2017. december 12., kedd

Sándor Erzsi: Soros "Soros"

Eszter lányomnak születésnapjára ajándékba adom Sándortól ezt a valami nagyon tartalmasat és megrázót, amiből nálunk, nekünk sohasem elég, merthogy a családomban éppen 43 zsidó embert semmisítettek meg különféle táborokban, hogy írmagjuk se maradjon, családjaik ne legyenek, ne szaporodhassanak, így aztán unokatestvéreim se szülessenek. Mindennek ellenére vajon tolerálni kellene minden mai és történelmi hülyeséget, szépítgetést, ferdítést, csúsztatást, mit ne mondjak, hazudozást? Csöndben mondom, nem.

"nem olvasok Stumpfot. Amennyit valaha is olvastam éppen elegendő ok arra, hogy ne szaporítsam a számukat. Most véletlen linkelésekből elém került ez a szemérmetlenül gyáva szöveg amivel elmagyarázza, hogy az "Ő VOLT A SOROS" mér nem antiszemita. Tudtával a disznó nem kóser. A zsidók távol tarják magukat tőle ezért neki nem is ugrik be sehogy sem az antiszemitizmus erről. Irigylem. Nekem az elszenesedett állati tetemről nem a kóserség, hanem egyéb elszenesedett halottak jutnak az eszembe. Égfelé meredő végtagokkal. Persze nekem könnyű, én egy depresszív zsidó családból származom, ahol a tehervonat önmagánál mindig többet jelentet. Nem mindig. Egy ideje. Ahol a gáz és a zuhanyozó két olyan szó, amely mentén mifelénk óvatosan fogalmaznak, holott mind a kettő lehetne pusztán a háztartásunk része. Nálunk az elutazás, a bőröndbecsomagolás mindig azzal a mondattal kezdődött, hogy "húsz kilót és csak a legfontosabbat". Kétségtelenül röhögtünk magunkon ilyenkor. Én éppen az vagyok, aki Stumpf szerint félremagyarázom a helyzetet. Szerintem meg ő éppen az, aki alamuszi módon megpróbálja menetrendnek érteni azt, amikor a teljes B közép zengi, hogy "Indul a vonat Auschwitzba". Aki nyilván pizsama csíkos zászlónak látja az árpádsávot és Izrael Állam Soros ellenes politikájával próbálja meg kihúzni a Sorosozásból az antiszemitizmust. Nem fog menni. Annál is kevésbé, mert amikor a csendőrök a gettóba kísérték a falusi zsidókat megesett néha, hogy egyik-másik nagygazda hátára felkötöttek egy-egy szomszédbéli malacot, tényleg csak a jó mulatság kedvéért, aztán kiabáltak nekik egy kicsit, hogy "kóser vagy-e már zsidó?" Ilyen vidáman, távol az antiszemitizmustól, a helyzetet félremagyarázva kísérték őket a gettóba, hogy elérjék velük még a soros tehervonatot."

Forrás: FB, 2017.12.12.

2017. december 11., hétfő

Micimackó hétvégi túlórázik

Bejött a Pagony egyik Párduca és nagyon, de nagyon könyörgött, hogy minden kék és fehér galléros állat jöjjön be a hétvégén túlórázni. A magam, de csak a magam részéről mondtam, hogy rendben, halkan mellé sóhajtottam, hogy bizony nem ártana, ha nem egy, hanem legalább két csupor mézet kapok fizetségül személy szerint én, mert megnéztem, hogy így évvégén eléggé kiüresedett az almárium. Párduc megígérte, hogy megbeszéli az Oroszlánnal a helyzetet és visszaszól, hogy mehetek-e hétvégén túlórázni.

Köztünk legyen mondva, azért mást is el tudtam volna képzelni magamnak erre a szombatra. Malackát már elég régen láttam. Kigondoltam, ami elég sok fejtörésembe került, hogy ha már az Északi-sarkot sikeresen fölfedeztük, megnézhetnénk, merre van a Déli-sark. Gondolom, odáig sem kell messzébb gyalogolni. A Pagonyban fa van még elég, az ösvényt majd kitapogatjuk a tappancsainkkal, megbeszéljük a Pagony-beli híreket, elpletyizgetünk, kibeszélünk minden két- és négylábút a jelenlevőkön, azaz magunkon kívül, hiszen az mégsem járja, hogy magunkról terjesszünk valami rosszaságot egymásközt, és még danolászhatunk is közben. Illetve csak én. Mert Malackának csöppet kappanhangja van, ami jelentősen ront a tenorba hajló baritonomon.

A válaszra való nagy várakozásban, hogy mehetek-e a Déli-sark felkutatása helyett hétvégére túlórázni, erősen kifáradtam és már elég korán bevackoltam magam olvasáshoz. Gondoltam, elolvasom, hogy mit is ír a hogyishívják, s ha ebben a nagy művelődési korszakomban kifáradnék, majd elszenderedem. Nem lehetett valami érdekfeszítő az olvasmányom, ha semmi perc alatt elaludtam.

Órák múlva valami nagy zajra ébredtem, a saját horkolásomra. Hajnali félhárom lehetett, csak azért nem később, mert azt is megéreztem volna. Automatikusan kinyújtottam mellső tappancsomat, megnéztem a hordozható telómon, keresett-e valaki. Találtam egy üzenetet, amit az Oroszlán küldött személy szerint nekem, a csekély értelmű medvebocsnak, hogy mehetek szombaton túlórázni, és mi több, szeretettel várnak. Az utóbbi nem volt újdonság számomra, mert általában mindenhol szeretettel várnak. Azok is, akik szerették, amikor dúdolok valamiket, de azok is, akik nem. És azok is, akik komálták a micimackós dumáimat, meg akik nem, azokról meg nem is beszélve, akiknek rendszeresen átengedem mézes csuprom alján a maradékot kinyalásra.

Szerencséje van ennek az Oroszlánnak, a Pagony állatainak "királyának", hogy éjszaka alvás közben is bírok olvasni, gondoltam, már ha ezt gondolkodásnak lehet nevezni. Vagy azt gondolhatta, hogy ebben a Micimackó-koromban egy csekély értelmű medvebocs már egy jót horpasztani sem bír. Nem tudom. Ilyen gondolati magasságokba egy csekély értelmű medvebocs csekély értelme föl sem nőhet.

Mindenesetre becammogtam szombaton egy jót túlórázni. A Déli-sark fölfedezésének most lőttek. Azt beszéltük Malackával, hogy megvárjuk a Tavaszt. A túlórákon kívül egyszer az is lesz.

2017. december 5., kedd

Jenny Joseph: Figyelmeztetés

Ha megöregszem, lila ruhákat fogok hordani
és hozzá piros kalapot, ami nem illik sem a ruhához, se hozzám,
nyugdíjamat konyakra és nyári kesztyűre fogom költeni
és atlaszcipőkre és azt mondom: nincs vajra pénzünk.
Ha elfáradok, leülök a járdaszélre,
és felzabálok minden ingyen kóstolónak kitett élelmiszert,
és megnyomok minden vészcsengőt,
botomat végighúzom a nyilvános épületek kerítésén
és kipótolom mindazt, amit józan ifjúságom idején mulasztottam.
Papucsban járkálok az utcán, esőben,
idegen kertekben szedek virágot,
és megtanulok köpködni.
Szörnyű ingeket viselhet az ember, és meghízhat,
és megehet három font kolbászt egy ültő helyében,
vagy egy hétig kizárólag kenyeret és savanyúságot,
és gyűjthet tollakat, ceruzákat, poháralátétet meg mindenféle
mást dobozokban.
De most még rendes ruhát kell hordanunk, hоgy meg ne ázzunk,
és fizetnünk kell a házbért, és nem káromkodhatunk az utcán,
és jó példát kell mutatni a gyerekeknek.
Ma vacsoravendégeket várunk, és újságot olvasunk.
De nem kellene már most egy kicsit gyakorolnom,
hogy ismerőseim ne döbbenjenek meg túlságosan,
ha egyszerre csak megöregszem és elkezdek lilát hordani?

(Gömöri György)

Forrás: FB, 2017. december 4.

A harmadik korsó után

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha megiszom egy stampedli angol Baileys likőrt, leöblítem egy szlovák szilvapálinkával, a végén még rágurítok egy pohár Branik cseh sört, akkor egyrészt úgy érzem, hogy tisztára nemzetközi a gyomrom, jól megfér benne az angol, szlovák, cseh alkoholicke napoje (erősebbek kedvéért: alkohol), másrészt meg egy idő után, pontosabban a sör végére már nem is látom olyan borúsan a helyzetet. Danolászkodhatnékom támad. Úgy elénekelném az Édes Babám jöjj utánam, ha köll tőlem valami című szabolcsi népdalt, felturbóznám a Merre van a nem arra felelgetőssel, amire már csak rátennék az Öreganyám ne gyere a Wocoba, mert ott vagyok - nevenincs koszorús költőnk kupléjával. Jól telik így az idő a nagy nemzetköziségben. Angol, szlovák, cseh, magyar összefog a bajban, márpedig baj, az van. Mindig. És ha már mindig, akkor most is.

Mert hajnalban még jó. A gyár csöppet csöndesebben zúg-búg-berreg, királyaink még alszanak. Ilyenkor elképzelem, hogy a nap majd úgy alakul, ahogy szeretném. Úgy egy óra múlva a mesés összhangnak hűlt helye. Ez az anyag kell, meg az. Amaz sincs, az ikszedikről nem is beszélve. Keressek, nézzek, hozzak, telefonáljak, írjak, a beszállítót üssem-vágjam, nem apám. Egyik horror a másik után.

A cégnél ismeretlen az ARLG-vé összeálló négy betű, amely egyszerűen és nagyszerűen mutatja, mi minden helyen kellene az anyagnak lennie. Persze nincs. Úgy sincs. Nem ott és nem annyi. Nem akkor és nem az. Ne akarjak okosabb lenni az ari rendszerünknél, ami csak a miénk. Így rendeltetett.

A cseh sör beszél belőlem. A nagy Ő-m azt kérdezi, na, és ez hogy ízlik? Jó, nagyon jó, tedd el a dobozát, hogy újra vehessük. Nekem a cseh sörök általában ízlenek. Különösen a csapolt fekete sörök a prágai kocsmákban. A Na Provaznice-ben pl. a legfinomabb, szerintem megelőzi az U Fleku és Zlati tigr sörét. Csak helyet kell ott előre foglalni, mert esténként az év összes napján hemzseg a söröző tömeg, egy tűt sem lehet elejteni, annyian vannak. Ültem én is párszor a megtermett fa asztaloknál támasztottam a falat fapadon ülve, közben jól esett a knédli a barna szaftos húsival, mellé gurítva a fekete sör. Először egy korsó, majd a második. A harmadik már nem, mert akkor félre beszélek, amit a társaságomban élveznek, de nagyon, van, aki direkte ezért itat, s alig várja, hogy elérődjön bennem az ökörködés szintje.

Néha eszembe jut, hogy jó volna napközben ledönteni egy-két korsó cseh sörrel, hogy bírni lehessen bent a szeretett helyet, közeget, helyzetet, persze, bizonyos embereket is, és a napot, amely úgy fordul a hajnali sötétből az estibe, hogy azt sem látom, volt-e közte világos.

Vigasztalan téli állapot. Csak az dobja ezt föl, meg a hangulatomat, hogy holnap biztosan lesz egy-két óra a magam számára, amikor azt tehetem, amit végre szeretnék, amit ésszerűnek és célszerűnek tartok, ami oszlatná a ködöt a szemem előtt és a fejemben, meg a zűrt és a zavart, értelmet adna a ténykedésemnek, s még azt is gondolhatnám, hogy talán valami jobb lesz általa. Bár lehet, hogy félre beszélek, és minden zagyvaságot összehordok, mint Prágában a harmadik korsó után. 

2017. november 30., csütörtök

Micimackó nem alszik

Értem én, még egy ilyen csekély értelmű medvebocs, mint Micimackó is érteni vélem ezt a nagy akarást: menteni kell, ami menthető. Én, mondjuk a mézes csuprokat és azonnal. Na jó, A Céget: a sok belefeccölt tőkét, eszközt, anyagot, elgondolást, terméket, know-how-t, projektet, emberi állományt, amelyet direkte hagytam a felsorolásban utoljára, mert még az eszembe jutott csak úgy kutyafuttában Malacka felé haladtomban, amikor azt a minél inkább havazik, annál inkább hózik-as nótát dudorásztam. Amúgy meg hányavetin is kezelik az embereket, és különben is könnyen pótolhatóak. Jönnek, mennek, mint én az erdőben ide meg oda, egy jó része marad, mert nem tud szegény mit csinálni, ha egyszer emide tette föl az életét, ha nem is a teljeset, és közben azt hiszi, hogy ez a kóceráj az övé. Tud ilyen érzése lenni az itt dolgozónak, amolyan félig-meddig tulajdonosi szemlélet, amikor is keresztülmegy és szertenéz a birtokon, legelteti a szemét gépen, anyagon, emberen, rendetlenségen, szemeten, és közben azt mondja nem kevés büszkeséggel magában: kicsike is, csúnyácska is, Chocito, nem egészen ilyennek képzeltem, mégis az enyém. Pedig dehogy. És mégis, én például szeretem az odúmat. Csak azt nem szerettem, amikor a Nyuszinál a nagy evés után beszorultam az ajtajába és se ki, se be. Jaj, azt a több napos átkozott fogyókúrát bírnám feledni, arról nem is beszélve, hogy Nyuszi fregolinak használta a tappancsaimat. 

Csak az a dagadozó érzés a dolgozóé, hogy benne van, ide tartozik, például a Nyuszi is itt van az összes üzletfelével, Malacka, a Füles, a Tigris is, és persze szereti ezt a tetves céget, teszi a dolgát már annyira, hogy kifordítja magát belülről kívülre, lassan az árnyékán is túllép, hogy menjenek, javuljanak a dolgok, jusson elég méz a mézes bödönbe minden napra, aztán mégis mi van.

Mintha örökké próbálgatná a cég, hogy bírja-e még ezt is, meg azt is, meg amazt is, egyáltalán meddig bírja az egyszeri barom. Bírom én még, mint Micimackó, meg más is, csak azt nem tudjuk igazándiból, hogy mi lett kigondolva a NAGY megmentésre, a HATALMAS megmenekülésre, van-e valamiféle központi elgondolás, és ha volna is, erdő szerte nem hallani róla. Lehet, hogy nincs is? Emlékszem, hogy megvolt nekünk a Malackával a tervünk az Északi Sark felfedezésére, sokat is kellett trappolnunk érte a hóban. Erre mondja másnap hahotázva a Róbert Gida, aki akkor egy fán ült éppen, hogy nem értette, miért járjuk körbe a fát már harmincadszorra. Nekünk ilyen tervünk volt, de legalább volt.

Amúgy nem tudom, hogy mi történik ma, és mi lesz holnap, és lesz-e egyáltalán holnapután.  Azért azt jó volna tudni, hogy ha így meg úgy dolgozom, és még ráteszek több lapáttal, meg az eddiginél sokkal jobban húzom az igát a többiekkel, már a szombatunk meg a vasárnapunk sem egészen a miénk, akkor meddig az addig, mikor lesz az alagútból kijövés. Erre hallom valahol, hogy még alagút sincs, nemhogy annak vége. Azt nem mondom, hogy szívesen ásnék egy alagutat, amikor jobb itt nekünk fenn. Világos van, sokszor meleg, néha hideg, és látom, ki a barát és ki nem, a fő, hogy méz legyen, egy csekély értelmű medvebocsnak már csak ilyen egyszerű a gondolkodása, már bocsánat.

Ülök itt hajnalban, s ahelyett, hogy jól kialudnám magam másnapra, mert kell Micimackónak is az a nyüves erő meg állóképesség, de főleg normális hangulat kell, meg dudorászás, a közös cégen, ezen a hatalmas Pagonyon, az összegyűlt problémákokon (így dupla többesszámmal) töröm a fejemet szanaszéjjel. Már ha ezt a kobakot fejnek lehet nevezni és gondolkodásra lehet használni.

Mert az igaz, hogy mint Micimackó, sem nem semmilyen messziről jött tanácsadó nem vagyok, sem nem magasra jutott vezető, akkora óriási eszem meg pénzem sincsen, meg rálátásom sem az egészre, mint esetleg nekik kellene hogy legyen, de  azért azt tudom, hogy a csöppnyi szívem meg a lelkem és a csekélyke tudásom is a helyén és a cégben, az utolsó szöget is jól ismerem ebben a kócerájban, de legalábbis az Erdőben, benne van nem a napi nyolc órája, hanem már a fél életem, velem és barátaimmal igenis lehetne még többet kezdeni. Ha a tervezésben, a hogyan tovább-ban a Százholdas Pagonyban, a NAGY kilábalásban Micimackót és a többieket számba vennék, de legalábbis Mackó, Malacka, Fûles, Nyuszika, Tigris számba, különösen egy nagyon Valaki, aki nemrég jött vissza a Pagonyba, és nagyon jól tudja, hogy róla van szó.

Ha nem most. Mikor? Egy Micimackó sosem akar nagyon türelmetlennek látszani, csak egy kicsit. Azt meg lehet.

2017. november 25., szombat

Dezsa: Volt egy régi bál

Dezsényi Katalin: Egy Krisztinavárosi lány meséi III.

Volt egy régi bál

Ott volt az a rádióműsor, a Party. És benne a sok, azonos nevet viselő híresség. Mindenki mosolygott. Illényi Katica, a hegedűs énekes, Takács Katalin a színész, dr. Kutrucz Katalin a politikus (akinél régen jelesre vizsgáztam az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, és az indexemet is elhoztam, hogy megmutathassam neki), Sándor Erzsi és Fodor János a műsorvezetők. Én a Kataposta miatt keveredtem oda gondolom, amit akkor már sok éve találtam ki, szerkesztettem, és vezettem. Na és mielőtt elbúcsúztunk volna, körbejárt a kérdés: Melyik nevet választanátok magatoknak? És mindenki azt felelte, csakis ezt, a Katalint. Vagyis nem mindenki. Mert én azt mondtam, bármelyik másik nevet. A szó fennakadt, a műsor véget ért.
Nem volt rá mód, hogy elmeséljem. Tehát most, 2017. november 25-én írom le.
A nevemet anyám után kaptam. Anyám után, aki Anna volt. Csak első bálozóként a Vigadóban fölkérte egy fiatalember. Egy Jenő. Anyám, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bombázó volt. A lábai álomszerűek, a dereka hosszú, és vékony, és egyáltalán. Én apámra hasonlítok.
Szóval, nem meglepő, hogy nagyon megtetszett Jenőnek. És Jenő igazán igyekezett. Mellékesen jegyzem meg, hogy anyám elmondása szerint, Jenő alacsony volt, szemüveges, és ronda, tehát szerinte nagyon nem illett mellé és hozzá, aki ugye szépségkirálynő volt. Tehát amikor a szegény fiatalember a nevét kezdte dicsérni, anyám egyre idegesebb lett. Hogy jön ahhoz ez az illető, hogy ilyeneket mondjon?! Hogy milyen szép név ez az Anna, hogy hányféleképpen lehet becézni, és egyik kedvesebb, mint a másik. Jenő gyorsan előhozott egy ellenpéldát is. A Katalint. Ezt a nevet ki nem állhatja, jelentette ki határozottan.
Anyám ekkor nem kis zavart okozva a báli összhangban, kitépte magát táncpartnere karjából, és ezt kiabálta: Tudja mit?! Akkor én inkább leszek Katalin, mint Anna! Így volt, és így lett. Anyám, nagykorúsága első napján Katalinná vált. Méghozzá büszke Katalinná. Úgy érezte, saját bevallása szerint hibátlan lényét megkoronázta ez a választás.
Aztán jött 1956 február 20., az a hóviharos, elátkozott napja életének, amikor a világra jöttem. Hát nem örült, mondhatni. Utálkozott, dühöngött. Mit kezdjen ő egy lánnyal?! Főleg ezzel itt! Nagyon kicsi, nagyon ronda, vörös a haja, na ne!
Persze nevet kellett volna adnia a babának, aki én voltam. Neeem! - ordította behunyt szemmel sokszor, nagyon sokszor. Aztán valaki, akinek föl kellett jegyeznie a neveket, egyszerűen beírta azt, hogy Katalin. Anyám neve után.
És jöttek sorra a november huszonötödikék. Ilyenkor anyám mindig elmondta, hogy én nem vagyok egy Katalin. Nem úgy, mint ő, aki tökéletes. Én meg szép lassan meggyűlöltem a nevemet.
Anyám régen meghalt. De ezen a napon mégis tisztán látom büszkeségtől sugárzó arcát, és fenséges termetét, és érzem azt a mély megvetést, amit egész lényem iránt érez. Nem tud elmúlni.
És teltek az évek. Valaki egyszer kitalálta azt a nevet, amit nagyon szeretek. Ez így hangzik: Dezsa. Így hívott már mindenki a Rádióban, a baráti társaságban. Azért persze szólt a Kataposta, amit nagyon szerettem, ami Gömisz barátnőm szerint pont olyan volt, mint én.
Már megszületettek a gyerekeim, már nem is voltak kicsik, amikor ez történt.
Egy alkalommal megkérdezte valaki egy topikban, miért nem szeretem a nevemet. Hááát, írtam én, nem a névvel van igazából bajom, hanem azzal, ahogy az enyém lett. És röviden előadtam azt a régi bált, az alacsony és szemüveges Jenőstől, bizony. Ez egy női topik volt, de belekukkantottak pasik is.
Na és a fiam, Ábrahám egyetemi felvételi sikerét ünnepeltem Szentendrén (ahol már jó tizenéve éltem, elhagyva Budát), a Kis Dalmátban. Igen!!!! Üvöltöttem, és körbeugráltam a teret. Aztán zárt a Kis Dalmát, és a társaság levonult a Duna parti Gombába. Gyönyörű, nyári este volt.
És ott, az asztalunkhoz ült egy pasi, akinek Kata lányával az én kislányom együtt járt valaha oviba, tehát régen ismertem. Jenőnek hívták. Mellém ült. Lassan és halkan beszélt. Fölmondta a régi bál történetét. Az apám volt az a Jenő, fejezte be. Nagyon hasonlítok rá, tette hozzá.
Csak ültem ott, és nem is kerestem a szavakat.

2017. november 24., péntek

Nem akarásnak...

Tudjátok, ha igazán el akarnék menni, akkor elmennék. Az Atya Úristen sem tarthatna itt.
Mondják, hogy van az a pénz, de ha egyszer el akarok menni, mert valamiért elég volt, mert nem stimmelünk, mert nem látom tovább az értelmét, mert nem látják tovább az értelmemet, mert már nem úgy kötődöm, esetleg sehogyan sem kötődöm, és ők sem hozzám, akkor megyek és kész.

Nekem telebeszélhetik a fejemet különböző emberek a legkülönfélébb nyelveken, meghallom ugyan, de értelmük nem ér föl hozzám, mert menni akarok. Ennyi volt, befejeztük, én legalábbis befejeztem.
Eljátszogathatok azzal is, hogy belengetem, elmegyek, aztán mégsem. Mert csak. Minek azt nektek tudni, hogy mi mozgat engem. Lehet, hogy akadt valaki, aki itt tartott. Egy fehér holló vagy kettő, esetleg több is. Mondtak egy olyat, hogy kettő lett belőle. Először plusz két hét. Azután három. Meg még egy hónap. És nem látni a végét a további háromnak. Nyúlik az idő. Ez az el is akarok menni, meg a nem is ideje. Mint a szegény lány a mesében, aki a király próba-kérésére hozott is ajándékot meg nem is. Az ő galamb ajándéka pár percig ott volt, majd huss, elrepült, bottal is hiába ütötték volna a nyomát. Pedig azért a galambért érdemes lett volna utána menni, szállani.

Jó érzés, ha ennyire tartóztatnak. Csúsznak-másznak előttem, térdig könyörgik magukat, annyira akarják a maradásom. Erősítik az amúgy is masszív egómat. Nélkülem ezek itt egy fabatkát sem érnek. Én, én, vegyétek tudomásul, én kellek neki. Nem vitás. Már mennyi ideje is vagyunk ebben a Shakespeare-ban?

A hülye is láthatja, hogy nem érdekel a mások véleménye. Az meg végképp nem, hogy ki szeret és ki nem. Vannak, akik egyenesen utálnak, na és, kit érdekel. Utálatuk csak engem erősít. Én vagyok az Én, a többiek meg a többiek és sokan vannak, összefolynak egy szürke, homogén, átláthatatlan masszába.

Fölfogtátok végre, hogy én kellek ide, mert ti azt sem tudjátok, hogy merre van az előre, agyatok, eszközeitek, tudásotok sincs meg hozzá. S különben is, ezt a helyet többek között én juttattam ide, ekkora szaharba, és most én teszem majd úgy naggyá, hogy a mennybe megyek vele.

Kéretem magam pár hetente még párszor, odébb tologatjuk ezt az elmenési gondolatot, amivel olyan jó eljátszogatni, közben persze titeket is jól kiidegellek, és bibibííííííí, maradok az idők végezetéig. Meglássátok. Ha maradtok. Vagy ha hagyom egyáltalán, hogy maradjatok.

2017. november 20., hétfő

Bächer Iván: Faluképek

1. Ablak van

Sok minden nincsen falun. Sok minden viszont van.

Múltkorában például, összedőlt épületünket renoválván hirtelen nagy szükség támadt egy ablakra. Egy egyszerű, régi ablakra, kétszárnyú, fölül külön is nyitható, dupla parasztablakra, tokkal. Ilyent már úgy száz éve nemigen gyártanak, úgy kell tehát szerezni.

Elsétáltam a kocsmába és megálltam a pultnál.

Heten ültek odabenn éppen. Mindenki külön asztalnál. Kivártam, amíg egy kis csönd támad, és belekérdeztem a légtérbe: "Nincsen valakinek egy fölös ablaka véletlenül?" Hosszas csönd után az egyik vendég megvakarta fejét: "Nekem talán van egy. Vagy kettő is." A másik a szájához emelte a poharát, de mielőtt kortyolt volna odadörmögött: "Megnézem majd. Mintha a pincében lenne ablak." "Majd körülnézek" – szólt a harmadik. "Azt hiszem én sem tüzeltem el, amit az anyós házából kiszedtem." csatlakozott a következő. Nem nyújtom tovább: mind a hét vendégnek volt ablaka. Azon túl, ami a házába beépítve volt.

Próbálnám a Lipóciában kérdeni a kocsmában ugyanezt.

Ezért jó falun.

Mert sok minden nincs ugyan, de például ablak van bőven.

Végül egyébként nem kellett kérnem senkitől.

Találtam a pincében minálunk is egyet.

2. Deviáns állatok

Minden érdekes, az állat is.

Igaz, hogy nem nagyon. A legtöbb állat egyforma. Két tyúk, mint két tojás. A liba is csak a sorában masíroz. A disznó is társára hajaz jobbadán.

Egyik állat, mint a másik.

Kivéve, amelyik nem.

Ezek a deviáns állatok. Azokat nagyon szeretem. Megfigyeltem már jó néhány ilyet.

Ismertem például egy tyúkot, sőt kettőt is, amely társaival ellentétben, soha nem csapatban, nyájban mozgott, hanem mindig csak maga. Az egyik ilyen tyúk – á la Petőfi – a konyhába szokott be. Belökte az ajtót, körbesétált, belezabált a macskatálba, nézte a tévét kicsinyt. A másik öntörvényű baromfi viszont szomszédolni járt. Átpattant a kerítésen és portyára indult egyedül.

Karcsi barátomnak aztán volt egy nyula, amelyik az utcára rándult korzózni rendszeresen.

De láttam libát, amely a disznók közé járt be kosztolni.

Egy macska pedig nem szobában, sutban, ölben, hanem kizárólag a kútkáván aludt. És nem esett bele sokáig.

Szeretem a deviáns állatokat. Akik mások, mint a többiek, önállóak, rögzött szokásokra nem adnak. Szeretem őket. De csak messziről. Arra már vigyázok, hogy szeretetem túlságosan ne mélyüljön el. Akkor ugyanis fölös fájdalmakat szereznék csak magamnak. A deviáns állat ugyanis sebesen kopik.

A szomszédoló tyúkot széttépte a szomszéd kutyája, a nyulat egy autó csapta el, a macska már rég odalenn van, az ólba járó ludat pedig a sok disznó győzte – egy tollpihe nem sok, annyi sem maradt belőle.

A többi normális, a föl sose lázadó, a ketrecben a többi közt megadón kucorgó, a sorban büszkén totyogó, az ölben alázatosan doromboló, az bezzeg mind vígan él.

3. Disznófialás

Falusi korszakom idején disznófialásnál is asszisztálhattam az egyik este.

Jó hideg volt éppen, alaposan neki kellett készülni az eseménynek, az ilyenkor elmaradhatatlan takarításon, meszelésen túl be kellett rongyokkal bugyolálni az ólat, áramot vezetni bele, infraégőt szerezni.

De aztán eljött a nagy nap, pontosabban este, szerencsére résen volt a gazda, és éppen én is, szakképzetlen és hasznavehetetlen segéderőként ott toporogtam a palánknál. Bemenni nem mertem volna, a disznó veszélyes üzem, épp akkoriban történt baleset a faluban, egy jószág nem csupán fellökte, hanem megtiporta és csúnyán össze is harapta saját neki kenyérhajat adó gazdasszonyát, aki heteket töltött kórházban aztán. Ráadásul a disznót agyon se lehetett verni rendesen, mert kismalacai voltak, szoptatott, nyilván evvel is függött össze nekivadulása, bár itt falun nem szokás túlságosan mélyen a malaclélekben búvárkodni.

Indult a szülés tehát, ami abból állt, hogy a hatalmas kismama oldalára dűlt, nyögött, szuszogott és szépen, meg-megpihenve egymás után kiadott Karcsi kezébe majd tucatnyi csupasz, vöröses, vaksi malacfiókát. Már az elsőnél Karcsi elszalajtott egy harapófogóért, amivel minden friss szülöttnek egy ügyes mozdulattal lecsípte a farkasfogát, vagy milyét.

Nem irigyeltem a kismalacokat. nem elég baj nekik, hogy világra jönnek, erre a világra, ráadásul rögtön a legkellemetlenebb stációk egyikével, a fogorvossal kezdik.

Persze akadt szerencsés is, aki megúszta a dolgot: Karcsi ugyanis minden újszülöttet a markába vett és gondosan mérlegelt. Amelyik csenevésznek, életképtelennek, vagy ahogy Karcsi mondja élhetetlennek találtatott az egyetlen határozott mozdulattal lett szelektálva a magyar Tajgetosz, a trágyadomb csúcsára föl.

4. Haló szólás

Az egyik délután szomszédunkkal, Lizi nénivel beszéltük a falusi eseményeket. Szóba került egyebek között egy peches asszony – melyik nem az? –, aki nagy nehezen megszabadult italos és verekedős emberétől, hogy aztán hozzámenjen egy másikhoz, aki roppant derék ember, mindösszesen két hibája van, hogy ugyanis iszik és verekszik.

Lizi néni az esetet ekként summázta:

– Szilvát cserélt Schwetschére, kisszívem.

Vallással, kultúrával, renddel, nyelvvel együtt ez a mondás is kivész a faluból nemsokára.

5. Olvasmány falun

Nem mindegy, hogy mit hol olvas az ember.

Hazatér például, hétfő este falusi házába a városi ember, mondjuk, hazatér szomszédolásból, hólapátolásból, fahordásból, stószolásból, disznófialásból, az egységben tett rövid látogatásból az ilyen ember, és mire hazatér rárakódik, ránehezedik szívére e falusi világ, e szegénységből, szomorúságból, kilátástalan küzdésből, betegségből, bajból, italozásból, danolásból, duhajkodásból és halálból öszszegyúrt magyar világ, fáradtan leül egy székre és szórakozottan kivesz a hétvégén odaföntről lehozott újsághalomból egy tarka képeslapot, és szórakozottan kezdi forgatni azt. Látja, hogy 450 forint egy számnak az ára és száz híres szexi pasi képe van belefűzve, és aztán olvasssa az ember ebben a lapban, amint a riporter megkérdi a címlaplánytól, hogy mi volt a legfurcsább duma, amellyel fel akarták szedni, mire a mexikói nádszál azt feleli, hogy egy fiú megkérdezte tőle, melyik a kedvenc verse, viszont ez a tréfás Elsa Dolce Gabbana farmert és Calvin Klein-felsőt hord, ha nem dolgozik, és az is kiderül aztán a lapból, hogy a Valentin-nap immár teljesen és visszavonhatatlanul bevonult a hazai folklórba, ami különösen faluhelyen örömteli hír, mindenesetre ezzel kapcsolatosan rögtön ajándék tippekkel is szolgál a lap, például ilyenekkel:

Lepd meg kedvesedet azzal, hogy fürdőszobájában kétszemélyessé alakíttatod a zuhanyozót. Akkor aztán egyszerre zuhanyozhattok, és nem kell egyikőtöknek sem beteget jelentenie az irodában heveny tüdőgyulladás miatt.

Vagy:

Vonulj be egy fehérnemű-szaküzletbe, és válassz magadnak szuperszexi bugyit-melltartót – valami vad és meglepő cuccot, amelynek már a látványába is beleizzad. Aztán csomagold be az egészet egy jól ismert férfiruházati cég, például a Hugo Boss ingdobozába.

Továbbá:

Jó ötlet, ha egy kosárban összegyűjtögetsz szexi kiegészítőket, például fincsi – lenyalnivaló – csokiszirupot, amellyel kifesthetitek egymást. Tégy mellé maszszázsolajat is, borsmentás lábbalzsamot, pántos bugyit, miegymást. Csomagold be az egészet, kösd össze nagy masnival, és hétfőn este, rögtön a focimeccs után nyomd a kezébe.

Döbbenetes egy ilyen újság.

Döbbenetes alighanem mindig. De egy lelkes lények között, kutyák, macskák, disznók és emberek között eltöltött napnak estéjén olvasgatva különösen az.

Egyébiránt itt falun még egy focimeccs is bajosan lehetne reális való: a fiatalok elköltöztek, az öregebbeknek fáj a lába, fáj a háta, fáj már mindene, ráadásul a pályát is teljesen összeszarták a kecskék.

Bächer Iván
Népszabadság, 1999. április 10.






Anikó Balaban megosztotta Bächer Ivánnak szeretettelbejegyzését.

2017. november 11., szombat

Fasírt

Kicsit fasírtba kerültünk Eszterrel most Londonban. Jelenetek egy házasságból filmben éreztem magamat a sok beszélgetés után, és kényelmetlenül és kellemetlenül, hogy nagyjából minden rossznak én vagyok az oka. Azért fájt. Már ott rájöttem, jobb, sokkal jobb, hogy kiborult a bili és kábé mindent tisztáztunk.
Csütörtökön volt egy nem fogadott hívásom. Este visszahívtam.
- Anyu, nincs semmi baj, csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.
Kiba..ottul jó érzés volt, nem is jutottam szóhoz, csak kicsit később.
- Én is téged.
- Akkor jó, és beszéljünk a hétvégen egymással.
Ebben maradtunk.

2017. november 9., csütörtök

Szeles Veronika: Egy évtized

Egy évtized

Eljött ez a nap is végre 
Itt vagyok a cégnél 10 éve
Megjártunk sok völgyet és még több hegyet
Ezért  a kitartásunk sem egyenletes

Ide járok már 10 éve szüntelen
Ugyanis ez lett a második lakhelyem
Egy párszor volt úgy , a harcot feladom
Aztán megváltozott gyorsan a gondolatom

Ragaszkodom ahhoz , ami már egyszer bevált
És ha kell , leküzdök minden akadályt
Mikor eláraszt minket az apály
Megteszünk mindent , legyen újra dagály

Beépülők jöttek
Késztermékek mentek
Ez kellett az idegzetnek
Ettől az emberek őrültek lesznek

Megéltünk rengeteg auditot és még több SOFÁT
Erőfeszítések árán teljesítettük a NORMÁT
Az állomány jött , ment , cserélődött
Az Ipar egyre csak fejlődött

Aki tehette fejvesztve menekült
A többiek kitartottak remekül
A menekültek elhagyták a bázist azonnal
Mert már nem bírtak egy bizonyos fazonnal

A 10 esztendő nem volt se hosszú se rövid
A gázpedált benyomom mindig tövig
Megyek előre , kíváncsi vagyok mi lesz?
Mit hoz nekünk a következő évtized?

2017. november 8., szerda

Elmegy a padtársam

Tegnap óta megint olyan áttetszőek az érzéseim, megfoghatatlanok, csuszamlósak. Belém költöztek, megpróbálom megragadni, napvilágra hozni, alig hagyják magukat. Pedig mindössze annyi történt, hogy a mellettem ülő kolléganőm felmondott. A lányom lehetne korabeli. Nem mondom, hogy barátok lettünk volna, de valami barátságosságféleséget igenes éreztem irányában.
Nehéz ebben a multiban barátságokat ápolni, a stresszen, idegességen felül valamit is érezni. Elvagyok ebben az érzelmi zűrzavarban, amiről tudom, hogy inkább felejteni kellene. De vele kapcsolatban mégis volt bennem egyfajta óvó-védő, amolyan anyáskodó érzés, ha ezt egyáltalán lehet így mondani. Az emberek nem szeretik a törődést, a túlzottnak, anyáskodásnak tűnőt még kevésbé. Én meg észre sem veszem, hogy mikor tengek túl.
Elmegy a padtársam. Bő egy hét múlva, ha balra nézek, nem lesz ott. Nem látom, ahogy hosszú, sima, mélybarna haját önkéntelen mozdulattal hátra veti. Rám sem néz majd mosolyogva, és nem kérdezi meg halkan és őszintén aggódva:
- Jól vagy Panni? Most úgy látom, jól - teszi magától hozzá.
Nemsokára rá:
- Csináltál kis palacsintát? Jaj, de jó. Mindjárt megkóstolom.
Mindez nem lesz. Az sem, ahogy óvatosan mondja:
- Panni, zavarhatlak?
Megvárja a beleegyezésemet és "zavar".
Magáról nem sokat mesél, csöndben ülve végzi munkáját, a szoba nem tőle hangos. Amikor bejön reggel, villámgyorsan csusszan a helyére, mintha végig bent lett volna, csak mi nem vettük észre. Csinosan öltözködik, sokszor feltűnően csinosan, nem lehet nem észre venni, hogy mennyire jól áll rajta egyik-másik ruhája. Amikor észreveszem, köztünk egyezményesen megállapodott módon súgom meg neki angolul:
- As usual - mint mindig, amiből leveheti, hogy már megint jól néz ki.
Kislányosan elmosolyodik. Meleg költözik a szobába és napfény.
Eszembe jut, hogy mekkora utat járt be a nem is oly távoli múltban más szobákban a nemszeretem szerepkörből a megtűrtön át most a közös szobánkban a kedveltig, szeretettig eljutva. Nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy hányan, de hányan verték bele a szöget a "koporsójába", hogy másfél év után úgy döntsön, feláll és elmegy. Elmegy, amikor éppen neki meg a korosztályának kellene maradnia, eszébe sem szabadna jutni, hogy a cégen kívül más munkahely is létezik.
Legyintek. Lemondóan és fáradtan meg keserűen.
Még pár nap, hogy itt van, de már most érzem itt legbelül, hogy csak azért nem lesz annyira üres a helye ott mellettem, mert igyekszem kitölteni a bennem levő érzésekkel. Káprázat az egész.




2017. november 4., szombat

Sándor - Tominak



"Valahol vagyunk, talán a Zsozsó tudja hol, ilyeneket meg a másmilyeneket is ő szokott megjegyezni nálunk. Én csak azt tudom, hogy ilyennek akartam látni és néha még most is ilyennek látom, vagy inkább ilyennek várom ha haza jön, és meglepődöm, hogy csak részleteiben emlékeztet arra a magára. Ám abban mindenképpen, hogy megy-megy fölfelé, lesz ami lesz, nem zavarja, hogy nem tudja hol a föld alatta és hol van ő a földhöz képest, van-e kapaszkodó, megtartja-e az ág, vagy elég ha repíti a piros lufi, jó, hogy van madzagja, van mibe kapaszkodni. Megy a műsor 29 éve, most kezdődik az utolsó év a húszasok közül. Juhász Tamás, boldog születésnapot nekünk!"

(Mellette fénykép, amint Juhász Tomi gyerekfejjel piros lufival a kezében fára mászik.)

Forrás: FaceBook

2017. október 29., vasárnap

Pincebogár Sziszüphosszal medve lesz

Egyszer majd látszani fog az először pislákoló, majd egyre erőteljesebb világosság az alagút végén. Mert az biztos, hogy alagút van, nem is széles, nem is rövid, a sötétség benne pedig egyre mélyebb, tömörebb. Olybá tűnik, mintha egyesek egyenesen azon dolgoznának, hogy az alagútban töltsük életünk derekát pincebogarakként. Nem tudom, ki hogy van vele, de én jobban szeretek medvének lenne, és a téli álmom után a barlangomból a napfényre kerülni. Ott majd kinyújtóztatom a rengeteg munkában meggémberedett tagjaimat a világ négy csücske felé, csak úgy recsegnek-ropognak csontjaim, arra gondolok, hogy az egész egy hosszú, rossz álom lehetett, az élet mégiscsak szép.
Mert most Sziszüphosznak is érezhetném magamat, aki azt a tetű hatalmas golyóbist görgeti föl a tetű meredek lejtőn, hogy a tetűbe is, végre ott maradjon, de az szaharik mindenbe bele és rohan lefelé a lejtőn, hogy neki ütközzön Sziszüphosznak , aki újra meg újra meg újra föltolja a lejtőn. Nem mondom, nem valami perspektivikus, egyben optimista énkép pincebogárnak meg Sziszüphosznak lenni egy személyben, talán a medve-lét nyújthat valamiféle megnyugtató távlatokat.
Legalább valakiknek érezhetem magam, mert amúgy minden arra fele mutat, hogy senkinek se érezzem, ill. csupán csöppnyi csöppnek a sok hatalmasság, futó-zseni mellett. Mert ezek a zsenik, úgymond "szakértők" befutnak valahonnan a cégbe, azután meg kifutnak, kellemetlen nyomot hagynak maguk után és szájízt, ha engem kérdeznek korábban, a cég közelébe sem engedtem volna őket.
De ki vagyok én? Egy pont csupán a három-négy-ötszáz pont közül, mikor mennyi pont dolgozik pontosan a cégben, aki vesszőcskére szeretne jutni. Ha vesszőcske nem is lehet, legalább a hangját hadd hallassa. Megértem én a magasságosakat, ki szereti, ha több száz pont beszél egyszerre, csöndben legyenek és csak szolgáljanak, az a dolguk. Tesszük. Talán többet is, mint amit a törvény előír. Így aztán egyre fáradunk a sok futó-zsenivel a hátunkon, mint az óriás, aki a nyakában ültében is állandóan izgő-mozgó, pocskondiázó gonosz törpe cipelésébe fáradt bele.
Hát így vagyunk mostanság. Csak a robot, a robot, már egy jó ideje átmenetinek kikiáltott állapot, amely átmenetileg úgy érződik, mintha örökké tartana. Káprázat az egész csupán. Az irdatlanul magas hegyek mellett eltörpül pincebogár, Sziszüphoszi létem.
De medveként is, ha egyszer végre valahára medve lesz.
     

2017. október 26., csütörtök

Utánad küldött szavak - újra - Fekete Lacinak

Ma lesz a temetésed. Alig akarom elhinni.
Te voltál az a ritka ember, akiről el sem bírtam képzelni, hogy egyszer csak meghal. Mintha vasból lettél volna, meg valami olyan anyagból, amely elnyűhetetlenül tartós. Téged megélve, márpedig rengetegszer voltunk együtt, hiszen éveken át dolgoztunk egy munkahelyen, azt gondoltam, hogy ez a pasi örökké fog élni, annyi benne a spiritusz, életkedv és erő.
Emlékszem, hogy téged hallgatva hasonló gondolatok kerengtek bennem: nem lehet agyon ütni ezt a Lacit, ha addig élek sem lehet agyon ütni, annyit tud beszélni és szinte bármiről és bármennyit. Egyszerűen rosszul voltál, ha nem te lehettél a társaság középpontja, márpedig egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nincs az a téma, amely ne téged hozna helyzetbe, mindegyikben otthon voltál, mindegyikben nagy hangon lubickoltál. Nem lehetett téged lelőni. Volt az úgy, ha szóhoz szerettem volna jutni, szabályosan túl kellett ordítanom téged, hogy pár percre én is hozzá tudjam tenni a magam gondolatait.
Aki ismert téged és ilyen közelről, az jól tudja, miről beszélek, mindeközben elmosolyodik, a Laci már csak ilyen, mondja szeretettel. Mert a kollégák szerettek téged ezzel a sok furcsasággal, nagy hangoddal, exhibicionizmusoddal, minden és mindenkinél jobban tudásoddal, ezzel a túlzott mozgékonyságoddal, hatalmas étvágyaddal, olyan gyomroddal, amellyel - bevallásod szerint - a vasszöget is meg tudtad emészteni. Azért nagyon jól tudtuk, hogy a vasszög mellett imádtad a jó kajákat, lett légyen magyar, olasz, spanyol, portugál vagy egyéb távolabbi konyhából való. Tudtad dicsérni oly fokon a finomabbnál finomabb ételeket, hogy jó étvágyat csináltál gasztronómiai élményeid megéléséhez.
Nyomot hagytál az emberekben, ez vitathatatlan. Sokszínűségeddel, helyenként idegesítő aktivitásoddal, amely túltengett és óhatatlanul emlékeztetett a saját fizikai, szellemi korlátainkra. Szerettek a harsányságodért, az örök izgő-mozgóságodért.
Nem is értettem, hogyan bírtál, egyáltalán hogyan merészeltél örökre elaludni. Csak úgy elmentél holmi egészségügyi problémák miatt, amelyek lehúztak, ágyhoz kötöttek, amelyekből pedig magad is erősen, majdhogynem a legutolsó napokig remélted és hitted, hogy egyszer fölállsz. Most mégsem.
Ez valami furcsa fintora a Sorsnak, ugye valami vicc. Mondd, Lacikám, hogy nem igaz!

2017. október 19., csütörtök

Utánad küldött szavak - Fekete Lacinak

Tegnap kábé fél kettő óta tudom, hogy nem vagy többé. Hogy ha rád gondolok, ha oda képzellek, ahol mindig is voltál, laktál, a hűlt helyedet lelem. Hogy már nem szabad tovább azt hinnem és elhinnem, amit néhány hónapja mondtál, amikor a Mackóval meglátogattunk, hogy csak idefigyeljetek, egy kis idő még és lábra állok. Mondtad ezt akkor, amikor a járókeretedbe kapaszkodva àlltál fel a betegágyadból, ahol életed zajlott már egy jó ideje, és "kitrabantoztad" azt a pár lépést a nappaliba. Rögtön le is ültél ott az első székbe, láthatóan elfáradtál.
A mindig is annyira erős, határozott Laciból egy esendő, fájdalmaktól gyötört, járásában korlátozott Laci lett. A hangod ugyanolyan maradt, mint rég: határozott, hangos, ellentmondást nem tűrő, egy olyan ember hangja, aki mindig jobban tudott mindent mindenkinél, akinek konkrét tervei voltak nemcsak holnapra, hanem a messzi holnaputánokra, s aki helyenként bántón lehengerlő volt azzal, aki ellent mert mondani neki, betegnek sem lehettél könnyű. Hangod rekedtességéből vehette le -, aki jobban ismert -, hogy mindez a határozottság a megszokás álruhája egy halálosan komoly betegség elfedésére, egyben azzal dacolva. 
Amikor legutoljára találkoztunk, állapotodból, rekedtesen is erőteljes hangzásodból azt hittem, hogy sokáig megmaradsz nekünk, lesz még alkalom újabb találkozásokra, s hogy majd erősebbnek bizonyulsz a téged rágó ráknál.
Mára minden végleges. Nem vagy többé. Szabályosan fölfalt ez a benned rosszindulatúan, makacsan és egyre mohóbban terjedő rák. Csontrák. Éppen ott korlátozott le első áttétben, amire a legbüszkébb voltál: a csontjaidon keresztül a mozgásodban. Nem síelhettél, nem utazhattál, nem pattanhattál ripsz-ropsz fel a motorodra, hogy eljöjjél például hozzám, erre jártam, benéztem hozzád, mondtad, remélem, nem baj. És mindig kaptál egy ebédet vagy vacsorát, és órákat beszélgettünk, érdeklődtél a családom iránt, mindenki felől név szerint, én meg hallgattam, ahogy meséltél Eszterről, Kristófról és Somáról, meg arról, hogy mi mindenfelé jártál és még hová tervezel elutazni. Máskor színházi élményeidről számoltál be, miszerint akkor éppen a Vígszínház repertoárját cserkészted be, a legolcsóbb nyugdíjas székeken ülve, igaz, a karzaton, de ott is mindent látni és hallani. Shakespeare-t idézted valaminek kapcsán kívülről és angolul.
Rengeteg szöveget, verset, idézetet tudtál fejből, amelyek mindig a legmegfelelőbb pillanatban jöttek elő belőled. És vagy tizenkét nyelven beszéltél. Angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul a legjobban, de megértetted magadat héberül, jiddisül, oroszul, csehül, és a skandináv nyelveken is. Te voltál az üzletkötők senior-ja, doyen-je, amikor a Taurusban együtt dolgoztunk, valósággal lubickoltál ebben a szerepkörben. Pláne, ha még vezetői beosztással társult volna mindez, az lett volna csak vágyaid netovábbjának - szerinted joggal elvárt - beteljesülése. Amiből persze nem lett semmi, éveken át dolgoztunk két egymás melletti szobában, ha kellett, egymáshoz átrohangálva. Mint egy Klubban, volt a szavad járása, ha nem fizettek volna, akkor is bejártunk volna, annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában, egymást inspirálva.
Egyre zsugorodó, később megszűnő céget követően is megmaradtunk nem is távoli ismerősöknek, valamikori kollégáknak, hanem barátoknak. Tudtunk egymásról főbb vonalakban, mikor ki hol jár, merre tervez eljutni. Amikor egyszer a nyugati parton jártatok Amerikában, az öcsémnél szálltatok meg és velük töltöttetek az Eszterrel néhány napot. Sanyit és családját örökre megőrizted a szívedben, amikor itthon járt a családjával, meghívtátok és fényes vendéglátásban részesítettétek őket Eszter isteni főztjeivel.
Rengeteg élményem, kalandom, emlékem kapcsolódik hozzád, felsorolni is képtelenség. Emlékszem, hogy együtt vonatoztunk le Szegedre kedves Imre kollégánk temetésére, persze, hogy átbeszélgettük, összeemlékeztük az utat oda és vissza. 
Egy percet sem unatkoztam melletted.


2017. október 11., szerda

Gábor el

Ölelni jó. Nemcsak látni, hanem megölelni. Érezni, hogy érez, esetleg mint én, ugyanúgy. Hozzá simulni. Éreztetni, hogy mennyire nagyon szeretem. Hogy még itt van, de már most hiányzik. Kicsit magamhoz szorítom, hogy érezze, fontos nekem, és közben ne tudjam, hol kezdődik az ölelésben ő és hol végződöm benne én.
Egy igazán jó, bensőséges ölelés utóhatása napokig hat. Ott cseng, zsibong bennem, végig simogat, bele borzongtat. Ritka érzés és utolérhetetlen. Mondom, ölelni, megölelni a szeretett embert nagyon jó, egyenesen kivételes.
Éppen mint amilyen a tegnapi volt. Mondom neki, vigyázz nagyon magadra, aztán jelentkezzél, amikor megérkeztél, tudjunk rólad. És megölelem. Adok közben puszit, ő is ad, kicsit jobban magamhoz szorítom. Az illendőség keretein belül egy átlag nő számára idegennek tűnő, nekem hosszú évek óta ismert, elismert, szeretett férfit, aki visszaölel.
Erővel. Egyre fokozódó erővel, abroncsszerűvel, amilyennel a fuldokló kapaszkodik a másikba.
Ez az ölelés percekig tartónak tűnik és tízenakárhány fokozatúnak a Richter-skálán, pedig mindössze pár másodpercig tart. Az ölelése erős, határozott és férfias és vártalan, mégis valamennyire elveszettnek és elhagyatottnak tűnik benne. Ott maradok a karjaiban. Olyan jó ez a meghittség, a túlzott közelsége, az ő érzete az enyémben. Tartana bár örökké, suhan el bennem a gondolat.
Kibontakozunk egymásból. Csöppet elfordulva, ő arccal már a repülő felé és könnyekkel telt szemekkel. A szívem facsarodik bele az érzésbe meg a látványba. Olyan mélységek-magasságok érintenek meg azokban a másodpercekben, amelyek annak előtte soha. Kimondatlan gondolatok, érzelmek sokasága kavarog az egyetlen, a legutolsó ölelésében, amely innentől kísért.
Átadom nektek, mert bár én kaptam, de nektek is szól. Méltán és nem véletlenül.

2017. október 9., hétfő

Jut eszembe - pálinka

Amikor pálinkát isztok, akkor ne futtassátok meg körbe-körbe a drága nedüt a kupicában, ahogy a boroknál szokás, mert még képes kilöttyenni az abroszra, az előttetek lévő tányérra és még a gatyátok is olyan lesz. Velem ez történt ugyanis. Először néztem egy nagyot, hogy miiiii vaaaan? Azután mikor nem próbáltam meg fölnyalni az asztalról és a gatyámból sem kiszívni a csöppeket, egy akkorát röhögtem, mint ide Lacháza.

Soros Sándor

"Az anyám ma azt mondaná, hogy a kormányzat sorosozása természetesen zsidózás és nincsen meglepve, mert szerinte az istenadta nép már régóta csak erre várt. A kormányzati felhatalmazásra. Az anyám ma azt mondaná, hogy ez az ország mindig is antiszemita volt, de mivel zsigeri gyávák is régebben féltek a büntetéstől, Az anyám ma azt mondaná, hogy ő addig volt nyugodt, amíg az istenadta csak részegen és a négy fal között mert zsidózni. Ő például nagy ívben szarhatott erre, mert nem járt kocsmába és a négy fal között nem találkozott zsidóellenes indulatokkal. Az anyám ma azt mondaná, hogy már a Hősök terén is utálta Orbánt, kinézett belőle bármit, most nem is csodálkozik, miképpen azon sem, hogy a nép nem bír lejönni róla mert fogva tartja őt az anyag. Az anyám ma azt mondaná, hogy kész csapás lenne a számára ha megérné a 98. születésnapját, mert nem bírná elviselni ezt az egész barna szart, ami megint ömlik az országra. Ehhez ő már nem akarna asszisztálni. Az anyám hihetetlen mázlista. Éppen ma lenne 98 éves de már 18 éve halott. Mamácska, ezt is jól csináltad! #szegényanyám98"

Forrás: FB, 2017.10.09, hétfő

2017. október 8., vasárnap

Sándor Erzsi: Magyar Rádió

"Húsz évemet hagytam ezen a folyosón 2012. decemberében. Jártam erre boldogan, szerelmesen, sikeresen, izgatottan, zokogva, rákosan, gyógyultan, röhögve, bosszút forralva, hisztérikusan, kirúgva, megalázva és csak úgy, hogy észre se vettem, amint átsétálok a Pagoda felé vagy vissza. Itt mostam pisit a belépővel rendelkező Fáni kutyám után, aki nem ért ki időben a Pagoda elé. Itt érkeztek hozzám a gyerekeim, a barátaim, a riportalanyaim, a kollégáim és az ellenségeim is, akik szintén a kollégáim voltak. Az életem legnagyobb szerencséje, hogy közöm lehetett ezekhez a falakhoz és egyébként a hely sem járt velem rosszul. Mi csak köszönettel tartozunk egymásnak. Valamint soha nem múló megvetéssel és haraggal gondolok azokra, akik ezt az egészet tönkretették.Számomra ez a most már végkép elüresedő és kifosztott épület a gyávaság, a megalázkodás, a megvehetőség, a szolgalelkűség, a politikai halálfélelem, a vállalt kiszolgáltatottság és az örökös megúszásra játszás porladó emlékműve. Mindenkinek, akit illet."

Forrás: FB, 2017.10.08, vasárnap

2017. október 6., péntek

Maradj velem

Olyan könyörgőn kétségbe esett kérés: maradj velem, ne hagyj magamra a múltammal, a máig kínzó emlékeimmel, a föl-leszánkázó hangulataimmal, a piával, amit folyton- folyvást magamba kell döntenem, meg a felszívott droggal, hogy kibírjam ezt a tyúkszaros életemet. Nem járok velük egy cipőben, messziről és kívülről olvasom történetüket, mégis bele tudom helyezni magamat az életükbe, melynek kulcs-eseményei nagyrészt 1992 és 2012-ben történnek.
Regény a regényben, ha azt veszem alapul, hogy az író David 2012-ben regényben próbálja meg felgöngyölíteni testvérével, Chris-szel az életük meghatározó, húsz évvel azelőtti évben kulmináló eseményeit. Az írás terápiaként működik, amikor David, leásva önnön mélységeibe kénytelen-kelletlen szembenézni a legfájdalmasabb cselekedeteikkel, történésekkel.
A Maradj velem lélektani regény, egyenesen krimi, amelyben az írónő kiválóan váltogatja az idősíkokat, fokozatosan adagolva az eseményeket és ezáltal bontva ki a testvérek fájdalmasan tragikus történetét, több ponton megjárva a lélek bugyrait, hogy a végén egyfajta kiutat mutasson, ha létezik számukra ilyen egyáltalán.
Nagyon életszagú az egész, még akkor is, ha Istennek hála, nem volt részem abban, hogy a szüleim gyerekkoromban rendszeresen és maradandó testi sérüléseket okozva, verjenek. Nem éltem át ezeknek az igazán nagy és fájdalmas veréseknek a fizikai és lelki utóhatásait, amelyek így vagy úgy egy egész életre nyomot hagynak az emberben. Azt sem élhettem meg, hogyan kezelik a gyerekek a megtörténtük időpontjában a szülői agresszivitást, miképp dolgozzák fel kamaszkorukba fordulva a jóvátehetetlent.
Gyűlöltem olvasni a kemény, fizikai bántalmazások naturális leírásait, amelyek a legkisebb úgymond "bűnökért" is járhattak: egy késésért, a másnapi ruha kikészítésének elmulasztásáért, a rendetlenségért a szobájukban, gyakorlatilag bármiért és kiszámíthatatlanul vagy éppenséggel törvényszerűen.
Húsz évvel később is a gyerekkorukban megélt fájdalmas eseményeket próbálják meg tisztázni, a felnőtt korukra is kiható lelki traumákat kezelni egy normálisabb élet megélésének reményében.
Nem egyszerű, ám annál lebilincselőbb olvasmány annak a Szaszkó Gabriellának a regénye, a Maradj velem, akiről eladdig semmit sem tudtam. Most is csak éppen annyival többet, amennyit a fülszöveg alárul, hogy Londonban él, régóta foglalkozik írással, ez vált hivatásává. A fordulatosan, sodró lendülettel megírt, a lélek rezdüléseit érzékletesen feltáró Maradj velemet, Szaszkó Gabriella regényét mindenkinek jó érzéssel ajánlom a figyelmébe, olvasásra a hűvösödő estéken egy meleg szobában.

A regényt a Maxim Könyvkiadó adta ki, hogy mikor, talán 2013-ban, pontosan nem tudom, merthogy évszámot nem találtam benne.

"Selejt sajt"

Hetek óta kerülgetem Zsuzsa asszony sajtos pultját. Igaz, nem csak kerülgetem, hanem premier planban meg-megállok előtte, úgy nézegetem a kézműves sajtjait. A szívem a copfnak font tíz centis füstölt sajtjaira szólal meg, egyenesen dörömböl, csak nehézségek árán sikerül lecsendesítenem, közben a hangom remegését kiegyenesítenem, csak azután szólalok meg:
- Alig vártam már a selejtes sajtokat. Hetek óta járok ide, de egyszer sem találtam. Talán a férjével beszéltem a legutóbb, hogy a múlt évben volt, idén pedig nincs.
- Nincs mindig "selejt sajt", csak akkor adódik, ha hibádzik valami a gyártásban.
- Én meg onnan tudom, hogy létezik "selejt sajt", hogy a múlt évben sikerült elkapnunk a copfos füstösökből, amikor majd' egy kilót megvettünk a negyedárában adott sajtokból.
- Szerencséjük volt, de emlékszem is, hogy volt egy kis idő, amikor túlfüstölődött a sajt, és ilyenkor olcsóbban mérem az árát.
- Látom, mostanra maradt néhány szem, s ha a férjem beleegyezik, akkor mindet megvesszük.

Persze, hogy megvettük a "selejt sajtokat" Zsuzsa asszonytól, kinek a nevét egy fa metszeten a szöveg hirdeti: Zsuzsa asszony sajtjai.
Ide ötven kilométerre Gyermelyről, a tészták fellegvárából érkezik a hét minden szombatján a tahisi csöppnyi piacra tízéves sajttermelésének mai gyümölcseit eladni. Van itt kecskesajt a legkülönfélébb ízesítésekben, kemény sajt, apró lyukú félkemény sajt és a már magasztalt copfos meg csigaház formájú parenyica fajtájú füstölt sajt, közülük is nagy ritkán a "selejt sajt".
Elmondása szerint egymásba érnek már a sajttermelők kicsiny országunkban, nem is tudja, hogy támogatások hiányában hogyan tudnak megélni, a fejlesztésről nem is beszélve. Merthogy teljességgel magukra vannak utalva a kistermelők, akik maguknak és családjuknak adnak munkát, nem szorulnak az állam és egyéb cégek teremtette munkahelyekre. A bevétel a napi megélhetést épphogy fedezi, tőkefelhalmozásra elégtelen, újabb sajtfajták kifejlesztésére, elképzeléseinek megvalósítására végképp nem futja.
Nem csoda, hogy a fantáziáját kordában kénytelen tartani, és a kifejlesztett, a gyakorlatban immáron bevált sajtféleségekre koncentrálni. Ahogy és amiért eredendően is elképzelte, amikor a picuri vállalkozását elindította, hogy legyen sajt és legfőképp sok, minél több a gyerekeinek és immáron az unokáinak, akik imádják a sajtjait. Tisztelőinek, sajtjainak imádóinak táborához sorolom már egy ideje magamat, mától a házi túrójának is.

2017. október 5., csütörtök

Sándor Erzsi: Vészhelyzet

Na, mondom én, hogyne mondanám, hogy amikor ilyeneket olvasok a Sándortól, márpedig ez gyakran elő bír fordulni, ha megrázza magát és odavet egyet a lapnak, az oldalnak, a facénak, akkor csak ülök fölötte hosszú percekig, szólni sem tudok, valami nagyon kaparja a torkomat, s közben azt gondolom, de jó, hogy van, még személyesen is ismerem, fülembe cseng a hangja, helyenként csúfondáros nevetése, összeszedett, nagyon átgondolt, megszenvedett gondolatai, érzései ugyanabból a korból, merthogy háromnegyed év közelségében egy évjáratúak volnánk a Sándorral.

"A Vészhelyzetet nézni időutazás. A gyerekek még kicsik voltak, ültünk a kanapén és állandó röhögésforrás volt, hogy a Tomi Vészhelyzetest játszott és azt ismételgette, hogy adjunk be a betegnek 10 milligramm szívmasszát. Ma pontos idő utazás volt. 2002. március 13-ra ugrottunk. Kemoterápiáztam de éppen jól voltam ezért én ültem anyám lakásában Manyussal a barátnőjével aki végstádiumos tüdőrákos volt és anyám halála után tovább lakott a lakásban. Öt évet éltek együtt. Akkor is együtt laktak amikor megszülettem. Ő a férjével a hallban, én az anyámmal a nagyszobában. Manyusnak is én neveztem el valahogy a Margitból lett, nem tudom hogyan. Félanyám volt a státusza. Amikor meghalt a férje és a macskája, újra elköltözött anyámhoz. Anyám halála után belendült az addigi elfekvő tüdőrákja és éppen ezt az epizódot, amelyikben Mark apja meghal tüdőrákban békésen együtt néztük végig az ágyában ülve, egymás mellett. Néha megbeszéltük, hogy ő is fullad de nem nagyon és ő is elérzékenyülve gondol a halálára, ami szerinte nagyon közel van. Aztán röhögtünk még, hogy ezt a haldoklós részt az amerikaiak itt is fel vehették volna, tök úgy néz ki becsövezve, mint a bácsi a filmen. Milyen jó lenne, ha ő is csak játszaná és mehetne a gázsiért mert szépen halt meg. Jó este volt. Nehézlégzéses de vidám este. Másnap nem volt magánál. Engem leváltott anyám legaktívabb barátnője, mennem kellett a Rádióba ünnepi Nívódíjért, nagyon megijedtek, hogy meg találok halni egyetlen rohadt kitüntetés nélkül. De megmaradtam. Az ünnepség alatt Manyus halt meg otthon. Az előző esti Vészhelyzet után már nem nagyon tért magához. Nem fulladt, nem kínlódott, a gázsi viszont tényleg elmaradt. Ezért tudom napra pontosan, hogy ezt a Vészhelyzetet mikor adták. Megnéztem. Hogy lehet unni! Nem is gondoltam volna."

Forrás: FB

Szeles Veronika: Üdvözlet a fedélzeten

Ezt a verset egy olyan kolléganőm írta, aki méltán vallhatja költőnek magát, már annyi verset írt eddig viszonylag rövid életében. Versei készültek és készülnek Karácsonyra, születésnapokra, de olyan nevezetes esemény kapcsán is, mint amilyent a cég életében most kivételesen és közösen nemrég éltünk meg. Fogadjátok olyan nyitottsággal és szeretettel a versét, mint amennyire engem megérintett, olvassam bármennyiszer is újra meg újra.

Üdvözlet a fedélzeten

Visszatért hozzánk végre a Gábor
Ez olyan érzés, mint maga a mámor
Rendben lesz minden, mint ahogy régen
Legalábbis ezt nagyon remélem.
A hajó működését átvették a kalózok
És behódoltak Nekik a csókos matrózok
Velük a jármű elsüllyedne a mélybe
Eltűnne örökre a tenger fenekére.
A matrózok csak rombolni tudnak
És mindent megszereznek maguknak.
Nem kenyerük az irányítás
Csak a fékezhetetlen pusztítás.
De most a kalózoknak lehull feje
Mert a kapitánynak megjött az esze.
Úgy fog történni minden, ahogy elképzeltem
Annyit mondok: Gábor, üdvözlet a fedélzeten.

2017. október 1., vasárnap

Akár egy hangyaboly

Tudod, ha felülről nézném, az egész cég most olyan, mint egy hangyaboly. Zizeg, zsizseg, izeg-mozog, él. Mintha eddig igazán nem is élt, hanem csak tetette volna. Mert muszáj volt. Bejött az ember, mert muszáj volt. Tette a dolgát, mert az is muszáj volt. Hallgatta a durva beszédet, mert azt ugyan nem volt muszáj, mégis kellett, mert gyenge volt és védtelen. Nőtt benne a düh, az elégedetelenség, sokszor a tehetetlenség, akár muszáj volt, akár nem.

Szeptember végén nem csak az őszi virágok nyílnak, hanem az emberek szemei, fülei is. Megszólal valami benső hang, amikor azt látja, hogy visszajött a régi főnök egy kis időre, akit - érzékelhetően, tapinthatóan -, mindenki nagyon szeretett. Nyiladoznak az értelmek, a szívek, reményre kapnak a lelkek, mintha mégiscsak volna világosság az alagút végén. Vele egyszeriben minden lehetséges.

Az egyes embernek repes a szíve, dagad a lelke, s a verejtéken, a könnyeken túl látni kezdi, hogy talán kijutunk abból a nagy gebaszból, amibe belekeveredtünk.

És keresi az alkalmat a találkozáshoz a régi főnökkel, aki itt mindig, s az egyes emberben A Főnök, az egyetlen maradt a szívében. És kéretlenül is elmondja, ami eddig a szívét nyomta, a lelkét zsibbasztotta, mert úgy érzi, hogy meghallgatásra talál az értő fülekben, a cégben edzett lélekben.

Most éppen ez zajlik a cégben. Harapni lehet a várakozást. Meg a feltámadt reményt. Az akarást és elszántságot. Hogy eltakarodjon mindaz, ami béklyóba vert, ami akadálya volt a gördülékenységnek, a nyomasztó problémák feloldásának, a patt-helyzetnek.

És visszatér a mosoly az arcokra. Nevetés hallatszik itt és ott. A jókedv visszalopódzik az emberekbe és a tennivágyás, a fogjuk meg és vigyük.

Szellő, egyelőre egy kis szellő kapott bele a vitorlákba a zátonyra futott hajón, és millimétekre, de megmozdította. Csöppet csupán, alig érzékelhetően. A szélre még várni kell.

Valami ilyesmi történik, mert igenis történik, amikor A Főnök, az egyetlen visszatér akár csak egy kis időre, hogy számba vegye a romokat, szemét tartsa az itt-maradtakon, meg a szívét, és azt sugallja jelenlétével, egész lényével:

- Innen már csak felfele.

2017. szeptember 25., hétfő

Kolja

Megint nem tudok aludni. Lassan megszokottá válik, hogy egy fojtogató gondolat vagy érzés miatt megébredek, és nem tudok tovább aludni az éjszaka egy részében vagy teljesen.

Emlékszem, ahogy Koljával álltunk a kelenföldi Fraknó utcai lakásunk balkonján, beszélgettünk. Meséltem neki a kételyeimről, hogy én most elmegyek a családból egy hosszabb időre, Harkovba megyek egyetemistának. Fájt az elválás, hogyne fájt volna egy olyan családtól, ahol irtó jó volt gyereknek lenni. Kolja mondott valami biztatókat a jövővel kapcsolatban, hogy ez már a felnőtté válás elkerülhetetlen útja, kinél későbben megy végbe, örüljek, hogy nálam korábban. Azt is mondta, hogy bármikor meglátogathatom, amikor el szeretnék menni hozzá Jerevánba, szeretettel lát.

Nem is olyan könnyű eljutni Jerevánba Harkovból, de az egyetem alatt egyszer és nagy sokára sikerült. Tíz napot töltöttem Koljáéknál a családjában. Mostanra nagyon távoliak ezek az emlékek, nem is emlékszem tisztán és mindenre. Egyedül az maradt meg bennem világosan, amikor Kolja hazaér a munkából, átöltözik otthoni ruhába, ami egy tréning alsót és fehér trikót jelentett, és leül az asztalhoz a falnál álló legbelső székre, és várja a vacsorát. Szvéta odateszi az egy tál ételt az asztal közepére. Először Kolja szed, utána Szvéta meri ki nekem és a három gyereknek az ételt.

Az a kép él bennem róla, amint ott ül az asztalnál egy szál trikóban és egész este nem mozdul onnan. Aki beszélni akart vele vagy elmesélni neki valamit, az odaült mellé vagy vele szemben:
- Mi van, matan, kérdezi, és teljes figyelmével odafordul. Matannal szólított meg mindenkit, a gyerekeit és engem abban a tíz napban, amit náluk töltöttem.
Megbeszéltük mindig a másnapot, hova megyek, miket nézek meg. Mesélt az aktuális programhoz, látnivalóhoz, ellátott valami okossággal, amit ő tudhatott, merthogy ott élt Örményországban, abban az országban, amelynek a nyelvét csak nagyon korlátozottan volt hajlandó megtanulni, amennyire a mindennapi életben szüksége volt rá. Az orosz volt az anyanyelve, az örményt a szükség, az ottlét, a munka kényszerítette ki. Nem tudom, hogy mennyire szeretett ott élni, ezzel kapcsolatban ködös kételyeim vannak.

Merthogy félig-meddig idegennek érezte magát a munkahelyén, ahol kohászati kutatásokkal foglalkozott, termékeny kutató-agy lévén vagy százötven jelentős találmánya volt. Világhírű lehetett volna, ha beadja a derekát, és hagyja, hogy a nevét az alkotók listáján a második, a harmadik, a többedik helyre tegyék a nyomtatásban. Hiú lehetett, amikor nem ment ebbe bele, nem is valósultak meg a víziói, névtelen napszámosa maradt a tudományának.

Vendégapa lehetett otthon, ill. pontosan olyan, mint amilyenek az örmény apák: otthon is vannak, meg nem is, segítenek, meg nem is. Ülnek a fal melletti ülésen és gyakorlatilag semmit nem csinálnak. Beszélnek. Egyedül csak beszélnek. Igaz, azt sokat és vég nélkül, mindenhez hozzá tudnak szólni. Egyéb otthoni munkát lehetetlenség volt tőle elvárni. Elvárták tőle, ám mindhiába, jóval később elváltak, az összes gyerek Szvétával ment.

Két házasságból összesen négy gyereke született a nagy nőfaló Koljának, akit így hívtak már egyetemista korában. Jóképű örmény fiú volt, dús fekete hajjal, vastag szemöldökkel, mélytüzű barna szemekkel, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Moszkvában az egyetemen sok orosz lány ahelyett hogy ellenállt volna neki, egyenesen belezúgott a szép fiúba, akit férjének gondolt azzal megszerezni, hogy a bele szerelmesedéssel egy időben le is feküdt vele.  Anyám mesélte, hogy Xeniának és neki jó néhányszor meg kellett segíteniük a bajba esett lányt az abortuszt végző orvos címével, meg azzal, hogy elkísérték hozzá a lányt, és megvárták a beavatkozás végét, a műtét árát kifizették. Sokba került Kolja szerelmi élete Xeniának.

Amikor meg Kolja unta az egyetemet, és nem járt be az órákra, merthogy ő már mindent tud, amit ott tanítanak, s akkor meg minek, Xenia bement a rektorhoz és ragaszkodott hozzá, hogy a fiát vágják ki az egyetemről, ahova majd akkor megy vissza tanulni, amikor benő a feje lágya, ha egyáltalán.

Többek között ilyen szeretni- és csapnivaló bohém volt az én egyetlen örmény nagybátyám, akitől a magam bohémságát is eredeztetem.

2017. szeptember 23., szombat

Милая моя мамочка!

Милая моя мамочка!

Только что получила грустное известие о кончине Коли. Кроме его слепоты я не знала про его смертельные болезни. Как только свяжусь с Андреем и больше узнаю, тебе обязательно сообщу. До тех пор останутся боль на душе, бесконечные слёзы и яркие воспоминания о нём.

Целую,

Панна


Drága anyucikám!

Most kaptam a szomorú hírt Kolja haláláról. A vakságán kívül nem tudtam semmilyen halálos betegségéről. Mihelyst kapcsolatba lépek Andrejjal, a fiával, az unokatestvéremmel, és megtudok valamit, neked feltétlenül elmondom. Addig marad a fájdalom a lelkemben, a sok könny és ragyogó emlékeim Koljáról.

Millió puszi:

Panni

Fiam, az okostojás

Drága anyucikám, a tegnapi filmet tökre szeretted volna. Az tuti. Az ARD-én, a német egyes csatornán volt a pénteki film. Emlékszel, hogy mindig alig vártuk a pénteket, az ARD-én a klassz kis filmjeikkel. Romantikus vígjátékok voltak, a kedvenceink, de mégis valami plusszal, ami értékesebbé, sokkal élvezhetőbbé tette őket a szokványos filmeknél. A tegnapi Fiam, az okostojást nagyon bírtad volna.Te biztos tudtad volna, hogy zseni-gyerekét egyedül nevelő anyát Alwara Höfels játssza, akit más filmekből csak látásból ismertem. Maximilian Ehrenreich hozta a zseni kis srác alakját, aki agyilag, intelligenciában, érzelmi világban messze megelőzte kortársait, tanárait. Felnőtteket meghazudtoló módon nyilatkozik az élet dolgairól, fejti ki az álláspontját, s kelti ezáltal egy különleges, különc fiú képét. Egy keleti srác váratlan és kéretlen barátsága nyit utat a többiek felé. Egyébként anya és fia a mindennapokban való szövevényes, bonyolult kapcsolata viszi a prímet a filmben a két főszereplő tüneményes játékával. Ismételten és már ki tudja hanyadszorra bizonyosodhatunk meg arról, hogy egy egyszerű buszsofőr anyának és zseni-fiának is lehet -a napi kisebb-nagyobb csetepaték mellett - kiegyensúlyozott kapcsolata, ha az a szereteten alapul. Márpedig ez nagyon kijön Alwara és Maximilian között. És mi a fenére másra lenne szükségünk, mint a szeretetre. Ugye, drága anyucikám?

2017. szeptember 8., péntek

Magam magamnak

Végül is elég kell hogy legyek magamnak. Megszülettem, ebben a burokban élek, a legjobb társaságban, mégsem vagyok elég jó magamnak. Meryl Streep él bennem és egy Robert Redford, meg egy Steinbeck és Leonardo da Vinci, Ingrid Bergman és Liv Ullmann is. De régen nem hallottam Liv Ullmannról, mi lehet vele, rajtam kívül, mármint bennem kívül él-e még? Lynn Ullmannról hangyányival többet tudok, ő ír és szintén bennem él. Pedig egyedül is sok vagyok magamnak, de legalábbis pont elég. Mivégre ez a nagy tülekedés, pl. Federer háta mögé bújás, aki bennem teniszezik és már mióta, egyszerűen nem akar kiöregedni. De Enyedi Ildikó, az Oscar-várományos rendező bennem mesél ikszedszerre a filmről, amely egykor benne-bennünk  megfogant, az élete lett, mostanra felcseperedett, megizmosodott, önálló életet él. Bőven elég lehetnék magamnak Munkácsi és Van Gogh nélkül is, vannak bennem, burjánzanak színek, hangulatok, tájképekre, csendéletekre is futná, portréról nem is beszélve. Magam vagyok mindennapi ajándéka magamnak, ez a nyolcvan kilót remélem alulról suroló, a hatvan évet már egy ideje megugró, állandó meglepetés, örökös kérdés és felkiáltás: mikor leszek végre elég magam magamnak?!

2017. szeptember 6., szerda

Mádi utca

A hosszú, nyílegyenes, soha véget nem érő Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amióta megtudtam, hogy az utca átellenes végében lakik, merthogy az innenső végében volt a gyár, ahol dolgozott. Kiadós sétával egy jó fél órányit tarthatott neki beérni, ha kilép, talán húsz percet, de ő kocsival járt, ami villanásnyi idő, és délután, este mindig akadhatott valami elintéznivaló.
Emlékszem, hogy Péter a munkahelyi nagy oknyomozásoknál, tetemre hívásoknál sosem borult ki, még egy könnycseppet sem morzsolt el titokban a szeme sarkában. Csak állt ott a kísérteties körben egy képzelt hulla körül, és hallgatta, amint emberileg porig alázzák, kifigurázzák, szakmai tudását megkérdőjelezik. Ádámcsutkájának föl-alájárása jelezte, hogy végbe megy valami benne. Mondani sosem mondta, hogy mi, nem vont be benső érzelmi életébe még jóval később sem.
Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Egyfolytában, mióta megtudtam, hogy nem lakik már ott az átellenes végében, és az innenső végében lévő gyárban sem dolgozik. Fogta magát egyszer és felmondott. Egészen merészen és váratlanul, jelezve, hogy ötvenen túl is van új élet. Elment egy messzi városba a nyugati határszélen az élete társához, és borozót nyitott. Ez a borozó passzolt a bajszos, sokszor hunyorgó, mintegy kacsintó szemeihez, a szeme-sem-áll-jól-lényéhez. Könnyen el tudtam képzelni, amint a söntés mögött méri ki az italokat, útravaló megjegyzésekkel látja el a bort és a fogyasztóját, beszédbe elegyedik az ivó közönséggel, talán még le is ül közibük, el-elereszt olykor kétértelmű humort, megjegyzést, amit józanul is ember legyen a talpán, aki rögtön felfogja, nemhogy néhány körtől megterhelve, ültében is dülöngélve, italoktól részegülten.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amikor a tó mellett hajtok el, odapillantok, pillantásommal körül ölelem a csöppnyi tavat, befogom az elsőre látható békésen poroszkálgató vadkacsákat, látom közép tájon a víz frissítését szolgáló magasba csapó, onnan aláhulló vizet, szökőkutat, közben arra gondolok, hogy ezt a tavat gondozta kiemelt odafigyeléssel Péter horgásztársaival egyetemben. Itt tartották a szezonnyitó és záró eseményeket, a horgászversenyeket, vagy csak egyszerűen ehelyütt jöttek össze a halak apropóján együtt lenni. Nézem a tavat, melynek mélyén biztosan ott a sok hal, immáron Péter nélkül elárvulva.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Akkor is, amikor fél füllel hallom, hogy már nem a borozóban dolgozik, eladta, talán mert nem ment úgy, ahogy képzelte, beállt egy szokványos munkahelyre. Csöppnyi fájdalommal konstatálom, hogy lemaradtam arról, hogy Péterrel borozgassam a borozójában, számtalan magvas, magas -, a lassú, kényelmes felfogásúaknak felfoghatatlan -, humoros megjegyzéseitől kísérve, pedig erősen terveztem, hogy arra jártamban-keltemben meglátogatom.
Mádi utcáról, a közeli bányatóról és sok minden egyébről nekem gyakran jut eszembe a Péter.
Mi lehet veled?

2017. szeptember 2., szombat

Csak az a...

Csak az a folytonos görcs a gyomor tájékon ne volna, hogy valami nem jó vagy hiányzik, ami miatt ez vagy az nem megy, és valaki lekiabálja a fejünket, de legalábbis olyan érzetet kelt, hogy utolsó kis megtűrt senkik vagyunk, jószerivel semmire sem jók.
Csak ne bújna meg bennünk az örökös félelem a mától, a holnaptól és az azutántól, leszünk-e még.
Meg az a sok rácsodálkozás ne lenne, amikor ezt halljuk és azt, innen meg onnan, hogyan is képzelik napjainkat nagyjaink, holnapjainkat, és az azutánt, meg a saját felelősségüket a közért.
Csak az a rengeteg furcsaság ne volna, amit inkább nem értünk, mint értünk, hogy hogyan, mivégre, merre. És biztos, hogy arra van az előre?
Csak az a temérdek sok név ne volna már leírva, egyre bővülve, az elmentek, a kirúgottak, a felmondottak sűrűn teleírt könyvében. Érzékenyen, fájón lüktető történelem, végeláthatatlan sor a teljesség igénye nélkül: Ákos, Pisti, Zoli, Gábor, Feri, Andris, Józsi, még egy Zoli, Fanni, Miki, Julcsi, ki még, ki még, sokan még. Merre jártok ti, "régi játszótársaim"?
Csak az a bizonytalanság ne lenne, a kontúrtalanság, a megfoghatatlanság, a ködösség, a ki mi tud, ki tudja egyáltalán, hogy mi lesz, s ami lesz, lesz-e, és úgy.
Csak az az oszd meg és uralkodj ne lenne, mely mételyez és mérgez, valakiknek mégiscsak kedvez.
Volna helyette inkább valamiféle összetartás, egy ladikban evezés, önvédelemből is egymásnak feszülés egy irányba való tartással.
Volna csak az a remény, az az optimizmus, az az eltökéltség mindenfelé és mindenütt, kivétel nélkül minden szinten.
Lenne az a búvópatakként megbúvó, sokszor kitörni kész és ritkán kitörő felhőtlen, ragadós, mindent elsöprő jókedv és nevetés, ami kell, mert kell, mert csak, mert nélküle nem jó, vele meg észrevétlenül és óhatatlanul minden könnyebb.
Jó volna az a bizonyos egyenes derekú tartás, meg büszkeség helyre, társaságra, értelmes munkára, mert amúgy - tudjuk jól -, jó kis hely, minden adott, mi szükséges, csak kicsit-nagyon össze fog kelleni eszkábálni.
Csak az a... mi is kellene hozzá? És mikor?

2017. szeptember 1., péntek

Valaki mondta - Keanu Reeves

"Köszönöm ezt a szép díjat, de tudják...én nem akarok egy olyan társadalom tagja lenni, ahol a férjek prostituáltként öltöztetik a feleségeiket, kiemelve mindazt, amit szerintük egy nőn értékelni, szeretni kell...
Ahol nincs semmilyen hitele a becsület, a méltóság szavaknak, és már nem hiszel senkinek, aki úgy kezd egy mondatot, hogy “ígérem…”, ahol a nők már nem akarnak gyereket szülni, a férfiak meg családot alapítani...
Ahol a balekok sikeresnek és menőnek gondolják magukat, miközben apjuk autóját vezetik, és ahol az apák azzal alázzák a gyerekeiket, hogy soha semmi és senki nem lesz belőlük az életben...
Ahol az olyan emberek beszélnek istenhitről, akiknek kezükben ital van, és halvány gőzünk sincs arról, hogy mit jelent igazából a vallás. És ahol a szerénység nagy hátrány...
Ahol mindjárt kihalófélben van a szerelem, mert felzabál mindent az undorító pornó, de eközben mindenki a tökéletes partnerre vágyik...
Ahol az emberek minden pénzüket a kocsijukra költik, azzal igyekezve leplezni, hogy valójában milyen szegények...
Ahol a fiúk szüleik pénzét költik éjszakai bárokban, és ahol a lányok ezért szeretnek beléjük...
Ahol már nincs különbség nő és férfi között, és ezt a választás szabadságának nevezik...és aki ez ellen fel mer szólalni, azt egyszerűen lehülyézik...ahogy engem szoktak.
Én a saját utamat járom, de kár hogy nem találok megértésre azon emberek részéről, akitől a leginkább elvárnám…
Köszönöm, ennyit szerettem volna!”


2017. augusztus 8., kedd

Acapulco után

Nem tudom,ti hogy vagytok vele, de ha egy bowling pálya (Acapulco) közelébe kerülök, olyan látó távolságba, észre sem veszem, ahogy a lábamra kerül a kötelező sikkes cipő, valaki bekapcsoltatja az egyik pálya eredménykijelzőjét, kezembe kaparintok egy több kilós golyóbist, az ujjaimra fűzöm, nekifutok, na jó, nekilépegetek, hátra vetem a súllyal telt kezemet és lendületből lökök egyet előre, reménykedve, hogy a golyó suhan, én pedig maradok. Érzem, ahogy az arcomon boldog, üdvözült mosoly terül el. Akkor is, ha a nagy ürességbe száll el a lökés az oldalmélyedések valamelyikében, és akkor is, ha csak egy bábut sikerül eltalálnom, akkor meg különösen, ha annál jóval többet. Kit érdekel a lökésekkel előre araszoló eredmény, nekem a társaság, a hely, a hangulat, a játék, a röhögés, a mű-szomorúság, de inkább a szórakozás, ami számít. Ha nincs pia, mert döntöttem, vezetek, úgy is jó. De ha van egy jó kis sör vagy bor vagy Mojito, az utóbbi időben ez a ködös zöldbe hajló koktél jéggel dobogtatja meg a szokásosnál jobban a gégémmel kezdődő nyelőcsövemen keresztül a bensőmet, hogy csöppet becsiccsentsek, úgy is jó. Mulatunk vagy mi a szösz?

Péntek este, a kára ledolgozott munkabuzis hét után miért is ne. Mert itt azért sok bőr van lehúzva -, a napi normál nyolc órán túl -, úgy nagy általánosságban mindenkiről. Arról is, aki hagyja magát, meg arról is, aki nem. Tele vagyunk problémákokkal, tobzódunk feszültségben, ütközési pontjaink vannak, és ha egyszer vannak, ütközünk is az egymással való dialógusokban, vitákban, olykor majdhogynem eljutva a húzd-meg-ereszd-el-ig.

Ráfér a társaságra olykor egy búcsú, ott egye meg a fene, ha már elmegy valaki. És bőven ráférne anélkül is. Csak úgy. Egy-egy pénteken, amikorra sokaknak telítődik hócipője, szandálja, évszaktól függő lábbelije mindennel.

Mert érdekes módon ezzel a társasággal korra, nemre, beosztásra, a közel s távoli múltból előmaterializálódó volt kollégákra való tekintet nélkül józanul is ölég jól együtt lehet lenni. De jó úton haladva a részegség felé is. Mindegy hogyan és miképp, csak legyen egy apropó. Most utóbb, hogy egy valaki elmegy, búcsúzik, ehhez meghív, akiket meghív. Akiknek több korty közepette, cigaretta slukkok szívása közben, mosolyok, röhögések, beszélgetések mentén, jókedvben, keserédes hangulatban mond viszlátot: sziasztok, jó veletek, látjuk még egymást.

Vagy éppenséggel apropó nélkül. 
Valamelyik pénteken. 
Sör vagy bor vagy pálesz mellett vagy limcsivel. 
Legyen ott valaki, legyenek ott valakik. 
És ha bowling is van - szuper!


2017. augusztus 2., szerda

Fanniról jut eszembe

Persze csak menjen. Ha annyira akar. Egyszer már úgy is elment. Aztán mégis visszajött. Mert visszakéredzkedett. Vagy visszahívtuk. Ki emlékszik arra már. A népszáj meg amúgy is azt beszél, amit akar, a lényeg, hogy minél gunyorosabban és minél jobban fájjon.
Mert ez azért egy csöppet fáj. A világért el nem ismernénk, hogy ez az ember kell nekünk. Az a divat, meg a multis nagypolitika, hogy aki el akar menni, az menjen, sőt segítsük egy kis hátszéllel. Manapság így mondják a rúgást.
A logisztika mindig is szaros volt, van es lesz. Vele vagy nélküle, nem mindegy? Csak ne volna olyan fiatal. Meg olyan jó kiállású, a nőknél ezt szépnek és csinosnak mondják. Egy multi egy tagjának, éppen a miénknek lehetett volna az arca, a megjelenése a világban. Egy valaki a gyárból meg ő, a sosem okés logisztikáról, a Fanni. De már ez is csak egy bennem rekedt futó gondolat, amely úgy szakad ki belőlem és száll el, mint ahogy Franciska (nekem Fanni) megy el tőlünk. A mindennek elmondott logisztikáról.
„Imádom”, amikor a pasik úgy ötven-hatvan körül megkergülnek, rájuk tör a bizonyítási vágy és becsajoznak. Otthagyják a feleségüket, akár le is babáznak. Hatvan körüli legjobb barátnőm férje egyszer megosztotta velem bölcsességét, hogy ez az egész új életkezdés nála mennyire nem volt és nem lesz aktuális: „tudod, Pannikám, az új seprű jól seper, de a régi tudja, hol a szemét”.
Ez az! Iszonyú nagy bölcsesség. Olyan emberek mennek el sorra a cégtől, akik tudják, hol a sokéves szemét, hol vannak a problémákok (húgom klasszikus szavajárása, dupla többes szám, átvettem tőle), mi miért nem megy, nem úgy megy, nem annyira megy, mit hol kell keresni, mit miért nem találni, mit hogyan lehet elfelejteni, miről nem szabad megfeledkezni, mi miért nem működik, mi nincs, mi van, mi lesz, mi nem lesz, kinek mondtam valamit és megcsinálta, kinek mondtam valamit és szahart rá, tudják, hogyan kell a vevőt kezelni, egyáltalán meg tudnak nyikkanni németül vagy angolul egy szót is, egy mondatot, sőt többet, vagy egyben a kettő, mindkét nyelven, tudják, mit lehet a vevőnek bevallani és mit nem. És zsigerből érzik, hogy önvédelemből sokszor röhögni kell, önfeledten magunkon, a szitukon, amolyan a legmélyebbről érkező öblös röhögéssel, amelyben benne van minden fájdalom, tudás, bölcselet, megértés, beleérzés és lemondás, hogy nem úgy megy, ahogy szeretnénk, és mégis a hülyeségig lojálisan itt vagyunk, jól-rosszul tesszük a dolgunkat, nap mint nap, tegnap, ma, holnap, a hét mind az összes hét darab csodálatos és tetves napján.
Fanni egy ilyen, a szemét helyét jól ismerő valaki. Dolgozott és nem is rosszul. Koordinált, kommunikált segített, keresett és talált, keresett és nem talált, vitatkozott, győzködött, harcolt, győzött, veszített, friss, fiatal, okos, széles látókörű, belefáradt, gondolom, és néha hibázott is. Mert tudjuk jól, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
De hagyjuk, hogy elmenjen. Mert itt nem számít az érték. Hogy vannak emberek jobbak és kevésbé, magukat jobban odatevők és kevésbé, lojálisabbak és kevésbé, értékhordozóbbak és kevésbé, és vannak, akiknek meg kell tudni különböztetni az egyiket a másiktól. És nem hagyni az értéket elveszni.
Az érték persze tudja magáról, hogy az, legalábbis sejti. Ha itt tudtam valamit adni, odaadni, sugározni magamból, tudni fogok máshol is. És az érték néhány évente odébb, tovább gurul, mondván: megtettem, amit tudtam, s amit lehetett, megtanultam minden lehetségest, agyam újabb impulzusokra nyitott, s ha nem kellek, tovább megyek.
Csak mi tudjuk és látjuk, akik itt maradtunk, és a fejünket törjük szerteszét azon, hogy mi miért történik, ki miért megy el, és kit miért engednek el, hogy a cég szép lassan szürkül, arctalanodik, egyenletesen válik semmilyenné, megfoghatatlanná, mint egy angolna egy vödör takonyban, ahol egyéniségeknek, világító tornyoknak, mint amilyen Fanni volt itt az összes jó és rossz tulajdonságával egyetemben, egyre kevesebb a helyük vagy helyük nincs.
Nyomuk marad.

2017. július 27., csütörtök

Boldogságpamacsok

Érnek apróbb örömök. Észreveszem. Például azt, hogy bár hűvös van kinn, mégsem fázom, amikor egy kedves kollégával beszélgetek telefonon, aki nemrég mondott fel. Tudom, hogy az utolsó alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk, és azt is tudom, hogy többé már nem látom. Sebes az élet sodrása, embereket hoz mellém, hogy aztán egy könnyű mozdulattal odébb vigye őket. Azt is fel kell fognom, hogy a magyar ember a névnapot látja a naptárban, a születésnaphoz több kell, és ha összejön benne az érzés, kedv, akarat és indíttatás, az ünnepeltet fölköszönti. Ilyen volt a tegnap és ma számomra. Időbeli, utólagos üdvözlések, ismerősök, barátok a múltból egyszerre élőkké lesznek, jelentkeznek, kollégák köszöntenek. Apróságok, nem hatalmas dolgok, mégis megérintenek, boldogságpamacsok. Az is, ahogy látom, hogy az oliadi, az orosz kispalacsinta meg a legendásnak mondott túrós sütim örökös sikert aratnak a vendéglátás félre eső asztalán a munkahelyi szobámban. Öröm ez is, meg booooodogsááááág, ahogy Kingi mondta volt Vácott egy valamikori nagyon jó munkahelyen. Éppen Kingi kérdezte Kinga-napi köszöntésem kapcsán, hogy Pannikám, mikor találkozunk végre. Mi ez, ha nem egy csöppnyi boldogságérzet, hogy hiányzunk valakinek, és viszont. Csupa szirup, amit írok, de nem érdekel, hadd nézzek szembe már az érzelmes önmagammal és pillanataimmal. Tegnap másfél órán át lubickoltam - a skype-nak köszönhetően - gyerekeim társaságában, annyit beszélgettünk, nevettünk, ökörködtünk, szórakoztunk. Tudom, hogy ez sokaknak nem sok, nekem mégis akkora öröm, hogy el sem tudom mondani. A technika segítségével együtt voltunk, amúgy egymástól távol, így mégis oly közel. Két barátomért kell mostanában aggódnom, súlyos betegséggel küzdenek. Az egyiket látogatom a kórházban, a másikkal hétfőn találkozom. Tudom, ezek semmiségek, nekem mégis valamik, fájdalmas örömpillanatok. Egy régi barát előbukkant a múltból, beszélgetünk, már ez is valami, csöppnyi jó érzés. A sok idegesség, rosszkedv, stressz, szomorúság mellett ott vannak ezek az öröm-, boldogság pillanatok. Észreveszem. Ki-ki észreveszi a sajátjait.

2017. július 26., szerda

Valaki írta - Hadas Krisztina Misiről

"Sosem voltam nagy állattartó, kutyás ember. Sokszor értetlenkedve néztem, amikor mások siratták az ebüket itt a Facen. Aztán most most itt vagyok én is.
12 évvel ezelőtt egy családi dráma, egy nagy veszteség után vettük Misit, mert az akkor 11 éves Sári nagyon vágyott rá, és én kárpótolni, vígasztalni akartam. Akkor a lányom szentül megígérte, hogy majd mindig sétáltatja, gondozza.
Nem teljesen így lett. A gyerekek felnőnek, elköltöznek, külföldre mennek, a kutya marad.
Végül a férjem és én szopódtunk hajnalonként munka előtt a szutykos februári hajnalokon, és késő este a munka után.
Misi az elmúlt 12 évben többször lebontotta a lakást, furnérig ette a bútorokat, elmondhatatlanul sokszor fürdött kakiban, evett meg mindent a parkban, amit aztán az előszobában tálalt nekünk. Volt minden, gyerekzokni, meztelen csiga, nejlonzacskó, és nem is sorolom tovább. Gondoljatok mindenre, ami gusztustalan és felmosandó. Sok év telt azzal, hogy ha elengedtem, két perc alatt egy ponttá zsugorodott a horizonton, véresre üvöltöttem a torkomat, aztán órákig kerestük.
Mondom, nem voltunk ideális kutyások.
De mégis senki nem tudott úgy örülni nekünk, senki sem szeretett olyan feltétlen rajongással, mint ő. Minden nap örömtáncot járt körülöttünk, mi voltunk neki az univerzum. A kicsit fáradt, ideges, de szerető univerzum.
Misi az életünk tanúja volt.
Végigasszisztálta Sári felnőtté válását, ott volt az eskövőnkön, örült, amikor megszületett Zsiga, akivel az elején együtt lefetyelték a táljából a vizet. Persze csak ha nem vettem észre, ha mégis, nagyon üvöltöttem.
A tévés szerkesztőségekben is ott volt velem, csak hogy körbevizelje a területet, a kollégák nem túl nagy örömére.
Aztán megöregedett, egyik napról a másikra leálltak a veséi, és ma este örökre elaludt.
A múlt héten még ott volt velünk az utolsó éjszakai horgászatán a Balatonon, de már csak feküdt, nem élvezte.
Nem vagyok igazi kutyás, nem is lesz több. De őt igazán szerettük. Az utolsó pillanatig csóválta a farkát, míg mi a drága pofáját símogatva, halkan, szerető szavakat duruzsolva a halálba segítettük.
Egyébként, mi emberek is megérdemelnénk, hogy a végső, szörnyű kínokat elkerülve, ilyen humánus elalvásban részelhessünk.
Ennyi."

Annáknak, Anikóknak

Képzeljétek, vettünk egy csomó sárgabarackot Túrkevén, mert szép is volt, sok is volt, agyonérett sem volt, anyagilag is belefért a keretbe, meg eleve elhatároztuk, hogy az idei gazdagabbnak tűnő barackos évben bőven teszünk el sárgabarackot, gondolva az ínségesebb évekre, így hát eltesszük, ma is, amikor a naptár szerint az Annák, Anikók és egyéb változataik ünneplik névnapjukat, legyen nekik aztán tényleg nagyon szép napjuk, ne feltétlenül barackbefőzéssel megspékelve, hanem egyéb normális tennivalókkal, örömökkel, de higgyétek el, hogy a dunsztos üvegekbe kerülő aranysárga sárgabarack igencsak fel tudja az ember lelkét-szívét vidítani, az enyémet legalábbis biztosan.

2017. július 18., kedd

Miki el

Amúgy a július szép hónap. Húgom, Lakat, Laci születésnapja, Kingi, Szabi, Márta, Flóra névnap, sűrű hónap és általában nyár nagyobbodó meleggel. Szabadságos is lehetne. Van belőle bőven, csak az a baj, hogy munka is, a munkára meg egyre kevesebben.
Fájdalmas ez a sok búcsú, mert a kettő már sok, éppen kettővel több, mint kellene, hogy legyen. Most Miki a logisztikáról, a szarosról, mert a logisztika mindig szaros, minden rosszért, problémákokért a felelős, akik meg ott dolgoznak, nem is dolgoznak, a lábukat lógatják napszámra, vagy a szájukat tátják, suttogja a népszáj, szaros logisztika, hozzá passzoló emberekkel.
A Miki éppenséggel erős kivétel: fiatal is, pasi is, kettőnél jóval tovább tud számolni, felelősségteljes, megbízható valaki, nyakában a sokszoros teherrel - gyári produkciót egyenget, ütköztet külföldi partnercélokkal, elvárásokkal. Nem kis dolog, nem sokan tudnák utána csinálni.
Mindhiába, szaros a logisztika, büdös lesz tőle ki benne dolgozik. De legalábbis stresszes, túlterhelt, ideges, fáradt.
Mondják, nincsenek folyamatok, hát álmodjunk magunknak. Ha bírunk álmodni, amikor ébren hánykolódunk az aznap dolgai fölött merengve, vagy mert egy-két, esetleg néhány telefon csörög bele éjszaka a szaros logisztikát vivők csipszaros életébe. A telefon nem ismer országhatárt, napszakot, a hét napjait, hangja kellemetlenül hangos, a szaros logisztikusnak éjszaka, hétvégén, mindenkor föl kell vennie, a problémát meg kell hallgatnia, a lényeget ki kell hallania, fáradtan, álmosan is megoldást kell keresnie, mert az autóknak bizony gurulniuk kell. Go, Trabi, go.
Az sem mellékes, hogy Miki megint egy olyan valaki, aki érték, egyedülálló, jó kiállású, telisde tele tudással, nyelvekkel, hatalmas céges tapasztalattal, benne a néma óhajjal: ha nagyjából rendben mentek volna a céges ügyek, folyamatok, ő bizony maradt volna. Hát nem luxus így veszíteni el egyre-másra embereket?
Már eleink is megmondták, de nagyjaink félreérthetetlenné tették, hogy nincs pótolhatatlan ember. Mellé teszem, pótolhatatlan nincs, olyan van, aki nehezebben pótolható. Mint pö lö (=pl.) ő.
Csak azt tudom remélni, hogy neki mostantól már jobb lesz, sokkal jobb. Lesznek éjszakái és nappalai, így szétválasztva. Lesznek normis hétvégéi eltervezett és háborítatlanul végig csinált programokkal. Lesznek felhőtlen találkozásai családdal, barátokkal. Lesznek órái szabadon a szabadban, lesznek, számtalanul lesznek élményei.
Lesz élete.

2017. július 16., vasárnap

András elbúcsúzott

Kaptam egy búcsúlevelet Andrástól. Azt írja, hogy szeretett ennél a cégnél dolgozni. Amikor ide belépett, akkor "fogadták a köszönését, körbe vezették, bemutatták a logisztikán, egy igazi családban érezte magát". Azóta sok minden megváltozott, évek teltek el, "nem divat már a köszönés, sok nehéz és kőkemény időszakon esett át". Azt írta, hogy "nagyon sokat tanult itt, a legtöbbet az emberségről tanulta meg, hogy mennyire rossz és jó emberek élnek a földön, így közöttünk is. Munkájában megpróbálta mindig a maximumot teljesíteni, még ha ez sokszor nem is sikerült." Reméli, hogy "ez a cég egyszer újra az a cég lesz, ahová az emberek nem csak a pénzért járnak be dolgozni."
Valamelyik naptól júliusban András, egy belevaló, jó hangulatú, optimista srác, aki sokkal inkább keresi a munkát, mint elugrik előle, ha olyan a helyzet, kiáll magáért, de másokért is, jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről, ez az András nem dolgozik a cégnél. Végig úgy éreztem ebben a felmondásos egy hónapban, hogy nem akar innen igazán elmenni. Ha a helyzet kicsit is javult volna, kérése egy csöppet is teljesült volna, konfliktusa a közvetlen főnökével rendeződött volna, a még feljebb való vezetője kiállt volna mellette, egy másik vezető határozottabban átkérte volna, ha mindebből legalább picurka valamennyi is másképp alakult volna, neki bizony esze ágában se lett volna innen elmenni.
Így aztán András ittlétének utolsó napján búcsúlevelet küldött néhányunknak röptiben. Még emlékezett az egykori társaságra, már-már baráti emberi és munkatársi kapcsolatra, amely köztünk volt, a szakmai és privát beszélgetésekre, az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre, amely egy munkahelyet igazán meghitté tud varázsolni.
András búcsúlevelét megírta és elküldte. Ilyenkor annyi szál van, amit el kell vágni vagy el kell varrni, az idő meg oly kevés hozzá. Úgy érezhette, hogy nem csukja be szó nélkül maga után az ajtót, hanem szól nekünk egy kicsit, egy pár szót. Talán a legfontosabbak, amelyek ilyenkor az ember eszébe jutnak: szép volt, jó volt, ennyi volt, kár, hogy vége. Mert a fájdalom nem volt így szószerűen kimondva a levélben, de ott lebegett minden egyes szó felett, alatt, mögött, ott volt a visszavonhatatlan veszteség érzete a valamikori nagyon jónak, családiasnak érzett cég felett, és a remény annak kapcsán, hogy majd egyszer ugyanolyan jó lesz itt megint dolgozni, ill. egyszerűen csak benne lenni, de akkorra ő már hol leszen.
András búcsúlevele elért, szívembe markolt, a szívemet jól megfogta, megcsavarta, másodpercekig levegőhöz sem jutottam. Bőröm alá kúszott a sejtelem, hogy aki ilyen búcsúlevelet képes megírni és elküldeni, annak egyáltalán nem kellene búcsúlevelet írnia, hanem a cég szerves tagjaként a maga természetességében kellene ott dolgoznia. És aki ilyen röviden és tömören, összefogottan, az érzelmek sejtetésével, mégis mély érzelmektől, gondolatoktól, kötődésektől telítve, mindennemű sértődöttség, sértettség nélkül meg tud fogalmazni egy nem is akármilyen búcsúlevelet, annak - a fenébe is - ha bármit is írogatnia kellene, akkor az elmenők legesleg utolsójaként.