2016. április 30., szombat

Lovas Zoltán: Anyámról / Én is - az enyémről

"Anyám az idén 85 éves lesz. Már nem tudok sok csokrot szedni neki. A legutóbbit 10 napja szedtem, amikor az orgona elkezdett teljes díszében virágozni a kertben. A hideg idő miatt mégiscsak lesz még holnap is orgona... Most a bátyám helyett fogok csokrot szedni, és aztán odaadom neki, mármint a bátyámnak, hogy adja ő anyunak majd. Azt hiszem ennek fog anyu a legjobban örülni most... - sokat gondolkodom mostanában anyámon... még mindig ő az aki segít. Mindenkinek ő. Semmi rendkívüli életút, semmi nagy kunszt, semmi könyv, festmény, 12 gyerek, és ötszáz unoka. Semmi világraszóló, 200 évig látszó sztori. Ő csak két gyereket felnevelt, megtartott, főzött, mosott, takarított, 18-tól 55-ig dolgozott napi 8 órában, nem disszidált, nem vált el, csak volt. Nekünk. Hűséggel szolgált és élt. Nem akarok ilyen technokrata dumákat nyomni, de ő aztán tényleg egy pozitív minta. Jó sok éve pontosan tudom, hogy milyen, hogy mit jelent és tesz. Sokáig szinte megfulladtam a gondolatra, hogy el fogom veszíteni. Aztán megtanultam együtt élni ezzel az érzéssel."

Forrás: FaceBook, 2016. április 30.

Anyám 81 után volt félévvel, amikor meghalt. Tehát 85 éves már sohasem lehet. Csokrot nem nagyon szedtem neki, talán orgonát, amikor még volt Tahiban a kert bal elülső sarkában. Nem szerette, hogy levágtam pár szálat a fehérből, másik párat a lilából. Egyszer tulipánt kapott, azt is Tahiból a ház előtti kertrészből. Színpompásakat, cirmos fehéret, pirosat narancs lángnyelvekkel, bordósakat. Anyák napján elfogadta, megköszönte, vázát hoztam, vízzel töltöttem, beletettem, a konyhában az asztalra állítottam. A leginkább annak örült május első napján, hogy odamentem hozzá, beültem mellé és beszélgettünk, utána együtt ettünk valami egyszerűt ebédre, nem csinált nagy ügyet anyák napjából. Annál inkább évekkel előtte apám, mikor még élt. Nem mulasztotta el minden anyák napján anyámat egy szál vagy egy cserepes virággal felköszönteni, mint gyermekei anyját. A gesztus fantasztikus volt és megismételhetetlen, amilyen csak apámtól telhetett.
Anyám volt a támasz sokaknak. Családban, mikor apám már nem volt, ő lett a Nagy család feje. Valahogy mindent tudott. Apámhoz fiatalon nagyon messziről, Ashabadból, szegénységből, egy örmény családból érkezett. Tudta mindennek a súlyát, helyét, szinte zsigerből ontotta a földhöz ragadt bölcsességeket, olyan természetesen viselkedett, mint aki keletről érkezve mindig is ráérzett volna Magyarországra, később a nyugatra. Semmi extra, három gyerek, egy Nagy család kezdete, vegyész, a magyar-orosz kapcsolatok építője a Chinoinos időkben. Viselte a szakmát, rengeteget utazott, mellette bennünket, a három gyerekét nevelte, főzött, mosott, apám tudományos munkájához a nyugodalmas hátteret biztosította. Csak volt. Nekünk. Nyugdíjas éveiben a barátnőinek is. Ha hívták telefonon, ha személyesen jöttek hozzá, elbeszélgettek egy jót egymással, meghallgatta a másikat, sohasem ítélkezett az illető, a probléma felett, igyekezett a legjobb tudása szerint jó tanáccsal, segítséggel szolgálni.
Tudtam, hogy nem örök életű, egyszer beteg lesz, beteg lett, betegségében végig vele lenni fantasztikusan fájdalmas, egyúttal felemelő érzés volt, s hogy elment, mélyen fájó hiányt hagyott maga mögött egy jó csomó gondolattal, érzéssel, mondással, emlékkel, amely tőle jön, rá emlékeztet.

Lovas Zoltán: Pocakos lakatos

"Tegnap egy egész flúgos futamom volt Budapesten, különféle anyagokat kellett beszerezzek a ház alsó szintje felújításához, s megállapítottam újra, hogy ez az az ország, ahol a kapitalizmus sem működik... no de nem is ez a lényeg ezúttal. Hanem a Pocakos lakatos.
Á Pocákos lákátos nem az a krimó amire gondoltok... A Soroksári úton van, egy sarokra a bezárt Jaguár szalontól, egy benzinkút tövében... ez egy kifőzde szerűség, egy kései szocializmus-korabeli zárvány. Hol normális áron baromi adag kaját lehet kapni, meg jó szót, serény konyhamesterrel-ki egyben kiszolgáló is a pult mögött körítve. Már régóta készültem a gyomornedvek eme szentélyébe... s tegnap került rá egy lyukas fél óra... megérte, egy halom brassóit faltam friss nagy darab kenyérrel, koviubival, meg bodzaszörppel. Tunkoltam, rágtam, nyeltem. A hely tök üres volt, rajtam kívül egy feszülthangulatú taxis falt még valamit csak. Ebédidőben voltunk, s kb egy kilométeres körzetben nem volt versenytársa még az idea szintjén sem a helynek. A konyhamester-kiszolgáló-tulaj elmondta míg fizettem, hogy 26 éve van ott a Pocakos. S hogy ilyen szar még sohasem volt. Nincsen pénze az embereknek - s ha valaki tudja, hát ő biztosan. Jah, mondtam rokonszenvvel, és kurvára jóllakottan, jah szívunk... mire ő, hogy legalább 9 millijójan, ebbe' maradtunk. Ő még nem zárt be, érdemes arrajárni. Csaxólok..."

Forrás: FaceBook, 2016.04.30.

2016. április 29., péntek

Feri búcsúzik

Kedves Kollégáim Barátaim...

Igyekeztem nem túl érzelgősre fogni a következő sorokat, meg ami fontos, hosszúra sem...

Kezdeném azzal, hogy nagyon szépen köszönöm mindenkinek a támogatását, a segítségét, fordítását..., nagyon nehezen hagylak itt titeket, a logisztikát..., de úgy érzem, hogy szükségem van erre a változásra, és ami fontos, kipróbálni az itt szerzett tudásom egy másik osztályon.

Egy pár mondatban szeretnék név szerint kitérni rátok..., egy kicsit viccesen, mint ahogyan szoktam.

Külön köszönet Bárdos Gábornak, Editnek, Csillának a rengeteg segítségért az elmúlt 9 évben, nagyon sokat köszönhetek nekik... Editnek a sok cigit is, amit a büdös életben nem szándékozom neki visszaadni. Köszönet Panninak, hogy megemlített kétszer is az Araratban. Szilvinek köszönet a rengeteg egy perces kérdéséért. Balázsnak, hogy megtanultam fejből a műszakvezetők telefonszámát..., ja, meg azt, hogy néha haza vitt. Bagdi Franciskának, hogy mindig mosolyog és vidám. Marcinak a nagy arcát és azt, hogy nagyon sokszor megnevettetett. Sipos Istvánnak bíztató szavait és bizalmát. Vásárhelyi Zolinak a vércukrom szinten tartását. Tóth Ildikónak azt, hogy megismerhettem. Jurácsik Petinek a múltkori sörmeghívását. Bóvári Franciskának a nagyon hangos, de kedves hangját. Nagy Angélának sok mindent nem köszönhetek..., de igen, lehozatta velem a székét, és megtaníttatta velem, hogy "Behelter".

A targoncásoknak Pistinek, Gábornak, Ákosnak, Sanyinak, Ferinek "izé", hogy sokszor nem azt csinálták, amire kértem őket.

A diákoknak azt, hogy mindig megvicceltem őket, és nem sértődtek meg.

Nagyon remélem, mint projektes, így is fogjátok támogatni a munkám a Jövőre nézve.

Köszönöm szépen még egyszer mindenkinek a segítségét az elmúlt években, hónapokban, napokban..., nagyszerű kollégáim vagytok.

Hanzsek Ferenc

Elhangzott Feri búcsúztatóján a Galambdúcban
2016. április 28-án, csütörtökön

Közzétéve Feri engedélyével.

Ma még egyszer

Kedves Feri!
Ma még egyszer kimosom a bögrédet. Megfőzöm a teádat. Tudom, ne az otthoniból, hanem az itteniből és abból a fekete dobozból vegyem a filtert, amiből mutattad. Mondtad, ne legyen forró, de hideg sem, ezt eltalálnom valahogy sohasem sikerül.
Ma még egyszer megnézem, üres-e a vizes flaskád, lemegyek, megtöltöm vízzel, tudom, a bubisat szereted.
Ma még egyszer hallom, hogy "Áldassék az Úr neve", fölnézek, te vagy az, egy nagy mackó mondod ezt, amikor reggelente bejössz. Kockás ingben, mely középtájt kicsit szétnyílik, jelezve, hogy benne valaki nagyon szeret jól lakni. Szereti saját házának főztjét, de leginkább a másét. Az étel úgy finom, szerinted, ha egy kanállal innen, egy csipettel onnan, s főleg akkor, ha valaki neked adja egész szendvicsét, ebédjét.
Ma még egyszer mondhatom, hogy Feri, gyere légyszi ide, mert a gépben ez nem működik vagy amaz. S utánad mindig történik valami - általában helyre rázódik a rend.
Ma még egyszer hallhatom, amint ujjaid sebesen suhannak a klaviatúrán, gyorsaságuk Svjatoslav Richterével vetekszik. Te meg - jellemileg - Tatjanaval, és otthon valakid - Anyeginnel.
Ma még bemehetne veled valaki a belső szobába, és ott úgy megmacáznád itt, ott, meg amott, s történne bent ez meg az, jajjjj, vagy de jó.
Ma hallgathatom még történeteidet, vicceidet, útszéli káromkodásaidat, melyeket mindenki szeret. Azt is, amellyel a hátam mögül költőien megszólaló: Te, mocskos ge.i-jére válaszolsz a nem kevésbé költői: Kussolj, te, ribanc-cal.
De megélhetem még ma azt is, hogy rám nézel, oda hajolsz, mi bajod van, kérdezed. Semmi, mondom. Persze, látom, így te, gyere, beszéljük meg.
Ma még hallgathatom, ahogy flottul ügyintézel, önzetlenül segítesz.
Néha fölharsan a hangod, bevallom váratlanul, amikor operaslágert, vagy valami egyebet, a rádióból vagy a netről az előadóval együtt énekelsz? Igen, énekelsz, kiabálsz, harsogsz, valamiféle hangokat varázsolsz elő, melyekre össznépi hahota a válasz. És talán azt is hallani fogom még egyszer utoljára, amint az Illetékes elvtársat vagy Anti bácsit a Besenyő családból, a humor egyéb nagyjait utánozva beszélsz, mesélsz, infókat adsz át, vagy egyszerűen csak hülyülsz.
Még szerencse, hogy van ez a még egyszer, ez a zaj, ez a mozgolódás, van ez a nyüzsgő valaki a jobb első padban, aki ritkán van csöndben, szinte megállás nélkül beszél, kommentál, csinál valamit, javít, szerel, beszélget valakivel, kiabál, énekel, nevettet, megnevettet, csökkenti a feszültséget, a stresszt, mit ebben a szobában vágni, harapni lehet, egyszóval van itt egy nagyon Valaki, akit észre nem venni, megkerülni, egyszersmind elfelejteni nem lehet.
Ma még egyszer...
Aztán hogy még mikor?...
De most menj.
Elmééész te a pi..ba, próbálom föl meg levitt hangsúllyal énekelve ezt úgy mondani, ahogy csak te tudod.
Szeretettel:
Szegő Panni

Elhangzott Feri búcsúztatóján a Galambdúcban
2016. április 28-án, csütörtökön

2016. április 24., vasárnap

Tóth Krisztina: Verset állva

A Vasárnapi Hírek április 18-i internetes számából átvett Tóth Krisztina író, költő írása egy élménybeszámoló egy iskolából, ahova - mint híres, illusztris vendéget - szavalni hívták. A saját verseit. Emelni ezáltal valamit az aznap fényén. Emléket hagyni diákokban, tanárokban. Hagyott. Talán. És nem keveset. Bennem annyit, hogy beleborzongtam.

"Megérkezem a kisvárosi gimnázium elé, ahol a költészet napja alkalmából rendhagyó irodalomórát kellene tartanom. A tanárnő, akivel egyeztettem, a bejárat előtti lépcsőn vár. Erzsikének hívják, kissé lámpalázasnak tűnik, és arra kér, a műsor előtt fáradjak be az igazgató úrhoz, aki szeretne velem néhány szót váltani.
Bikanyakú, szigorú ember fogad bennünket. Leültet az íróasztal előtt álló fotelba, ő maga visszatér az asztal mögé. A költészet szép dolog, fog a mondandójába, és ő fontosnak tartja, hogy a diákok okuljanak a mai találkozásból. Reméli, hogy rendbontás nélkül zajlik majd az esemény, amelyen ő személyesen sajnos nem lehet jelen, mivel adminisztratív teendői vannak. Senki sincs, folytatja nyomatékkal, aki ezeket elvégezze helyette, és – itt a továbbra is álló tanárnőre pillant – ebben az intézményben minden rá hárul.
Az a benyomásom, hogy jobban örült volna, ha valami rendes írót hívnak meg ide, nem egy nőt. Egy olyat, akinek szakálla, bajusza, de legalább egy vacak szemüvege van.
Aláírom a szerződéseket, átveszem a másodpéldányt, aztán elköszönök. Az igazgató azt mondja, igyekszik majd a versműsor végére benézni, ha időben végez.
A folyosón próbálom tisztázni, hogy nem versműsorral készültem, hanem beszélgetni szeretnék a diákokkal, mire Erzsébet rávágja, hogy arra is lesz tíz perc, írtak kérdéseket.
A terembe lépünk, amit betölt a gyerekkorom iskolai ünnepélyeiről ismerős verejtékszag. A diákok ünneplőben állnak, kórusban köszönnek. Egy frissen fodrászolt, kosztümös magyartanárnő lép elém, katonásan üdvözöl, aztán közli, hogy a diákok nagyon készültek, most meghallgatjuk a szavalatokat. Riadtan bólintok. Ő fog majd moderálni is, súgja oda, de még nem ül le mellém, mert úgy illik, hogy a tanár osztozzon a diákokkal szenvedésben. Nem értem, mit ért szenvedésen, de néhány másodperc múlva világossá válik.
Szigorú tekintetétől irányítva a tanulók egyenként lépnek ki a sorból, és darálják el üres arccal a verseket, amelyeket én írtam, és amelyekről eskü alatt állíthatom, hogy nyomtatásban volt értelmük. A rövid összeállításból ez nem derül ki: levegőbe meredő kocsonyás tekintetek, szoknya szélét morzsolgató diákkezek, tanácstalan arcok. Ezeknek a gyerekeknek a költészettel való találkozás maga a drill: afféle vizsga, kisérettségi. A műsor baki nélkül lemegy, a tanárnő lehajtja a diákokat a pódiumról, és beszélgetni kezdünk.
A közönséghez fordulok, kérdezek valamit. Senki sem jelentkezik, bámulnak üres arccal, mint az udvarra terelt rabok. Félek, nehogy a tanárnő felszólítson valakit, inkább úgy döntök, felolvasok, közben talán oldódik a hangulat. Egy József Attilához kapcsolódó verssel indítok, a tanárnő helyeslően bólogat. Közben érzékelem, hogy az igazgató belépett a terembe és integet: nyilván jelezni akarja, hogy megjött.
Amikor befejezem a verset, mozgolódás támad, mindenki tekergeti a fejét. A széksorok szélén egy idősebb tanárnő oson hajlott háttal, mint valami moziba későn érkező, besurranó néző, és egy cédulát szorongat. Az első sorban ülők átveszik, továbbadják, és meglepetésemre a cédula végül hozzám fut be, a színpadra. Nyomtatott betűkkel ez áll rajta: VERSET ÁLLVA MONDUNK! Elképedve nézek fel, és látom, hogy a bikanyakú igazgató megint integet. Most értem meg a kézmozdulatát: azt mutatja, hogy álljak fel.
Felolvasom a mikrofonba az üzenetet. Az első sorból néhányan behúzott nyakkal lázítanak, hogy maradjak csak ülve, aztán lopva hátrapillantanak. Nézünk szembe a terem két végéből az igazgatóval, és belemondom a mikrofonba, hogy én a saját verseimet ülve szeretném elmondani, ha nincs ellenére. A lázadás és bomlás szelleme végigsöpör a termen, a tanárnők kipirult, forradalmi arccal várják, hogy most mi lesz. A pódiumon ülő magyartanárnő válaszol, hogy tegyem csak, ahogy jónak látom, és közben a terem végébe pillant, mintha biztosítani akarná a felettesét, hogy sajnálja a dolgot: ez igazán nem az ő ötlete volt, ő megmondhatta volna előre, hogy az élő költők kockázatosak, az Erzsike találta ki az egészet.
Beszélni kezdek, miközben megfordul a fejemben, hogy talán valakinek az állásával játszom. Erzsikéével mondjuk, aki felvetette, hogy meghívjanak, de talán másokéval is, talán mindazokéval, akik a könyveimet tartják a kezükben, hogy dedikáljak nekik. Hozzájuk beszélek elsősorban, és a gyerekekhez.
Arról próbálok valamit mondani ebben a reménytelenül levegőtlen, visszhangos teremben, hogy a vers zene, a vers mi magunk vagyunk, a vers a létünk, az identitásunk, hogy a verset nem fejből, hanem szívből mondjuk, és nem szépen, hanem bárhogyan, bárhol. Homokos, vizes síkra érve, fülkefényben állva, vonattetőn keresztben hasalva, csillámló sziklafalon ülve, lassan, tűnődve, halkan, motyogva.
Az igazgató kifordul a teremből, a gyerekek tapsolnak, egy nyirkos tenyerű, magas fiú virágot nyújt át. Talán megmaradok az emlékezetükben, talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom – nem tudom.

2016. április 23., szombat

Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!

"Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk.
Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki.
Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat. Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el. A sor bárki által folytatható.
Nem kell nagy hálálkodás, elég ha csak annyit mondunk: köszönöm. Érteni fogják. És azt is értik, ha kérünk valamit, csak ne kezdjük jajgatással.
Fogalmam sincs, milyen frekvencián jutnak el a köszönetek és a kérések az illetékeshez, de eljutnak. Van, ami nem teljesíthető.
S befejezésül egy gyermeteg, ám hatékony javaslat. (Kipróbálva!) Azokban a pillanatokban, amikor jól érezzük magunkat- hazaértünk, hűvös a lépcsőház, a kinti hőséghez képest a lakás is elviselhető, levetettük a cipőnket, végre leültünk, ettünk egy falatot, ittunk is rá, sőt letusoltunk vagy beültünk a fürdőkádba – mondjuk azt, hogy ez jól esett. Hangosan. Csodálkozni fogunk, hogy naponta hány jó percünk akadt. Ha estig nem felejtjük el – ez memóriatréningnek is jó –, köszönjük meg az illetékesnek az elmúlt napot.
Lefekvés előtt nézzünk fel a csillagos égre. Mert kánikulában csillagos az ég. Itt nem kell semmit mondani, érezzük úgyis, hogy ott van, és szép. Mi meg itt."

(forrás: Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!, T. Szilviának köszönöm)

2016. április 22., péntek

A galambdúcban - változás management

Olyan furcsa érzeteim vannak. Galamb vagyok a galambok között egy dúcban. Fedél van a fejünk fölött, dúcunk falai épek, rálátásunkat az alattunk elterülő világra látszatra semmi sem homályosítja. Mi vagyunk fönt, az amott lent az alant. Pedig dehogy. Dúcunk, mely eddig majdhogynem teljességgel barátságosnak tűnt, még ennél is inkább belterjesnek, s melyet az ismerősség érzete lengett be, mostanra messzi tájak sajátjának hitt vulkánon, ténylegesen működő vulkánon érezheti magát.
Minden nap változik valami. Ami ma itt volt, most ott van. Ami ezidáig így volt, innentől kezdve másképp van. Aki még tegnap bent volt, ma már nincs. Akit tegnap még bent láttam, ma már kintről hallok. Új arcok, nevek, közegek, folyamatok.
Mi, galambok, a kötöttségben is szabadok. Hiszen kiröpülhetünk, ha csak percekre is, de megtornáztathatjuk szárnyainkat, kiereszthetjük hangunkat, szélnek feszülhetünk a magasban, ahonnan nézve életünk eltörpül, gondjaink megszünnek, úgy érezhetjük, hogy minden lehetséges és annak ellenkezője is. Tudjuk, képzelgésünk talmi, percekig tart csupán, aztán irány vissza a galambdúcba, beszűkült életünk színterébe.
Azért az érzés jó, hogy megvan. Fölnézel, ott van. Fölszállsz a lépcsőkön és fölérsz. Nem révbe, csak föl. Bent a sok galambtárs. Egyre többen. Új galambarcok fénylenek föl a régiek között. Néha meg-megrebben szívem a galambburkában, erőteljesebben, riadtabban kalapálja: nem-bamm-tudom-bamm, hogy-bamm-mi-bamm-lesz. Most mi lesz. És holnap? Másnap mi lesz? És tegnap?
A levegőben való egyre rövidülő szabad kőrözés után, a dúcban de jó volna megpihenni. Tudni, hogy ennyien vagyunk és ennyien is maradunk. Vagy tudni, hogy egy megy, egy meg jön. Vagy tudni, hogy ez volt ez meg lesz. Veled. Nélküled. A galambok már csak ilyenek. Szabadok. Jönnek-mennek, semmiképp sem jöttmentek. Sok az új galamb. Új seprű. Jól seper.
Egy galambot fájlalok de nagyon. Szívemnek egyik kegkedvesebbje döntött úgy, hogy átröpül egy másik osztályra. Szabadnak született ő is, tudjuk, s mára érett galambfejjel döntött, mást akar csinálni, hiszen amit csinált eddig csinálta már eleget. És a galambstressz már neki is sok. Meg a viszonyok. A galamb duruzsolás. A galamb helyezkedés. A ki kinek a galambja. Melyik galambabb felé kell jobban helyezkedni, hogy a galambegyénnek legyen a jó. Melyik galamb van velem és ki van ellenem.
Sok a tenni-, javítanivaló is. Galambésszel föl sem lehet mind fogni. Akkor igazán nem, ha a galambok nem is tudnak róla. Igaz, van, létezhet tudás, mely az éteren keresztül terjedhetne. Vagy nem. Terjedhetne elejtve. Elfeledve. Alig kiemelve. Egyre nyomatékosabban.
Mostanság az új és a galambabb galamb a kelendő, jobban mondva kívánatos galamb a dúcban és környékén. És a friss, fiatal, ropogós galambfik, galamblánykák, kik változásra, változtatásra képesek. Kiknek mondanak valamit "kínaiul" és ők kínaiul folytatják tovább, és gyorsan, azonnal, hiszen már tegnap is minden késő volt.
A galamb-matuzsálemek lomhábbak, talán nehezebben kezelhetőek, de még tudják a bölcsességet, hogy élni és élni hagyni. Élni tudással, információval, tapasztalattal és nem visszaélni. Bevonni és együttműködni. Az összefüggéseket megérteni. A mát a tegnapon megélni. Lojálisnak, őszintének, lelkiismeretesnek lenni. A hibákat bevallani, a teljesítményeket elismerni. De hova tűntek ezek az értékek? A vulkanikus erők sodorták volna el? Vagy a változások vihara (galambdúcból galambszél fúj)? Vagy a seprűipar? Vagy valami más? Mindegy is. A fő, hogy galamb-szüleik, galamb-nagyszüleik óta őrződik bennük és adódik tovább emlékük.

Lovas Zoltán: Béri Balogh Ádám fája

Ritka az olyan ember, aki újságíróként, közéleti személyiségként, napi megszólalóként egyaránt karizmatikus, hiteles, hű előző napi önmagához, írásai, megjelenései összecsengenek önnönmagával. Ilyennek tartom Zolit, akit van szerencsém csöppet személyesen is ismerni. A nap huszonnégy órájában tud jelen lenni az ember életében, ha akarja és hagyja az ember. Ismerni vélem gondolatait, érzéseit, hozzáállását az élet dolgaihoz. Egyet is értek vele. Rengetegszer érzem úgy, hogy amit megírt, azt helyettem írta meg. S ahogyan leírta, az vitán felül az ő védjegye, melyet a pillanat töredéke alatt történő csöppnyi hangulatteremtésnek, odavetett érzelmi pamacsnak, érzésfoszlánynak hívok és érzek. Ugyanide sorolom hosszabbnak tűnő, kimerítő és körültekintő eszmefuttatásait témákról, mint például az alábbi emlékezését múltjáról, egy fáról, a fákról egyáltalán, a hozzájuk való kötődéséről, valamint a benne gyökerezőekről. Fákról, érzésekről, emberekről, amikhez s akikhez hű marad ő is, én is, míg csak élünk.

"most mesélek nektek egy igaz mesét a Béri Balogh Ádám kuruc brigadáros fájáról...
Hajdanán, az ötvenes évek második, a hatvanas évek első felében, igen kis gyermekként tavasztól-őszig gyakorta voltam Szekszárdon onokaként Lovasmama és Lovaspapa vendége. A mama apám tolnai sváb anyja volt, a papa meg egy derék magyar parasztember, ki hatvan volt már mikor a mamát elvette, ki ötven volt már mikor összebútoroztak, valamikor a negyvenes évek legvégén. Szekszárdon, a Tinódi utcában éltek, kis földszintes, udvaros parasztházban, a Séd patak mellett.
A papának nem akaródzott bemenni a TSZ-be, nem is ment bele soha. Hagytak neki valami kis akácost fenn a szekszárdi Szőlőhegy hátában, meg valami kis búzásföldet a kakasdi határban, no meg egy csíknyi szőlőt a csatári határban. Ebből, meg az udvarban nevelt csirkékből, és disznókból éldegéltek a mama meg a papa. Csapvíz volt, többnyire ihatatlan rozsdás, de csatorna persze nem, budi az udvarban, a kukoricásgóré tövében. A konyhában egy sparhelt, főzni, fűteni, mosdóvizet melegíteni azon lehetett.
No de, szavam ne feledjem: vissza a fához, a Béri Balog Ádám fájához. Mely ott állott a Szekszárdot Moháccsal összekötő, a Sárközön átvezető országút szélén, Szekszárd csatári határában, jelezve a helyet ahol a szőlősföldek és a város összeértek. A fa az én gyermekkoromban még szépen zöldellt, óriási szil volt, bár már látszott rajta a kor, a majd' 300 év. Amikor csak a szőlősbe mentünk a papával, vagy este megfáradva onnan jöttünk, minden alkalommal elmondta a papa oldalt nézve, hunyorítva egyet a huncut szemével, hogy na ez a Béri Balog Ádám fája. Ily módon megsüvegelve a fát, Béri Balogot, a kurucokat, meg tán még a jóistent is. Ez a kiszólás hozzátartozott az úthoz. A szőlős amúgy ott volt, négy vagy öt csíkkal arrébb, a fától nem messze.
A régi fát valamikor a hetvenes években ki kellett vágni, mert már az útra roskadt. Ültettek helyette másikat, mi mostanára már sudárrá terebélyesedett. A Béri Balog Ádámnak, kit ez alatt a fa alatt fogtak el a labancok, kell egy fa. Jár neki. Ez a fa maga a szülőföld. S minden régi fa az, mindnek megvan a maga meséje, megvan az a kapocs mi közte és emberöltőkön át ennek a földnek a szülöttjei között fennállt. Ezeket a fákat féltették, óvták, számon tartották. Tisztességes ember el nem ment soha mellettük anélkül, hogy rájuk jó szemmel ne nézzen. S egyáltalán. Tisztességes magyar parasztember fát ok és ész nélkül soha ki nem vágott. Inkább csak ültetett. A fák szinte családtagok voltak mindig is. S nemcsak a gyümölcsfák. A fa árnyékot vetett, a nyári melegben oltalmat adott.
És ide most könnyű lenne valami vörös farkat írni, de nem teszem. Egyszerűen csak örülök, hogy vissza tudtam gondolni a Béri Balog Ádám fájára, a rég meghalt mamára és papára, a kockaköves útra, a szőlősre. A gyökereimre. Vannak olyan fák, amelyek a lelkünkben nőttek nagyra. Azokat nem lehet csak úgy kivágni."

Forrás: FB, 2016. április 21.

2016. április 16., szombat

Lovas Zoltán szerint Anyák napján, és szerintem

"Anyák napja mindig május első vasárnapján volt. Merthogy akkor nyílott az orgona, s mi a bátyámmal átmentünk a Margit hídon Budára, és ott, a budai villanegyedben, a Rózsadombon szedtük mi kilógott a kerítésen kívülre. Nos erre az idén nem lesz mód. Az orgona már most virágzik, még itt is, hol pedig mindig hideg az idő. Így azután - hiába a hagyomány nagy úr - ma elő anyák napi orgonacsokor készítés volt... Amúgy meg, mióta a nagy fiam Londonban (lassan 6 éve) illetve a nagylányom Sepsiszentgyörgyön (bő három és fél éve) él, mindig akkor van ünnep, amikor éppen előkerülnek. Így aztán holnap elő anyák napja lesz.
Ezelőtt 8 évvel, mikor berobbant a 2008-as világgazdasági válság, rá tán két napra anyámhoz volt hivatalos a család. Voltunk 12-en az összetolt asztalok körül. Minden úgy volt, ahogyan lennie kellett... Én nem vagyok egy tósztmondó ember. De kivételesen akkor azért elmondtam, hogy világgazdasági válság lesz, s hogy a következmények beláthatatlanok. S hogy mi így, együtt arra figyeljünk, hogy ha és amennyire lehet megmaradjunk, mi, a család.
És hát... eltelt 8 hosszú év... Sok-sok bajjal, keserűséggel, félelmekkel, könnyekkel, csalódásokkal. Minden más lett. Szertesodródtunk. Valahogyan mindannyian a felszínen maradtunk. Sok mindent átértékeltünk, sok mindent megtanultunk. Egy biztos pont maradt: anyám. A család."

Ezt akár valaki a családunkból ugyanígy megírhatta volna a családunkról. Anyámat Anyák napján mindig felköszöntöttük. Az elején - tudatlanul, nagy lelkesedésben - még vágott virággal, pedig nem szerette a virágot, amikor levágták és ajándékba adták. Azután cserepessel, mert az virágabb a vágottnál, mégiscsak él valamennyire, s tovább él, de az sem volt az igazi. És persze lehetett öntözgetni, ami nem anyám erőssége. Később jött a Rafaello, a Ferrero Rocher, meg a mandulás csoki, nagy kedvencei, ezeknek örült igazán. 
Amióta meg Eszter lányom Londonban él, ennek már jó másfél éve, a húgom összes gyerekéből hárman bő féléve Spanyolországban, a legkisebb meg az apjával Olaszországban, az öcsém és családja Amerikában, azóta Anyák napja csak dátum szerint van meg a családnak, kicsinek meg Nagynak. 
Egyikük sem a gazdasági világválság miatt ment ki, hanem mert az értékes tanulás, a PhD, a Konzervatórium, az egyetem, a munka ott, mert itt nem volt, a hasznosság érzete, mert itt a fölöslegességé, a több lehetőség valahol másutt, mert itt a vakvágány a zsákutcában, egyáltalán az Élet hozta így. 
Telnek-múlnak az évek és a kis család még összejön olykor-olykor valahogy, de a Nagyot összeszedni, na, ahhoz művészet kell. Utoljára anyám betegségének finisében, valamikor múlt év utolsó negyedében volt együtt húgom családjának szputnyikai, az enyimével, a legtávolból öcsénkkel, de akkor is hiányzott valaki, mindig hiányzik valaki. 
Szívszorító, hogy kevesebben vagyunk itthon, mint amennyien a Nagy családból kinn élnek. Dávid fiam is nemsokára elmegy a húga után. Maradunk magunkban, magunknak. Egyre kevesebben összekapaszkodva a családból, kicsiből és Nagyból. És most már anyám sincsen. Csak gondolatban mondhatom majd, hogy sok boldogságot, egészséget neked Anyák napjára, drága édesanyám. És a mandulás csokit is egyedül eszem.

2016. április 11., hétfő

Furulyás G. Katalin: Medvehagymázás

Még ha ekkora mennyiségű zölddel nem is volt eddig dolgom, de akadt piros paradicsommal paradicsomlé eltevéskor, sárga- vagy őszibarackkal lekvárhoz daráláskor, meggylekvárnál meggy magozásakor, hogy röpült gyümölcsrész, fröccsent lé mindenhova kéretlenül és számolatlan mennyiségben. Lehetett mosni, mosogatni, falat, konyhabútort, padlót törölni, magunknak zuhany alá állni, tetőtől talpig megmosakodni.
Kész kaland egy ilyen vállalkozás: friss zöldség eltevése, más állagba, pestoba gyömöszölése, mint ezúttal a medvehagyma esetében. Mely ritka, egészséges és finom. Csak kárba ne vesszen. Nem is. Ami nem kerül megőrzésre üvegekben, az nyomot hagy mindenen és mindenkiben, lett légyen asztal, fal, padló, konyharuha, kutya, macska vagy az ember maga.
Megmaradt a medvehagymás akció Katában mindenképpen, aki az egész folyamatot olyan részletesen, érzékletesen, már-már krimiszerűen írta meg, hogy olvastunkban mi magunkat is jól körbenézzük, nem került-e ránk is egy-egy medvehagyma foszlány vagy pempőpamacs...
Miről is beszélek, a medvehagymás pesto mindezt bőven megérte!

"Vannak divatkaják, divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos. Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.
Idén aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.
Az utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle. Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár, és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.
Szerdán, kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal, mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát. Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk. Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos, emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm, valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre, megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.
A szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom, a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz, nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat, mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak, most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom, késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire. Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom, sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő. Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik, hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét. Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például. Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac. Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az, ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem. Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember. Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.
Neszezést hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve, ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött jókora nylonszatyrot lobogtat.
- Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a Mecsek oldalában!!!
- Neeeeeee!!!!"

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja, 2016. április 10.

2016. április 9., szombat

Lovas Zoltán érzi

"egész éjjel hidegen esett, lassacskán. Ideális. A növények imádják az ilyen időt. A távolban a Pilis bércei éppen csak felsejlenek, 9 fok van. Visszatértünk a nyárból a kora tavaszba, a normalistásba. Egy hét alatt minden kizöldült, még a legfélénkebb dió is bontja lombját. A föld szomjasan beitta az éjszakai esőt, most barnán ásít, szinte hallani ahogyan csírázik benne az új élet. Reggel van a falun. Csend van. Mély csend. Ilyen időben nem csicseregnek a madarak, nem ugat kutya, nem dürrögnek a szomszédban a galambok. Hét végén nem járnak a hajnali munkásbuszok sem. Igaz, amúgy is üresek többnyire. Hol van már az a munka? A bányák körben bezárva. a TSZ-ek is. Sőt szinte minden kis bolt és kisvállalkozás is. Mindenki nyugdíjas, vagy unoka. No de hagyjuk. A lényeg most: a kertben isteni hidegség és páraillat van."

Forrás: FaceBook, 2016.04.09.

2016. április 4., hétfő

Gera Márton Bródyról

Azt hiszem, hogy most nekem ez a cikk Bródyról nagyon bejött, mert én is pontosan így érzek és gondolkodom Bródy felől, csak nekem nem sikerül úgy elmondani, ahogy..., hadd mondja el Gera Márton szórul szóra.

"Azt hiszem, kétféle ember van, és régebben sem volt ez másként: aki szereti Bródy Jánost, és aki nem. Viszonylag könnyű érvelni mindkét álláspont mellett, aki szereti, rögtön sorolja a dalok címét, és utóbbi feladat elég sokáig el tud tartani. Én mindenesetre már korábban megadtam magam, havonta meghallgatok tőle egy számot, és valamiért nem tudok betelni azzal, hogy „filléres emlékeim”, meg „ha én rózsa volnék”. Tényleg nem értem. Tényleg nem értem, miért. Nekem nem az Illés és a Fonográf jelentette a fiatalságot, Bródy számomra elsősorban az, aki ma: gitárral flangáló, laza előadó.

Amiben csak az a furcsa, hogy valószínűleg harminc évvel korábban is ez lehetett Bródy János: gitározó, laza srác. Vagy ahogy ő hívja magát, rezignált nyugger. És éppen ez a megnyugtató az egészben, Bródy úgy maradt friss, hogy semmit sem változott, valahogy elkerülte a zenészek kijelölt útját, nem ugrándozik bőrmellényben a színpadon, nem kell beülnie tehetségkutatók zsűrijébe, hogy elhiggye az ember, még mindig számít. Ami azt illeti, nem is ő számít, hanem a dalok, amiket írt, nyilván húsz év múlva is megkérdezik majd, „mondd, te kit választanál?” Amivel nem azt akarom mondani, hogy csak az István, a király volna maradandó, mert hát arra a tanulságra mindig rá lehet jönni, hogy „ezek ugyanazok”. Vagy arra, hogy „lassan kihull a memóriákból az egyéni tapasztalat”. Nem állítom, hogy nagy gondolatok, de megnyugtató, hogy van más is, aki így gondolja.

Az évek során azt mindenképpen felfedezhette az ember, hogy Bródy inkább dalszövegíró, mint előadó. Magyarán szólva: jobb szövegeket ír, mint ahogy előadja azokat. Persze, még így is jól csinálja, kijön egy gitárral, alig mozog, a közönség meg szolidan megőrül. És van egy nagy szerencséje a dalszövegei miatt: nincs gond, ha Bródy-lemezt hallgatunk, nem látjuk ugyan az előadót, de halljuk a szövegeit.

Halljuk, hogy most megint a politikusabb Bródyt kapjuk meg, aki olyanokat énekel, hogy „hej, de messze Birkaország, hol temérdek birka él”. Jaj, ez majdnem olyan, mint amikor Weöres Sándor Majomországról regélt. Jaj, nem is kell sokáig gondolkozom az áthallásokon. Megannyi jaj, de attól még élvezettel hallgatom. Mondjuk, már igazán megtanulhatta volna az ember, hogy Bródy mondja a magáét, nem csukott szemmel jár, de pontosan annyira aktuális, hogy évtizedekkel később is könnyedén lehessen énekelni az ezen a lemezen debütáló Gyere, édes, jöjj és korrumpálj című számot.

Aztán, persze, Bródy akkor is hat, amikor nem mondja az ember képébe, hogy mi a véleménye. Amikor tönkrement szerelmekről, elfeledett pillanatokról énekel. Amikor eldalolja, mi volt egy nyáréjszakán a 67-es úton, vagy amikor azt énekli, hogy „valóság nincs, te nem létezel”. Bródynak talán még el is hiszem."

Forrás: TiszatájOnline, 2016.03.18.