2016. szeptember 28., szerda

Lovas Zoltán: Babimami

Ma családi ünnepnap van, nem is akármilyen. Úgyhogy munkaszüneti nap van nálunk:) Anyukám, azaz Babimami ma 85 éves. Mondjuk az anyai szépapám 91 éves korában még elvégezte a tavaszi mélyszántást Őcsényben, úgyhogy az anyu lényegében még csak egy tini, száz évig él, vagy még tovább. Kora reggel már el voltunk a faluban venni az ünnepi ebédhez ezt-azt. A délutáni program kívánságára egy kiruccanás lesz Szentendrére, hol egy cukrászda teraszán vágyik időzni. Úgy is lesz hát... Nagy felhajtás egyébként nincsen csapva. Hívják az unokák, és pénteken eljönnek az egykori szocialista brigádtagok meglátogatni. 30 éve ment nyugdíjba... Anyám egy nagy nagy összetartó erő. Életerő. Sok tekintetben mindenki anyja. Olyan mintát adott és ad a mai napig, ami nehezen felülmúlható. Sok mindent tőle tanultam meg.Embert ő soha meg nem különböztetett sem a bőre színe, sem a hite, sem a politikai meggyőződése miatt. Csak az emberséget, és az elvégzett munkát nézte.
Idén az év elején a bátyám egészségi állapota lökésszerűen megromlott. Felmerült, hogy a kórházól egyenesen valamiféle intézetbe kerüljön. Anyám nem engedte. Tudván-tudta, hogy mit vállal, volt már hasonló beteg a családban. Azóta is félti, ápolja, gondozza, csempészi vissza a normális életbe. Még úgy is, hogy ez az egész az ő maradék erejét szívja el. Még úgy is, hogy sokszor élni sincsen kedve a szomorúságtól. Pedig hát a látszatnak éppen a fordítottja igaz! Nagyon is él, sőt igazi, teljes és emberi életet él mind a mai napig. Soha nem adja fel. Mindig felkel, mindig kiül a kertbe a fényre. Mindig tud mosolyogni.

Forrás: Facebook, 2016.09.28.

2016. szeptember 18., vasárnap

Sándor Erzsi Egy könyvről

Sándor Erzsi Zoltán Gábor: Orgia című könyvéről

"Igen, pokoli szöveg volt és nem ment könnyen. Ráadásul esténként olvastam, hogy aludni se tudjak rendesen. De mindennél szörnyebb a másnap volt Azon kaptam magam, hogy idegen arcokba bámulok és azt mérlegelem vajon lehettek volna-e? és lesznek-e? és szerintem simán lehetnének. Meg a nem csak idegenek hanem a kicsit ismerősök is. Ritka pillanat, hogy láthatom amint érik az idő. Kihagytam volna. (A félreértések elkerülése végett nem a könyvet, hanem a jelenidő észlelését.)"

Forrás: Facebook, 2016.09.18.

2016. szeptember 13., kedd

A galambdúcban - változóban

Nem tudom, hogyan is van ezekkel a fokokkal, de sosem jól. Mert van, hogy nagyon meleg van, szinte meg lehet fulladni, annyira, de olyan is van, hogy huzat van vagy hideg, és valaki mindig fázik. Mondanám a többieknek, hogy röpüljetek többet kifele, körözzetek a magasban, nézzetek fölfele, s onnan a magasból lefele, ahonnan minden olyan csöppnyinek, elhanyagolhatónak, felejtősnek tűnik, s ez az, ami igazán fontos lehet. De ahogy nézem, mindenki be van gubózva a saját galambdúcos világába.

Mert benn a dúcban minden olyan nagy s közeli. A szomszéd galamb szaga megcsap, meg a levegőtlenség is, ami tudjuk jól, hogy nekünk, galamboknak a halálunk. A friss levegő hiánya, a szűk tér, a perspektívátlanság, a beszűkült gondolkodás.

Mert mire jó ez az egész galambdúc, ha nem arra, hogy mi galambok, a szabadság madarai röghöz kötötten, bezárva, a szabadsággal nem gondolva, zokszó nélkül végezzük a munkánkat. Ne törődjünk mással, mint a saját galambdolgainkkal és azzal a szűk ösvénnyel, amely ritka alkalmakkor a kintbe, a szabad levegőre visz. Galamblelkem néha beleborzong a túl szabályos rendbe, amelyben élünk. Ki-bejár itt boldog-boldogtalan, galamb, galambabb, nem galamb. A zaj sokszor hatalmas, s a zűrzavar, a saját hangom, a gondolataimat sem hallom, amikor galambügyintézek közeli s távoli galambegyedekkel.

A galambdúcban most egy íróasztal új galambra vár. Fura rajta az üresség. Bele kalkulálható az új, a más, a valami plusz ígérete. Azonban így luxusnak tűnik az a két négyzetméter, amit a dúcból vesz el. Galambeszemnek felfoghatatlan, hogy ennyire nem könnyű a helyet, mit az egyik galubuska galambocskánk kiválása támaszt, újabb, máshonnan érkező idegennel, galambaspiránssal betölteni. Jártak itt már potenciális galambok galambdúc nézőben. Volt máshonnan jött szakember, itt galambkezdő, aki el is kezdett dolgozni, tanulni, hogy azután két nap múltával kijelentse, túl messze vagyunk a lakhelyétől. Gyanítom, hogy okos galambpotenciál lehetett, ha ilyen gyorsan átlátta, mennyire káoszosak vagyunk amott lent a gigászi nagy csarnokban, meg mi itt, a dúc és lakói. Neki elég volt két nap a tisztánlátáshoz, míg mi itt gályázunk ki tudja hány éve. Látjuk persze mi is, hogyne látnánk, ami van, mást sem csinálunk, mint észre vesszük a szemünket, az agyunkat, az igazságérzetünket bántó dolgokat, mégsem mozdulunk. Ki-kirepülünk ugyan az udvarra, egyre feljebb szállunk, beleszagolunk a levegőbe, mély levegőt veszünk, megcsap a szabadság bódító érzete, el is szállhatnánk a szélrózsa összes irányába, mégis visszatérünk a galambdúcba, a helyünkre, az egyfajta reménytelenül elburjánzott zsúfoltságba.

Mintha ez sosem változna. A dúc melege, a forrósága, a huzata, a hidege, a túl magas, a túl alacsony, a sosem éppen jó hőmérséklet. A kedélyünk is idomulni látszik a helyhez, a fokokhoz, a fojtogató, túltengő tömeghez. Mintha rendjén való volna az extrém, helyén való lenne a nem odavaló.

Pedig dolgoznak a változás szelei a mélyben, egyre a felszínre kívánkozva. Egyik galambabbunk ui. kijelentette, hogy ő egyedül az új helyünkkel foglalkozik, mert már egy ideje azt kapta meg legfőbb feladatául, egyéb pórias, napi galambügyekre nincs érkezése. Alakul valami, mely még távoli, ám egyre közelebbi. Költözünk. Hónapot, napot nincs értelme megjelölni, úgysem úgy lesz, ahogy mondják vagy mi gondoljuk, de költözünk, az egyszer bizonyos. Az épület már áll.

Lassan el kell kezdeni a búcsúzást a galambdúctól, ahova tizenhat makacs és rideg és kemény vas lépcsőfok vezet. Tizenhat fölfele és tizenhat lefele. Lyukacsosak a fokok, a magas női sarok más sem csinál csak beleakad. Megtörtént, hogy az egyik galambunk, aki miközben arra vigyázott, hogy szuper halkan csukja be maga után az ajtót, nem tudni hogyan, de a cipősarka beleakadhatott az egyik lyukba és a fele fokmennyiséget lesodródva tette meg a rideg, kemény, lyukacsos lépcsőkön. A nem szokványos zaj kikergetett mindenkit az ajtón túlra, hogy lássuk, mi történt, lehet-e, kell-e valamit segíteni. Fiatal galambunk fehérre váltan ült, a hátát a falnak támasztotta, szólni sem bírt, egyre remegett. A galambok galambistenének hála, semmi baja nem esett az ijedtségen, a kis megütődöttségen túl.

Veszélyes a galambdúcban dolgozni, láthatni. Mert megbotolhatsz lefelé, az egyszer úgy biztos, ahogy mondom. De bent sem fenékig tejfel és Hawaii, dizsi, meg szórakozás. Könnyen a fejedbe kerülhet, ha nagyobbat tévedsz vagy vétesz. Mert az tudvalevő, hogy tévedni galamb dolog, de nem mindenütt egyformán, és nem akárhol szabad. A galambdúcban a legkevesebbet.

Változóban hát a dúc benseje, meg az alsó világ, az új szele legyint. Mi galambok szeretjük, ha történik valami. Bízni is szeretünk. Abban, hogy talán jobb lesz. És csak jobb lesz végre valahára. Aztán persze meglehet, hogy felébredünk és bilibe lóg a galambszárnyunk. Akár hiszitek, akár nem, jobb helyet is el tudnék képzelni neki...

2016. szeptember 7., szerda

Újratervezés, a film

http://eztnezdmeg.com/dobbenetesen-jo-magyar-rovidfilm-erdemes-megnezni/

Gyorsan beírom ide, el ne vesszen. Egyszer a Sándor osztotta meg az ismerősei között, hogy nézzük meg, mert nagyon megéri, különleges valami, s nem tudni, meddig lehet hozzáférni. Persze megnéztem, rögtön megértettem, hogy mire gondol. Azután persze igaza lett, a linket levették, és a kis film már csak az emlékeimben élt. Olykor meg-megosztotta valaki, aki az ismerősöm volt a hálón, én meg önkéntelenül, akaratlanul is mindig megnéztem. Mert olyan nem fordulhatott elő, hogy Pogány Judit-Kovács Zsolt párosára, párbeszédére ne jusson idő ebben a helyenként fejetlen rohanásban, ami szimplán maga az élet. Tizenkét percben vág mellbe, hogy mi is a valójában a fontos. A másik, igen, a másik az egyre idegesítő, töpörödő, eltűnő formájában. A folytonos óva intése, előre károgása, a be nem álló csacsogása. Egyáltalán, hogy ott van, ott ül mellettünk, és mondja, mondja az úthoz kapcsolódó megjegyzéseit, megfigyeléseit, intelmeit. S bár agyunkra megy, mégis pont ez az, amire szükségünk van. A másikra. Elesetten is. Így felhúzva. Meg úgy is, amikor már csak alszik, mert a halálos kórtól gyenge, és a feje egyre a vállunkhoz ütődik, s amikor kicsit magához tér, akkor is bennünket féltőn, óvón szólal meg. Mert a szeretet az már csak ilyen. Törődő a végsőkig. Beteg burkából kilépő, a másikra figyelő. Mely persze terhes. A folytonos pilinckázásával, aggódásával terhelt. Hagyjon már végre békén, ne abalygasson az állandó odafigyelésével, nyugodjon egyszer s mindenkorra le, nem óvódások vagyunk, akit mindenkor és valamerre terelni kel. Amikor meg lenyugszik, elhalkul, eltűnik mellőlünk, akkor a hiánya magától értetődően égető, csupán a lejátszóra felvett hangjában, bennünk élő alakjában folytonos. Kábé erről szól az Újratervezés, Tóth Barnabás filmje. Tizenkét perces csoda.

2016. szeptember 6., kedd

Sándor Erzsi: A Pista!

Arra nem tudok magyarázatot, hogy mér szedem össze a fetrengő galambot, mér hozom haza és tárolom itthon a hétvégén, ha csak azt nem, hogy nem szeretem látni, amint éppen körülállják a varjak és sorsot húznak, hogy ki verje szét a galamb fejét. Tudom, a varjúgyerekek is korgó gyomorral várják a kaját de a galambot mégis hazahozom. Aztán ma reggel elindulok vele a Galampatikába, ami Pestlőrinc alsó-felső-középsőn van, a térkép szélétől lefelé. Félóra autózás és máris a Kisfaludy utcában vagyok, de elbizonytalanodom ezért félreállok, hogy megnézzem a térképen. Óvatosan, 10-zel haladva belekormányzom magam az árokba, amit nem láttam. Hát nem. Sztem nem is volt ott előbb, csak lett. Azonnal megáll a mögöttem levő suzukis, egy másik, és kijön az árok előtti viharvert házból egy férfi. Rám néz, aztán ugratja a gyereket vontatókötélért. Mondok, van vonóhorgom? Legyint és már a suzukisnak mondja, hogy elsőkerék meghajtású. álljon az autóm mögé. Aztán beül az autómba, a viharvert házból kijön egy tagbaszakadtabb fazon, az beugrik a csomagtartómba nehezéknek és percek alatt kihúzzák a kocsimat az árokból. Aztán még meglapogatják, hogy tényleg nem lett semmi baja. Nem lett. Sírok és köszönök. Azt mondják, ugyammá, ennyit megtesz az ember a másikért. Legalább a nevét megkérdezem, tudjam, kinek legyek hálás - Pista. Aztán leadom a galambot, veszek egy üveg bort, egy doboz csokit és visszamegyek. Óvatosan állok meg az árokkal szembeni járdán. Köszi Pista, meg a gyerek, meg a suzukis, meg a családtag. A zuhogó esőben, tegyük hozzá. Tegyük.

Forrás: Facebook, 2016.09.05.

2016. szeptember 4., vasárnap

Neve napjára (Rózsi-Csöpp)

Csöppnek marad meg már csak nekem itt bent a szívemben, pedig valójában Rózsi. Az Éva Rózsija a Rozálok családjából. Emlékszem, mikor kérdezte, miért nem adok neki becenevet, hiszen annyi embernek adtam már, éppen neki miért nem. Nem volt egyszerű, hiába próbálkoztam jó ideig, neki egyik kitalált név sem tetszett. Mit szólsz akkor a Csöpphöz, amellyel - bevallom -, szeretettel és barátsággal csöppnyi termetére utaltam? Csöpp, Csöpp, ízlelgette a nevet, a Csöpp az jó lesz, tetszik nekem, mondta azzal a fölfénylő mosolyával, amelyet mindig is annyira szerettem. Megmaradt hát Csöppnek, kettőnk között legalábbis. Csöppnek, amelyről ő tud kizárólag, meg én. Csöppként őrzi személyéhez kapcsolódóan szívemnek egy különösen kedves korszakát. Azóta is Csöpp, hogy már mindjárt három éve, hogy nem dolgozunk egy fedél alatt. Valahogy automatikusan Csöpp, mert bennem az maradt. Pedig mindjárt három éve, hogy egyre inkább Rózsi ő, aki ma ünnepli a neve napját. Rózsi, mert így hívják, mindenki ezen a néven szól hozzá, ő maga is a Rózsira hallgat. Miért is legyek kivétel ez alól, amikor azt mondom, hogy boldog névnapot, Rózsi, érezd jól magad ezen a napon. A Csöpp az Csöpp - az emlékek gazdag tárházában.

2016. szeptember 2., péntek

Beke Klára: 30 éve Tauril

Pont ma van 30 éve…
hogy átléptem a kapun. A gumigyár kapuján. Na nem ezen, mert ez akkoriban még nem (ilyen) volt, sőt maga a telephely sem így nézett ki, nagyon nem. De a gumigyár az akkor is gumigyár volt, a maga összes „bájával”, színével, szagával, zajával, stb. Pályakezdő mérnökként, aki akkoriban döbbent rá, hogy szíve szerint nagyműszeres analitikával szeretne foglalkozni, néhány nap alatt rájöttem, ha valamivel itt biztosan nem fogok foglalkozni, az a nagyműszeres analitika. Sebaj, maradtam! Majdcsak találok/kapok valami érdekes feladatot itt is! A pénz meg viszonylag jó volt, kb. 1000 kg kenyér ára, és ez majd’ 30 %-kal volt több, mint az évfolyamtársaim zömének a kezdő fizetése. A szomorú vicc az, hogy ma, 30 év elteltével még mindig kb. 1000 kg kenyér árát viszem haza, sajnos inkább az alsó kategóriás kenyerekét, és ez nem is tudom, hány %-kal kevesebb, mint jó néhány évfolyamtársam mai keresete. Igaz, közülük jó néhánnyal minden pénzük ellenére sem cserélnék! Mert ez a 30 év jól telt el, és nem csak az a 8, amit otthon töltöttem gyesen! 30 évet egy munkahelyen lehúzni manapság már inkább elhallgatni való, majdhogynem szégyen, az élhetetlenség, megújulni képtelenség, tanulásra való restség biztos jele. Gondoljon mindenki, amit akar, én ezt a feltételezést a magam részéről visszautasítom. A „kötelező?” váltásokat én is megcsináltam, de valahogy mindig a kapun belül. Mert mindig voltak körülöttem olyan kollégák, az asztalomon olyan feladatok, akikért/amikért érdemes volt maradni. Ha pedig néha mégsem, és elfogott a menekülési vágy, az Élet mindig produkált valami olyasmit, ami miatt akkor éppen muszáj volt maradni. Hát így! Egy mottó, ami eddig végigkísérte a pályafutásomat, az egyetemi évfolyam búcsúztató ünnepélyről származik. Akkoriban (30 éve) divat volt panaszkodni, hogy a kezdő mérnökök nem kapnak „mérnöki feladatokat”. Erre reflektálva búcsúztatta Pungor professzor úr a végzősöket azzal: kollégák, véssék eszükbe, bármilyen feladatot kapnak, végezzék el mérnöki módon, és akkor előbb-utóbb megtalálják önöket az igazi mérnöki munkák is! Igen! Amit az elmúlt 30 évben nap mint nap próbáltam alkalmazni az összes tanulmányaim közül, az ez volt! Remélem, észre lehetett venni! Talán 10 év múlva ismét gyártok valami ilyesmi posztot, de akkor már nem a Taurilnál eltöltött 40 év emlékére, hanem a nyugdíjba vonulásoméra! Persze ennek feltételei vannak: pl. hogy legyen fészbúk, legyek én, legyen nyugdíj, stb.
Talán még az első feltételt sem merné írásba adni senki!

Forrás: Facebook, 2016. szeptember 1., a szerző engedélyével