2014. július 16., szerda

Anikó tökfőzeléke fasírttal

Volt előtte egy tésztaleves is, amely ha történetesen nem a tökfőzelék mellé kerül, akkor az érdekessége, egyedisége, ritkasága folytán akár a két fogás közül az első helyezésre is pályázhatott volna. Így csak szerényen meghúzódhatott a második fogás árnyékában, ill. megágyazhatott a nagy tökfőzeléknek, amely behömpölygött a maga kényelmes, alig folyós állagában a tányéron, etette magát nem is kicsit, nem is keveset, és úgy győzött - megkoronázva a fasírttal -, ahogy csak kell.
A tökfőzelék vízválasztó, senkit nem hagy hidegen, bár melegen azért sokkal jobb. Van, aki imádja, és van, aki utál még rágondolni is. Jöhet ez a gyerekkorból, begyöpösödött szokásokból, zsigeri érzésekből, valamint elemi, szűnni nem akaró szimpátiából. A tökfőzeléket - példának okáért - én nemcsak hogy szeretem, hanem egyenesen imádom. Az anyámét, a nagyimét, a Mackóét, az anyósomét, a Lakatét, a Zsuzsáét - félig meddig panoptikumba illő felsorolás, hiszen közülük egyesek élnek és virulnak, mások, a kevesek sajnos már nem. És azt hiszem, hogy imádom az Anikóét, akinek a tökfőzelékévél fasírttal ma esküdtünk egymásnak örök hűséget, miszerint ha mindig ennyire finomra csinálja, akkor sosem lesz kétséges a menüben a választásom.
Anikó tőkfőzeléke narancssárgás pirosba hajlott a megfelelően adagolt pirospaprikától, amelyen kellemesen tetszett át a kaporszálak zöldje. Halmazállapota inkább hajazott a majdnem szilárdra, mint félig folyékonyra, a rántást disztingváltan oldva fel magában. Ízében benne volt a gyerekkorom nyarainak friss tökből készült főzeléke, meg az ifjúságoménak, és mindazon konyhaművészekéinek, akiket fentebb felsoroltam.
Ez a mai tökfőzelék, Anikó tökfőzeléke olyan hívogató volt, olyan magához csalogató, mint aki azt mondja, hogy gyere csak, ülj ide mellém, légy velem, kóstolgass, kanalazgass, ne siess, élvezd minden pillanatát az időnek, ízeimnek, illatomnak, na jó, közben egyél hozzám egy kis fasírtot, tudom, méltó hozzám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése