Megvilágosodik. Azt mondja, aludt rá és szerinte ebből ő már jól nem jöhet ki. Ennyi volt, lányom, mondja nem is lemondóan, nem is szomorúan, nem is egykedvűen, de még fájdalmasan sem, hanem valamiféle távoli mosoly és bölcsesség keverékével az arcán. Külső szemlélőnek olybá tűnhet, akár egyszerű, semmitmondó dolgokról is trafikálhatnánk. Ehhez képest ülök szemben vele a kórházi kisszéken, amely ennél alacsonyabb már aligha lehetne, kétrét hajtva, térdemmel a nyakamban, de így legalább fölnézek rá, az ágyon ülő anyámra és hallgatom, amint élete végéről értekezik.
Anyám szerint a világ még jövő keddig tart, amikor majd megoperálják, egyben mintát vesznek belőle egy elég gonosz területről. Szerinte a világ már most tiszta, miszerint látja, hogy nagyon nincs tovább. Ülök és hallgatom amúgy legendásan optimista, életigenlő anyámat.
Felrémlik valami halovány reménysugár, amikor meredeken témát vált. Anyám szerint a kórházi spenótot ne is említsük a spenótok díszes, méregzöld sorában. Csak azért hozza szóba, mert éppen az volt az ebéd. Még szerencse, mondja, hogy eltettem egy bő adag spenótot a legutóbbi főzésemből. Akkor anyám szerint a világ mindenféleképpen a műtétnél tovább, a mélyhűtőből elővett spenót elfogyasztásáig tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése