2014. október 31., péntek

Anyám szerint a világ - marad és ő megy

Persze nem most, hanem öt perc múlva, mert szerinte éppen öt perccel van a halála előtt. És mondja ezt humorral vegyes komolyan, amelyből tudom, hogy nem kell teljesen komolyan vennem, és mégis önkéntelenül görcsbe rándul a gyomrom, könny futja be szemem. Ránézek – öt perccel? Nem sok van már hátra, mondja, érzem. Az arcát kutatom, a szavait, a gondolatait. Tudom, amikor így beszél, az én optimista, pozitív, jó hangulatú, kiegyensúlyozott anyám ilyeneket mond, akkor nagyon nagy a baj. Újra kérdezem, öt perccel a halál előtt? Kevés időm van, nagyon elkapott most ez a dög. Ezzel alattomos betegségére céloz, amely az utolsó leletek értékei alapján a testében állítólag előbbre haladni látszik. Öt perc, az iszonytatóan kevés idő, préselem ki. Egyszer mindenkinek el kell mennie, most én kerülök sorra, mondja ezt nyugodtan, elfogadom, teszi hozzá szinte szenvtelenül.Csak neked lesz rettenetesen nehéz, annyira összestimmelünk lelkileg és sok időt töltöttünk együtt különösképpen az utóbbi években. És csak ne fájjon, adja az Úr, hogy ne nagyon és ne sokat fájjon, mondja ezt oly mély átéléssel, mint aki pontosan tudja, kihez fordul segítségért.
Anyám szerint a világ marad, maradok én is, ki tudja, meddig, eltelve anyámmal, közös emlékeinkkel, visszaidézve jellegzetes kijelentéseit, a semmiből felúszó mondatait, melyek mindegyre úgy hökkentenek meg a maguk váratlanságával, természetességével, komolysággal vegyes viccességével, hogy nagy hirtelenjében nem is tudom, csodálkozzam-e vagy nevessek-e egy jót rajta. És ölelném át, fejéhez hajtanám fejemet, puszit adnék neki, ahogy szoktam mintegy elismerőleg, mindenekelőtt elemi szeretettel, amit iránta mindig is érzek. Ő megy, a világ marad, írom ezt akkor, amikor még itt van. S hogy itt van, megyek hozzá és megölelem. Az öt percből kifutja.

2014. október 26., vasárnap

Anyám szerint a világ - tele van látnivalóval

De neki az is érdekes és éppen elég, amit a kis Corsája ablakán kinézve lát. Vagy ki sem néz, hanem a könyvébe mélyed, úgy olvas. Vagy éppenséggel alszik. Mintha mindent tudna, miközben én a templomból ki-berohangálok, a környező tájat fényképezem, a haranglábakról készült fényképeket gyűjtőm. Anyám szerint a világ tele van látnivalókkal, de ő mintha már mindet látta volna. Vagy ha nem is látta, de elég jól el tudja képzelni. Vagy már nem tud neki semmi újat sem mondani. Miközben én az élményeket keresem, gyűjtöm egy csokorba, addig anyám csak bölcsen mosolyog, rám hagyja, tűri kergebirkaságomat, marad egy helyben a kocsiban, nem igyekszik sehová, mintha ő már mindent látott volna életében. Pedig dehogy. És mégis, amikor odamegyek hozzá a soron következő látnivaló után és igyekszem neki elmesélni, ami bent volt, ami kinn volt, ami fenn volt, ami lent volt, ami előttünk volt és ami mögöttünk, meghallgatja, udvariasan végig hallgat, látva, hallva lelkesedésemet, végül azt mondja, hogy milyen szép, gondolta ő is, hogy ennyire szép, na és most hová megyünk. Ennyi. Mint aki már mindent látott, hallott volna életében, neki egy újabb templom, még egy harangláb, még egy gyönyörű tájkép nem újdonság, mintha ő már látta volna mindezt életében, pedig nem, csak neki nem az élménygyűjtés, az élmények csipegetése a fontos, hanem az együttlét, az, hogy vele vagyok, legyek bár benn a templomban, kinn a domboldalon, az úton, mindegy, végsősoron együtt vagyunk, utazunk, beszélgetünk - és ez az, ami neki számít. De azt hiszem, ha jobban belegondolok, nekem is.

2014. október 24., péntek

Felsőszôlnök - Julianna Panzió - A Lajos

A második Lajos ismerősöm A Lajos. Még az elsőt megelőzően nekem a Lajosokról nem volt valami nagy véleményem. Nem tehettek róla, szegények, a nevük hozta ezt magával. Az első Lajos barátom aztán elemében söpörte el a Lajos névvel szemben táplált előítéleteimet. A második, a Julianna Panzió tulajdonosa, üzemeltetője, főszakácsa, A Lajos csak még tovább eliminálta a Lajosokról haloványan őrzött képemet.
Merthogy itt van ez A Lajos, aki Istenien főz, de annyira kitűnően, hogy további kitűnő szakácsok, mint az anyám meg a Zsuzsa kérik el tőle receptjeit, szeretnék megtudni, ellesni főzésének titkait. A Lajos persze örömmel mondja el, amit gondol, gyanítom, nem mindent, de annyit minden bizonnyal, hogy annyi okosságból egy valamire való étel már kikerekedik.
Aztán amikor megreggeliztünk vagy megvacsoráztunk, A Lajos odaül mellénk a szomszédos asztalhoz és beszédbe elegyedik velünk, vagy éppenséggel fordítva, hagyja, hogy mi elegyedjünk beszélgetésbe vele. Talán ki van éhezve a normális, odafigyelő, emberi szóra, vagy az veszi le a lábáról, hogy láthatóan érdekel bennünket a mondanivalója, mindegy, egyre megy, szívesen beszél magáról, másokról, a világról,  kedvteléssel sztorizik. Mosolyog hozzá, a szemével hunyorog, mélyről jövően, magával ragadóan nevet.
Engem speciel beszédmódja, mesélőkéje nyűgöz le. Ahogy egyik mondatát fűzi a másikba. Már azt gondolnám, hogy mindent elmondott az adott témakörben, pedig dehogy, egy lassú váratlan szóval, félmondattal tovább fűzi mondandóját. Kinézetre is Mikszáthra és Csukásra hasonlít, Aranyra csak azért nem, mert bajuszának hossza Aranyénak mintegy harmada, ám mesemondásban, történetmesélésben, ízes, érdekes, gazdag, váratlan szókincsű, szófordulatú történeteiben vetekszik mindhármójukkal.
Egy nagymeséjű, nagybeszédű, konyha ördöge, A Lajos főz tehát itt Felsőszölnökön a Julianna Panzióban fantasztikusan és varázsol el ételeivel, történeteivel, mondókájával nem először, és gyanítom, hogy nem is utóljára.

Saly Noémi: Példabeszéd a pulóverekről

Mamival voltak jó mondataink. Mivel gyerekkoromban soha nem játszottunk együtt, sok időnek kellett eltelnie, mire méltányolni kezdtem pompás humorát, rezignált bölcsességét és emberfeletti türelmét, amellyel elviselhetetlen kamaszkoromat is átvészelte valahogyan.
Az első ilyen kis párbeszédféle, amin cinkos kettesben remekül tudtunk mulatni, a Kopasz énekesnőből való. Kisgimnazista voltam, amikor az Egyetemi Színpadon egy diákcsoport bemutatta franciául, hogy ezt mami honnan orrontotta meg, nem tudom, hogy honnan tudta, kicsoda Ionesco, azt végképp nem tudom, de elmentünk. A darabból persze nem sokat fogtam föl, de két, folyton ismétlődő, bárgyú mondata megragadt bennem, és elfeleztük őket mamival. Ha valamelyikünk elkezdte, kötelező volt ráfelelni:
− Comme c’est curieux!
− Et quelle coincidence!
Vagyis: „milyen különös! és micsoda egybeesés!” Ezt lehetett például mondani, ha szénné égett a gázon felejtett túrós tészta, ha kiderült, hogy kilyukadt az utolsó, még használhatónak remélt harisnya, ha télvíz idején kitört a vécéablak. De örömöt is kifejezhetett: tisztán emlékszem, hogy elhangzott, amikor bejelentettem, summa cum laude lett a vége.
(Ja, mami, amikor hazajöttek Teheránból, jobban tudott franciául, mint magyarul. Az École Jeanne d’Arc-ba jártak a húgával, kettejük közös nyelve mindig is ez maradt, nem csak azért, hogy én ne értsem − később már értettem is −, hanem mert ez volt a gyerekkoruk, az elveszett éden utolsó maradéka, az egyetlen kincs, amit senkinek se sikerült elrabolni tőlük.) Mami az első sorban jobbról a második, éltanuló-érdemkereszttel: 
Saly Noémi - Fortepan
Egy másik ilyen vicces kérdés-felelet bizarr vagy drámaibb helyzetek feloldására szolgált.
− Most?
− Most.
A legutolsó mostozásra nagyon tisztán emlékszem. Mami egy biztos halálba vivő mozgatóideg-rendszeri betegséggel, már szinte teljesen mozgásképtelenül feküdt, de még a pelus előtti fázisban voltunk. Ha eljött az idő, szólt vagy csöngetett, és én rongyoltam az ágytállal. Egy szép napon (bár ez túlzás, hogy szép lett volna) hallom a lakás másik végéből a csengőszót.
− Sürgőőős! − jelezte mami.
− Megyeeek! − jeleztem én. Amikor az ajtóhoz értem, mami arcán a szeppent szégyenkezés és valami leírhatatlan csibészség elegye ült.
− Késő − közölte. De ha nem mondta volna, akkor is érzem.
Mi mást kérdezhettem volna?
− Most?
− Most.
Mami ekkor már kötni se tudott. Pedig mindig kötött: mondhatni minden köthető cuccunk kötve volt. Kesztyű, sapka, sál, pulóver, kardigán, szoknya. Sőt nemcsak a szűk családnak, hanem a barátoknak és az ő gyerekeiknek is. És minél bonyolultabbat, annál jobb. A villamoson képes volt előkapni egy darab papírt és ceruzát, hogy sebtében lekottázzon egy mintát valakinek a hátáról. Csavarok, csipkék, norvégok, mindegy volt, csak macerás legyen. A gyerekek életkorát külön listákon tartotta számon, időnként reménykedve firtatta, vajon Kriszti, Orsi vagy Sámuel és Barnabás kinőtte-e már a tavalyit.
Csak a halála után értettem meg: ezek a puha, meleg, gyönyörű holmik voltak mami simogatásai és ölelései.
Mert mi nem voltunk bújós, puszilkodós népek. Én a papa halálától fogva, vagyis kétéves koromtól gorombán elutasítottam bármiféle testi közeledést. (Mamival akkoriban nem is nagyon lett volna erre alkalom: reggel még aludtam, amikor elment úszni, majd a hivatalba, este meg már többnyire ágyban voltam, amikor a másodállásából is hazajött, hogy aztán a konyhában folytassa a megkezdett munkát, az írógép kopogására aludtam el.) Ha nagynénik fogdostak, cuppogtattak, gondolkodás nélkül rúgtam. Nem voltam hajlandó ölbe ülni, azt is fogcsikorgatva tűrtem, hogy az utcán kézen vezessenek. A tesómmal birkózni vagy az eleven súlyzó szerepét játszani, az volt az egyetlen. Nagyritkán, utazások előtt búcsúzva vagy onnan hazatérve csókoltuk meg egymást, egyébként nem. De minden évben kötött nekem két-három pulóvert.
Mami soha, de soha nem akart változtatni rajtam, és nem akadályozott semmiben. Csak figyelte, olykor elképedve, máskor büszkén, megint máskor látható aggodalommal, hogy mit művelek. Időnként mégis összevesztünk, pontosabban én ordítoztam, pokoli indulatokat zúdítva rá és nagymamára. Aztán egyszer ennek is meglett az orvossága. Nagymama már meghalt, ketten voltunk. Fogalmam sincs, min kaptam föl a vizet, valami ostoba apróságon. Mami szokása szerint csöndben hallgatta a nagyáriát, majd egy lélegzetvételkor teljesen logikátlanul, mosolyogva közbevetette:
− Anya csak egy van.
Egy pillanatra elállt a szavam, aztán dühödten rávágtam:
− Hála Istennek!
Annyira elkezdtünk nevetni, hogy egész nap nem tudtuk abbahagyni. Kerülgettük egymást a lakásban, ő kötött, én fordítottam, de elég volt egy összenézés, kezdtük elölről. Ebből is rítus lett, még tíz évig mondogattuk a legváltozatosabb élethelyzetekben.
Nem szoktam kimenni a temetőbe Halottak Napján, előtte vagy utána inkább. Csak belebújok egy régi pulóverbe, mert még egy csomó megvan.
Hála Istennek.

2014. október 23., csütörtök

Felsőszölnök - Julianna Panzió - október végén

Anyám legújabb kitétele, miszerint olyan helyre mehetünk el pihenni, amely lakóhelyünktől kétszáz kilométeres hatósugarú körben található, Felsőszölnököt a Julianna Panziójával egyetemben minden bizonnyal kiejtené. Sosem tudom, hogy hány kilométer pontosan Felsőszölnök háztól házig. Mert vagy nem úgy jövûnk, ahogy a Nagy könyvben, térképen meg van írva, vagy megállunk közben és ott kóricálunk. De gyanítom, hogy Felsőszölnök, ez a máig hihetetlenül idegenûl hangzó, de egy életre megtanult település túlcsurogna az anyám pihentebb pillanatában lefektetett kétszázas távolsági limitén. Igaz volna mindez, ha már idén májusban nem tettük volna meg ezt az anyám által már akkor hosszúnak minősített utat Felsőszölnökre. De mivel hogy itt jártunk, itt töltöttûnk akkor vagy négy éjszakát, imádtuk a helyet, a környéket, a tájat, a három ország - magyar, osztrák, szlovén - határszögletet, de mindenekelőtt Lajost, a tulajdonost, egyben "mesterszakácsot", ez a mostani út akkor sem kottyant volna meg, ha a kétszáz kilométert dupla olyan hosszan tekeregve tesszük errefelé meg. Az ember tudja, miért jön, mi várja, s ha tényleg az várja, akkor már másnap ismét vállalná a szinte bármilyen hosszú utat. Mert ezt gondolja anyám, a Zsuzsa, meg én is.
Elfogadható egyaránt a szállás a Julianna Panzióban annak, aki csak egy-két napra átutazó, de annak is, aki akár egy hetet vagy annál is többet szeretne itt eltölteni. Működik az összkomfort, a fürdőszoba, van tévé három-négy magyar programmal. De kit érdekel a műsor az alapvető híradáson kívül, amikor az egész napi autós-gyalogos kirándulások után örülsz, ha a finoman elfogyasztott vacsora után kicsit még olvasol és alszol.
Itt Felsőszölnökön a Julianna Panzióban a táj, a vacsorák, meg a reggelik a lényeg, meg a Lajos, aki mindezeket nagy fantáziával, ügyesen, sokszínűen és utolérhetetlenül ízletesen prezentálja. Elég legyen csak annyit mondanom, hogy anyámból önkéntelenûl szakadt ki a tegnap esti Csikós tokánynál a mondat, hogy az nem lehet, hogy én a Lajos ételeihez, mint egy kábszeres a kábítószerhez szokom hozzá!... És úgy is fog hiányozni.

2014. október 22., szerda

Egy nagyon Valaki születésnapjára (Éva)

Ez a nagyon Valaki megnevezés tőlem származik, és a közelmúltban egy másik nagyon Valakivel kapcsolatban találtam ki, írtam le először. Olybá tűnik, hogy a számomra különleges, elérhetetlen, kedves, fontos embereket nevezem el így. Remélem, hogy az illető számára nem bántó, s hogy jól fejezi ki neki és nekem egyaránt a kapcsolat értékét, viszonyulásom mikéntjét.
Ma egy újabb nagyon Valakit szeretnék felköszönteni születésnapján. Hogy Éva, "Rózsi Évája", Csepi, Csepregi Éva nekem miért lett az idők folyamán nagyon Valakivé, nem tudom igazán megmondani, csak elgondolkozhatok efelől és kicsit találgathatok.
Így távolról s néha közelebbről tetszett, amit Éva személyében láttam. Megkapott nyíltsága, közvetlensége, őszintesége, kedvessége, hogy színpadon, interjúban, tévé műsorban saját magát adta, s tette ezt ott és akkor és azok között is, ahol ugyanez nem volt mindig, s mindenkire jellemző. Mindmáig tetszenek a számai, ezek a több évtizedes elnyűhetetlen Neoton-dalok, amelyeknek szintén elnyűhetetlen, kikezdhetetlen, abszolút autentikus előadója hol egy személyben, hol egész csapattal, zenekarral.
Elismerem megújulási képességét, amellyel ott tartja állandó és lelkes híveit színpadainak közvetlen közelében. Nem félt megmérettetni a Neoton dalokat új köntösben, ennek illusztrálásaként készítette el a Neoton Swing lemezt. A vadonatúj próbálkozás a kockázat köpönyegében a siker mellett magában is rejthette volna az idegenkedés, az elutasítás lehetőségét, melyek úgy maradtak el, hogy egyértelműen gazdagodott repertoárja az új hangszerelésű régi számokkal. Megmaradt a töretlenül felfelé mutató íve pályájának, folyamatos az érdeklődés iránta, minden iránt, amit csinál.
Kívánom innen az Ararat távoli csúcsai alól Évának, "Rózsi Évájának", Csepinek, Csepregi Évának, Neked a tőlem már-már megszokottakat, jó egészséget, sok boldogságot, nagyon szép napot, és hogy teljesüljenek életképes vágyaid.
(Szegő Panni)

2014. október 21., kedd

Nem lecsós hús Lajosnál

Ha nekem egy pasi azt mondja az előttem tornyosuló lecsós csirkecombnak kinéző valamire rizzsel, hogy az nem lecsós, hanem saját kreálmánya, akkor azt gondolom, hogy vagy ő az egyik sztárszakács valamelyik nagyon menő tévé csatornáról, vagy az egyik felkapott étterem mesterszakácsa, vagy ő a Lajos. Mert csak a Lajos itt, a világvége kettőben, Felsőszölnökön a Julianna Panzióban képes saját kedvtelésére lecsóhoz fogható ízvilágot összehozni, hogy aztán azt mondhassa a nagyérdemű száját tátva csak azért nem felejtett közönségének, mert az az ő kreálmányával van tele, hogy az nem lecsós. Márpedig, ha Lajos veszi a fáradságot és két, több egyéb munka mellett a hatalmas kertben, a házakban, inkább a boszorkánykonyhájában alkot valamit, akkor az úgy ül, hogy rögtön fekszik. Erre emlékeztem többek között a szinte napra pontosan egy félévvel ezelőtt itt hagyott Lajosból. A konyha- és szakácsművészetére, amely mellett anyám és Zsuzsa tudománya ugyan jól megfér, de itt automatikusan és csöndesen kissé hátra húzódik, olykor előtte kalapot emel, míg én hozom a megszokott formám, Lajos ételeiért, kreációiért egyszerűen csak lelkesedem.

Danikám, innen a Lajostól kívánok neked boldog születésnapot, s hogy egyszer legalább az életben legyen részed Lajos konyhájának utolérhetetlen remekműveiben.

2014. október 20., hétfő

Esetünk a Csácsi Autó Kft.-vel

Van az úgy, hogy az olyan sztereotíp szlogenek, amelyeknek tudatlanul is egyébként nagy fontosságot tulajdonítunk, miszerint "Opel, sosem kop el", meg "semmiképp sem hagy ott az úton", egyszer csak fogják magukat, köddé válnak és úgy ott marad az ember az úton, mint annak a rendje. Se előre, se hátra, hacsak nem annyira, hogy fenékkel még visszafaroljon a parkoló kutricába, akkor is úgy, hogy vállal nekiveselkedve a nyitott ajtónak és hórukkra hátra tolva. Ott aztán törheti az ember a fejét, na most mi a f.sz legyen, mert ilyenkor a jó modor bizony kámforrá válik a kis Corsat az ő meghajtó erejével egyetemben. Elindulunk autószerelőt keresni Zalának ebben a gyöngyszemében, amely Zalaszentgrótra hallgat. Határtalan a napsütés, tart még a Vénasszonyok nyara és elkezdődött a Vénasszonyok problémamegoldó kísérlete az Opel Corsa talpra állítására, ill. menetképes állapotba hozatalára. Nem egyszerű ez ott, ahol egyedül vagy, mint az ujjam, azaz hárman anyámmal és Zsuzsával.
Még szerencse, hogy a Zsuzsa Laci fia a messzi fővárosban az autóalkatrész szakmában utazik. Az ő keze ért el annyira messzire Zalaszentgrótra, hogy egy itteni autószerelőt kért meg, megnézné-e az autót, mi is a baj. Kis idő, úgy két óra múlva ki is jött, meg is nézte, meg is állapította, hogy nem az aksival van baj, hanem az üzemanyag szivattyú nem juttatja el a benzint az indítómotorhoz. Az aznapi szivattyúrendelésről éppen lemaradtunk időben, csak holnapra tudja behozatni, egyébként nem tud segíteni. Nemcsak én, hanem mi hárman mindannyian barátságtalanságot, részvétlenséget, a segítőkészség elemi hiányát érzékeltük a helyi szerelő részéről.
A messzi Laci panaszunkra beindította a B-tervet, miszerint a húsz kilométerre fekvő Zalaegerszegről szervezett be egy ottani mobil autószerelőt, hogy legyen olyan kedves átjônni a hiányzó autóalkatrésszel, tudásával egyetemben és küszöbölje ki a hibát. Másfél óra telt el, az ígért időre befutott a Csácsi Autó Kft.-ből Treiber László. Az utcán, Zalaszentgróton a Battyany Kastéllyal szemben, a nagy templom oldalában a parkolóban úgy harminc-negyven perc alatt kicserélte az üzemanyag szivattyút, meg a szűrőt is.
Ez a nap időkôzben kiemelten fontossá vált, hiszen átélhettük a szomorúság, a kétségbeesés, a tanácstalanság, a csalódottság, a kilátástalanság, a reménykedés, a bizonyosság, az öröm, a boldogság, a hála és a köszönet érzéseit. Tettük ezt egy számunkra idegen városban egy váratlan szituációban, amelyben óhatatlanul is felnagyobbodnak az emberi magatartásformák, viszonyulások, felértékelődnek az emberi nagyságok. Ennek mentén, a történtek kapcsán szeretném a blogomban nyilvánosan is megköszönni Méhes Lászlónak messziről nyújtott elévûlhetetlen segítségét, a hiba lokalizálását a helyi szervíznek, a hiba javítását, a kis Corsa menetképessé tételét a zalaegerszegi Csácsi Autó Kft. tulajdonosának, Mihalecz Andreának és aranykezű szerelőjének, Treiber Lászlónak.

Két éj a Patyiban

Patyi Panzió és Étterem fekvése már-már ideális. Az éttermi oldalával a 8-as út fele, a földrajzilag kissé távolabbi Sárvárra néz. Az éttermi terasz a szomszédos Bögötébe vezető úttal határos. A földszinti és emeleti szobák egy része Bögöte felé néz, ill. azt megelőzően a széles, gazdag mezőjű, erdőkkel megszórt határra. Az épület negyedik oldala a tuja fenyősoron, az Agip kúton át Vasvár és Körmend felé pillant. Egy helyben áll, mozdulatlanul, hatalmas terek, kék egek, zöldek által körbevéve, mely olyan dinamizmust kölcsönöz a Patyi Panziónak és Étteremnek, amit az ember futó ránézésre ki sem nézne belőle..
Annyi minden szólna amellett, hogy újabb és újabb, addig nem látott helyekre jussak el, azonban az idők hosszú során rájöttem, hogy legalább ugyanannyi érv van a régi, már ismert helyek ismételt felkeresése mellett. Most újra itt vagyok, hanyadszorra is?
Igazság szerint a Patyi Panzió és Étterem az ismétlések között akár lejárt lemez is lehetne azzal büszkélkedve, hogy eltöltöttem benne már néhány éjszakát, bejártam a környékét Jánosházától Mesterin, Celldömölkön, Sárváron, Vasváron át Körmendig, imádtam gazdag, tartalmas reggelijeit, vacsoráját. Olyan is volt, hogy elindultam az egyik - még tavaszinak hitt - márciusban a Patyi Panzióba, s pár óra múltán a téliessé, havassá lett márciusból kellett a félútról visszafordulnom. Az akkori megszállásom ment így füstbe, egyszersmind hóba. Megint máskor Őrség felé mentemben álltam meg a Patyiban jeges kávét inni. Igen, csak így: a Patyiban. Kedvesen, családiasan, belterjesen. Mert efféle érzések váltják bennem egymást. Számomra megfelelő, ár-érték arányos barátságos, otthonos, tiszta szobák, fantasztikus á la carte reggelik, amelyek olyannyira finomak és elegek, hogy délután háromig eszembe sem jut enni. A vacsorákat is melegen ajánlom, nemcsak azért mert melegen finomabb, hanem mert ôsszetéveszthetetlenül házias, otthoni ízek kerülnek a Patyiban az asztalra, ami - mint kiderült -, itt nagyon nem véletlen. Patyi Elemér, a Panzió és Étterem tulajdonosa elárulta, remélem, nem titok, hogy a környékbeli, bögötei, jól kipróbált háziasszonyok kezeinek munkájának köszönhetőek az éttermi sokszínű, gazdag, fantasztikusan jóízű fogások. Az Isten áldja és tartsa meg őket minél tovább és jó egészségben. Meg persze a Patyit is. Ha lehet.

2014. október 19., vasárnap

Lovas Zoltán irta (apáinkról, rólunk)

Van az úgy, hogy nem jut eszembe semmi épkézláb, maradandó gondolat, jókívánság, érzés olyasvalakinek, akinek pedig születésnapja van és nagyon szeretném. Erre belebotlom a Facebook-on Lovas Zoli mondataiba, amelyek mint kés a vajba hatnak el tudatomig, onnan szívembe, vagy fordítva. Egyszeriben magamra ismerek, apámékra, nagymamámékra, legvégül magamra, az ő nyűgjeikkel, félelmeikkel, sokszor egy fabatkát sem érő életükkel és most az enyimékkel, bizonytalságaimmal, útkeresésemmel, helyemmel, mely van ugyan, mégsem lelem. És élek, és lélegzek, és dolgozom, és látszólag rend van és minden rendben, közben ott bújkál a félsz meg a félelem, ahogy egyre tűnik a biztonság, a ki- és megismerhetőség, eliminálódnak az eddig elfogadottnak hitt ún. mérföldkő szerű értékek, amelyek tegnapelőtt, tegnap is azok voltak, de ma és holnap messzire tűnnek, talán igazak sem voltak. Kedves Vera, fogadd el tőlem Lovas Zoli fantasztikus, hiteles, egyszersmind elgondolkodtató és minden szavában plasztikus megfogalmazását múltunkról, mánkról, nem igazán optimista jövőnkről.

"A történelem velem és a korosztályommal oly lágy volt, mint Pannónia lankái. Mindig volt idő mindenre. Igazán és talán sohasem volt semmi sem komoly. Vagy végzetes. Lehetett tévelyegni, ingázni a folyón, partok között, tévedni és belátni és megint csak tévedni. S megemészteni, és vasárnaponként rántott hús után szundítani egyet. Ülni valami víz mellett és csak úgy ellenni. 
Apám az ötvenes évek első felében táncot járt a pokol felett. 25 éve halott volt, amikor 2011-ben kezembe kerültek az akkoriban írott önéletrajzai... vagy egy tucatnyiszor... mindig ugyanaz, s mindig kicsit más... a legutolsóban már volt egy mondat, amiben arról írt, hogy a 30-as évek végén ő és barátai, mint szegény paraszti legények egymás közötti beszédjeikben eljutottak az antifasiszta szervezkedés gondolatáig.
Neki és nekik, a szüleinknek nem volt lágy a történelem. Túlélték többnyire. Ki így, ki úgy. Fiatalon élték túl, meg középkorúan. Most nekünk fújnak mind vadabb szelek. Mindinkább korosodva hullik ki szorosra zárt markunkból a világunk. Hazugság lenne azt mondani, hogy ne tartanék mindettől. Nem féltem sohasem. S eztán sem fogok. De megértem mindazokat akik félnek."


Forrás: Lovas Zoltán, újságíró - Facebook

2014. október 18., szombat

Anikó póréhagyma levese sajtos galuskával

Gyanútlanul és örömteli várakozással ültem le Anikó póréhagyma levese elé. Örömömet az magyarázhatta, hogy ritka levesek egyikének tartottam a póréhagyma levest, mely a hús-, csont-, paradicsom-, zöldség- és zöldborsólevesek közé ékelődik be nagy ritkán, szinten úri első fogásként. Pedig póréhagyma, az aztán terem, megterem ott is, ahol nem is akarják, gondolom én, aki a póréhagymát jól megtermett kivitelben csak az óbudai piacon, a tahisi zöldséges polcán látom, de leginkább akkor, amikor Tibrom beállít rögtön kettővel: olyan olcsó és szép volt, nem volt szívem otthagyni, édesem, szögez oda kijelentésével, mire válaszom csak néma fejbiccentés, mosolyra hasonló arckifejezés lehet. A mi póréhagymánk persze általában nem levesben, hanem szendvicsek kísérőjeként végzi.
Anikó póréhagymalevesének azzal az ártatlan gyanútlansággal, mondhatni tökéletes bizalommal álltam hozzá, mint immáron minden egyes ételének, miszerint az csak tökéletes  lehet. Tudom, magas a mérce, ennél - emberi léptékkel - magasabb már aligha lehet, amelyet Anikó egyik ételével a másik után helyez szinte saját maga fölé.
A póréhagymaleves tele volt póréhagymával, majdhogynem megállt benne a kanál - kevéske túlzással -, ám ízét, póréhagyma ízét, gondolom, csak így nyerhette el. A póréhagyma dombocskát befedő levesben még ízletes nagy alakú sajtos galuskák próbáltak meg - a póréhagyma karikákba bele-beleütközve - úszkálni. Ebbéli szándékukban gyanítom, hogy általában veszítettek, mi meg nyertünk a gazdagon megrakott, és az étlapon igen ritkán előforduló póréhagyma levessel. Anikó, mikor lesz legközelebb?

Vizes lábbal a Dunában

Igyekszem minél közelebb menni a Duna-parton a hajóhoz, amely a folyó közepén siklik előttem lassan tova. Örülök, hogy most legalább sikerül jól elkapnom a látványt.
Hirtelen furcsa hűvösséget érzek a lábamon. Lenézek és veszem észre, hogy bokáig állok a vízben. Önkéntelenül is elnevetem magam. Hallottam valamit fél füllel vízről, hajóról, hullámokról, megemelkedett vízszintről, de épp most, épp itt és épp velem... Még ez hiányzott, a megfázásom mellé, kifejezetten hiányzott, hogy Duna-vízzel teli lábbal essek vissza gyógyuló állapotomban.

Sportcipőm, melyet egy barátnőmtől örököltem évekkel ezelőtt már akkor használtan, nagyon nem vízálló, pedig a rárakódott sok éves kosz igazán tömíthetett volna. A belevett dupla zoknik sem bírták a gyűrődést, ill. a vizet. Nem sokat tétováztam, szemléltem a Duna-vízben tocsogó lábaimat. Lekaptam a sportcipőt, egyik zoknit a másik után, felhúzódzkodtam a beton csónaklejáróra, mely töredezett volt, kemény, a naptól legalább meleg és egy jót napoztam, remélve közben, hogy a nap melege átjárja a cipőt, a betétet, a zoknit és nem utolsó sorban engem. Ilyen is az én formám.



2014. október 17., péntek

Hédi-nap Mackónál

Most hiába mondom, hogy Mackó-nap van, amikor igazándiból Hédi és pont október tizenhetedikén. Nekem Mackó ezen a napon ünnepli névnapját, amikor borús volt az ég, a nap ki sem bújt vastag felhőtakarók alól, az eső is esett, szomorú, szomorkás egy idő volt. Amikor felhívtam, hogy szóban is gratuláljak neki, beletrafáltam vevő kísérős, velük való tárgyalásos munkájába. Még szerencse, hogy egyáltalán felvette. Így azt is meghallhatta, hogy hangom a dádhától nem is emlékeztet önmagára, én viszont azt érzékelhettem, hogy mennyi bokros teendője van, ideje rám semmi. Így aztán innen, Ararattal egy égbolt alól kívánok neked minden szépet s jót névnapod alkalmából, Mackóm meg Hédi egyszemélyben.

2014. október 16., csütörtök

Dádhásan

Az megmaradt még a gyerekkorból, az iskolákból, hogy tanulj, fiam, szorgalmasan, akkor ökör leszel, de hagyj magadnak magadra időt meg szórakozásra. Az első, második, X-ik munkahelyről rögzült a bizonyítás vágya, a jó munka igénye. Fontossá vált, hogy szeressem, imádjam, amit csinálok, és akikkel egy kupacban, mert akkor önként és dalolva sanyargatom önmagam. Jelen időben vérrel-verejtékkel születik meg a teljesítmény, nem adnak semmit sem ingyen, de még olcsó pénzért sem. Egy ennyire verseny közegben hajlamos vagyok magam fölé helyezni a munkát, annak elegáns, nem izzadság szagú kivitelezését. Ilyenkor képes vagyok nem törődni az egészségemmel sem. Bemegyek náthásan, ami dádhásnak hangzik minden akaratom és jóindulatom ellenére. Nem érdekelnek a fokok, a rossz közérzet, a gyengülő életerő. Arról sem veszek tudomást, hogy szemem minden übtre könnybe lábad, takonygyárnak érzem magam, annyiszor tüsszögök, folyik az orrom, annyit törlöm. Fejem nem hagyja, hogy ki- és megkerüljem, agyam helyén agyam árnyéka, kicsit megtépázva, meggyúrva, letiporva. Olyan érzés, mintha mindent legalább négyszer kellene meggondolnom, hogy egy épkézláb gondolat, ötlet, megfogalmazás összejöjjön. Bementem dolgozni, mert a cég felettem áll, kis tyúkszaros életemnek. Dolgoztam, mintha mi sem történt volna, dádhásan, tüsszögve, taknya-könnye összefolyó állapotban, vöröslő szemekkel és nem kevésbé pirosló orral, dongó-zsongó agyamról vagy annak helyéről már nem is beszélve. És amikor túl voltam az ebéden, amely könnyedén vitorlázott lefele, mert Anikó alkotta, hát Isteni volt, nem volt benne semmi hiba, akkor az udvaron véletlenül összefutottam egy barátnőmmel még az előző cégtől. Anyám felől érdeklődött, akinek jólétét azzal nyugtázta, hogy ja, akkor nem ő van szaharul, akkor nincs semmi baj. Poénnak szánta, a helyzet szülte önkéntelen viccnek, amelyen normál esetben vele együtt nevetek, most is vele nevettem. De valahol mélyen bent apró tűszúrást éreztem, amely most még csak kicsit fáj.

2014. október 13., hétfő

Anikó paradicsomlevese - másodszor

Tudom, hogy ez lesz nálad a mai menüből az első helyezett - nézett rám sokat sejtetően Anikó -, hiába, Arany fácán. Az Arany fácánnal nem lehet elrontani. Ez az Arany fácán nem a nagymamám kredencén álló aranyozottra festett kerámia figurát jelenti, és azt sem, amely fölszállott a vármegye házára, aki amúgy páva, hanem a mély piros színű Globus konzervet. Anikó szerint, ha az ember az Arany fácán konzervből készíti a paradicsomlevest, akkor annak színe van, hamisítatlan paradicsom íze van, és nagyon, de nagyon finom. Nekem ez az ő, Anikó paradicsomlevese éppen annyira ízlik, mint az anyámé, és ezen senki sincs megsértődve, inkább mindenkí boldog. Van az úgy, hogy egy szakácsnőnek, esetünkben az Anikónak olyan paradicsomlevest sikerül immáron nem először létrehoznia, amelybe persze az Arany fácánon kívül kell egyéb is, s amely gyermek- és felnőtt korom családi ízét hozzák vissza. Ezért aztán egyfelől habzsolnám, mert annyira finom, másfelől visszafogom magam, hogy tartson minél tovább Anikó paradicsomlevesének minden csöppje, fogyasztásának élvezete. Ki törődik közben azzal, hogy a levesben úszkáló betűtésztákból kijön-e nevem vagy Anikóé. Az övé biztosan, s az enyém is valószínűleg, hiszen neveink betűiben sokban egyeznek.

2014. október 12., vasárnap

Neoton Swing kürtőskaláccsal

Így utólag sajnáltam volna, ha nem megyek el a Vajdahunyad váránál a Kürtőskalács Fesztivál keretében tartott Neoton Swingre Csepregi Éva és zenekara előadásában. Pedig nagyon rezgett a léc. Fáradt voltam. Az az ólmos fajta kapott el, amely egy átdolgozott, többnyire szabad levegőn töltött nap után kólintja fejbe az embert úton a lakásába hazafelé. Most menjek vagy ne menjek. Ha nem megyek, otthon leszek, rápihenhetek, viszont nem tudom, miről maradok le. Ha meg elmegyek, akkor sürgősen magamhoz kell térnem, formába kell hoznom magam az elkövetkező egy-két órára. Ilyenkor az is bennem motoszkál rendszerint, hogy az esemény most van és nem máskor, nekem kell igazodnom hozzá, ha egyáltalán.
Egy percét sem bántam meg, hogy Münchausen báróhoz hasonlatosan a hajamnál fogva rángattam ki magamat a fáradság kútjából és voltam ott Éva Neoton Swing címmel beharangozott koncertjén a Vajdahunyad váránál. Végre egy normális koncert és nem pici, nem pár dalos, nem csonka és nem nyúlfarknyi, nem maradt bennem a kielégítetlenség, a még-még-még érzete.
Ismert Neotonos dalok újra hangszerelve, a swing, a jazz köntösébe öltöztetve, s minthogy már örökzöldek, kiállták az idő több évtizedes próbáját, az új stílusban is élnek, újra élednek. Érdeklődéssel és nyitott szívvel, lélekkel hallgattam ezeket az új stílusú ősrégi Neoton-slágereket, örülök, hogy a régi érték nem veszett el, új formában mutatja önmagát. A Don Quiote lassított ritmusát kicsit megmosolyogtam, jóindulatúan, nem rácsodálkozva, már ismertem, de nem tehetek róla, mindig elnevetem magam rajta.
A Neoton-dalok mellett Éva elénekelt egy-egy dalt Szenes Ivántól, a Beatles-től a legnépszerűbbet a Hard day's night-ot, amelyet a swinges szuper lassú ritmus miatt alig lehetett felismerni, a megoldás mégis osztatlan sikert aratott. Ahogy a New York, New York giga sláger is, ami Éva régi vágya volt, hogy énekelhesse. Jakab György korán elment zenész, zeneszerző, együttes beli társára a Régi zongorám című dallal emlékezett. A hivatalos koncert végét a Kell, hogy várj nagy slágerük jelentette.
Éva végig a színpadon, nincs egy percre sem megállás, végig énekli, mozogja, táncolja az órát töretlen lelkesedéssel, örökifjan, ahogy tőle nemcsak megszokhattuk, hanem el is várjuk. Legközelebb is.

Felemás cipőben

Nyomta a jobb lábamat a cipő. Nem elég, hogy a Fesztivál Színházban nem tudja az ember rendesen kinyújtani a lábát a széksorok között, de még a cipő is nyomja. A helyzeten valamit enyhített Verdi zenéje, a színpadkép, amely mozgalmas volt, mindig történt valami, a szereplők hol szólóban, duettben, hármasban, kórusban énekeltek, Verdi igencsak kitett magáért, meg a cipő is, amelyből csak a jobboldali szorított. Gondoltam, leveszem, ki-bebújós könnyen megy. Az operába való indulás előtt megfürödtem, a székszomszédom észre sem vesz egy szabadjára eresztett lábat, meg a sötét is jótékonyan rejt. Macbeth - a felesége unszolására - meggyilkolta a regnáló királyt , megölette potenciális riválisát, aki a trónon lehetséges utódjának az apja, mikor jobb lábam hálásan nyújtózkodott a rendelkezésére álló szabad térben. A záró összecsapáskor, Macbeth halálakor a lábam együttérzőn szenvedett vele együtt újból a cipőben. A szereplők meghajlásakor, a szűnni nem akaró tapsban, mely New Yorkban szólt élőben, a kivetítőn élhettem át ill. magamban, aki képzeletben együtt tapsoltam az ottani közönséggel, vettem észre valami furcsát a jobb cipőmön. Mély barna volt az orra, ahogy a másiké is, csakhogy az orr után a cipő törzsén is folytatódott ez a sötétbarnaság, míg a bal oldalin mustársárga színben pompázott a félpár cipő. Hitetlenkedve meredtem rá a felemás párra, igyekezve közben követni a finálét. Ezt nem hiszem el, ilyen még soha nem esett meg velem, hitetlenkedtem, hogy otthon a sötétben lóhalálában kihalászott felemás cipőben menjek el a Macbeth-et meghallgatni. Sem Verdi zenéje, a történet sem szenvedett semmi csorbát, az operát néző társaim sem, kifelé menet sem tűnt fel a szépséghiba a lábamon, a felemás cipő törzseit jótékonyan takarta a hosszú nadrág szára. Én viszont annál jobbat szórakoztam magamon, de annyira, hogy alig bírtam elfojtani hatalmas hahotázásomat. Hogy utoljára-e, nem tudom.

2014. október 10., péntek

Éva pici koncertje

Neoton koncert lett hirdetve az itthoni Oktoberfestre, Éva lett belőle. A Neoton biztosan nagyobb látvány, hangosabb megjelenés, semmi megállás, slágerek dömpingje. Kicsit elcsodálkoztam, de csak magamban, hogy Éva egymagában egyedül is mennyire magával ragadta a közönségét. A dalokon kívül ezt figyeltem, meg a lelkesedést, amellyel rajongói, abban a pillanatban jelenlévő hallgatói fogadták. Tehettek erről a dalok, a Holnap hajnalig, a Nyár van, a Kétszázhúsz fölött, a Don Quiote, mind-mind örökzöld Neoton-dalok, amelyek így egyes egyedül előadva is nagyon átjöttek zenében, szövegben egyaránt. És egyértelműen ott volt Éva személyisége, kisugárzása, amelynek az idő csak jót tett, rátett, érlelte, megérlelte, akár csak a jó bort. Énekelt, beszélt, nem sokat, magát konferálta föl, miért éppen a soron következő dal jön, majd összefűzte a dalok címeit összefüggő történetbe, aprócska Mamma mia-szerűbe hasonlatosan az Abba-hoz, amelynek elismerését, vállalását a Fernando előadásával emelt ki. Nem volt hosszú az egész, talán egy félóra, röpke megjelenés sörök előtt, között, félúton Éva pici, aprócska koncertje.

Oktoberfest itthon

Ha már az ember nem jut el Münchenig az Oktoberfestre, a német giga sörünnepre, akkor a Hősök tere és a Vajdahunyad vára közötti Műjégpálya területén az Oktoberfesten itthon kóstolhat bele a hazai kézműves és  külföldi sörökbe, ételek gazdag választékába és a sörös feelingbe. Mert feeling, érzés, utánérzet az nagyon van, ha meg mégse, az ember majd kreál magának. A sör ebben is kiváló partner.
Néhány kisebb-nagyobb sörsátor, belül hosszú faasztalok, fapadok sorokban, színpad a zenészeknek, bejárat VIP-eknek egy helyen, a plebsnek máshol. Szabad téren középen sátor és színpad nélkül ugyanaz: asztal és pad végeláthatatlan sorokban, oszlopokban. A rengeteg magát kínáló helyhez képest pénteken hat órakor elég kevesen vagyunk. Nem számoltam a hézagos tömeget, de gond nélkül láttam át a lézengők, andalgók között a szabad tér mindkét hosszanti oldalán a büfék, talponállók, kajáldák hosszú sorára. Ivásról, most és itt mindenekfelett sörivásról meg pukkadásig való evésről lehetett szó. Iszogathatta az ember az egyes tájegységek, városok, mint Sümeg, Zsombó, Szeged, Fót, és a többi kézműves söreit.
Aláfestésül jó kis zene, sramli, egyéb német pattogó, táncra pezsdítő zene szólt. Táncolt is a nagyérdemű, pattogott a láb, karok magasba lendültek, ha meg nem, akkor a lány vagy az asszony derekát fogták,  hogy erőteljesen vezetgessék a partnert a fülbemászó zene ritmusára. Nem mondom, megfordult a fejemben, amikor az asztalon magukat riszáló táncolókat láttam, hogy ezen felül még a padokon egymást derékon átkulcsoló közönség hiányzik, hogy ide-oda dülöngéljen a zenére és danolásszon. Erre valamiért kivert a veríték és a mulató nagyérdemű láttán formálódott mosolyom egyszeriben tűnt tova.

2014. október 5., vasárnap

Egyszer volt...

Volt ez az estébe hajló délután a Miklósnál. A délutánt Van fantasztikus konyhájából az asztalra kikerült ételek jellemezték, míg az estét egy nappaliban szándékoltan megteremtett sötét, székekkel kiegészített ülőgarnitúra, szemben fehér vetítővászon, mellyel átellenben egy mostanságra ritkaság számba ment ketyere, egy diavetítő. A diák először Angliába röpítettek vissza háttérben Beatles dalaival. Hamisítatlan angol vidéki táj vad, harapni való mélyzöld tengernyi fűvel, lépten-nyomon kicsiny tavakkal, vörös téglaházakkal, kúriákkal, hotelekkel. A vidéki hotelekben a vendéget udvariasan és észrevétlenül faggatják ki, mit is szeret, mi a kedvence, minek örülne reggelire, vacsorára. Személyre szólóan elkészítik az ételt helyi alapanyagokból, technológiával, mire kész, a vendéget asztalhoz szólítják. Hagyomány, tradíció mindez, mint az angol fűnek az angol tájban az angol esős éghajlat alatt való folytonfolyvást növése. Meg a fűnek a kertekben, a kastélyok, egyéb épületek körül évszázadok óta való kitartó nyírása, amitől a fű olyan ellenállhatatlan, olyan példamutató, követendő és irigylésre méltó. Váltott a diavetítő és portugál zenére Portugáliába, vietnámi zenére Vietnámba, azután Keith Jarett zongorajátékára a messzi Észak-Németországba Emdenbe, végül Belgium néhány gyöngyszemébe röpített vissza. Miklós tanácsára ki-ki odaképzelhette magát az egyes tájba, diakockába, gyönyörködhetett a virágok színeiben, a természet random formáiban, rajzolatában, tovább gondolhatta a diákon szereplő személyek sorsát, mi lett velük, a szem, az agy, a fantázia játéka volt ez a késő esti órán, egyfajta megmártózás a múltnak egy időszakában. Furcsa volt, kicsit idegen, azután kellemes és bizsergető, olyan érzés, amilyennel az ember csak nagyon ritkán találkozik, s ha már egyszer megérezte, ráérzett, nehezen, talán sohasem felejti el.

Sándor Erzsi: A kölcsönkutya

- Semmiség az egész. Ti csak nyaraljatok egész nyugodtan. Hiszen ismerjük, békés, kedves jószág, jóban vannak a Mienkkel. Nektek is jobb, mintha beadnátok panzióba ahol a kutya sem ismeri. Nem jelent külön munkát. A Mienket is le kell vinni sétálni, neki is kell enni adni. Hozzátok át a tálkáját és a takaróját, mégis érezze az otthon melegét.
A póráznál valamivel hosszabb az a lajstrom, amelyet használati utasításként kaptunk. A loncsosra vedlett takaróval együtt, amely az otthon melegét volt hivatva közvetíteni. Azt azonnal eldugtuk a mosogatószekrénybe, még így is félő volt, hogy önsúlyánál fogva kidől onnan. A lajstrom tartalmazta az étkezési, alvási, ébrenléti szokásokat. Gondoltuk: nálunk a gyerekből sincs nagy cécó kanyarintva, a lajstromot olvasgassa a Kutya, mi meg csinálunk amit szoktunk.
A Kutya, olvasás helyett, önfeledt farkcsóválással rohant keresztül a lakáson, vad buzgalommal iparkodott azonnal hadra fogni a Mienket, aki lévén rég túl a klimaxon, a díványon hanyatt fekve fogadta az érdeklődést. Miután nem adta jelét a padlón való egyesülésnek, a Kutya fölugrott a díványra. A Mienk szerint azon a helyen mindazideig csak egyetlen állat élt, így hanyatt fektéből azonnal a Kutya torkának ugrott. A Kutya habozás nélkül pisilt a dívány közepére. - Malőr! - mondtuk megértőn. - Idegen hely, még ha ismerős is. Hja, a Kutya, minden kutya, szuperszenzibilis, tudja: ez nem csak egy formális látogatás.-
Hoztuk a vödröt, mosószert. A beavatkozás következtében a száradó folt csak éppen annyival lett világosabb, hogy a környékét is, majd annak környékét is, végül az egész díványt végig kellett tisztítani. A nedvszívó-porszívó minden kutya réme, hangjára mind a ketten fejvesztve iszkoltak a gyerek ágya alá. Ott akadhattak a kis-plüssre, amit ilyen esetekben a Mienk, rendszerint miszlikre tépdes. Mint kiderült a Kutya is. Annak eldöntése, hogy mégis kinek a vadászati eseménynaptárát gazdagítsa a meglelt kis-plüss, - a gyerekágy alatt zajlott le. Barátunk, az Ikea által összepuzzle-zott gyermekbútor, a nem rendeltetésszerű használat következtében, kártyavárként omlott a két kutyára. Ők, szájukban egy-egy fél-kis-plüssel rohantak a mosószertől iszamos heverőre, eloszlatva rajta a gyerekágy alól áthozott porcicákat.
- Malőr - nyugtattuk egymást. - Idegen a hely, különben is lehet, hogy éhes.
A lajstrom arra azért jó volt, hogy felfogjuk, bizonyos nedves tápok bizonyos szárazakkal együtt nem működnek. A Mienk kapja amit szokott, a gyerek meg lerohan a bizonyos száraz tápért. Mert ha azt keverjük a bármilyen nedvesbe, akkor nem tűnik föl a különbség. Gyerek megy, táp jön. A konyha két végében terítünk nekik. Elvégre értünk mi a kutyákhoz, a kajálás szent.
A Kutya saját tányérjába kapta a szigorú előírások szerinti mixet, legalább öt méterre a Mienktől. Abban a pillanatban amint földet ért a tányérja, rávetette magát a Mienkre. Lábon harapta, majd erős felindulásból felzabálta az egész proletár vacsorát, amit a Mienknek tálaltunk. Dolga végeztével visszarohant a saját, otthonról hozott tányérkájához, és ráérősen belapátolta a mixet. A Mienk gonderhelten üldögélt a gáztűzhely alatt, majd hirtelen ötlettől vezérelve kijött és telehányta a konyhát. 
- Malőr - nyugtattuk egymást. - Felizgatta magát, majd a sétán megnyugszik.
Női kutyát, mégha túl is van a klimaxon, könnyű sétáltatni. Egy tócsa itt, egy rakás ott, mehetünk haza. Esőben, sárban kitűnő tulajdonság.
A kapuban a két kutya egyszerre indult el ellenkező irányba. Kis huzakodás után a Mienk végre lerakta a fenekét és végelláthatatlan csurgatásba fogott. A Kutya izgatottan szimmantott a levegőbe, majd le, és keresni kezdte a szag forrását. Megtalálta. Ahogy kell, felemelte a lábát és könyörtelenül oldalbapisilte a Mienket. Majd a másik oldalról is. Elvégre a tócsát körbe kell jelölni. A Mienk, megszégyenülten ott maradt a kapuban, míg a Kutyával körbejártunk minden fát, lámpaoszlopot, kukásedényt, nylonzacskót, kresztáblát, mígnem az utolsó cseppet is kifacsarta magából. A Mienk enyhe ammóniák szagot árasztva, került a fürdőkádba, a Kutya pedig egyből fölugrott a díványra, de annak ez már igazán meg sem kottyant.
Az előzményekhez képest az első éjszaka nyugodtan telt. A Kutya azonnal elfoglalta a lábunknál a Mienk párnáját, és ahányszor az föl akart mászni, lekergette. Azt hiszem akkor kezdhettem üvölteni, hogy menhelyre viszem vagy inkább sajátkezűleg csinálok virslit belőle, és úgy, párosra főzve nyújtom át két hét múlva, a mélyhűtőből. Ez hatott. A Kutya undorral elfordult, a Mienk végre fölmászhatott. Ők elhelyezkedtek, mi kevésbé. Később még a gyerek is megjelent, mert rosszat álmodott. Valami olyasmit, hogy a Mienk nem jöhetett haza, mert már itt lakott. Megnyugtattuk. Aztán magunkat is. Tizennégynapból már csak tizenhármat kell kibírni. Akkor elutazunk és kölcsönadjuk nekik a Mienket. Hiszen ismerik: békés, kedves jószág.

2014. október 4., szombat

Van jól van

Mindenesetre nagyon jól lehet Van, ha egyedül akkora vacsorát tálalt fel nekünk, hányunknak is, tízenegyünknek. Kellett hozzá jócskán fizikum, idő, alapanyag meg képzelőerő. Az a fantázia, amely szerinte még akkor sem volt nála kéznél, amikor a hagyma pirult az olajon. És akkor sem volt elérhető távolságban, mondjuk a fejében egy halvány gondolat, ötlet formájában, amikor a marhahús is rákerült a hagymára. Most mi legyen belőle, mit csináljak a hagymásan puhuló marhából, zakatolt a fejében a kérdés, no azért annyira nem, hogy fejfájást okozott volna neki. Megakadt a szeme az egyik fűszeres dobozon a polcon, s azonnal döntött, Saté lesz belőle és pont. Saté az valamilyen franciásan csengő fűszer és olyan előkelően, ami Van törékeny alakjára, mozgására, gondolkodására, az ételekkel kapcsolatos világára jellemző volt. Az omlós marhahús kockákat barnás mártás vett körül, amelyből a narancssárga üdeségével villantak elő a sárgarépa karikák. A Saté marhahúsos ételt olasz rövid pirított maccheroni tészta körítette, választhatóan koreai saláta kísérhette, amelyben nyers uborka és retek extravagáns párosa erős dresszingkeverékkel nyakon öntve szerepelt.
Pesto csirke kigondolása Vannak nem okozhatott gondot, hiszen Van akár jól van, akár nincs, a csirkemellel boszorkányosan bír bánni. Éppen mint most. Leteríti a csirkemell szeleteket és rátesz valamit, éppen mit. Most paradicsomkarikákat, melyeket ráadásként reszelt sajttal szór bőven meg. Összesüti ezeket a csirkemellcsomagocskákat, amelyek szaftosra, vegyes ízvilágúra sikerednek. Ha mindez önmagában az élvezethez nem lett volna elég, akkor ott volt mellé egy kis rukkola saláta vagy felezett kelbimbó fejecskék. Most jó volna beilleszteni néhány fényképet a fantasztikusan életszerű és ínycsiklandozó leírásom illusztrálásaként, de ebben mindig is gyenge voltam, ill. ami késik, nem múlik, vagy örökre lemarad.
Van igenis jól van, amire az édességként feltálalt kínálat is bizonyítékul szolgált. Aki azt gondolta volna, hogy a Saté marha a Pesto csirkével karöltve, ilyen-olyan salátákkal megspékelve Vanból a maradék erőt is elszívta volna, az masszívan téved. Ebben a törékeny, icinyke-picinyke asszonyban kelt tészták garmadája bújt meg. Csiga meg tekercs, és gesztenyével, meggyel töltött kiflicske, vagy mi a szösz, egyik sem szösz, hanem pontosan olyan kelt tészta, mint amilyennek a fényképek ábrázolják ezeket az édességeket a szakácskönyveket, a háziasszonyok büszkeségeit vagy éppenséggel mumusait, aszerint hogy kinek sikerül, kinek meg csak az árnyéka.
Van köszöni jól van. Az igazság az, hogy szombat óta én is.

Anikó meggylevese

Igazán nem nagy durranás egy meggyleves, hiszen mi más is kellene bele, mint meggy meg leves, ripsz-ropsz kész is az egész. Anikó meggylevesébe ezúttal konzerv őszibarackbefőtt keveredett. Értetlenkedtek is a meggyek, kik ezek az idegenek, sem nem pirosak, sem nem bordók, még gömbölyűnek sem mondhatóak, csöppet sem hasonlítanak ránk. Barackkockák vagyunk, jól megvoltunk konzervmagányunkban, tudtuk, éreztük bádog határainkat, hozzászoktunk a sötétséghez, ám egyszer csak kiborítottak, félformánkat veszítettük, összementünk a darabolásban, s most itt úszkálunk veletek ebben a rózsaszínes, bordós lében, hát nem mondom, ízlés dolga. Talán azért kellettünk, hogy tompítsunk valamit rajtatok, színeteken, karakteres meggyes, savanykás ízeteken. A meggyszemek egy jót nevettek ezen, tudván tudva, hogy magukból ugyan szemernyit sem veszítettek a betolakodókkal, igaz, nem is nyertek. Anikó biztos tudja, mit miért csinál, gondolták a meggyszemek, ahogy azt is, hogy miért tejszínes vagy valamilyen más habarással rántotta össze a leves állagát, melynek következtében körülöttük minden enyhén pudingos, krémes lett. Miközben kanalaztam a meggyszemeket, a barackkockákat, melyek félkrémes, félpudingos levesben csücsültek a kanalamon, vagy úszkáltak a tányéromban, azon méláztam, hogy a valódi nagy szakácsok abban tűnnek ki igazán, hogy az egyszerűnek látszó ételeket is kellő alázattal kezelik és képesek belőlük gyémántot, ha nem is csiszolni, de a konyhában legalábbis keverni, kutyulni, összehozni, kikerekíteni, asztalra varázsolni, és mely gyémánt ezúttal Anikó meggylevesének képében különlegesen finom, emlékezetes lett. Olyannyira, hogy az őt követő Anikó mézes-mustáros fantasztikus csirkecombja helyett inkább Anikó meggylevesnek állítottam most az Ararat messzi csúcsai alatt emléket.