Ízek palotája

Nincs miért elérzékenyülni, sajnálkozni, azon törni fejünket, lehetett volna-e másmilyen a vége. Lehet átérezni, mi az emberben zajlik, lehet beleképzelni magunkat a helyébe. Úgyis nézhetjük, mintha önmagunkat látnánk benne, aki a saját métier-ben, szakmájában, területén teljesít nagyfokú elhivatottsággal. A tökélyre törekedve. Nem tud ugyanis másképpen létezni, erre lett szocializálva, tőle ez telik, ezt tanították meg neki évek, helyek, tapasztalat és a tudás, hogy egyedül így érdemes. A többiek meg – kevés kivétellel – igyekeznek az útját állni, gáncsoskodni, megnehezíteni a dolgát féltékenységtől, irigységtől, rosszindulattól vezérelve.
Nekem ez jött le a tüneményes francia filmből, amelyben amúgy gyönyörű helyek, ételek, kitűnő színészek – a szakácsnő telitalálat -, az észrevétlenül is jó zene adják meg a történet savát-borsát melegen, forrón, hidegen.