2014. december 16., kedd

Furulyás G. Katalin: Jégvilág 1.

Az egész olyan, mint egy igazi és vérbő krimi. Pedig nem folyik embervér, nincsen halottja a történéseknek emberi vonatkozásban. Mégis a történet mesélésében ott van a mindjárt megtörténik, a mindjárt bekövetkezik, a tragédia, a váratlan fordulat, a mindjárt, a majd meglátom, hogy mi lesz, győzzem csak tűkön ülve kivárni. Furulyás G. Katalinnak sikerül az események aprólékos elmesélésével, benső érzéseinek az olvasóval való megosztásával, a gondolataiba - mint társának - belevonásával magához láncolni, amelynek során ott termek a történet leírásakor mellette, érezni, várni vélem az elkerülhetetlent, melyben hiába minden erőfeszítésem a kocsim biztonságba helyezését, a családom, a velünk élő állatok ellátását illetően, az ablakokon túli, kinti katasztrófát, külső családtagjainkat, ismerős fáinkat, barátainkat megmenteni lehetetlen vállalkozás, hamvában holt elképzelés. Hajlonganak, törnek, recsegnek, dőlnek a fák a ráfagyott jégsúlyok alatt, mindegyre jégtűvel szurkálva szívünket.

"Izgek-mozgok a késői értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról, akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra, vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.
            Az első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges, kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot, ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás rongyszőnyeg is, ezt az ember járószőnyegként használja, néha trepniként,  nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra kerültem. 
            Most csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az esetet a Kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj, hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.
            Nézi az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.
            Ekkor beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani. Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető viszonylag vékony borzadályok.
            Mindezek keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret, plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi a gyűjtést.
            Ott ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik, nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.
Villognak, vészvillogóval, egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán, mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág, gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor, villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond, begurulok a ház elé.
            Valami szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték, egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba, ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója. Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.
            Pár hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon, hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben. Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett ennyire meg?
            Lehajolok, az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra, mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt. Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyüszít. Számolgatom, melyik kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék, segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi, csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.
            Lassan mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden, enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik, nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe, vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes, tiszta vizeket.  
            Lemerül a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.
            Lefekszem, vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg."

Forrrás: Varázshegy, 2014. december 6., Furulyás G. Katalin blogja
            

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése