Anikó palóclevese

Azt hittem, hogy majd hagyma szeletkék és rezgő szalonnadarabok úszkálnak a tetején. Biztos van ilyen leves is, de az nem Anikó palóclevese. Anikó palóclevesében épphogy halott német katona nem volt, amely talán nem emelte volna a leves fényét, hanem inkább felkavarta volna, amikor csurom leveses egyenruhás karjával kinyúl és el kezd fojtogatni, miszerint nem akadt jobb dolgom, mint Anikó palóclevesét enni, ami laktat is, hizlal is. A katonán kívül viszont minden volt benne mi szem-szájnak ingere. Bőséggel krumpli, sárga- és fehérrépa, mely legutóbbit egyik nagybecsű volt kollégám kihalászta, mindegy miért. Nekem semmi bajom nem támadt sem a fehérrépával, sem a kollégámmal. Zöldbab és főtt húsi zárta a gazdag levestartalmat. 
Anikó palóclevese világos narancssárga volt, melynek narancssárgaságát a pirospaprikának, a világosabb árnyalatát pedig vélhetően a tejfölös habarásnak köszönhette.
Semmi vita nem volt abban, hogy Anikó palóclevese elhúzott Anikó rizskochja előtt, nemcsak azért mert az első fogás volt, hanem mert nekem jobban ízlett dacára annak, hogy hatalmas rizskoch drukker és kivitelező vagyok magam is, havonta egyszer biztosan sütök egyet.
Gyanítom, hogy Anikó palóclevese a téli időszak egyik slágere lehet, amikor hideg van, márpedig tud olyan hideg lenni, hogy az embert átjárja az Isten hidege, és ilyenkor bizony jólesik egy nagy adag bőségesen, minden jóval és finommal megrakott palócleves, Anikó palóclevese, amely után – megengedem - jöhet Anikó rizskochja.
Talán az egyik legnagyobb dicséret Anikó palóclevesével kapcsolatosan az az önkéntelenül kibukott megjegyzés, amit Klári ebédelő partnerem tett a mai ebédnél:
- Hű, de finom volt.
- Micsoda?
- Hát a palócleves tegnap. 
És mondja valaki, hogy tünékeny az ételek és készítőik dicsősége.