2015. június 16., kedd

Aszfalttörténetek a kilenckerből - másodszor

Az aszfalton megrekedt a meleg. Az udvaron kibírhatatlan volt. A hullámpala tetejű raktárban, iroda helységekben szintén. Ropogás szerű hangzás kísérte a hő tágulást. Mintha sorozatlövőből lőttek volna, és azt is folyamatosan. Az ott élők megszokhatták, én sohasem. Összerezzentem a ropogásra.

A benti italozás mellett nem ártott enni, hogy legyen minek fölszívnia a tütükét. eN is valahogy így lehetett ezzel az egyszerű képlettel. Mindenki szerencséjére imádott és nagyon tudott főzni. Kávépénzből, meg összedobott forintokból mindig összegyűlt a húsra vagy a halra való. Halat egyébként hoztak a horgászó kollégák nem is egyszer. Egy jó marhapörkölt vagy halászlé, de kolozsvári káposzta is kikerült eN kezei közül és a konyhájából születésnap, névnap, Karácsony alkalmából. A konyhájából, mondtam, ill. a cégéből, mely a valóságban eNné volt, olyannyira uralta, és ebben a témában, ahogyan a többiben sem, nem tűrt ellentmondást, megnyikkanást maga körül.

A marhapörkölt látott vörös bort és eN is. Hogy a maradék ne menjen kárba és ne a hűtőajtóban állva várjon következő sorára, eN torkán leejtőzve végezte, Jének is jutott belőle. Meg SzeFnek, aki vezető létére italozott. Jó példával járt elől ui., amikor eNnel, Jével a villamos végállomásánál a restiben már kora reggel a munka előtt egy-két körön át támasztotta a pultot. Megágyazva a többinek érkezett már be az irodába. Nem csoda, hogy nem állt, hanem leginkább dülöngélt a helyzet magaslatán, amikor alkoholtól terhelt helyzeteket kellett volna megoldania. Ilyenkor rendre távol tartotta magát az eseményektől, korholta is Zsé emiatt eleget.

Permanensen emelkedett volt hát főzéskor a konyha-ebédlőben a hangulat. Alkoholba áztatva nem is csoda. Jé eN körül legyeskedett, érezni akarta a készülő étel illatát, látni a főzés folyamatát legalább nyomokban. Jé, amikor betartotta a cukrosságára előírtakat, márpedig betartotta, színtelenül és egyhangúan táplálkozott. Amikor nem volt főzés, semmi sem rotyogott a raktár konyha-ebédlőjének a gáztűzhelyén, és otthonról hozta reggelijét, ebédjét, ilyennek is érezte az életét: színtelennek, unalmasnak, lemondásokkal, megalkuvásokkal telinek. Neki ez járt és jutott, nem nagyon berzenkedett ellene. A menekülést a folyamatos rátöltésekben és eN ételcsodáiban látta. Csak a munka billentette ki ebbéli töltött állapotából. Ilyenkor kicsit ideges is volt, nem szerette, ha munkával, tennivalókkal vonták el figyelmét egyéb fontos dolgoktól.

eN kényes volt a rendre maga körül. Kínos rendet tartott fenn a raktárban a készletek között. Az ismeretlenebbnek vélt, ritkábban beszerzett anyagoknak is megvolt az előre megállapodott helyük, így nem jött zavarba kifogyásuk, valamint ritka beszállításuk alkalmával.

A rengeteg kicsi terméknél rendszeres volt a túlszállítás. A becsületesség nem jöhetett ilyenkor eNnél szóba, szüksége volt ui. a pénzre. Nem is saját magának és a férjének, hanem leginkább egy szem lányuknak. A lányuk pedig jól keresett, önálló volt, és a munkája sem volt éppen bizonytalan. Az igények, na ja, az igények csaptak az egekig. Mindent megadni a lányának és az unokájának, erről szólt eN pluszainak be nem vallott története.

eFnek dízel autója volt, ahogy eSnek és SzeFnek. Ezen az aszfalton valamiért, csak a jó Ég tudja miért, de ez volt a divat. Kevesebbet fogyasztott talán, és olcsóbb is volt a benzinesnél? A végére a legolcsóbbnak jött ki mindegyikőjüknek, hiszen a cég tankolt autóikba. Fent a tulajnak egyáltalán nem tűnt fel, hogy a régi, csotrogány targoncák mekkora gázolaj nyelők, feneketlen bendőjűek a fogyasztásra nézve. Amikor a targonca tankolt, akkor tunkolt a többi autó, ha nem is tele, de legalább a felibe. Hallgatólagos volt ez a megegyezés. Béke, gázolajjal, meg eN finom ételeitől eltelve, alkoholban pácolt elégedettség, elnehezültség honolt ilyenkor az aszfalton a kilenckerben.

Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése