Túrkeve Tahiban

Augusztus utolsó napján is élénk volt az élet Tahiban. Hogy megírom-e ennek a pár órának a történetét, nyitva hagyom.
Amennyiben a cím egyáltalán magyarázatra szorul, akkor a Túrkevén évek óta nyaranta közösen időző társaság jött el Tahiba, annak is egy része. Túrkevére pedig egy volt munkahelyem tagjai járnak. Innen már csak egy meghívásra van szükség, hogy egy röpke délutánt Tahiban töltsön a túrkevei baráti kör. Minden ilyen vendéglátás végén fáradtság vesz rajtam erőt, hol kellemes, hol erőteljesebb, keveredve aznapi intenzív élményekkel.  Nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy szívesen hívom meg különböző baráti köröket magamhoz, nem sajnálom sem időt, sem energiát, sem hozzávalókat, szívesen főzök, sütök, terítek, leszedek, mosogatok, kiszolgálok, beszélgetek, figyelem, kinek mire van szüksége, megköszönöm a baráti segitséget az ételek készítésében, fogadom, kikísérem a vendégeket, több órán át figyelek, megszólalok, ha kell, néha, ha nem kell, kirándulok vendégeimmel, amikor elmennek kiürül a ház, elszáll a zaj, a zsivaj, a duruzsolás, maradnak, akik maradnak, a kevesek, a leszedők és mosogatók, a törölgetők, az elrámolók, s amikor mindennek a legvégén az emlékezet elhalkul, mert elfáradt az is, előbukkan a fizikai fáradtság, így van ez pár órás, vagy több napos vendéglátás alkalmával, így lehet ez mással is, másnál is, aki barátokat lát vendégül, annak tudnia kell, mire vállalkozik, talán ezért lehet az, hogy kevesen vállalják, s van olyan, aki létszámot korlátoz le, s olyan is van, aki meghívásokat fogad el, ám maga egyszer sem viszonozza, melynek a legkülönfélébb okai lehetnek, de ha már feltűnt, orvosolni lehet elhagyásukkal, ahogy ugyanerre a sorsra kellene jutni mindazoknak, akik a meghívásra még csak nem is válaszolnak, azzal találkozom, akivel jól érzem magam és nem azért mert illik, mert szeretem, mert összeköt valami, amit gazdagít, amire ráerősít ez a találkozás, ez mind tiszta bennem és világos, amint az is, hogy már én sem leszek egy nappal sem fiatalabb és fáradok, elfáradok majdnem mindenben, a maradék időben meg nehézkesen bírom magam összeszedni másnapra, amúgy sem vagyok egy jó alvó, s ilyenkor a négy uszkve hat óra alvás éppen annyi, mint a halottnak a csók, az idő múlásával persze változik a kép, az emlékek az őket megillető konszolidált helyükre kerülnek, egyszer a jövőben ismét kedvet kapok egy vendéglátásra..., de most úgy érzem, hogy a csontjaimba is beköltözött a zsibbadás, az agyamba a tespedtség, hagyjon mindenki békén, érdekes egy kettőség, sokrétűség, de ha őszinte az ember, akkor ásson le jó mélyre, kapálja ki azt is a világra, amely nem feltétlenül népszerű, és találkozik mindenki egyetértésével.

Kívülről nézve – harmadszor

A világ legszebb fővárosában lakunk, az élettel teli, lüktető, eszméletlenül fejlődő Budapesten, mondja Zsuzsa barátnőm, akinek akkor is Budapest a kedvenc városa, amikor nagyon sok helyen fordult meg itthon és a nagyvilágban, miközben idestova húsz éve a messzi Amerikában él.
Mindenki panaszkodik és szid valakit, vagy a jobboldalt vagy a baloldalt. Hidd el, az emberek életet megmérgezi a politikai sárdobálás napi szinten. Látni, nap, mint nap tapasztalni, hogy az ország kettészakadt minden értelemben: politikai, gazdasági, kulturális, vallási... Egyszerűen nincs normális párbeszéd. Nem is volt soha. Mert nem jött létre igazi demokrácia. A jelenlegi rendszer sok hasonlóságot mutat a háború előttivel. Egy igazi demokrácia kialakulásához legalább száz év kell, de lehet, hogy több száz...
Bármilyen furcsa, de sok magyart még feudális beidegződések irányítanak: komasógor ügyintézés, bátyámuramozó, hajbókoló tekintélyelvűség, korrupció... Egyenes úton csak kevesen járnak, gondoljunk csak az adófizetési morálra vagy például az elhelyezkedésre.
Mindenki hibáztat valakit a problémái miatt, ezért sajnos rengeteg a frusztrált, tehetetlen ember. Közülük sokan alkoholba, dohányzásba, zűrős magánéleti kapcsolatokba menekülnek, drogokhoz nyúlnak... Fáj a szívem értük.
A kivagyiság és a sznobéria még jobban érezhető, mint korábban, hiszen sokkal nagyobbak az ember és ember közötti különbségek, mint az átkosban, amikor mindenkinek azért ment valahogy.
A bizonytalanság és az instabilitás felőrli az emberek idegeit, mivel ehhez nem szoktak hozzá úgy, mint például az Amerikában élők, ahol nagyon flexibilis minden és mindenki. Muszáj, hiszen minden iszonytató tempóban változik.
A rendszerváltás szükséges volt, de talán nem ilyen brutális módon. Lassabban, sokkal megfontoltabban kellett volna kikísérletezni, hogyan és pontosan merre tovább. Úgy tűnik, hogy most valamiféle diktatúra jegyei mutatkoznak, ahol a demokratikus intézmények jogait egyre jobban megnyirbálják.
A szélsőségek uralják a terepet, ami nem vezet sehova. Mindenki a sebeit nyalogatja és már rég előre feladta azt, amit amúgy titkon remélne... Remény nélkül pedig nem lehet minőségi életet élni. A remény sokkal fontosabb, mint mondjuk a pénz, mert a remény generál az emberben nap, mint nap és mindenek előtt pozitív energiákat.
Az USA-ban is sok a gond. Nincs tökéletes rendszer. Hogy ki hol él, az nagyrészt a véletlen műve. A lehetőségek utat mutatnak és mi élünk vele. Ezek után a dolgok valamilyen irányban alakulnak, valamerre mozdulnak, az adott ember egyedi körülményeitől függően (szakma, családi háttér...).
Mindenesetre én szeretnék Budapesten élni, mert a legkedvesebb városom a világon, de úgy, hogy amikor reggel kinyitom a szemem, azzal az életérzéssel ébredhessek fel, amivel itt Dallasban, ahol a legelső perctől befogadtak, elfogadták másságomat, sőt értékelték. Mindenki megbecsül, pozitívan áll hozzám és támogat mindenben. Van remény...
Kicsit ijesztő számomra, milyen hirtelen váltanak az emberek otthon köpönyeget.
Akik bal fele hajlottak, mégpedig jobbára földig, mert az MSZMP Központi Bizottságában fő apparatcsikokként szolgáltak, a rendszerváltás utáni években egyre jobbra tolódtak, és főleg a pénzesebbje, csókosabbja most ultrakonzervatív jobbos szervezeteket támogat vadul. Tudok jó pár ilyet, amelyeknek csápjai Amerikáig érnek el vagy éppenséggel Amerikából indulnak ki kezdeményezésük nyomán.
Más. Kövér is szép pályát futott be, bár nekem kissé tarka. Sajnos ez megint a magyar történelem mókuskereke. Sok horthystából lett komcsi, aztán szocialista, majd vad kapitalista. Mindegy, hogy az óriáskerék fent volt vagy lent, ők sohasem zuhantak ki belőle, mert a tőkéjüket és a kapcsolati tőkéjüket remekül át tudták menteni és mindig tudtak újrakezdeni, bár tény, hogy sokfelé fújtak követ…
Talán még az amerikaiaknál is rugalmasabbak lennének a magyarok? Vagy ezt a gerincben leledző rugalmasságot gerinctelenségnek szokták hívni?
Zsuzsa nevében, engedélyével tovább adta: Szegő Panni

Egy hétvége a Bika jegyében

Egy sűrű hétvégét tudok magam mögött, bevallom, nagyon fáradtan és most a fáradságtól vegyes élményekkel, emlékekkel. Lehet, hogy az érzést így hagyom magára, de az is lehet, hogy egyszer megírom. Meg is írtam utána rögtön azt a pillanatnyi érzést, amely éppen akkor vett rajtam erőt. Álljon itt kendőzetlenül, melynek alcíme:
Kérdések önmagamhoz
Valójában nem tudom, mi a bajom. Megvolt a nagy ebéd. Lakat segített a lebbencslevesnél, Tibor a tűzrakásnál, őrzésnél. Lebbencslevest slambucnak is hívják. A sült csirkecomb rizzsel, salátával ráadás, volt, aki nem is bírta a tartalmas leves után megenni. Vasárnap ötkor mentek el Somi Lakattal meg Byronnal és Mackó Kálmánnal meg Lillával.
Én találtam ki ezt az egész konstrukciót és most én nyavalygok, hogy mennyire fáradt vagyok.
Elmentek, lezöttyentem a terasz egyik foteljébe és hallani nem akarok a mosogatóban az áztató vízben álló szennyes edényről, most úgy gondolom, hogy hamarabb leszek a Sába királynője, minthogy elmosogatnék még eggyel több tányért annál, mint amennyit péntek este óta elmosogattam, az ujjaim között már hártya nőtt.
Zsibbad a nyakam és zúg a fejem. Nem hiszem, hogy egyhamar ekkora zsongásra vágynék. Én találtam ki az egészet és én nyavalygok. De hát az vesse rám az első követ, aki egy ilyen maratoni vendéglátás után top fittnek érzi magát és nem egy lelakott százévesnek, akin út hengerek hada ment át.
Itt ülök a teraszon és zsibbadok és fogalmam sincs, mihez volna kedvem. Aludni még korán volna. Olvasni most nem lenne türelmem. Mosogatást a hátam közepére sem kívánom, pedig amúgy imádom. Más téma amúgy igen, de most a saját öreganyám öreganyjánál is idősebbnek érzem magam, bár a jelenlegi külsőm ennek masszívan ellentmond.
A sok fáradság, úthengerérzés, zsibbadás, őskövületérzet mellett persze valamicske kellemesség is pislákol, miszerint talán jól sikerülhetett, ha a tegnapi csapat sokáig volt, a mai maradék társaság is jól elvolt, csak jól érezhették magukat. De ebben, mint mindig, sohasem lehetek biztos, a vendégeknél meg nem látom az elemi örömet, amellyel egy jól sikerült hétvègét kellene nyugtázni.
Elmentek és itt maradtam a fáradságommal és kiürülve. Törvényszerűen ismétlődik ez az érzés és koreográfia. Olyan még nem volt, hogy egy ilyen tömény együttlét után én még szárnyalni tudtam volna. Inkább nyalogattam képzeletbeli sebeimet, punnyadtam végtelen fáradságomban. De hát mindig is ilyen érzések kerengenek bennem.
A beszélt témákból alig emlékszem valamire, ami így persze nem igaz, de nem tudnám szó szerint felsorolni, miről folyt az elmúlt bő két napban a beszélgetés. 
Folytatom, ha még volna mit.

Anikó sóskalevese

A sóskalevest, mint önálló ételt vagy ismeri valaki, vagy nem. A sóskalevest, jobb sorsra érdemes fogást vagy szereti valaki, vagy helyből és ismeretlenül utálja annyira, hogy a tájékára sem akar menni, nemhogy az asztalán megtűrni engedné. Pedig a sóskaleves anyám hazájában, a messzi Türkmenisztánban közkedvelt leves, ahol sokan jóétvággyal fogyasztják, fogyasztották, és olybá tűnik, sem be nem zöldültek, sem örök álomra nem szenderedtek tőle.
Nálunk, ha már választani kell -, így a nagy többség -, akkor már inkább sóskafőzelék legyen, mint sóskaleves. Mert a sóskaleves a fura zöld színe mellett még folyékony is. Egy zölden folyó lötty már önmagában sem kelt bizalmat, de hogy még lelkesedjen is az ember érte, az többek között csak olyan csekély értelmű, mindenféle ételt értékelő egyénekkel fordulhat elő, mint jómagam.
Életemben most ettem először sóskalevest és nagyon remélem, hogy nem utoljára. A cég éttermének főszakácsának, Anikónak köszönhetem, hogy a sóskalevest egyáltalán megismerhettem. Szerencsémre. Merthogy Anikó kitűnően főz. Annyi mindent. A sóskalevest is. Kiválóan találja el az édes és savanyú ízvilág kényes egyensúlyát, és az íze így lesz valami fenséges. Fel sem tűnik, hogy zöld, amikor az Anikó sóskalevesét kanalazod, benne az apróra darabolt főtt tojással. Azt érzem, pedig alig akarom elhinni, hogy egy ilyen alig megtűrt kisebbségi zöld és leves hogyan lehet ennyire finom. Mind egyre csak az visszhangzik bennem, hogy még, még, még, ennyi nem elég, szívesen megeszem azokét is, akik nem tudják, mit hagynak ki, amikor Anikó sóskalevesét ki sem kérik. Én aztán fel nem homályosítom őket, annyi szent...

Neoton Swing

Ki gondolta volna, hogy vén fejemre jobban fülelek a rádióra, amikor a Neoton szól. És ha a helyzet engedi, még táncra is perdülök, dizsizem egyet, vagy ahogy a táncra csak udvariasságból emlékeztető és a zene ütemére előadott rángatózásaimat, csápolásaimat hívni szoktam. Bevallom, Éva Rózsija csöndes hatásának tudható be ez a furcsa változás. Már önkéntelenül is észreveszem, ill. felismerem, ha a rádióban az újkeletű barátnőmnek a kedvence, Csepregi Éva (Csepi), a Neoton hangja szól. Az a hír sem kerülhetett el, hiszen Éva Rózsija csöndesen és kedvesen hívta rá fel figyelmemet, hogy a Rózsi Évája új lemezt adott ki Neoton Swing címen, és ha van időm, hallgassam meg az interneten elérhető demókat. Azon már nem is csodálkoztam, hogy március egyik hideg, télies estéjén a Neoton Swing számainak mintáit nem csak kóstolgattam, hanem róluk véleményemet fogalmaztam és küldtem el Éva Rózsijának:
"Tök jók a swinges demók. A részletekből is kiderül, hogy egészen más stílusban, de átjönnek az eredeti dalok. El is hiszem az Évának, hogy élvezte ezt a munkát, hiszen mi sem bizonyítja dalaik örökzöld voltát, mint hogy élnek, élnek és mellesleg újraélednek egy új köntösben. A swingben van valami kis közös a jazz-zel, bár a swing azért jóval dallamosabb, de az instrumentális részeknél tud kicsit jazz-es is lenni. Ha nem olyan egetverőek az árak, én elmennék a koncertre, de mint mondtam, nem leszek itthon. De ha máshol is lesz máskor, és meg tudnám fizetni, akkor.... még nyitva hagyom a kérdést, de eléggé pozitív a hozzáállásom. Jót tesz a számoknak a swing. Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire jók. Nálam a demó-sorrend: Ha szombat este táncol, Holnap hajnalig, DonQuijote. Gratulálok az Évának a swinges dalokhoz és hogy képes megújulni."
Tudhattak, mind a mai napig tudnak valamit ezek a valamikori Neoton-slágerek, ha olyan megpróbáltatásokat, kalandokat is túlélnek, hogy kiválogatják, egy csokorba szedik őket, hozzájuk illesztenek egy gyökeresen más, új hangzást, a soft jazz-ét meg a swingét, új köntösbe öltöztetik, újra hangszerelik, majd útjukra bocsátják őket, hadd szóljanak vagy durranjanak.
A lemezre került tizenkét szám némelyike eredeti hangzásában, a maga természetességében olvad, símul bele a lassúbb swingbe, soft jazzbe (Régi zongorám, Dal a repülésről, A dizőz búcsúja, Emlékül). Másrészt a diszkósabb számokat (Kétszázhúsz felett, Nyár van, Holnap hajnalig, Ha szombat este táncol) kicsit megállásra késztette, hangulatilag is megpuhította a jazz meg a swing, ugyanakkor az összhangzásnak valamiféle újdonságot kölcsönzött. A vitathatatlan Neoton-kedvencem, a Párizsi lány újjá született swinges lányságában szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, alig akartam fülemnek hinni. Ennek volt köszönhető, hogy az első-második nekifutásra is alig találtam meg a lemezen. Azóta napjában többször meghallgatom, próbára téve türelmemet, nem sajnálva időmet, hogy esélyt adjak az új, szokatlan köntösbe öltözött különösen kedvelt számomnak véleményem megváltoztatására, eleddig - bevallom - elenyésző sikerrel. Annál nagyobb örömet okoz és rendre mosolyra fakaszt a Don Quijote swinges, mulatságos, bohókás megoldása.
Összességében bátor, újszerű, nagyjában-egészében sikeres próbálkozás a népszerű, dallamos, igényes, az évtizedek alatt klasszikussá nemesedett Neoton dalokkal kísérletezni, amelyeknek swinges, jazzes változatainak előadása külön kihívást, megmérettetést, egy új út megtalálását jelenthetette Rózsi Évájának. A göröngyös, nehézségekkel teli út csak most kezdődött, feltehetőleg messzire visz és sokáig tart majd rajta végig menni. Ehhez kívánok Rózsi Évájának minden szükségeset, mindenek felett erőt, akaratot, türelmet.

Kívülről nézve – másodszor

A világ legszebb fővárosában lakunk, az élettel teli, lüktető, eszméletlenül fejlődő Budapesten, ahol rengeteg helyen folyik építkezés, sok az új busz, metrószerelvény, szép park, új játszótér, a virág, mondja Zsuzsa barátnőm, akinek akkor is ez a kedvenc városa, amikor megszámlálhatatlanul sok helyen fordult meg itthon meg a nagyvilágban, és idestova húsz éve a messzi Amerikában él.
Egy évvel ezelőtti látogatásához képest talán kevesebb kutyagumit lát az utcákon, jegyzi meg, a rengeteg koldus és hajléktalan viszont rontja a városképet, akik most már olyan helyeken is tanyát vertek, ahol még eddig nem voltak, ilyen pl. a Pozsonyi út vagy a Szent István park.
Zsuzsa szerint itthon Amerikához közel hasonlóan minden kapható és minden eladó. Az árak az amerikai árakhoz közelítenek, miközben az átlagkeresetek még mindig a béka feneke alatt vannak. Minden elérhető tehát, a kérdés csak az, hogy kinek...
Eszméletlenül sok a kulturális program, de vajon ki tud ezekre elmenni, amikor egy felnőtt jegy 1.200-3.600 forint is lehet (ez utóbbi egy magán múzeum belépője). Ha a legolcsóbb színházjegy 3-4.000 forint körül van, akkor egy ötfős család 15-20.000 forintért már el is mehet havonta megnézni egy darabot. Presszó/vendéglő egymás hegyén-hátán, szinte minden utcasarkon, azonban egy beülés a legvacakabb helyen is könnyen kerülhet 4000 forintba, tehát ismételten: kinek és miből?...
Az emberek alig mosolyognak. Sokkal kulturáltabban viselkednek, mint mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Rendkívül segítőkész és udvarias volt mindenki, amikor Zsuzsának például a tájékozódásban segítségre volt szüksége.
A fiatalok ugyanúgy öltöznek és ugyanannyira a technika rabjai, mint nyugaton élő kortársaik, állítja. Drótok hálójában élnek. Próbálnak külföldre menni, hogy boldoguljanak, ám vajon végleg visszatérnek-e valaha? Miért nem akarnak egy ilyen csodálatos városban élni? Rengeteg az ingyenes uniós ösztöndíj, amelyek segítségével sok fiatal hol ide, hol oda mehet tanulni, egy-egy újabb fokozatot szerezni. Egyenesen húzzák az időt, hogy ne kelljen még felnőni, az önálló életet elkezdeni. Amúgy ez világjelenség.

Készületben utolsó rész: Kívülről nézve – harmadszor

Zsuzsa nevében, engedélyével megosztotta: Szegő Panni

Monica Bleibtreu

Míg élt, nem tudtam, hogy a világon van. Egyik német utamon vettem meg pár éve egy német filmet, a Vier Minuten-t. A vak és a szűz kéz szerencséjével halásztam ki a gazdag német felhozatalból a Négy percet. Az egész film tulajdonképpen erről a mindent eldöntő négy percről, a vizsga, a felvételi, a megmérettetés idejéről szólt.
A zongoratanárnő Monica Bleibtreu és a tettéért börtönben idejét letöltő fiatal lány kapcsolatáról, kettejük egymással, saját magukkal, a mindent beteljesítő, legutolsó négy percrért való küzdelemről szól a film harcosan, feszültségekkel terhelten, néha erőszakosan és véresen. A renitens, az unortodox, a hagyományokkal szakító, a közvéleménnyel mit sem törődő idős zongoratanárnő elvállalja a vadóc, gyilkos szenvedélyeket hordozó, kezelhetetlen zongorista zseni fiatal lány felkészítését a konzervatóriumi felvételire. Maga sem tudja, mit vállal. Küzdelmes egymásra találásuk a film.
Ebben a filmben láttam először és figyeltem fel Monica Bleibtreu-ra.

Semmi különös egy nő. Nem az a sztár alkat és típus. Igazán nem is szép. Az a fajta, akinek benső lelki gazdagsága vetül ki, ragyog fel, marad az arcá és sugárzik át a környezetére.

A film két évvel a halála előtt készült. Besöpört minden lehetséges díjat. Monica Bleibtreu megkapta az év színésznője, a filmben nyújtott alakításáért a legjobb színésznő címet. Köszönő válaszbeszédében színész fiát, Moritz-ot emelte ki, akinek - saját bevallása szerint sok mindent köszönhet.
Egy másik filmben kis mellékszerepben láttam viszont. Olyan alakítást nyújtott, amely egyenrangúvá tette a főszereplőkkel és mindenkor díjazhatóvá.
Monica Bleibtreu mindenek előtt karakter színész, és emellett forgatókönyvíró és a színészetet tanító professzorasszony volt.
Aki mindebből még nem ismert volna rá, ő volt a vak asszony A lé meg a Lolában, ahol a ritka alkalmak egyikeként fiával, Moritz Bleibtreu-jal játszott együtt néhány percben fergetegesen.
Hogy miért jut az eszembe rendre Monica Bleibtreu? Talán a Négy percben való alakításával nem hagy nyugodni. Vagy az összes egyéb kis szerepében tetszett meg annyira, hogy magamhoz annyira közel állónak érzem, hogy viszonylag gyakran jelenik meg előttem az arca, alakja, arckifejezése, fülemben cseng határozott, sokszor nyersnek tűnő, aannyira jellegzetes hangja, ahogyan artikulál, beszél. Egyszerűen nem megy ki a fejemből. Ahogy megjelent a színpadon, amikor a Négy percért járó egyik legrangosabb díjat, a legjobb színésznőjét vegye át.
http://www.youtube.com/watch?v=fPSw-BuPEOw
A közönség több perces szűnni nem akaró tapsa, Monica Bleibtreu királynői jelenléte fejezte ki számomra szavak nélkül is, mennyire tudatában volt szakmai jelentőségének és emberi kvalitásainak. Tette mindezt mégis végtelen szerénységgel, alázattal, méltósággal. Biztosan ezekért a tulajdonságaiért szeretem, meg amiért olyan közvetlen, keresetlen eszközökkel, már-már színtelenül hozta az aktuális karaktert, mélységében mégis gazdagon és zseniálisan teljességgel a nézővel testközelbe. Mint legutóbb a Soul Kitchen-ben az egymondatos szerepét.
Amikor és ahol csak megjelenik, önkéntelenül is rá figyelsz, ahogy a sírjára, amelyen hűen önmagához egy egyszerű fakereszt, hiszen a neve, Bleibtreu beszélő, fordítható névként légy hűt jelent.
A kereszten felirat: Monica Bleibtreu, 4. Mai 1944 - 13. Mai 2009, Schauspielerin, azaz színésznő, egy nem is akármilyen: nagyszerű, szerény, szókimondó, természetes, minden sallangot, fennhéjázást nélkülöző.
Ami pedig engem illet, élmény volt látni őt, hallgatni, filmekben megélni.
Egy merő fájdalom és hiány, hogy már évek óta nincs.

Anyámmal mivégre?

Nem tudom, mi a szándéka a feljebb valónak az anyámmal, hogy az utóbbi időben a legkülönfélébb egészségét próbáló problémákkal terheli meg. Talán azt mondja neki:
- Most találok nálad egy bajt, ha megbirkózol vele, keresek nálad egy másikat.
Anyám zokszó, ill. megbocsátható kis nyavalygásokkal tűri a rá szabott megpróbáltatásokat.
Feltűnően rövid idő alatt most itt a második, kivizsgálásra váró, egészségét veszélyeztető ügy, amelyet már-már lakonikus beletörődéssel fogad. Csak engem, a nem orvos lányát fogja el az együgyű, egyben pillanatok alatt pánikszerű félsz:
- Uram, ha ezt is túléli, akkor jön az újabb kettő, amíg...?

Töltött paprika gnocchival és tejföllel

Aki a töltött paprikát csak főtt krumplival tudta eddig elképzelni és olyan pirosan, amilyenre a keverem-kavarom paradicsomszószból kikerekedik, annak melegen, sőt forrón ajánlom krumpli helyett gnocchival és a pirost masszívan sápasztó sok-sok, még annál is több hófehér tejföllel. És aki erre azt gondolja, hogy nem árt jó előre számba venni, hol is van a legközelebbi mellékhelység, mert a paradicsomos szósz a tejfőllel azonnal működésbe lépve érdékes dolgokat eredményezhet, azt megnyugtathatom, hogy a fizika, meg a kémia, meg minden hagymázas elképzelés a paradicsom és a tejföl kölcsönhatásáról a Lakat féle paradicsomos töltött paprika esetében tejföllel gazdagon megrakva, valahogy kizökken a maga amúgy törvényszerűségéből és egyszerűen nem működik. Pedig repetáztam is belőle, jócskán terítve be tejföllel a paradicsomos réteg tetejét, és mondhatom, hogy az égvilágon semmi bajom nem lett tőle. Az egyetlen bajom, hogy én, maflicsek, repetázhattam volna még és nem tettem, így aztán megint érezhetem, hogy nem ettem eleget ezúttal Lakat tejfölös paradicsomos töltött paprikájából.
Ezek után persze hiába írom meg, hogy amúgy és a kajától eltekintve is nagyon jól éreztem magam nálad, Lakat, és mélységesen sajnáltam, hogy az Áron nem jutott be a kardvívás döntőjébe. Egy magyar kardozó, a fényképével kitapétázott Magyarország fővárosában, Budapesten most zajló világbajnokság elődöntőjében egy ponttal maradt alul az orosz ellenfelével szemben. Sajnálatos és bánatos és icike picike szépséghiba a nagy magyar világbajnoki álomban.
Azonban egy pillanatilag sem álmodtam, hogy milyen jót beszélgettem veled, Lakat annak a bizonyos paradicsomos töltött paprikád gnocchival és tejföllel elfogyasztása előtt és után. Arról meg már végképp nem tehetek, hogy el ne felejtsem, lejegyeztem.

Majonéz

A majonéznél alig van egyszerűbb a világon. Kell hozzá tejföl, tojás, só, bors, pirospaprika, mustár, cukor, citrom és olaj. Mindegyikből valamennyi. Együtt adják ki a hamisítatlan majonéz ízt, amely van hogy kicsit mustárosabb, kicsit savanykásabb, vagy édeskésebb, mikor melyik alkotórészből fogott vastagabban az ember kanala. Egy biztos: fontos mindegyikük jelenléte. A majonéz íze, állaga a bele adagolt hozzávalók kényes, ill. éppenséggel szabad egyensúlyából áll össze.
Miközben a kis kézi mixerem hiányában az elektromos kézi keverővel kevertem össze az összetevőket egy vájlingban, hogy a végeredmény ne csak majonézre emlékeztessen, hanem az is legyen, arra gondoltam nem kis csavarással, hogy valami hasonló dolog történhet az együttműködés, az összefogás terén a politika számomra kedvesebb oldalán, az ellenzékin.
A tíz összetevőnél ugyan most jóval több van és az arányérzékkel is sajnos bajok vannak. A pirospaprika például sokkal többnek gondolja magát, mint ami. Azt hiszi, hogy egyedül is kiadja az egészet, és magához ragadhatja az irányitást. A tejfől mennyiségileg ugyan jelentős lehet, de valljuk be, kicsit szétesett, és hófehér múltja is már jócskán megkopott. Az újonnan feltűnt kicsi bors azt gondolja magáról, hogy majd ő lesz az egész összefogás sava-borsa, kovásza. A só okos, elméleti rész, amennyire javíthat, annyit ronthat is a végeredményen. Az egyéb kisebb, önálló alkotóelemek hol édesek, hol savanyúak, olykor meg keserűek, ember legyen a talpán, aki ebben az ellenzéki kohóban kiismeri magát.
Talán az olaj hibádzik, az egyetértés, az együttműködés olajozottsága. Csikorognak, nyikorognak a kerekek, kényszeredetten hajlik a fogazat, pedig a tojással semmi baj, lett légyen lágy, kemény, tükör vagy omlett, mindenképpen finom és az óhajtott változást jelenti.
Amikor a majonézt kevertem, jócskán adtam bele mindenből és mindenesetre tudtam, mit akarok: majonézt. 
Pedig a majonéznél alig van egyszerűbb a világon. Ez egyszer már nekünk is sikerülhetne!

Rózsi Évája - szerintem

Előre bocsátom, hogy az alábbi írás két hónapja készül. Talán meg is látszik rajta, hiszen bele-belekaptam, kiegészítettem, folytattam, leporoltam, újra írtam. Így lehetett ilyenné, amolyan összevisszára sikerültté, láthatóan, érzékelhetően befejezetlenné. A szándékot értékelni lehet talán, a kivitelezésen pedig nem kell sajnálkozni, az idővel még javulhat, tovább érhet, változhat, akár a jó bor hosszú évek állása után. Elnézést kérek Éva Rózsijától és Rózsi Évájától egyaránt.

Fényképei borítják egy szekrény ajtaját. Nem mondom, hogy egészen, hiszen maga mellett mosolyogva ad helyet Rózsi unokáinak -, ahogyan ő nevezi öket -, Rebusnak és Milcsinek. Pár képen ők is láthatóak. Össze is adhatnánk: a családjának néhány tagja, az itt már felsorolt apróságok és persze nem utolsó sorban, sőt mindenek előtt Éva népesítik be Rózsi világát.

Talán sosem tűnt le a színről: a mostani Éva, mégpedig a Rózsi Évája az akkorinak, a valamikorinak érett társa, folytatása, viharos, eseménydús időket átélt, Rózsi számtalan fényképének általában mindenkire mosolygós szereplője. Az a ritka valaki, aki annak idején a Neotonnal volt sztár, most meg vele vagy leginkább nélküle. Éva elvisz a "hátán" egy műsort, egy koncertet, láthatólag meg sem kottyan neki. Csak kevesen tudhatják, milyen és mennyi kemény edzés, álhatatos, a részletekbe hatoló felkészülés áll egy-egy színpadi megjelenése mögött. Nem bíz semmit senkire, legkvésbé a véletlenre.

Nekem Rózsi Évája akkor került figyelmem fókuszába, amikor nem sok időt pazarolva a megtudtam, hogy a Rózsi kedvence. Ő nem az az elvakult rajongó, aki bálványozottjával együtt fekszik és kel, de igyekszik ott lenni a koncertjein. Nem mindegyiken és nem minden áron, csupán nagyrészt tesz eleget aCsepi látogatási kötelezettségeinek.
Mikor a gyárba beléptem feltűnhetett, hogy a Csepi valakinek a kedvence, egy tolóajtós szekrény ajtajai voltak ui. tele rakva Csepi premier plános fényképeivel. A fényképek idővel színüket vesztik, fakulnak, de hosszú évek múltán is ugyanaz a hervadhatatlanul mosolygós Csepi néz vissza az emberre.

A Rózsi engem még arra is rábírt venni, hogy elmenjek egy Csepi fellépésre egy iskolában tartott év végi záró buli kapcsán. Volt ott rengeteg ember egy munkahelyről vagy iskolából - nem is tudom -, hosszú asztalok, svéd asztalok ételekkel, italos pult ital kiméréshez. Itt volt Rózsi Évája a sztárvendèg. Úgy is lett felkonferálva, Éva úgy is vonult be, ment fel a színpadra és tartotta meg ötven perces műsorát. Szünet nélkül régi Neotonos slágereket énekelt, közben önmagát konferálta, még a közönség biztatására is volt szeme, ideje. Nem feledkezett meg új műsorának, a Neoton swingnek a népszerűsítéséről sem. Mintegy kézen fogva vezette az embert Éváról Évára.

Az időn, az érdeklődésen, az akaraton kívül nem árt, ha az ember bírja pénztárcával. Nem mondom, hogy egetrengetőek volnának az árai, de ingyen csak a helyek töredékére engednek be. Így juthattam volna el a Leányfalui utcabálra, ahol Rózsi Évája volt a fő attrakció . De éppen akkor külföldön voltam, így a ritkaság számba menő lehetőség elszállt.
Ehhez hasonlóan nem voltam ott Éva Neoton swinges koncertjén a sétahajón, pedig itt sem voltak olyan rosszak az árak és az élő lemezbemutatóra is kiváncsi lettem volna. A leges legutolsó utáni percig kívártam, amíg Alföldi és a Nemzeti búcsúja követelte ki és jutott hozzá figyelmemhez.

Majdnem kitöröltem egy részt, nehezen készül el, mint a swinges Párizsi lány, aztán úgy, hogy nem ismersz rá. Mutatja is, a swing nem mindegyikhez való, de amihez viszont igen, ahhoz baromira.

Nemrég készítette el Éva a Neoton Swing c. CD-ét. Ezen tizenkét nagy sikert énekelt fel új, swinges, jazz-es köntösben. Hogy nagyon jól sikerülhetett ez a gyökeres stílus váltàs, köszönhette a Neoton-daloknak, amelyek a letűnt évtizedek alatt bizonyították, hogy mennyire örökzöldek, már-már klasszikusak. Ami megmérettetett egy fajta stílusban és kiemelkedően értékesnek találtatott, mert fenn maradt, mert rendszeresen játsszák a rádióadók, mert korongokon hallhatóak, mert koncerteken adják elő, adja elő maga Rózsi Évája is, akkor vélhetően egy olyan változatos, izgalmas, váratlan megoldásokat felmutató stílusban, mint a Swing meg a jazz, az akkori rockos dalok ebben az új köntösben az eredeti sikert csak még jobban aláhúzzák, felerősítik, a folytonos dèja vu, dèja lu, a mintha valamikor, valahol láttam, hallottam volna érzetét táplálnák.

Már több mint két hete nálam van Éva Rózsijának Éva által saját kezűleg Rózsinak dedikált könyve, a Napraforgó. Amilyen sokáig csak köröztem körülötte, annál könnyebben álltam rá agyilag az olvasására. A gyerekkorán, ifjúságának éven pár oldalon átvisz, hogy eljusson számára a lényegig, az énekléshez.

Emlékeim szerint bírtam a Neoton-számokat. Nem tartottam őket jobbnak az Illésnél, Omegánál, de elismertem, hogy jó, mindenek előtt bulizós zenéket játszottak, s mint ilyen, bőven megvolt rájuk a kereslet. Ezért lehet Rózsi Évája mindmáig szinte töretlenül népszerű. Mmegszakítás nélkül koncertezik a legkülönfélébb felállásban, hívják fellépésekre falu napokra, utcabálokra, évfolyamos, osztálytalálkozókra, minden elképzelhető helyre. És Rózsi Évája megy egyedül, másod- vagy éppenséggel többed magával, megy ide, megy oda, megy amoda, tudja jól, hogy a népszerűség talmi dolog, hamar elkopik, elmúlik, tenni kell érte, hogy tartósan és fényesen ragyogjon, állandóan ott kell lenni a köztudatban és szem előtt.

Éva gyakori szereplője a médiáknak. Rózsi tetemes, kiterjedt, szándékai, eltökéltsége szerint teljes gyűjteménnyel rendelkezik Rózsi Évájával készített interjúkkal színes magazinokból. Màra Kincset érnek. Óvatosan kell forgatni őket, szét ne menjenek, hiszen pótolhatatlanok. Egy idő után és ilyen gondosan, átfogóan összegyűjtve - felbecsülhetetlen az értéke egy ilyen gyűjteménynek gondos kezekben, érző szívvel kísérve, mint amilyen az Éva Rózsijáé.

Emlékszem, hogy a legelején, a Neoton előtti időben a három Éva volt: a Csepregi, a Fábián, a Pál. Kócbabák volt talán a nevük. A Fábiánnak volt a legjobb hangja, a Pál mozgott a legjobban, a Csepregi lett a Neotonnak az énekese, mindmáig az, s emellett jelentős szóló karriert is befutott. Az 's' betűje kicsit pöszésre hajlik, amikor énekel és mégis. Az nem érdekel, meg nem is tudom, hogy volt-e köze magasra ívelt pályafutásához Erdős Péterrel folytatott kapcsolata, Bob Heatley-hez fűződő viszonya. Jó időben lehetett megfelelő emberekkel és jó helyen. Létezni, élni és megélni is tudni kell.
Gyöngyi Tibrom unokatestvére és 16 évvel fiatalabban úgy emlékszik vissza, hogy a három lányból a Csepregi hangja hallatszott ki egyedül, merthogy neki volt. A többiek is csináltak ott valamit, de ő csak az Éváéra emlékszik. Nagyon jó hangja volt, ma is van, persze már nem ugyanaz és a rádióból sem ők folynak. Neki a Class FM van, s ott egyáltalán nincsenek.

Énekhangját töretlenül művelte. Eljutott odáig, hogy egyedül visz el hangjával koncerteket, esteket, bulikat, fémjelez lemezeket. Elmondhatom, mert kaptam ajándékba az Éva Rózsijától gyűjteményes Best of válogatást Rózsi Évájának dalaiból, hogy mennyire meglepődtem. Egy kiművelt, ápolt, karbantartott gyönyörű hanggal találkoztam, mert az szólt és sütött minden számból. A tények itt is makacs dolgok. Önkéntelenül a bőröm alá bekúszva Rózsi Évájának a hangja megfogott és úgy nem engedett el.