Mostanában mindennél jobban érzem, hogy két fél életem van. Egyik felem anyámnál telik. A hét első felében együtt vacsorázunk, egymással beszélgetünk, együtt nézünk meg valamilyen német filmet valamelyik német csatornán, egy légtérben két szobában együtt alszunk, hogy másnap hajnalban, mikor anyám még javában alszik az átolvasott álmatlan éjszakája után, a vigasztalan, tömény sötétségben magam ébredjek, elkészüljek, munkába menjek. Korántsem kellene ilyen korán benn lennem, azonban vannak ügyek, szokások, igények, amelyek felülírnak minden fajta racionalitást. És a megszokás, a belső igény, óhaj és akarat, jól tudjuk, milyen nagy úr.
Életem másik felében haza érkezem. Úgy érzem legalábbis. A megszokott hangulat, felfordulással határos helyzet fogad. Igyekszem felvenni az otthoni lét ritmusát, amely e késő délutáni órákon jobbára a fáradságról szól, meg arról a hiábavaló igyekezetről, amellyel rendre széteső magamat igyekszem összakanalazni és másnapra formába hozni.
Életem két fele ebből a jól elkülöníthető, jól kivehető két részből áll össze eggyé. Egy ideig biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése