Idén utoljára

Most azt nem tudom, baj-e, hogy nem érdekelnek már a szilveszteri külsőségek, hogy társaságban vagy sem, hogy nagy kaják mellett, vagy egy zsíros kenyér lilahagymával, egy üveg pezsgővel is megteszi, hogy a tévé bekapcsolva vagy kikapcsolva, hogy az éjfélt ébren töltöm vagy álomban szuszogva, hogy eget rengető fogadalmak születnek-e vagy egyedül az egészséget kérem, hogy kicsit azért meglegyen, hogy mindenkit felköszöntök-e vagy senkit sem vagy néhány valakit, akit fontosnak tartok, szinte semmi sem olyan már, mint volt évekkel ezelőtt, amikor fontos volt az egyik évből a másikba fordulás, a kûlsőségek és a tartalom, most az egész olyan semmilyen, olyan magától értetődő, ill. nem is annyira, hogy még megvagyunk.

Krisztina Cukrászda Vértessomlón

Gyanútlanul autózunk Környéről Várgesztes felé a Gesztesi várhoz, amikor ő Vértessomlón megszólal, találtam neked itt a közelben egy cukrászdát, ehetnél egy krémest reggelire. A gyógyszerem a panzióban nekem, s nem neki gurult el, nem tudom mire vélni a meglepő ajánlatot. Sokat bámészkodnunk sem kell, ott állunk a Krisztina Cukrászda előtt Vértessomlón. Az úton egy kávés márkahirdetés teszi gyanakvóvá az embert, hogy errefelé lehet, a Krisztina Cukrászda felirat azonban a ház falán látható.

Benn a pultban mindössze néhány fajta sütemény, azokból is csak mutatóban egy-két darab. Félve kérdezem a pultnál lévő eladót, akiről később kiderül, hogy ő a tulaj, ennyi lenne a maradék az ünnepek után? Megrendelésre szállítunk be, mondja mosolyogva, amit látok, a rendelésekből itt maradt néhány szelet, és a süteményeken bizony meglátszana a többnaposság, ahogy ezeken nem, hiszen frissen készültek, de mindjárt jönnek is ki a sütemények, amelyek most vannak felvágás, összekészítés alatt.

Franciakrémest kérek és túrótortát. Ő mézeskrémest és egy drappos árnyalatú krémmel töltött kockaalakú süteményt, amelynek a nevét most sajnos nem tudom.

Az ablaknál foglalok helyet szemben a pulttal. Az asztalon a két tányér sütemény, a hosszúkávé pedig csak azért, mert egy kis meleget szerettem volna fogyasztani, és a sütik mellé a kávé kiváltképp illik.

Elképzelem anyámat, hosszú éveink állandó útitársnőjét velem szemben. Ő ugyan nem evett volna két sütit egyszerre, de a francia krémest biztosan kipróbálta volna, és kávét is kért volna hozzá...

Biztos voltatok már úgy, hogy alig akartátok elhinni, hogy valami ilyen finom is lehet. Nem geil, nem túltupírozott, nem túllihegett, hanem egyszerűen finom. Az első falatnál finom, a következőnél még finomabb, az utána jövő összes többinél a legfinomabb. A krémesben, nálam minden cukrászdák belépőjében, itt égimeszelő magasságú krém és nem édes. Édes, persze hogy édes, de nem az a fújjjjjj, az a jajjjjj, hanem olyan normis krémes és mégsem, mert ha normis lenne, akkor a sarki cukiban is ilyen köszönne vissza.

Őneki kellett ezt a cukrászdát megtalálnia. Körbenézek. A falakon oklevelek versenyeken elért helyezésekről. Krisztina harmadik, második, első helyezései. Krisztina Mestercukrászi oklevele. Krisztina ilyen, Krisztina olyan. Egy nem akármilyen Krisztina cukrászdájában ülök és húzom egyre tovább a süteményekben való tobzódást, hadd tartson soká.

Közben egy fehér köpenyű hölgy egyre-másra hordja ki tálcákon a felszeletelt süteményeket, szépen telik a pult. Nem merem megkérdezni, távolról figyelem, hogy ő lehet-e az a bizonyos Krisztina, akiről a cukrászda és falai szólnak.

Mondom a férfinak, amikor nincs kinn a hölgy, hogy biztosan halálra untatja az ikszedik milliomodik dicséret, hogy mennyire finomak a sütik. Örmény anyámnak is ízlettek volna, elhiheti, ő aztán igazán magasra tette a mércét, pedig nem nagyon tudott sütni, véleménye viszont sütikkel kapcsolatban volt dögivel. Így vagyok ezzel én is. Semmi cukrászati képzettségem, helyenként azt sem tudom, mik a kötelező összetevők, stimmel-e a kinézet, az íze vajon olyan e, mint amilyennek lennie kell, mégis merészelek véleményezni, sőt.. Érdekes, nem sokan tudnak rólunk, hiszen egy zsákutca útvonalon vagyunk, mondja a férfi, de aki betér hozzánk, az minden bizonnyal visszatér, akárhonnan is érkezzen erre a vidékre, és ez nagyon jó érzés.

A fehér köpenyes, nagyon szimpatikus hölgyet végül csak megkérdezem, hogy ő e az a bizonyos Krisztina, aki a falakon az okleveleken szerepel, mire szerényen és széles mosollyal válaszol. A régió számos cukrászdáját tömörítő cukrászszövetségének elnöke. Sokat járt cukrászversenyekre, már egy ideje erre nincs ideje. A krémest régebben hagymányosan krémeslapokkal készítette, mostanra idomult a napi igényekhez, elvárásokhoz. Specialitásuk a krémes mellett többek között a Krisztina szelet. Süteményei igyekeznek úgy ízleni, hogy nem édesek és házi főzött krémmel készülnek. Mára már besegít a lánya, de nemrég megszületett a harmadik generációban egy bizonyos Fanni is, a pöttöm lány, aki még nem tudja, hogy miféle cukrászati cukiságok várnak rá...

Lovas Zoltán: Karácsonyaink

"Itt van megint karácsony. Minél többedik, annál nehezebb megélni. Nincsen misztérium, nincsen öröm, nincsen katarzis. Nincsen béke, nincsen család, nincsen semmi sem. Giccs van, üzlet van, görcs van, és idegesség van. Van sok fájdalom. Vannak az emlékek. Szétszakadt családok, szegények és gazdagok. Béke és háború. Félelmeink vannak. S vágyaink, sóvárgás a hópihés angyalhajas egykori karácsonyok után. Mikor kisgyermekként... álomképeinket hajszolnánk éjenként. Anyánk óvó, meleg kezét. Meg a lakást átlengő süteményillatot. Hinni a Jézuskában, egy év után újra látni narancsot. 

Itt van megint karácsony. Délután megáll az élet. A Föld keresztény felén, ahogyan körbejár az óra, ünnepelnek. Végül is hát mit? Van mit? Tán ha azt nem, hogy megértük. Merthogy az is valami, sőt! Hogy azután miként, az egy másik kérdés. Pedig azon kellene gondolkodni. Na de hát sötét van. A gondolkodásnál egyszerűbb keresni a fényt. S ha nincsen, hát bármi mécses mellé odaállni. Így van ez. Emberek vagyunk. Kicsik és esendőek, és nagyszerűek és nemes lelkűek. 

Itt van megint karácsony. Más kultúrkörök emberei csak néznek ilyenkor, már ha a szomszédságukban vannak keresztény kultúrájú emberek. Fejüket csóválhatják: mi öröm lehet ebben a pár napos selyempapírba csomagolt fájdalomban? és hát valóban... 

Itt van megint karácsony. Anyám süt, főz. A csoda hogy az idén is van béke és van karácsony. S minden baj és félelem és ellenérzés dacára van. Nem hit, s nem kultúra, s nem is a megszokás okán. Csak úgy van. S jól van úgy, hogy van. S ha nem lenne, az rossz lenne. 

... ilyenkor kívánni szoktak másoknak sok boldog ünnepet. Stb... nem teszem. Ha valaki megleli a maga karácsonyát, hát legyen úgy. S ha nem, hát meglehet: neki meg úgy a jobb."

Forrás: FB, 2016.12.23.

Lovas Zoltán: Az én Évám

"Az én Évámat Márkus Évának hívták. 1884-ben született, és 1968-ban halt meg. Őcsényben született, ott is élt, hol a faluban, de leginkább már asszonyként, és anyaként, és özvegyként is a Szőlőhegyen, Őcsény és Szekszárd háromszögében. Világszép lány volt, talán a Sárköz legszebb lánya.
Az én életemben ő volt a dédnagymama. Hegyimama, én így ismertem és hívtam. Így szerettem és szeretem. Álmodás okán néha együtt vagyunk ma is. Megvannak a hangjai még, az illata, a keze, ahogyan megsimogat. Amikor szelíden mondja Zolikám.
Amikor hegyimama elment, éppen 14 voltam. Nagyon fájt. Koranyár, későtavasz volt, érett a cseresznye, a Farkasrétről a bátyámmal sírva jöttem le a hegyről, s a kilógó ágakról téptem le a cseresznyét és könnyek közt faltam magamba. Addig tartott a gyermekkor.
Boldogak az éjjelek, mikor vele álmodok. S utána virágosak a reggelek. Éva nap. Karácsonykor... mit összenevettünk vele, hogy neki a karácsony miatt nincs is igazi nevenapja. És most, mint minden karácsonykor, rá gondolok. Már 48 éve van hogy itthagyott."

Forrás: FB, 2016.12.24.

Cohen - Hallelujah

Amit nem tudok megfogalmazni, mert zavarosan érzek, kimondanám, hogy mi is ez a kavarodás, felkavarodottság, mágikus vonzalom, odaszögezettség érzete bennem, de nem tudom, mert csak érzem, és jó éreznem, mert az érzéseknek ez a keszekuszasága hatalmasabb nálam, nem enged, fogságban tart, de úgy, hogy az nekem is jó, miközben nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, amely már nem ismeretlen, hiszen annyiszor éreztem már, mint amikor például Cohen dalait hallgatom, ezeket a bús, keserédes, pesszimizmusba, depresszióba hajló, mégis életigenlő, egyedien gyönyörű dalokat, vagy festményeket nézek, amelyek egyértelműek ugyan, mint Modigliani-éi, mégsem hagynak nyugodni, vagy tájat látok magam előtt, dimbesdombosat, végtelen látótérrel, benne falupamacsokkal, az élet egyértelmű jeleivel, elveszek bennük, vagy tavat nézek merőn, benne a környező fákat, nádast, magasban az eget, felhőket tükröződően, akkor megfoghatatlan, kimondhatatlan az érzés, amely elfog, amit pedig megfogalmazni és kimondani szeretnék, s amikor valaki mégis kimondja -, és olyan magától értetődően, hogy az már megmosolyogtató -, annak viszont végtelenül örülök.

"Nagyon különös, mert van tőle (Cohentől) úgy 15-20 kedvenc dalom, amelyeket szívesen hallgatok, de amikor ezt (Hallelujah) először elénekeltem, csak úgy otthon, magamnak (egyébként nem szoktam mások dalait énekelni), borzasztó különös érzés kerített hatalmába. Más volt, mint bármelyik másik dalnál. Ez a szám olyan, mint egy utazás. Mindegyik versszaknál behunytam a szemem, és ott termettem egy másik szobában. Elképzeltem, hogy átmegyek a szobán, és amikor a refrénhez, a hallelujához értem, mintha átléptem volna a következő szobába. Olyan volt, mint valami utazás. Most már tizedik éve éneklem, de ma is minden alkalommal más és más. Azt hiszem olyan, mint egy zsoltár, amelyet az ember egész életében énekelhet, és bár egyszer valaki megírta, senki nem gondol arra, aki írta. Mindenki énekli, és mindenki azzal azonosul belőle, amivel akar."
Kathryn Williams, angol énekesnő
Forrás: Tim Footman: Leonard Cohen: Hallelujah - új életrajz, Show Time, 2010

https://m.youtube.com/watch?v=OhjF9_Nj9PM

https://m.youtube.com/watch?v=YrLk4vdY28Q

Alig Karácsony

Alig veszem észre, hogy Karácsony van, pedig tudom, hogy most van Karácsony, a naptár, a dátum, az évről évre visszatérő érzés, amelyen egy multi, egy rázós, egy stresszes, egy problémákkal terhelt, sikerélménytől gyakorlatilag mentes munkahely elefánttalpakkal lépked át, nem érdekli, milyen lelkülettel, fizikai állapotban érkezem meg a Karácsonyba, az év végére, amikor le lehetne nyugodni, meg kellene állni, a helyükre kellene kerülniük a valódi érzéseknek, hogy itt egy fenyő-, egy beigli-, egy család illatú ünnep, mely a miénk, a családunké, távolabb a barátainké, a kollégáké, nekem speciel a nagy családom nagyobb részével külföldre szakadva, akik vagy hazajönnek, vagy nem, két gyermekem most nem, és jó képet vágok az egészhez, és feldobott hangulatot, és szeretettől túlcsordultságot kell hogy érezzek, és észreveszem, hogy milyen sokaknak még ez a lestrapáltság nyomán pislákoló örömkikötő sem jut, hanem a kilátástalanság, a reményvesztettség, pedig ez a nagybetűs ünnep a javából az évben, Karácsonyi dalokkal, zenékkel, szeretetről szóló versekkel, meglepetéseket bontogatók felragyogó mosolyával, rendhagyó, kevéssé rendhagyó ételekkel, olykor ajándék nélküliséggel, mert elég a szeretet önmagában is, az együtt eltöltött idő, az egymással elköltött ilyen-olyan vacsora, mely az első napra esik a Szentestére, s amelyen, az egész napon azt gondolom, hogy tényleg álljunk meg egy pár napra, fékezzünk le, nyugodjunk meg, figyeljünk a belső csöndre, legyünk együtt családdal, csonka családdal, egymással, jusson eszünkbe a másik, a harmadik, az ikszedik, az ismerős, az ismeretlen, itt, ott, amott, szeretettel, kedvességgel, boldogságot kívánva, meg azt, hogy egy évben lehetne akár havonta is Karácsony, ha mindennap nem lehet, s ha ez mégsem lehetséges, akkor legalább gondolatokban, elgondolásokban, érzelmekben, érzésekben, odafigyelésben, együttérzésben, és forduljon az év egy boldogabba, békésebbe egészségesen.

A vadászat

Láttam egy dán filmet. Már egy jó ideje kis népek nagy vagy átlagos filmjeit kedvelem. Nem biztos, hogy kiemelkedőek ezek a filmek, de mások, és jó, hogy mások, és annyiszor, de annyiszor ugyanolyanok, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Hiába Európa északi és fejlettebb fele, a dánok is felülnek annak, ha egy lánygyermek elejti az óvóbácsijáról, hogy meztelenül mutogatta magát neki, nem is akármelyik testrészét. Tette ezt egyfajta ösztönszerű, tudatalatti bosszúból, amikor az óvóbácsi a neki szánt komoly ajándékára azt tanácsolta, hogy ezzel inkább a szüleit, testvérét lepje meg. Egyfajta öt éves kori sértődöttség mondatta ki a kislánnyal a súlyos vádat, amelyet a felnőttvilág azon nyomban elhitt, hiszen egy kisgyermek mindig igazat mond.
Ami ezután következett megaláztatásban, megcsúfolásban, kirekesztésben, megverésben, arra mi kívülállók, a filmbéli sztorit csak átélők sem lehetünk büszkék. Pedig mindössze az emberi gyengeség, hiszékenység, az ab start rossz feltételezése a másikról működött a maga valóságában.
Egy dán kisvárosban jó, ha egy-két embert nem tévesztette meg az általános feltételezés, kábé pont ennyien gondolták úgy, hogy ilyet az ő rokonuk, barátjuk végképp nem tehetett meg.
Mikor vége lett A vadászat c. dán filmnek, minden bajom volt. Rohangásztam a lakásban, vakaróztam, nem találtam a helyemet. Mintha telibe talált volna a történet, benne az el nem ítélhető, mégis borzongató magatartásformákkal, fülledt viszonyokkal, az állandósuló, kívülről érkező veszélyérzettel, amelyek mind-mind képesek egy ember addigi kiegyensúlyozott életét a feje tetejére állítani, bennünket, szemben állókat, a másikat meg- és elítélőket önmagunkból kifordítani.
Vajon ilyenek volnánk adott esetben mi magunk is? Nem hagy nyugodni a kérdés. Sajnos tudom rá a választ...

Sándor Erzsi Geréb Ágnesről

Egyszer majd utca lesz, intézmény, és rengetegen fogják szégyellni magukat miatta. Esetleg már most is, mert van miért. Végtelen idők óta ismerem és rengeteget tanultam tőle az elhivatottságról, az akaraterőről és a szabadságról. Szemléletemet formált és bátorságra tanított. Alig van néhány ember akit tisztelnék de Ágnes Geréb köztük van. Ha már akkor Pesten lett volna amikor terhes voltam biztosan tudom, hogy vele szülök otthon. Köszönet Alindának ezért az interjúért. (a határtalan toleranciámról csak annyit akarnék itt megjegyezni, hogy aki GÁ ellen egyetlen kommentet is megspendíroz itt magának, azt simán törlöm, kedveseim.)

Forrás: FaceBook, 12.08-án