Viszont mikor a Hold és a Nap is fenn az égen, akkor az embernek eszébe juthat például egy egyedi, semmihez sem fogható barátság, amely a mindennapokon ívelt át lüktetésében, a meglévőn túl adott hozzá nem keveset az ember biztonság érzetéhez, gazdagította érzelemvilágát szeretetteljes törődéssel, mely soha nem várt viszonzást, s ha kölcsönös volt, az maga lehetett a csoda, a Sors ajándéka. Az ilyen barát elvesztésével - képletesen vagy fizikailag - hatalmasan tátong bennünk az űr, amelyet csak lassan hullámozva töltenek fel, ha egyáltalán, a mélyünkben lakozó, szunnyadó közös emlékek, események, elhangzott, fülünkben visszacsengő beszélgetések, beszélgetésfoszlányok, egy-egy szó, mondat, a tekintete, a mosolya, a nevetése, összenevetéseink. Ha nehezen is, de esetlenül, csetlőn-botlón és kicsit másképp, mégis itt van, valahol megvan bennünk.
"Tapogatok reggel a fél sötétben. Kóstolom a jeget, nem vészes. Éppen ahogy kiérek, látom a Hold még fent van, ott a Szénás mögött. Atyaég mekkora. Nappali telehold. Halvány, áttetsző, nem sárga, mint tegnap este a másik sarokban. Telehold, de mekkora. Két napja ekkora. Azóta nem is alszom nagyon. Ma valamennyit, tegnap semmit, egy szemet sem. Könnyen indulok, kelet felé, a városba, a jég nem gátol. Ahogy indulok, elvakít a felkelő nap. Óriási. Tüzes, narancs. Van nálam napszemüveg, bent van a zsebemben. Nem veszem föl. Nézek a kelő napba. Tudom, hogy baj van. Nem, még nem tudom, csak érzem. Ez az érzés majdnem tudás. Majd mindjárt tudom, már csak két óra. Ha nem felejtem a mobilomat a kabátom zsebében, akkor csak egy. De ott felejtem. Talán nem véletlen. Félek én az olyan hajnaloktól, amikor a Nap és a Hold is az égen.
Huszonkilenc éves voltam, amikor először megfordult velem a Föld. Elment abban az évben a bátyként szeretett unokatestvérem, negyven volt akkor. A baj nem jár egyedül. Valahogy a bajok nagyon összetartó család. Szólnak egymásnak, hogy indulni kell. Így volt ez, akkor is. Akkor még teljesen újak voltak a bajok. Először vágtak elevenembe. Annyira naivan tartottam az arcom a bajnak, hogy minden találat teljes erővel talált. Már tudom, hálásnak kell legyek, volt huszonkilenc nem annyira bajos évem. Ebben az újonnan jött bajtengerben mondta nekem valaki, értsem meg, felnőttkorban nem lehet új barátságot kötni. Hiába akarok. Nincs ennek ideje. Néztem a bajhoz nem szokott, éppen telibe szerencsétlenkedett arcommal, és elhittem. Amikor az ember bajban van, hiszi a bajt.
Azóta a baj néha elhagy, de gyakran kísér. Meg kell tanulni élni a bajjal. De nem szabad hogy a baj uralkodjék. Legalább is nem állandóan.
Nem szabad a bajban mindent elhinni, kell lenni erőnek a bajjal szemben. Például, hogy van barátság. Azóta elhaladtam a negyvenet, amit féltem megélni, az említett Báty elvesztése miatt. Azt gondoltam, addig tarthat minden. Egy azóta szintén bajosan elment barát írta, kedvesen, tréfásan, amikor a fordulónap esedékes volt, pár nap előzhette meg, most már tényleg ne nagyon mozdulj ki, ha ennyire izgulsz. Éld meg a negyvenet, te kedves Bajtárs!
Vagy három, de lehet hogy csak két éve egy kedves, karácsonyi kártyán ezt olvastam: „Boldog Karácsonyt, talán már így: baráti szeretettel…” Ezt a kis cédulát, ami fogalmam sincs milyen ajándékot kísért, hónapokig terelgettem a papírjaim között, most persze órákig kerestem, egyelőre nem találom. Azt írták rá, mint mondom, hogy már majd baráti szeretettel. Kevés dolognak örültem úgy akkor karácsonykor, mint ennek. Sok mindenen voltunk akkor már túl. Külön-külön is, és akkor már együtt is, azzal aki ezt a cédulát írta. Ízlelgettük mi már ezt a szót. Nem adtuk volna olcsón és könnyen. Szeretem a régi kereteket. Ezért örültem, hogy én kapom ezt az ajánlatot, ezt a bizalmat, nem nekem, tacskóbbnak kell menni utána. Megtisztelt. Mire ez leírásra került, addigra gyakorlatilag napi kapcsolatunk lett. Naponta egyeztettünk mindent. Kezdetben a fontosnak ítélt dolgokat, később, amit közösen fontosnak találtunk. Nagyon sok apró dolog nagyon fontos az emberi életben. Mi ezeket a dolgokat közösen érzékeltük, nagyon aprólékosan megbeszéltük, megtelefonáltuk, megcseteltük. A legkomolyabb szakmai döntésektől kezdve a legegyszerűbb hétköznapi dolgokig mindent.
Így lett Ildi, talán megengedi, hogy így írjam, napi jó barátom. Nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen napi jó barátja. Akivel minden nap megbeszéli... mindazt, amit közösen fontosnak gondolnak, talán azokat a dolgokat is, amelyek senki másnak nem fontosak, csak úgy együttesen, közösen. Ezt senki ne halassza, rossz lenne. Kell. Másnap más a napi öröm, nem napi öröm, a baj nem napi baj. Nagyon kell napi barát. Napi bajtárs, napi örömtárs.
A napi barát, amilyet mindenkinek kívánok, kiváló kritikus, buzdító, őszinte, szerető, de szigorú. A napi barát ilyeneket mond: Kezdj már valamit a hajaddal, rémes! Te nem olvastál túl sok gyerekregényt, te bolond lány? Ne, nézd újra, fölöslegesen vagy ellenkező! Miért nem próbálod meg, azonnal írok! Ja, beneveztelek erre a versenyre! Haha! Na, ezt ne, hagyd! Kérlek, ez nem a te pályád! Az ilyen napi baráttal lenni teljes és jó az élet.
De a napi barát egyszer csak azt mondja, mert muszáj neki: ha ez az az agresszív fajta rák, amit találtak először, osztódik, akkor nagy a baj. Mondja ezt egy zötykölődős vidéki úton. Hátul ülünk, az utolsó üléseken, ahová a légkondi el nem ér.
- Akkor tudod, nincs sok hátra, nincs mit tenni. Akkor ez nagyon gyors lesz.
- Ez nem lehet.
- Valahogy olyan érzéseim vannak, mint amikor a baj alakult.
- Ne csináld!
- Akkor pedig, nem sok tárgyalni való nincs.
- Nem lehet. Agyon műtöttek. Mindent kivettek.
- Mindent. Hogy lehet, hogy ilyet orvosok mernek, tudnak…
- Talán, csak a bajt nézik…, mindig, az embert nem tudják
- Csodálatosak voltak eddig is, mindent megtettek
- Hogy a fenébe bírják? Ezt a terhelést?
- Bírják. Fantasztikusak, bírják. Én is bírom, de mi lesz velük? A gyerekek? Gábor? Tudod, mindig csak arra gondolok, ők hogy bírják el? Semmi más nem érdekel.
Itt most sokáig megálltam, nem tudom a választ.
Nagyon rossz az idei vízkereszt. Pocsék és borzasztó nap volt a mai. Olyan sok dolog történt, ólmosan fáradt lettem. Ülök a monitor előtt, lassan bezárok minden ablakot. Annyi gondolat nincs befejezve a fejemben, nyúlok a mobilért automatikusan, új ez az készülék. Bénázom vele, gyakorlom még. Mondom magamnak: gombot benyomom, kicsit sodrom a képernyőt. Alul megjelenik: Névjegyzék. Ott görget, M. Mint Mók Ildikó…
Ha ügyes vagyok, a hívás már nem megy ki.
Ilyenkor, amikor ennyire el vagyok anyátlanodva, szoktam felhívni. És akkor persze felvette, és azt mondta, Igen, Mók Ildikó,… szia Katám, mondd…
Most még nem tudok mondani semmit sem, vagyis csak annyit: köszönök mindent, és jó, kicsit csaltam azzal a rohadt vaníliakrémmel karácsonykor, na jó Aranka lett, pótlás, pótlás, az egész életünk egy kompromisszum…., tudom nem csak Aranka ügyben figyelmeztettél, van nagyobb csalás is, mint az Aranka a főzött vanília alapkrém helyett, jó,.. és megint nem hallgattam rád…de másrészről igen…és nem, …de várj,…és képzeld….
Képzeld…néha a Hold és a Nap is fenn van az égen…, itt vagy?, …vagy nem?…
Ildi! Képzeld, néha a Hold és a Nap is, hallod? Drága Ildi, ha láttad volna…
Mók Ildikó emlékére.
Legyen neki könnyű a föld.
2015. január 6. Vízkereszt"
Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése