen ezekkel a korszakalkotó problémákkal megküzdeni, de ideje lenne túlnőni az óvódás koron, nem gondoljátok? Csapatunknak nem futotta utcai óriás plakàtokra, a közönség azt sem tudja, hogy játszunk-e egyáltalán. Csak egy kis rádión, szerencsére egy világhírű adón kaptunk egy kis reklám időt. A rosszhírem mára, hogy ez itt a döntő, és azt most kell lejátszanunk, nem máskor. Szedjétek már végre össze magatokat. Húzzatok egy irányba, és ne azon filózzatok, hogy ki lesz a kapitány és ki rúgja majd be közületek a győztes gólt, s lesz egyben a gólkirály. Nehéz dolgunk lesz, de a feladat nem lehetetlen, ha világos az irány meg a cél, és megvan hozzá a közös akarat.  Az összes lehetséges játékszabályt tudjátok, világos elképzeléseitek vannak, mögétek sorakozik fel majd a több milliós drukkersereg, csak mutassátok meg, mit is akartok itt közösen, és hogy ti vagytok a jobbak.  

Ja, amúgy meg hoztunk rögbi-, pingpong-, tenisz-, kosár-, kézilabdát is, szerelést hozzá, ha a másik csapat merő véletlenségből más labdajátékot tartana a focipályán focinak. Persze a bokszkesztyűt sem felejtettük el, és ha egy kiadósat esik, lesz itt elég sár iszapbirkózáshoz...

2013. július 1., hétfő

A Nemzeti vége, vége, vége

Éppen erre a felsorolásos szabad versre értem oda tegnap késő este a Nemzeti Színház elé. Az épületen hatalmas kivetítőn a nagyteremből kifelé sugárzott műsorral, előtte sok-sok ember magukkal hozott székeken, plédeken, amerre és ameddig csak a szem ellát. Bevallom, nem számítottam ekkora tömegre. Feltűnt, hogy a kifejezetten kellemetlen, szeles időjárás nemhogy szétkergette vagy fokozatos elszivárgással tizedelte volna a közönséget, a párokat, a barátokat, az ismerős társaságokat közös pokrócokkal kötötte inkább egybe, a többiekkel még jobban és egymáshoz közelebb préselve. Sok jó ember fért el ezen az évszakhoz képest jóval hűvösebb éjszakába nyúló esten a Nemzeti Színház előtt.
A kivetítőn Hevér Gábor 2008-től kezdődően évadonként sorolta a Nemzeti Színház bemutatóit 2013. júniusáig bezárólag. A darabcímek elhangzását Jordán Tamás kommentálta az eleje, közepe, vége végeláthatatlan variálásával és hangsúlyával, hangsúlyossá, beszédessé téve e három egyszerű szót, mely amúgy minden előadást keretbe foglal.
A jég - eleje, eleje, eleje, közepe, eleje -, Oresztész, Vassza Zseleznova, Pokoli disznótor, János vitéz, Atália, A park, Amalfi hercegnő, Bánk bán, Orfeusz alászáll, Úri muri, Mein Kampf, Ármány és szerelem, Lear király, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Házasságon innen és túl, Jeremiás avagy Isten hidege, Magyar ünnep, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Kvartett, Egyszer élünk, avagy a tenger azon túl tűnik a semmiségbe, Én vagyok a Te, Az ember tragédiája, Szent Johanna, A fösvény, Egy lócsiszár virágvasárnapja, A tanítónő, Náthán gyermekei, Hamlet, Hazafit nekünk, Angyalok Amerikában, Csongor és Tünde, Egy elsurranó patkány, Sirály, Amphitryon, A velencei kalmár, Bányavirág, Az ördögszekrénye, Mephisto, Social error, avagy az utolsó ember Budapesten – vége, vége,vége.
Vitathatatlanul tekintélyes a sor a világ- és a magyar irodalom klasszikus drámáival, mai magyar- és külföldi szerzők műveivel, speciálisan Alföldi Róbert Nemzeti Színházának írt és ott bemutatott magyar írók magyar darabjaival. A legfinnyásabb ízlésű, kívánalmú műítésztől, velem a legegyszerűbb nézőig is mindenki megtalálhatta ebben a széltében, vertikumában is kellően nagy és mély merítésű kínálatban az őt érdeklő előadást.
A színházigazgató, rendező, színész, színház csináló Alföldi Róbert, színésztársai, társulata, az eltelt öt év alatt általuk létrehozott – remélhetőleg – maradandó értékek előtt tisztelgett a nagyszámú közönség benn a nagyteremben és kint a szabadtéren. Leges legvégén a Sárga liliom dal maratoni hosszúságúra nyúlt közös éneklése senkit sem hagyhatott hidegen, mindegyikőnket magával ragadott, magába szipkázott, az ünneplő tömeg a színpadon éneklő színészekkel, zenészekkel egyetlen közös hanggá lett.  Nem tehettem róla, hangom olykor el-elbicsaklott, megtört, a szememből akaratlanul is folyó könnyeimmel kísérve.  

Ennek az öt éve tartó vitathatatlan sikerszériának, értékteremtő műhelynek, Alföldi Róbert Nemzeti Színházának parancsolt megálljt a regnáló hatalommal a politika, s tette ezt abban a biztos tudatban, hogy a tények végül is és hosszú távon igencsak makacs dolgok.