Tegnap hajnalban, mire beértem dolgozni, még nem tudtam, hogy aznap Mischi már nem lesz. Bevallom, hogy fejemben nem körülötte forogtak gondolataim, leginkább a benti teendőim nyomasztottak, hogyan is férek be velük a napba, s ha már máson kellene törnöm a fejemet, ahhoz kéznél lenne az anyám és Eszter.
Edit, másként Mischi, előző kórházi tartózkodása kapcsán volt sűrűn az eszemben. Terveztem felhívni, szándékomban volt meglátogatni. Akkortájt sikerült is egyszer beszélnem vele, a személyes találkozóra azonban már sohasem kerül sor.
Mischi hogy elment, talán egy pillanat történése lehetett, egy váratlan összecsuklása szervnek, szervezetnek, amelyből sajnos nem kerülhetett ki élve.
Eszembe jut néhány közös nyaralásunk Túrkevén, koncertlátogatásaink. Egy barátnőm barátnőjeként került a baráti társaságba, s minthogy nyitottak voltunk egymásra és másra, könnyen talajt fogott körünkben. Jókat hülyültünk együtt. Sokat viccelődtünk, humorizáltunk, nevettünk. Olyan szabadok, lazák voltak a viszonyok, belefért ebbe közös fürdés a Termálban, együtt reggeli, vacsora a szálláson -, összedobtuk a közösbe, amink volt -, éttermekben ebédeléseink. A várost, a vidéket is együtt fedeztük fel, akad jócskán emlék, melyből évről évre, találkozásról találkozásra lehetett volna még több, ha a végzetesnek tűnő betegség rá nem talál.
Mischi, hogy nincs, ez olyan végleges, lezárt, behatárolt, agyam berzenkedik ellene, lelkem háborog, szívem jajdul bele. Mert Mischi megvan, arca, alakja előttem van, talán még a hangja is előjön azzal a jellegzetesen elnyújtott hanghordozással. Magam előtt látom mosolyát, helyenként csipkelődő mosolyát, fülembe cseng nevetése. Hogy meddig még, nem tudom. Az olyan emberek, mint Mischi, nem mennek el azonnal, talán sohasem, úgy felejthetetlenek, ahogy vannak.
M.E.(61) emlékére
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése