Nyári Zsolt: Életek - tükörképek

"Egyperces novellák az életről, érzelmekről és élethelyzetekről" az alcíme Nyári Zsolt karcsú kötetének, amelyről csak azért lett tudomásom, mert szerzője a világi életében a gyárban dolgozik, vagy a gyárral dolgozik, ahova magam is mindennap járok. Hogy író ember, nem is tőle magától tudtam meg, hanem az egyik szobatársamtól, aki könyvét kölcsön kapta és elolvasta. Vagy beleolvasott, hogy fogalma legyen miféle történetek vannak is benne. A Zsolt ír, mondta nekem, mint te, csak ő már megjelent.
Időbe telt, míg én is megkaptam a könyvet elolvasásra. Gondoltam, az egyik nap megkapom, a másik nap elolvasva visszaadom, olyan vékonykának tűnt a novellás könyv. A héten az egyik reggel neki is álltam, nyeltem egyik oldalt a másik után, kíváncsian vártam a történetek alakulását, végét. Azután mindig elszomorodtam. Amennyire kecsegtetően indult a hős élete, annyira dőlt a végére romokba. Bármennyire is reménykedtem egy szerelem beteljesülésében a legkoszosabb aszfalton, a leghidegebb időben, a lerongyosodott szerelmesek között, hogy majd a nagy érzés átsegít szenvedésen, nincstelenségen, betegségen, az utolsó mondatok halálról beszéltek. Kivétel nélkül, újra meg újra, minduntalan. Halálról, amikor eljő, mert itt az ideje, halálról, ami megváltásként köszönt be, a halálról, amely egy betegség végét jelenti, a halálról, mint az egyedül lehetséges kivezető útról ebből a földi létből. Pedig kicsit mindig ott a remény halovány pillanata, amely tart vagy egy-két mondatig, hogy azután az eleve elrendelt következzék be.
Elszomorodom Nyári Zsolt történeteitől, amiket akár magáról, a rokonairól, vagy egyvalakiről az utcából, a házból, ahol lakik ír. Mindannyiunk közeli ismerősei ők, akár ismerhetnénk is őket és magunk is lehetnénk. Nyári Zsolt tragédiára ítélt hősei közelünkben, velünk együtt, a bőrünkben élnek, hús-vér emberek, szenvedő, az életen átvergődő lények. Élnek, gondolkodnak, cselekednek, akarnak valamit, szeretnek valakit, reménykednek, csalódnak, nem bírják tovább az életet, elejtik, elveszejtik, elveszítik, elveszik. Boldogok a másik oldalon lesznek, szinte kivétel nélkül. A föld alatt, a sírban, az égben, angyal képében, mindegy hogyan, csak nem itt, hanem amott, messze, valahol nagyon másutt, de ott aztán igazán, egymásra találnak a szerelmesek, megbékélnek a lelkek, lenyugodnak a kedélyek.
Szomorú vagyok Nyári Zsolt élet-novelláinak olvasása közben, mert bár élvezem nyelvezetét, megbocsátom helyenkénti szóismétléseit, néha pongyola megfogalmazásait, elfogadom életközeli dialógusait, káromkodásait, közben egyre reménykedem, hogy most, na most fordul majd jóra a szereplők sorsa. Nem feltétlen happy end lesz osztályrészük, hanem valamiféle csöppnyi előrelépés akkori reménytelen helyzetükhöz képest.
Életszerűek Nyári Zsolt elbeszélései és könnyen fogyaszthatóak, ám megülik az ember gyomrát, ha kutató, értő belső fülekkel, beleérző szemekkel olvasunk. És miért ne tennénk, amikor megérintenek a bennük szereplő emberek, az életútjuk, amely bőven lehetne a miénk is, s csak azért nem az, mert teret engedünk magunkban olyan érzéseknek, mint remény, bizalom, bizakodás, hit önmagunkban, társainkban, felmenőinkben, gyermekeinkben, a családunkban, barátainkban, terveinkben, céljainkban, hogy ha csöpp lépésekben is, de jutunk előbbre valamelyest, hogy holnap egy csöppet jobb lesz, mint tegnap volt, hogy környezetünk egyfajta védő burokként vesz körül, hogy a barátra, ki tegnap az volt, másnap is számíthatunk, amikor örömünk és bajunk van. Márpedig baj van bőven. Kívül, belül, távol s közel. Többek között minderről szól Nyári Zsolt kötete megkapó őszinteséggel, nyíltsággal, emberközelséggel, szeretettel. Érdemes megismerkedni vele.

Kiadó: Mátra Netshop Kft., Gyöngyös, 2011

Huszonhetedikén

Nem volt valami különleges nap a mai. Alig bírtam fölkelni. Tovább tartott beérnem. Vigasztalanul volt szürke az idő, a napnak nyoma sehol. A hangulatomra is ráült a nagy semmi. Munkába temetkeztem, amikor csak lehetett. Nem röpült az idő, hanem poroszkált.
Gondolataim néha elkalandoztak. Arra gondoltam, hogy valakinek szép lehet ez a nap az összes szürkeségével, nyűgösségével, lassúságával, unalmasságával. Huszonhetedike pedig a legszebb szám lehet a számára  a világon januárban, mert éppen ezen a napon ünnepli a születésnapját. Már megint egy évvel több, bár annyi éves valójában, amennyinek érzi magát, egy kis csitri. A hangulata mindezzel együtt emelkedettebb, ünnepibb lehetett ma, mint amúgy máskor. Talán. És legyen is.
Kívánom, hogy nagyon boldog légy!

Illés krémese

Tisztán emlékszem, hogy a Vera valamikor még a tizenötös év derekán ajánlotta Barna Illés Cukrászdáját Gödöllőn. Nem sokra rá Miskolcról hazajövet úgy estefelé elhaladtunk a Cukrászda mellett, mely sötéten meredt a kerten keresztül felénk. A következő alkalommal a Gödöllői Arborétumban tett kirándulásunk után tértünk be Illés bácsihoz, beszéltünk vele, két másik sütijét meg is kóstoltuk, csak a legendás krémeséről maradtunk le. Mondta, hogy szombat-vasárnap tíz körül menjünk, akkor biztos lesz. Teltek, múltak a hetek mínuszban locspocsban, sárban, jó esetben hóban, gondolatban azonban mindig ott volt Gödöllő és Cukrászdája Illés bácsival és az ő sosem kóstolt krémesével.
Ma végre eljutottunk hozzá. Nyitva találtuk. Ő is ott volt. Fél egy felé a krémeséből is volt bőven.
- Nem tudom, Illés bácsi, emlékszik-e ránk, de mink ide hazajáró lelkek vagyunk fizikailag, azóta már gondolatban is. Kérek először egy krémest itt fogyasztásra, azután eldöntöm, hogy mennyit viszünk belőle.
Illés bácsi, a hetvenhét éves cukrász kezembe adta fehér tányéron középen magasodó krémesét, mely francia krémes volt a megszokott alsó és felső burkolat nélkül, mégis királynőien volt az. Vékony krémeslap alap, rajta a négyszögletesen karcsú krémes, a tetejében keskenyebb habréteg, amelyet csokireszelék fedett sűrűn be.
Vera, képzeld, én a nagy krémes evő, a cukrászdák beárazója, kritikusa krémeseiket kóstolva, azon izgultam magam össze és vissza az első falat Illés bácsi krémese előtt, hogy jaj, csak jó legyen, csak finom legyen, adja az ég, hogy olyan legyen, amilyennek magamban képzeltem, ne legyen a király, a királynő, jobban mondva a krémes meztelen.
És olyan volt, mint gondolataimban. Terült a krémes szét a szájban, omlott, sodródott elkerülhetetlen vége felé, de közben hagyta, hogy ízlelgessem, érezzem ízét, mely nem volt geil, nem volt túlcukrozott, darabos sem, éppen olyan volt, mint amilyennek Illés bácsi krémesét az álmomban képzeltem.
Nem kérdezte, hogy milyen, nem éreztem, hogy a szokásosnál behatóbban fürkészett volna, de mintha kitalálta volna döntésemet, tízet kérek szépen elvitelre, amelyre Illés bácsi egy mélyről jövőt elmosolyodott.
(Azután még beszélgettünk vagy másfél órát, de az egy másik krémes fejezet.)

A gyümölcsleves meséje

Sok minden átértékelődött bennem az elmúlt három-négy hónapban. Helyükre kerültek dolgok, emberek, értékek. Mintha élesebben látnék, hallanék, jobban venném észre a fontosat. Mintha jobban idegesítene az emberi hülyeség, meg a magamé. Fogy, tűnik a fölösleges tolerancia, mi eddig megvolt. A türelmem is. Anyámmal együtt veszni látszanak becsontosodott szokásaim, gondolataim, érzéseim. Helyüket valami új veszi át. Még nem tudom rendesen megfogalmazni miben létét, biztosnak látszik, hogy gyökeresen más.
Ebben a kiélezett érzelmi, agyi állatpotban veszem élesebben észre az emberi apróbb nagyságokat. Ilyen volt pénteken az üres fagyis dobozom, amelyet csak azért vittem el magammal az ebédlőbe, hogy majd beleteszem a második fogást, ami majd nem fér a leves után belém. Erre azon veszem észre magam, hogy úgy borítom be a gyümölcslevest és a mustáros szeletet, mintha ott sem lettek volna, elpusztítottam mindent, egy morzsa sem maradt, mégsem éreztem a jól ismert telítettséget. Odaálltam Anikó elé, hogy megmondjam, mindkettő fogás egyformán volt finom, azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, Anikó kiszúrja az üres dobozt a kezemben.
- Miért hoztad?
- Azt hittem, hogy elviszem a másodikat, de aztán úgy megettem, mint a pinty.
- Add ide.
Ami utána történt, azt már csak a verebek csiripelhetik, akik ott jártukban látták. Mert én csak álltam ott, mint a bálám szamara, néztem, tátottam a szám és közben azt mondtam magamban:
- Látod, azért van olyan olyan jóság, kedvesség, figyelmesség, amire nem is számítottál és veled történik meg.
Beleborzongtam gyönyörűségemben, kellenek ezek a szívmelengető érzések a téli mínuszokban, de a nyári pluszokban sem ártanak.

Jut eszembe - Szoljánkáról a túrógombóc

Sosem emlékszem, hogy mi az ebéd. A héten a Szoljanka-túrógombóc nagy párost is szerdára tettem csütörtök helyett. Amíkor szembesültem tévedésemmel, fájt. Nem vagyok annyira gyomor központú, de már érezni véltem a tartalmas Szoljanka leves savanyúságát és a túrógombóc, Anikó túrógombócának jól ismert ízét a számban, szabályosan fájt a hiányuk. Örültem a másnak is, mert Anikó csinálta, ugyanolyan jól, profi módon, szeretettel, mint az összes többit, de az idők folyamán kialakultak a nagy kedvencek, az örök dobogós helyek. Ezen változtathat egy-egy frissen megismert étel, amilyen a Szoljanka is volt a maga indulásakor. A neve, íze, állaga csak nagyon keveseknek csengett ismerősen, amikor megláttuk az étlapon. De amilyen hirtelen és késői volt a találkozás a Szoljankaval, annyira nyitott szívvel és gyomorral fogadtuk be, helyeztük föl rögtön a dobogóra majdnem hogy a legtetejére. Mert a túrógombócot onnan ledönteni egyszerűen lehetetlenség. Anikó túrógombóca maga a soha el nem múló szerelem. Ha az ember egyszer belekostólt, nincs az az étel, az íz, a próbálkozás, ami kivethetné szívének legbelsejéből. Anikó túrógombóca ilyen.
Mondhatnak nekem a túrógombóc-szakértők mindenfélét. Hogy az övék sokkal jobb, mert ismerik a titkokat, mert mindent beletesznek, mi belevaló, még a szívüket, lelküket is, nálam Anikó túrógombócán nem tudnak túltenni. Nem valami bélem rögzült előítéletesség mondatja ezt velem, hanem Anikó túrógombócainak sora, bennem lenyomata. Mert Anikó túrógombócának már történelme van. És megbízhatósága. És utána való vágyodás van. És várakozás van, hogy mikor lesz legközelebb, pedig most nyeltem le a legutolsó falatot. Anikó túrógombóca éveken és évszakokon átívelve bizonyított. Hogy mindig ugyanolyan. Hogy mindig ugyanolyan az első harapás és az utolsó is. Hogy mindig ugyanazt fogod érezni előtte, közben és utána. Olyan kevés dologgal, emberrel, kapcsolattal vagyunk így. Anikó túrógombóca adja vissza a biztonságba, bizonyosságba vetett hitet. Három csöppnyi hófödte porcukros gömböctől ez nem is kevés. Hát nem hihetlen?

Anyám mondja a nagy kiegyenlítődésről

- Tudod, én nem vagyok bosszúálló ember. Akivel én jót cselekszem és az illető valamiért rosszul viselkedik velem, annak én nem adom vissza a rosszaságát, nem okozok neki fájdalmat, nem esküszöm bosszúra. De életemben eddig mindig bekövetkezett a nagy kiegyenlítődés. Az illető ugyanis visszakapta mástól. Hidd el, ez mindig így volt annak ellenére, hogy jóval később lett tudomásom róla.
Nézem anyám arcát, mely komoly és elmélyült és elgondolkodó. Nem esik nehezemre elhinnem neki, hiszen magam is ugyanezt gondolom és hiszem.

Szegő Katalin: Anyám halálára

Van, aki Királynőnek születik.

A királynők nem mindig baldachinos ágyban és palotában születnek. Lehet, hogy egy poros sivatagi városkában.

Hogy ki lesz belőle, fiatal korában nem lehetett tudni, születésekor 40 napos gyászt tartott édesapja. Abban a világban, ahol született, a lányoknak nem volt értéke, ezért ülték a gyászt.

De eltelt pár év – és már kedvenc gyermeke volt édesapjának, nem tudott neki ellenállni.

Élete második szakaszában egy nagy szerelem több ezer kilométerre repítette. Az első idők nehézségei után csodálatosan megtanulta a nyelvet, a kultúrát. A gyermeknevelés, a háztartás és a gyógyszeripar töltötte ki az életét.

Csodálatosan szép kapcsolata volt a férjével, igazi mintaként szerepeltek gyermekeiknek.

Majd 44 év házasság után egyedül maradt.

Ekkor kezdődött élete 3. korszaka. Nehezen talált magára, de lassan-lassan kialakult az élete – a család és az unokák mellett – a régi és frissen szerzett barátnők életében játszott nagy szerepet.

Együtt utaztak, vásároltak, beszélgettek, ebédeltek. A panaszok nagy és szakavatott meghallgatója volt. Sosem ítélkezett, veszekedett, hanem elfogadta az asszonyokat olyannak, amilyenek voltak. Pótolhatatlanná vált sokuk életében.

Majd 2 éve elkezdődtek a betegségei, melyek közt mindig voltak egészséges időszakok is. A gyógyulásba mindig teljes lélekkel vetette be magát, és nekem példaértékű volt a műköröm, amit a műtétek előtt és után sem hagyott el.

Majd 3 hónapja ágynak esett, azt gondolta, rövidesen eljön a vég. Nem így lett. Barátnői és családja próbálták visszahozni élni akarását, de ő már belefáradt.

Lányai nagy szeretettel és odaadással ápolták. Majd 3 hónap után egyre fáradtak és segítséget kértek egy gondozónő személyében.

És a Királynő úgy gondolta, hogy inkább a Mennyei Király szolgálatába áll.

Aki Királynőként élt, Királynőként halt meg.

Budapest, 2015. december 17 – 2016. január 4. között 

Draga Nyasim!

Draga Nyasim!
Egy perc me'g es hajnali ot ora. Itt gornyedem a kis IPad folott es azon gondolkozom, hogy mit irhatnek szuletesnapodra, ami nem szokvanyos, ami szivbol jon, amit ma leirok es holnap, azutan is vallalhato, aminek orul, aki adja es az is orul, aki kapja.
Ma turogomboc lesz az ebed a munkahelyi etteremben, Ani kesziti. Az az Ani, akinek szinte minden etele megorokitesre melto, csak tolem nem futja idovel, energiaval, sokszor gondolattal. Mert az, hogy izlik, nem eleg, meg is kell tudni mondani, miert, le kell tudni irni kerek, osszefuggo mondatokkal. Szoval turogombi lesz, Ani specialitasa, amit nala jobban talan senki nem tud. A turogomboca fogalomma valt az idok folyaman, vedjegyeve, amit barhol, barmikor megcsinal, garantalt siker es lelkes imadok csapatat allitja maga melle. Engem ma'r nem kell meggyoznie, mert uber lelkes Ani fan vagyok. De a turogombocara ugrom. Amikor van, akkor dupla adagot veszek es a masikat elviszem valakinek a csaladbol. Eddiig anyunak vittem... Ma neked hozok belole. Mivel nem vagy itt ma'r es a gyerekeid, feleseged nagy-nagy oromere haza erkeztel, kepletesen ajandekozom neked Ani legendas turogombocat: szivem legkedvesebb Sanyi occsenek a gyomrom, lelkem, agyam imadottja turogombocot. Biztos lehetne ennel me'g szebb szulinapi ajandekot csinalni, de hidd el, hogy ma hajnalban, igy ot ora tajekan tobb ezer merfoldre toled ez a megismetelhetetlen ajandek jutott eszembe, amit akkor kapsz meg valojaban, amikor hozzank ujra megerkezel, es Ani neked, nekunk megcsinalja.
Egeszseget, boldogsagot neked, Nyasikam, hosszu eletet Ani minel tobb turogombocaval tolem.
Vigyazz magadra es legy jo, ha tudsz, te tudsz!
Millio puszi:
Panni

Lovas Zoltán írja

"Itt valaminek történnie kell. Mert így egyszerűen nem maradhat. Nem hiszem el, hogy az a nép, akit én ismerek, az embertársaim, szó nélkül lenyeljék ami van, és főleg ami készül. Nem hiszem el, hogy valóban egy újfasiszta, lelketlen hordává züllött a hazám. Nem tudom hol, mikor, milyen formában fog a feszültség kipattanni. Csak remélem, hogy hamar, és hogy vér nem fog folyni a nyomában. Csak remélem hogy sikerre vezet majd... remélem, hogy lesz korrekciója ennek a rendszernek... Bízom bennetek, bízom az emberekben. Bízom a hazámban. Bízom abban, hogy lesz mi mellé odaállni!!! Annyira, de annyira jó lenne nem lehajtott fejjel élni. Nem eltűrni azt a nemzeti szégyent. SOS... SOS... SOS... mentsétek meg lelkeinket!!!"

Forrás: Facebook, 2016. január 17.

Kolozsvári szalonna: Széthordott ország

http://kolozsvaros.com/2016/01/10/szethordott-orszag/

Forrás: Kolozsvári szalonna blog, 2016. január 10.

Sándor-apró

"A KDNP okvetlenül baszódjon meg már csak azért is, mert rá kellene ébrednie valamiképpen, hogy ehhez a tevékenységhez minimum két ember kell. Én értem, hogy ők egyedül szokták, az ember végül is egy Harrach-hoz bottal se piszkálna oda, Benda József meg személyében egy tuti fogamzásgátló, de az hogyan van elképzelve kicsiny keresztény nyulaim, hogy a nők fizessenek, ha nem szülnek? Ha impotens, gázos pöcsfejek vagytok annak mér az ország fizesse meg helyettetek az árát, és miért a nők? Mert féltek tőlük mi? Csak megerőszakolni és megverni szeretitek. Hogy mér nem használt apátok óvszert?"

Forrás: Facebook, 2016. január 14.

Apró csodák

A gyomor felől nézve bizony bőven elég a boldogsághoz egy paprikás krumpli. Vagy egy zöldbableves, amely télvíz idején is felüdít. De megfelelő örömforrás lehet egy zöldborsó főzelék csirkemellcsíkokkal is. Nem valami nagy gezereszek ezek, de egytől egyig finomak bírnak lenni, amikor Anikó konyhájából kerülnek ki. Pedig ma nem fogyasztottam semmit sem. Klárira hagytam az evést, aki jóízűen bekanalazta a zöldbablevest. Mind a tíz ujját megnyalta utána. Persze, hogy nem, de nekem mégis úgy tűnt. A paprikás krumpli után pedig megjegyezte:
- Nem biztos, hogy jól laktam, de ez nagyon finom volt.
Mindebből arra mertem következteni, hogy a második fogás vitte a prímet és lett az első. Nevetve mondom Anikónak (én, aki nem is ettem, csak szemlélődtem):
- Nálam most a második volt az első.
Anikó nevet, érti ő a humort, mindig vevő rá.
- Nálam pedig nem, rosszul láttad, a leves volt az első - veti közbe Klári.
Így eshetett meg ezen a nézelődős, beszélgetős szerdán, hogy a zöldbableves és a paprikás krumpli egymástól függetlenül végeztek a dobogó legfelső fokán. Vannak még ilyen apró csodák.

51-es út 52-es kilométerénél

Azt hiszem, s kábé igaz lehet, hogy ott található a Mizse Pecsenyesütő. Az útról alig látható, egy udvarban bújik meg. Pedig nincs mit szégyellnie, annyira váratlan, hogy finom és ízlésesen tálalt ételeket talál itt az átrohanó, akit tényleg csak az éhsége állít meg és a hely híre, ami már több faluval megelőzi. Dömsödön a Mizse Pecsenyesütő. Itt leveseket is lehet enni, a főétel pedig húsból, köretből, salátából ízlés és kérés szerint összeállítható. Melegen javasolni tudom a camembert-tel töltött rántott pulykamellet áfonyalekvárral gazdagon, mellé köretként krumpli krokettel és zöldséges rizzsel. Mutatós, istenien finom és egy adagból akár ketten is jól laknak belőle, ha az éhség előtte nem volt túl nagy. Kábé az 52. kilométernél Dunapataj és Budapest között az 51-es úton. Nem találka helynek adom meg ilyen pontosan, hanem hogy el ne feledjük, amikor erre járunk megint, vagy valaki erre jár, biztosan megtalálja. Hiszen olyan könnyű elsuhanni mellette. S csak jóval később jön rá az ember, ha kihagyta, mit veszített vele. Ha rájön egyáltalán.

Az első nap

Mondom anyámnak:
- Megint eltelt egy év. Mától indul az első olyan, amelynek a legelsőtől a legutolsó napjáig nem leszel. Ebből a szempontból nem irigylem magam érte. Ugyanakkor pedig megtisztelve érzem magam, hogy életed során a lányod, az utolsó években a riportered, a fiatal kori családod, közülük is az anyukád, Xenia regényes történetének hallgatója, gyűjtője lehettem.
Annyifelé barangoltunk együtt. Annyit, de annyit beszélgettünk egymással, melynek során még teljesebben megismerhettem a csak rád jellemző gondolkodásodat, felfogásodat, egyéni világlátásodat, érzéseidet, összetéveszthetetlen humorodat.
Mindenről és mindenkiről volt kialakult világos véleményed. Mentes voltál irigységtől, rosszindulattól, pesszimizustól, depressziótól. Meghallgattad az embereket, nem ítélkeztél fölöttük. Igyekeztél tudásod, lehetőségeid szerint segíteni. Bele szőtted ebbe a rád jellemző optimizmusodat, nyíltságodat, őszinteségedet, s hogy minden embert magaddal egyenrangúnak tekintettél. Méltán lehettél nagyon sokak lelki és fizikai támasza. Nagyon szerettek az emberek életedben és nem szűnnek meg szeretni életed kihúnyta után sem.
Ezért fordulhat elő, hogy most is, akár ha itt lennél mellettem, beszélgetek veled. Hallani vélem gondolataidat, érzéseidet, mit és milyen hangsúllyal mondanál, milyen szavakat, kifejezéseket használnál, mikor vetnél közbe váratlanul valamit, amire én az oldalamat fogva nevetnék, veled együtt nevetnénk. Itt és most például azt, hogy ugyan már, ééédes lááányom, ne tömjénezzél, éltem és kész, mit kell ezt úgy fölfújni.
Kimondhatatlanul jó érzés a megismerésnek ilyen mélysége, nagyon jó lubickolni benned.
Örök hála és köszönet neked érte, hogy az egyik lányod, utazó- és beszélgetőtársad lehettem, lehetek, míg élek.