Ljuda szerint Harkov

Most mit mondjak? Beszélünk egymással, ritkán, de beszélünk. A technikának köszönhetően látjuk egymást. Elérhető közelségbe kerül a másik ezerháromszáz kilométerről. Hallom, látom, mintha csak szemben ülne velem. Ma is nemrég. Nézem a képernyőt: Ljuda, az én Ljudám az ott, mindjárt negyven éve, hogy ismerem, barátnők vagyunk.
Arcáról szemembe tűnnek ráncai, pillantásomat elgyötört szeme fogadja. Pannulja, szól hozzám tőle kapott becenevemen, egymáshoz öregedtünk, és most nincs olyan sok minden, aminek örülhetnénk. Épp egy éve, hogy a Krímet elvették. Egy éve állunk harcban az agresszorral, a fasiszta Putyinnal. Kelet-Ukrajna elesik. Ott élnek, már megbocsáss, a szellemileg legalacsonyabb szintű népek, mégis hazám része. Putyin, nem is tudom már, minek nevezzem, egyszerűen nem bírja elviselni, hogy Ukrajna a közös Európához tartozzon. Nem enged bennünket elszakadni, végső célja a nagy Szovjetunió visszacsinálása. Ne tudd meg, hogy a többi népek, a moldávok, a baltiak, a déliek mennyire rettegnek ettől.
Ki gondolta volna akár tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor Harkovban nálad jártam, vagy pár éve, amikor Szentendrén, később nálunk, meg Hévízen találkoztunk, hogy Ukrajnában háború lesz, kérdezem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Mára semmi sem ugyanolyan. Ljuda szerint Harkov sem, bár a várost a harcok még nem érték el, de a városban az elszórt összetűzésekben négyen már meghaltak. Ahogy mondtam, semmi és senki sem ugyanolyan. Öcsém és családja Moszkvában, egyáltalán a moszkvaiak 85%-a helyesli Putyin politikáját. Félnek a közvetlen szomszédságukban Európát tudni. A propaganda Európa-ellenességet harsog. Az ellenzéket ellehetetlenítik. Hallottad, hogy egy híres ellenzékit a minap meggyilkoltak. És ezt a Putyint fogadta a ti Orbánotok. A szlovákok, a csehek, a lengyelek, senki sem áll szóba vele, a magyarok igen. Tudom, hogy nincs ehhez semmi közöd, nem tehetsz róla, mégis fáj, magyar barátnőm vagy negyven éve.
Idén nem találkozunk néz rám merőn, majd sajnálattal a szemében. Minden pénz kell. Az élethez kell. A túléléshez. Az árak iszonyúan fölmentek, sokkal kevesebbre futja, minden nehezebb. Nem könnyű az életünk. Most meg Ljosa és Andrjusa is beteg, kész kórház a lakásunk, képzelheted.
Kérdezi, hogy vagyunk. Anyámról tud, tudja, hogy "öt perccel" van a halála előtt. Az otthoni kórházat én is ismerem. Tudom, mondja, látlak, hallom a hangodon. Neked sem könnyű, Pannulja, teszi hozzá egy kesernyés fél mosollyal a szája szögletében. Ne tűnj el hónapokra, kérem. Tudom, nem is akarom, de a fáradság, ez az iszonyú esti fáradság, meg a reménytelenség és a kiúttalanság érzete, és a fiúk sem mindig segítenek a műszaki kapcsolat felélesztésében.
Nézem régebbi fényképeinket. Egy teljesen más világban készültek, mint amilyenben Ljuda most Harkovban él.

Bruck András: New Yorkba zárva - először

Átcsúszom márciusba a könyv olvasásával. Hallottam a könyvről, megtudtam, hogy seholsem kapható. A könyvesboltokban feladtam már a keresést, az antikváriumokból pedig rögtön kifordulok a törvényszerű elutasító válaszra, nincs, nálunk sosem volt. Felírjuk? Fel sem iratkozom, hogy kósza példányt keressenek.
Klárival együtt ebédelünk. Anikó konyhájáért egyformán lelkesedünk. A könyvekért is. Ő eljutott már oda, hogy könyvtárba jár, a keresett könyvet onnan veszi ki, s ott lel kifogyhatatlan olvasmányélményekre. Én még a saját könyvtáramat bújom, könyveimmel bíbelődöm. Ettől csak valamilyen külső impulzus térít el. Például ha valaki kezembe ad valamit, hogy feltétlenül olvassam el, tudnom kell róla.
Egyik ebédelésünk alkalmával meséltem Klárinak Bruck András könyvéről. Arról már régen letettem, hogy megvehessem, bár megtalálnám valahol, hogy elolvashassam. Most már tudom, hogy halló fülekre leltem. Meghallotta amit mondtam, felvette saját könyves érdeklődései mellé az enyémet is, s amikor hónapok eltelte után a polcon találta a könyvet, nem habozott, kivette, s az első adandó alkalommal a kezembe nyomta. Ennek éppen egy hete. Februárban kezdtem el olvasni a könyvet, de lehet, hogy beleérek a márciusba a könyv végével.

Ízek palotája

Nincs miért elérzékenyülni, sajnálkozni, azon törni fejünket, lehetett volna-e másmilyen a vége. Lehet átérezni, mi az emberben zajlik, lehet beleképzelni magunkat a helyébe. Úgyis nézhetjük, mintha önmagunkat látnánk benne, aki a saját métier-ben, szakmájában, területén teljesít nagyfokú elhivatottsággal. A tökélyre törekedve. Nem tud ugyanis másképpen létezni, erre lett szocializálva, tőle ez telik, ezt tanították meg neki évek, helyek, tapasztalat és a tudás, hogy egyedül így érdemes. A többiek meg – kevés kivétellel – igyekeznek az útját állni, gáncsoskodni, megnehezíteni a dolgát féltékenységtől, irigységtől, rosszindulattól vezérelve.
Nekem ez jött le a tüneményes francia filmből, amelyben amúgy gyönyörű helyek, ételek, kitűnő színészek – a szakácsnő telitalálat -, az észrevétlenül is jó zene adják meg a történet savát-borsát melegen, forrón, hidegen.    

Anikó magyaregregyi csirkelevese

Bevallom, fogalmam sem volt Anikó magyaregregyi csirkeleveséig, hogy Magyaregregy egyáltalán a világon van, eszik-e vagy isszák, nem úgy, mint a róla elnevezett csirkeleves, amely a héten Anikó konyhájában megszületett, asztalokra, tányérokba került, tányérokról a levét sűrűjével együtt ette a nagyérdemű, a végén a maradék kortyokat pedig már itta, kiitta, az utolsó utáni csöppjéig is eltüntette.
Megnéztem a térképen, Magyaregregy Komlótól északra, a Kelet-Mecsek lankái között terül el. Ezt csak elképzelni tudom a tájból, melyet a térkép zöldes színezete sugall, meg a vára, mely a Máré-vár kedves, kicsit bolondos nevet viseli, merthogy arrafelé életemben még nem jártam. Az ember, tegyük föl, átmegy Magyaregregyen, leteszi az autót, vonatot, buszt az utolsó adandó alkalommal a faluban vagy községben, ez a rangja-e, nem tudom, nyakába veszi bakancsos lábát és felkaptat a Máré-várhoz. Kicsit lihegve fölér, körbenéz. Ellát Szászvárig, a Zengőre, azon túl - vagy igen vagy nem - Pécsváradra, de Komlót és Mecsekpölöskét (jó, hogy nem -poloskát) minden bizonnyal sejti a távoli dombokon. Magyaregregy a Máré-várból olyan gazdagnak, tartalmasnak, ámulatba ejtőnek tűnhet az odavetődő látogató szemének, mint Anikó magyaregregyi csirkelevese a kis étterembe betérőnek. Telisde tele házakkal, sűrűn rakva csirkehússal, megtüzdelve fákkal, bokrokkal, megrakva zöldséggel, borsóval, szabdalva utakkal, földutakkal, kivételesen megbolondítva gombával.
Talán nem véletlenül, Anikónak és változatos ételeinek köszönhetően jutott mindez eszembe Anikó fantasztikus magyaregregyi csirkeleveséről. Aki nem hiszi, járjon a Máré-várból szétnézve és Magyaregregyen utána.

Zsebes karajtól citromos piskótáig

Egyre inkább azt gondolom, hogy a baráti együttléteknek értelme az újra találkozás, a kihagyott időnek valamiféle utolérése egymással váltott pár mondattal, élménnyel, emlékkel, a késő estébe, majdhogynem éjszakába nyúló beszélgetésekkel, és keretbe foglalva, mintegy megágyazva hangoknak, mosolyoknak, tekinteteknek, végső soron gyomroknak ételekkel - ismerősökkel, ismeretlenekkel -, ezen az estén a zsebes karajtól egészen a citromos babapiskótáig.
Mert ez történt e legutóbbi összejövetelen baráti körben, ahol előbb volt a beszélgetés, a kivel mi van, mi történt az eltelt külön időben, s csak azután a kóstolása, élvezete az ételeknek, amelyek úgy borították be a nagy asztalt, hogy közben egy kisebb asztalra csurogtak át, hogy a teljes kínálat egyszerre legyen kéznél. Sok volt, kitűnő volt, bármerre nyúltál is, bármiből vettél is. Miközben a zsebes karaj után, mely önmagában volt laktató bacon-es burkában kolbásszal töltve, a kétféle - mustáros és külön uborkás mártásos csirke következett épphogy porciókban, hogy jusson még a kívánalmon kívül még hely a bacon-be csavart sonkával töltött ötcentis hús-zeppelineknek, rizs, krumplipüré, tészta - hol, mikor, mire volt szükség kíséret mellett, kétféle vegyes salátáról meg nem feledkezve. Az ételek jóféle borokkal, üdítőkkel csúsztak bennünk észrevétlenül lefelé, asztaltársaim, s magam mondanivalóival körítve. Ha vetted a kis fáradságot, akkor finom helyváltoztatásokkal mindenkivel beszélhettél külön-külön pár percet kezedben a citromos, nem is tudom, hogy pudingos vagy krémes babapiskótás egyveleggel, vagy nutella-kakaós szelettel, fánkocskákkal baracklekvárba mártogatósan, diós sütivel, vagy feketerdei tortával, mely most rafináltan bújt meg tésztája fehérsége, utolérhetetetlen könnyűsége mögött.
Egy-egy ilyen találkozás kicsiben és nagyban a viszontlátás öröme, pillanatnyi megmártozás a másik és a magunk életében nem a Bostoni Szimfónikusok által kísérve, hanem a vendéglátók isteni ételeivel, baráti hangokkal, nevetéssel.

Meleg kézzel adni

Autóztunk a késő délutánban. Beszélgettünk mindenféléről. Családról, gyerekekről, milyen lesz az idő, ki mit fog csinálni a hétvégén. Észrevétlenül repülnek ilyenkor a külső táj mellett a percek, a háttérzene sem hiányzik. Szóba kerül anyám, aki mostanság úgy adja szét értékeit, mint aki már végrendelkezik. Váratlanul megszólal útitársam: anyósom szokta mondani, hogy meleg kézzel kell adni. Soha nem hallottam a mondást, mégis azonnal megértem. Addig kell adni, kicsit ezt, picit azt, szeretetet, odafigyelést, barátságosságot, mosolyt, amíg él az ember. Utána meg már minek.

Anikó zöldbab levese után fokhagymás sertésszelete

Nem tehetek róla és nem állok egyedül véleményemmel, de ez a mai menü Anikó zöldbablevesével és fokhagymás sertésszeletével, sült hagymával, tepsis krumplival, káposztasalátával nemcsak hogy bármelyik előkelő étterem étlapján kaphatott volna helyet, hanem minden további nélkül állta volna meg helyét az éttermi asztalokon, ha valaki magának ebédre megrendelte volna, hogy az elfogyasztását követően kellemesen tölthessen be feneketlen űrt vendéggyomrokban. A zöldbableves bőségesen tartalmazott a névadó zöldségen kívül sárga- és fehérrépát, csipketésztát. Kis éhség mellett akár ezzel a gazdag levessel is jól lehetett volna lakni. Ezek után már hab volt a tortán, jobban mondva a levesen a második fogás.
Anikó fokhagymás szaftos sertésszelete valóssággal elveszett a piramis alakban ráhelyezett sült hagymaszálak alatt, melyek úgy voltak ropogósak, hogy egyetlen porcikájukban sem voltak megégve. Élvezet volt önmagában is külön enni a hagymaszeleteket, de a barna szaftos húsival egyenesen elbolondította az embert ez az ötletes összeállítás, ízkombináció. A tepsis krumpli nagyra nyílt szemekre emlékeztető alakzatokban nemcsak méltó társa volt a hagymás, szaftos húsnak, Anikó fokhagymás sertésszeletének, hanem számomra a függetlenségét is bizonyította finomságában a tányéron a zsúfoltságban osztozók mellett. Rácsodálkoztam, jé, tepsis krumpli, az Anikóé, aki rendszeresen kölcsönzi őt kísérőül főétkei mellé. Tudtam róla, eddig is konstatáltam létezését, de igazán felfedezni csak most sikerült. Kicsit későn érő típusként csak kullogok Anikó ételei nyomában, lankadatlan lelkesedéssel.

Netrebko esete a Kékszakállúval

Mikor véget ért Csajkovszij egyfelvonásos operája, a Jolanta, a címszereplő Anna Netrebko azt mondta a riporternőnek, hogy az nem lehet, hogy Valentin napon éppen a Kékszakállú herceg várát adják, egy igazán sötét, szomorú operát a szeretet, szerelem, a jókedv ünnepén. A nézők csak menjenek haza, és mutatta is a nyomatékosság kedvéért mindkettő kezével a nemzetközileg ismert bentről kifelé irányt, s közben teli szájjal nevetett.
Mi maradtunk, és Jolanta története után megnéztük, hallgattuk a Kékszakállút, melynek története sötét volt és deprimáló, zenéje szimfónikusan nagyívű, s a két szereplővel, Nadja Michael-lel (Judit), Mikhael Petrenko (Kékszakáll) olyan élményt nyújtott, amelyet az ember nem egyhamar felejt el.
Egyáltalán nem gyakori alkalom, hogy magyarul halljunk operát előadni a New York-i Metropolitan-ben, röviden MET-ben. Igen, írd és mondd magyarul, betanulva, a magyart törve, a szöveget erősen akcentusosan, helyenként a felismerhetetlenségig kiejtve. És mégis. Az érzés elementáris, torokszorító és megtisztelő. Tudom, hogy ugyanez történik a Ruszálkánál, Dvorzak operajánál a cseh nyelvvel, vagy más kis népek híres operáival a világ operaszínpadain, amikor betanulják és előadják az eredeti nyelven írt szövegeket. De nekem felváltva a hideg s meleg futkározott a hátamon, ahogyan végignéztem és hallgattam Bartók Kékszakállújában a német Nadja Michael szoprán énekesnőt és az orosz basszust, Mikhael Petrenkot magyar nyelven "megküzdeni" szöveggel, ráadásként azzal a zenével, amely önmagában sem könnyű, amelyben sehol egy dúdolható rész, egy fülbemászó dallam. Még szerencse, hogy sem rossz előérzetemnek, sem Anna Netrebko humoros intelmének nem engedelmeskedtem és maradtam, mert felejthetetlen érzés volt az igazán nemzetközi előadásnak tanújának lenni és magamat ezen közegben magyarnak érezni.

Előbb volt a szeretet

Jóval előbb volt Kingi, mint jött kis országunkba Valentin/Bálint, és éppen tizennegyedikét, ezt a február közepi napot próbálták meghonosítani, hagyománnyá emelni a szeretet kinyilvánításának napjaként. Kinginek váratlan szerencséje lett. Szeretetet, odafigyelést, jókívánságokat, ajándékokat kap születésnapja alkalmából, emellett pluszban mindezt egy tágabb körtől Valentin napra.

A szeretet pedig nem törődik nappal, hónappal, évszakkal, alkalommal, személlyel, kicsivel és naggyal, dologidővel, túlterheltséggel és szabadsággal, hideggel és meleggel, közellel és távollal, magassal és méllyel, okokkal, kifogásokkal és magyarázkodásokkal, mert van és kész. S ha egyszer van, akkor általában kikívánkozik, hogy megmutassa magát a gondolaton kívül egy szóval, egy telefonnal, törődéssel, odafigyeléssel, egy pillantással, egy simogatással, egy puszival, egy ölelés sel, egy dicsérettel, egy ajándékkal, egy kis írással bárhol az éterben a nagyvilágban, hogy a maga természetességében okozzon örömöt annak, akit szeretnek, s annak, aki szeret. Mert a szeretet nem tud másképp, csak így viselkedni. És ehhez nem kell születésnap, névnap, Valentin és egyéb nap sem kell, és ígéret sem kell, hogy majd egyszer eljövök, amikor alkalmas lesz, mert ahol szeretet van, akkor az mindig van.
Persze néha, s biztos akad olyan is, akinek nem árt segítségként egy kis emlékeztető.

Márta, a másik

Nem hiszem, hogy olyan sokat tudnék róla, pedig mesélt, s amit elmesélt, azt is olyan bizalmas félén, ezáltal is szabaduljék gyerekkorától máig tartó hatásoktól, melyektől megszabadulni egyszer s mindenkorra persze nem lehet, könnyebbedik kicsit a szív, a lélek, az is lehet, hogy mégsem. Nem tudok hát sokat róla, viszont amit mégis, és amit látok belőle, az mind-mind egy végtelenül szimpatikus, szeretetre méltó embert mutat. Ennek a Mártának, időrendben másodiknak megismertnek van ma születésnapja, amelynek alkalmából azt kívánnám csöndesen, hogy maradjon meg olyannak, amilyen vidám és optimista, megbízható és kiegyensúlyozott, energikus és kirobbanó, a világ dolgai iránt érdeklődő, csöppnyi családjával tyúkanyóként törődő, Istenieket sütő-főző, bennünket, a Sors által közelébe terelt kollégákat türelemmel, szeretettel elviselő valaki, Márta, a másik.

Furulyás G. Katalin: Amikor a Hold és a Nap is fenn van az égen

Éppen egy hónapja kerülgetem Furulyás G. Katinak ezt a blogbejegyzését. Nézegettem az ajánlott blogok írásai között, ismét elővettem, ránéztem, képletesen leporoltam, de mind ezidáig nem nyitottam meg. Pedig érdekes, ritka, egyszeri pillanat az, amikor a Hold meg a Nap egyszerre van fenn az égen. Mintha csak titkon előre sejthettem, hogy a különlegességen kívül szomorúságra is lelek benne, az írásában, és szomorúságra, szívet fájdító érzésekre most nagyon nem volt szükségem, sajnos bőven meríthetek a magam hétköznapjaiból. Most elolvastam, Dávid születésnapján, amikor csak a Nap van fönn az égen, de olyan erővel, annyira harsányan, talán nem is tűrne meg maga mellett senki mást.
Viszont mikor a Hold és a Nap is fenn az égen, akkor az embernek eszébe juthat például egy egyedi, semmihez sem fogható barátság, amely a mindennapokon ívelt át lüktetésében, a meglévőn túl adott hozzá nem keveset az ember biztonság érzetéhez, gazdagította érzelemvilágát szeretetteljes törődéssel, mely soha nem várt viszonzást, s ha kölcsönös volt, az maga lehetett a csoda, a Sors ajándéka. Az ilyen barát elvesztésével - képletesen vagy fizikailag - hatalmasan tátong bennünk az űr, amelyet csak lassan hullámozva töltenek fel, ha egyáltalán, a mélyünkben lakozó, szunnyadó közös emlékek, események, elhangzott, fülünkben visszacsengő beszélgetések, beszélgetésfoszlányok, egy-egy szó, mondat, a tekintete, a mosolya, a nevetése, összenevetéseink. Ha nehezen is, de esetlenül, csetlőn-botlón és kicsit másképp, mégis itt van, valahol megvan bennünk.

"Tapogatok reggel a fél sötétben. Kóstolom a jeget, nem vészes. Éppen ahogy kiérek, látom a Hold még fent van, ott a Szénás mögött. Atyaég mekkora. Nappali telehold. Halvány, áttetsző, nem sárga, mint tegnap este a másik sarokban. Telehold, de mekkora. Két napja ekkora. Azóta nem is alszom nagyon. Ma valamennyit, tegnap semmit, egy szemet sem. Könnyen indulok, kelet felé, a városba, a jég nem gátol. Ahogy indulok, elvakít a felkelő nap. Óriási. Tüzes, narancs. Van nálam napszemüveg, bent van a zsebemben. Nem veszem föl. Nézek a kelő napba. Tudom, hogy baj van. Nem, még nem tudom, csak érzem. Ez az érzés majdnem tudás. Majd mindjárt tudom, már csak két óra. Ha nem felejtem a mobilomat a kabátom zsebében, akkor csak egy. De ott felejtem. Talán nem véletlen. Félek én az olyan hajnaloktól, amikor a Nap és a Hold is az égen.

            Huszonkilenc éves voltam, amikor először megfordult velem a Föld. Elment abban az évben a bátyként szeretett unokatestvérem, negyven volt akkor. A baj nem jár egyedül. Valahogy a bajok nagyon összetartó család. Szólnak egymásnak, hogy indulni kell. Így volt ez, akkor is. Akkor még teljesen újak voltak a bajok. Először vágtak elevenembe. Annyira naivan tartottam az arcom a bajnak, hogy minden találat teljes erővel talált. Már tudom, hálásnak kell legyek, volt huszonkilenc nem annyira bajos évem. Ebben az újonnan jött bajtengerben mondta nekem valaki, értsem meg, felnőttkorban nem lehet új barátságot kötni. Hiába akarok. Nincs ennek ideje. Néztem a bajhoz nem szokott, éppen telibe szerencsétlenkedett arcommal, és elhittem. Amikor az ember bajban van, hiszi a bajt.

            Azóta a baj néha elhagy, de gyakran kísér. Meg kell tanulni élni a bajjal. De nem szabad hogy a baj uralkodjék. Legalább is nem állandóan.

            Nem szabad a bajban mindent elhinni, kell lenni erőnek a bajjal szemben. Például, hogy van barátság. Azóta elhaladtam a negyvenet, amit féltem megélni, az említett Báty elvesztése miatt. Azt gondoltam, addig tarthat minden. Egy azóta szintén bajosan elment barát írta, kedvesen, tréfásan, amikor a fordulónap esedékes volt, pár nap előzhette meg, most már tényleg ne nagyon mozdulj ki, ha ennyire izgulsz. Éld meg a negyvenet, te kedves Bajtárs!

            Vagy három, de lehet hogy csak két éve egy kedves, karácsonyi kártyán ezt olvastam: „Boldog Karácsonyt, talán már így: baráti szeretettel…” Ezt a kis cédulát, ami fogalmam sincs milyen ajándékot kísért, hónapokig terelgettem a papírjaim között, most persze órákig kerestem, egyelőre nem találom. Azt írták rá, mint mondom, hogy már majd baráti szeretettel. Kevés dolognak örültem úgy akkor karácsonykor, mint ennek. Sok mindenen voltunk akkor már túl. Külön-külön is, és akkor már együtt is, azzal aki ezt a cédulát írta. Ízlelgettük mi már ezt a szót. Nem adtuk volna olcsón és könnyen. Szeretem a régi kereteket. Ezért örültem, hogy én kapom ezt az ajánlatot, ezt a bizalmat, nem nekem, tacskóbbnak kell menni utána. Megtisztelt. Mire ez leírásra került, addigra gyakorlatilag napi kapcsolatunk lett. Naponta egyeztettünk mindent. Kezdetben a fontosnak ítélt dolgokat, később, amit közösen fontosnak találtunk. Nagyon sok apró dolog nagyon fontos az emberi életben. Mi ezeket a dolgokat közösen érzékeltük, nagyon aprólékosan megbeszéltük, megtelefonáltuk, megcseteltük. A legkomolyabb szakmai döntésektől kezdve a legegyszerűbb hétköznapi dolgokig mindent.

            Így lett Ildi, talán megengedi, hogy így írjam, napi jó barátom. Nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen napi jó barátja. Akivel minden nap megbeszéli... mindazt, amit közösen fontosnak gondolnak, talán azokat a dolgokat is, amelyek senki másnak nem fontosak, csak úgy együttesen, közösen. Ezt senki ne halassza, rossz lenne. Kell. Másnap más a napi öröm, nem napi öröm, a baj nem napi baj. Nagyon kell napi barát. Napi bajtárs, napi örömtárs.

            A napi barát, amilyet mindenkinek kívánok, kiváló kritikus, buzdító, őszinte, szerető, de szigorú. A napi barát ilyeneket mond: Kezdj már valamit a hajaddal, rémes! Te nem olvastál túl sok gyerekregényt, te bolond lány? Ne, nézd újra, fölöslegesen vagy ellenkező! Miért nem próbálod meg, azonnal írok! Ja, beneveztelek erre a versenyre! Haha! Na, ezt ne, hagyd! Kérlek, ez nem a te pályád! Az ilyen napi baráttal lenni teljes és jó az élet.

            De a napi barát egyszer csak azt mondja, mert muszáj neki: ha ez az az agresszív fajta rák, amit találtak először, osztódik, akkor nagy a baj. Mondja ezt egy zötykölődős vidéki úton. Hátul ülünk, az utolsó üléseken, ahová a légkondi el nem ér.

- Akkor tudod, nincs sok hátra, nincs mit tenni. Akkor ez nagyon gyors lesz.

            - Ez nem lehet.

            - Valahogy olyan érzéseim vannak, mint amikor a baj alakult.

            - Ne csináld!

            - Akkor pedig, nem sok tárgyalni való nincs.

            - Nem lehet. Agyon műtöttek. Mindent kivettek.

            - Mindent. Hogy lehet, hogy ilyet orvosok mernek, tudnak…

            - Talán, csak a bajt nézik…, mindig, az embert nem tudják

            - Csodálatosak voltak eddig is,  mindent megtettek

            - Hogy a fenébe bírják? Ezt a terhelést?       

               - Bírják. Fantasztikusak, bírják. Én is bírom, de mi lesz velük? A gyerekek? Gábor? Tudod, mindig csak arra gondolok, ők hogy bírják el? Semmi más nem érdekel.

Itt most sokáig megálltam, nem tudom a választ.

Nagyon rossz az idei vízkereszt. Pocsék és borzasztó nap volt a mai. Olyan sok dolog történt, ólmosan fáradt lettem. Ülök a monitor előtt, lassan bezárok minden ablakot. Annyi gondolat nincs befejezve a fejemben, nyúlok a mobilért automatikusan, új ez az készülék. Bénázom vele, gyakorlom még. Mondom magamnak: gombot benyomom, kicsit sodrom a képernyőt. Alul megjelenik: Névjegyzék. Ott görget, M. Mint Mók Ildikó…

            Ha ügyes vagyok, a hívás már nem megy ki.

            Ilyenkor, amikor ennyire el vagyok anyátlanodva, szoktam felhívni. És akkor persze felvette, és azt mondta, Igen, Mók Ildikó,… szia Katám, mondd…

            Most még nem tudok mondani semmit sem, vagyis csak annyit: köszönök mindent, és jó, kicsit csaltam azzal a rohadt vaníliakrémmel karácsonykor, na jó Aranka lett, pótlás, pótlás, az egész életünk egy kompromisszum…., tudom nem csak Aranka ügyben figyelmeztettél, van nagyobb csalás is, mint az Aranka a főzött vanília alapkrém helyett, jó,.. és megint nem hallgattam rád…de másrészről igen…és nem, …de várj,…és képzeld….

            Képzeld…néha a Hold és a Nap is fenn van az égen…, itt vagy?, …vagy nem?…

Ildi! Képzeld, néha a Hold és a Nap is, hallod? Drága Ildi, ha láttad volna…

Mók Ildikó emlékére.

Legyen neki könnyű a föld. 

2015. január 6. Vízkereszt"

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja

Dávid napja

Ez a hideg, általában kellemetlen, nyúlós-nyálas nap, mely jóval inkább a télhez húz, mint az egyre közelgő tavaszhoz, nekem is kicsit jobban kitűnik a többi közül, számon tartom, figyelek rá, megemlékezem róla. Neked is más lehet a nap, nem felejtős, talán szebb és különlegesebb dacára minden nyűgösebb időjárási élménynek, mit neked mindez, nem érdekel, nem zavar, belül benned fény van, jókedv és Hawaii. Érezd is magad a lehető legjobban, kísérjék család, barátok, kellemes ismeretségek, egészség, jókedv, szeretet, szerencse és bőség az utadat. Ma mindjárt, igaz, ezelőtt jónéhány évvel, délután három óra körül megszületsz, megszülettél. Boldog születésnapot!

Anikó túrófánkja édes tejföllel

Minden titok. Titok, hogyan csinálja, hogy a túrófánk túró is meg fánk is. Az is titok, miképp lesz belül lyukacsosan ruganyos úgy, hogy nem használja a keléshez általában elengedhetetlen alapanyagot. Egyáltalán nem titok, hogy rugalmas gumit előállító gumigyár területén működő étteremben nem fekete, de nem is szürke Anikó túrófánkja, hanem aranybarna burokba zártan fehéres, tojástól enyhén sárgás. Hófehér édes tejföltóban lebegtek ma a maroknyi túrófánkok a tányéromon. Azt gondoltam volna, hogy Anikó babgulyása után, mely derekasan meg volt rakva minden jóval, ehetővel, gazdagon füstölt sonkával, zöldséggel, nem fogok tudni már megbirkózni a négy túrófánkocskával, emlékezetem szerint még keveselltem is.
Azután bele vágtam, neki vágtam Anikó túrófánk bólyáinak. Fokozatosan adták meg magukat, tárták föl apróbb-nagyobb berkeiket, zegjeiket meg zugjaikat az elasztikus tésztafalak között. Mintha sóhajtottak volna Anikó túrófánkjai, miközben a kés-villa összehangolt mozdulatai alatt megnyíltak. Nem fájdalmasan, inkább megkönnyebbülten, akkor most megeszel bennünket, mormolták elhalóan, megkapod testünket, mely túróval elegy tésztával arányos, tied lesz lelkünk, mely falaink pórusain keresztül lényegül át.
Az ember akár ilyesmi gondolat- és érzettársításokat is kölcsönözhetett volna Anikó túrófánkjának annak fogyasztása közben, s hogy így volt-e vagy sem, nem töröm rajta fejem. Az viszont biztos, mikor az utolsó fánkmorzsa is letűnt a bendőmben, azon nyomban újrakezdtem volna a tejfölbirkózást a barnácska túrófánkpamacsokkal a porcukrosan édes tejfölű tóban, az újabb tobzódást és gyönyörködést alakban, állagban, ízekben Anikó túrófánkjaiban ma, a hétvége előtti pénteken. Remélhetően nem kell kivárni a 3 eF-et jövő ilyenkorra: Februárt, Farsangot, Fánkot, mely túrós és az Anikóé.

Fényképekkel lepett meg a blog, és azon belül is az ételélmények egyik nagy kedvelője. Ararat messzi ege alól köszönöm meg neki.

Tegnap, ma

Csak azért írok ide pár sort, hogy ezután sose felejtsem el, hogy volt egy tegnap, amikor még Sanyi öcsémre nevethettem, megölelhettem, megpuszilhattam, és azt mondhattam neki, hogy I'll keep my fingers crossed for you (szorítok neked), nyi puhá, nyi perá (a legjobbakat neked), de jó, hogy itt voltál, és aztán feltétlenül szóljál, amikor haza érkeztél.
És van itt egy ma, amikor ránevetek, na végre, hogy itt vagy, átölelem, magamhoz szorítom, nem is számolom a puszikat, de jó, hogy megérkeztél, mondom Eszter lányomnak, aki pár órája van itthon, és marad néhány napot.

Épp egy hete

Jól emlékszem, épp egy hete vasárnap délelőtt fél tízkor vendégekre vártam. Reménykedtem, ahogy jelezték, mindenki eljön. Hihetetlen, de valamilyen csoda folytán időben készen lettünk az ételekkel, a terítéssel, a rendrakással. Dolgozott bennem egyfajta drukk, miszerint minden úgy sikerül-e majd, ahogy elképzeltem.
Valamikor a múltban, a távolsággal szépülő messzeségben egy munkahelyen dolgoztunk. Szívesen és kedvteléssel. Nap mint nap várakozással. Egymás társaságát élvezve. Egy csapatba tartozva. Nem is munkahelynek, valamiféle klubnak éreztük a helyet, ahova megerőltetés, kényszer nélkül mentünk be, mi négyen biztosan, de a többiek is. Pedig a legkülönfélébb posztokon dolgoztunk. Olyan távolságra, hogy ha ideges voltam valamiért, dühömben futball-labdaként rúgtam bele a körfolyósón hagyott kiürült ÁPISZ-os dobozba, levezetendő idegességemet, melynek visszhangjára néhány percre rá a titkárságról Ká, aki fiatalsága dacára jó adag ésszel, humorral, szuper gyors felfogó képességgel volt megáldva, egy darab csokival jött be a szobámba, Pannikám, egy kis boldogság hormon, tette le asztalomra és már ott sem volt. Gének, látszatra megközelíthetetlennek tűnően, ám mégsem, mindig volt valami bölcsessége kéznél, ami a legváratlanabb pillanatokban kéretlenül bukott ki belőle, s amire nem mulasztottam el tágra nyílt szemekkel rácsodálkozni, helytállóságukra, időszerűségükre. Im olyan volt, mint egy kőszikla, az állandóságot képviselte, mindazoknak a megemésztett gondolatoknak volt a tárháza, amelyek jól jöttek saját életvitelénél és mások lelki problémáinál, amikor tanácsért fordultunk hozzá.
Ez a négy egykoron egy helyen dolgozó, egymással szimpatizáló, megkockáztatom, elismerő és szerető ember jött össze most hosszú évek múltán Óbudán, ahol a kétszázhatos busz megáll.
Ká hozta férjét, eS-t és kislányát, kit nem érdekelt sem bableves pogácsával, még csak meg sem állt álmélkodni rajta, bableves nem kenyérrel, hanem pogácsával? A rockfortos csirke feles őszibarack kompóttal, áfonyalekvárral sem varázsolta el. E társaságban közkedvelt túrós sütim is hidegen hagyta. Nagy rössel, dérrel és durral, egy személyben hadseregnyi csatazajjal járta be a lakást, hagyta ott láb- és hangnyomát, keltette fel és fordította el, tartotta meg magának mindenki figyelmét. Egy pár BeSá-pillanat, merthogy így hívták csöppnyi lelkemet, között jutott időnk egymásra, ami valami csoda folytán a beszélgetések töredezettségéből kifolyólag is valahogy elegendőnek bizonyult. Arra mindenképpen, hogy magamban azt gondolhassam, talán jól érzik magukat, mert sokat nevetnek, eszegetnek, elszórtan beszélgetnek, csipegetve szedik össze szellemi és fizikai táplálékukat. A folytatás, hogy lesz-e egy ilyen egyszeri együttlétnek éppen ebben a körben folytatása, nem is érdekelt. Elfogott az a már jól ismert paplanszerű érzés, amikor egymást szerető emberek a múltnak valamelyik pontjából a jelenben találkoznak egy helyen és töltenek el a szeretet, a barátság érzéseinek paplanburokjában valamennyi időt, mely jó, nagyon jó.
Másnap egy felől érkezett váratlan vélemény, nagyon jól éreztük magunkat nálatok, bár érdekes volt ez a délelőtt fél tízes időpont, felétek úton gyomrunkban fél reggelivel, alig felkelt érzéses kómában, hazafelé, ebéd után elnehezülve kómában vezetve, a kettő között meg nagyon jó volt ott lenni nálatok, köszönjük.
Rá egy hétre éppen ma egy humoros Ká-san csipkelődő levélke talált meg valahol az éterben, szeretettel feddőn, csodálkozón, miszerint várva várta, mit is írok, hogyan fogalmazom meg közös időnket az épp egy hétről nálunk, amikor ő és ők mind úgy érezték magukat nálunk nagyon jól, mintha a köztes eltelt évek nem is lettek voltak, minden stimmelt, étel, ital, társaság, van, akiben kellemesen még meg is lepődött, de élménybeszámolómat, a rég megszokottat, a tőlem elvártat, hiába kereste. Itt van, drága Ká, nézd, rá egy hétre még a kora estivel megérkezett. Talán nem megkésve, s talán csalódást sem okozva.