2014. január 11., szombat

Utolsó nap türkízűen

Azt hiszem, ha egy mód van rá, nem teszem hobbimmá a munkahely változtatást. Sem most, eddig sem volt az, de a jövőben sem lesz. Ha nem is mindegyik elmenetelbe, de némelyikükbe - mint a mostaniba - egyenesen belehalok. Ott hagyom szívem egy részét, a lelkem elnehezedik, a szemem bepárásodik, az utolsó hetet fuldoklóként élem meg, aki vagy levegőt, vagy napfényt, vagy vizet nem kap, és ha kapna, az sem sokat segítene általánosan ramaty állapotán. Sokk szerű állapot ez, amelyen keresztül vezet az ösvény egy megszokott, meleg, barátságos közegből a totális ismeretlenbe. Csak egy hülye, mint én vállalkozhat vén fejére egy ilyen útra.
Egyben bízhatok, hogy mindazok, akikkel összebarátkoztam, összemelegedtem az eltelt évek során: velem maradnak, velem jönnek tovább és én is megmaradok azoknak, akiknek valamiért bejöttem és akiknek ezután is szükségük lesz rám. Az emberi kapcsolatok működnek majd egy már nem közös cég árnyékában, egy olyan cégnek, amely végül is nagyrészt stimmelt és csak kisebb hányadban mutatta ki a foga fehérjét, amely valahol elegendőnek mutatkozott még egy utolsó váltásra.
Mert hogy nagyon sok dobásom közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez már nagyon nem lehet, ezt is megköszönöm mindazoknak, akik összehozták: egy működő gyárnak, munkáknak, témáknak, embereknek, színeknek, mint Pirosnak meg a türkízűnek.
Az utolsó napom is türkízűen telt el, nagyon másban nem is bírtam volna ki. Egy csillogó mintázatú türkíz póló volt rajtam a fekete kardigán alatt. A fényekben csak úgy csillogtak-villogtak a formák, türkizűen tükrözték vissza a világot és nagyon türkízűen éreztem magam benne. Másban talán minden übtre elsírtam volna magam, búcsúzáskor, utolsó puszikor elfogyott volna az erőm, az a pici is, ami hagyja, hogy az utolsó napot emberien, még valahogy normálisan végig csináljam.
Piros által elmondott búcsúztató emlékezetes marad számomra, köszönöm neki. Ezt és így csak ő tudja. És a sok kolléga jó kívánsága..., máig itt visszhangzik a lelkemben. Azt hiszem érezhető, hogy a péntek nem volt számomra egy egyszerű nap.
Persze egyszer eltelt ez a végtelen hosszúságúra nyúlt nap is, amit éjfélkor hagytam bent szándékom szerint úgy abba, hogy a következők, az utánam jövők ne rokkanjanak rögtön bele az összes ismerős és ismeretlen teendőbe, meg nekem se kelljen csuklanom a sok kedves, utánam dobott emlegetéstől.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése