2017. október 19., csütörtök

Utánad küldött szavak - Fekete Lacinak

Tegnap kábé fél kettő óta tudom, hogy nem vagy többé. Hogy ha rád gondolok, ha oda képzellek, ahol mindig is voltál, laktál, a hűlt helyedet lelem. Hogy már nem szabad tovább azt hinnem és elhinnem, amit néhány hónapja mondtál, amikor a Mackóval meglátogattunk, hogy csak idefigyeljetek, egy kis idő még és lábra állok. Mondtad ezt akkor, amikor a járókeretedbe kapaszkodva àlltál fel a betegágyadból, ahol életed zajlott már egy jó ideje, és "kitrabantoztad" azt a pár lépést a nappaliba. Rögtön le is ültél ott az első székbe, láthatóan elfáradtál.
A mindig is annyira erős, határozott Laciból egy esendő, fájdalmaktól gyötört, járásában korlátozott Laci lett. A hangod ugyanolyan maradt, mint rég: határozott, hangos, ellentmondást nem tűrő, egy olyan ember hangja, aki mindig jobban tudott mindent mindenkinél, akinek konkrét tervei voltak nemcsak holnapra, hanem a messzi holnaputánokra, s aki helyenként bántón lehengerlő volt azzal, aki ellent mert mondani neki, betegnek sem lehettél könnyű. Hangod rekedtességéből vehette le -, aki jobban ismert -, hogy mindez a határozottság a megszokás álruhája egy halálosan komoly betegség elfedésére, egyben azzal dacolva. 
Amikor legutoljára találkoztunk, állapotodból, rekedtesen is erőteljes hangzásodból azt hittem, hogy sokáig megmaradsz nekünk, lesz még alkalom újabb találkozásokra, s hogy majd erősebbnek bizonyulsz a téged rágó ráknál.
Mára minden végleges. Nem vagy többé. Szabályosan fölfalt ez a benned rosszindulatúan, makacsan és egyre mohóbban terjedő rák. Csontrák. Éppen ott korlátozott le első áttétben, amire a legbüszkébb voltál: a csontjaidon keresztül a mozgásodban. Nem síelhettél, nem utazhattál, nem pattanhattál ripsz-ropsz fel a motorodra, hogy eljöjjél például hozzám, erre jártam, benéztem hozzád, mondtad, remélem, nem baj. És mindig kaptál egy ebédet vagy vacsorát, és órákat beszélgettünk, érdeklődtél a családom iránt, mindenki felől név szerint, én meg hallgattam, ahogy meséltél Eszterről, Kristófról és Somáról, meg arról, hogy mi mindenfelé jártál és még hová tervezel elutazni. Máskor színházi élményeidről számoltál be, miszerint akkor éppen a Vígszínház repertoárját cserkészted be, a legolcsóbb nyugdíjas székeken ülve, igaz, a karzaton, de ott is mindent látni és hallani. Shakespeare-t idézted valaminek kapcsán kívülről és angolul.
Rengeteg szöveget, verset, idézetet tudtál fejből, amelyek mindig a legmegfelelőbb pillanatban jöttek elő belőled. És vagy tizenkét nyelven beszéltél. Angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul a legjobban, de megértetted magadat héberül, jiddisül, oroszul, csehül, és a skandináv nyelveken is. Te voltál az üzletkötők senior-ja, doyen-je, amikor a Taurusban együtt dolgoztunk, valósággal lubickoltál ebben a szerepkörben. Pláne, ha még vezetői beosztással társult volna mindez, az lett volna csak vágyaid netovábbjának - szerinted joggal elvárt - beteljesülése. Amiből persze nem lett semmi, éveken át dolgoztunk két egymás melletti szobában, ha kellett, egymáshoz átrohangálva. Mint egy Klubban, volt a szavad járása, ha nem fizettek volna, akkor is bejártunk volna, annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában, egymást inspirálva.
Egyre zsugorodó, később megszűnő céget követően is megmaradtunk nem is távoli ismerősöknek, valamikori kollégáknak, hanem barátoknak. Tudtunk egymásról főbb vonalakban, mikor ki hol jár, merre tervez eljutni. Amikor egyszer a nyugati parton jártatok Amerikában, az öcsémnél szálltatok meg és velük töltöttetek az Eszterrel néhány napot. Sanyit és családját örökre megőrizted a szívedben, amikor itthon járt a családjával, meghívtátok és fényes vendéglátásban részesítettétek őket Eszter isteni főztjeivel.
Rengeteg élményem, kalandom, emlékem kapcsolódik hozzád, felsorolni is képtelenség. Emlékszem, hogy együtt vonatoztunk le Szegedre kedves Imre kollégánk temetésére, persze, hogy átbeszélgettük, összeemlékeztük az utat oda és vissza. 
Egy percet sem unatkoztam melletted.


2017. október 11., szerda

Gábor el

Ölelni jó. Nemcsak látni, hanem megölelni. Érezni, hogy érez, esetleg mint én, ugyanúgy. Hozzá simulni. Éreztetni, hogy mennyire nagyon szeretem. Hogy még itt van, de már most hiányzik. Kicsit magamhoz szorítom, hogy érezze, fontos nekem, és közben ne tudjam, hol kezdődik az ölelésben ő és hol végződöm benne én.
Egy igazán jó, bensőséges ölelés utóhatása napokig hat. Ott cseng, zsibong bennem, végig simogat, bele borzongtat. Ritka érzés és utolérhetetlen. Mondom, ölelni, megölelni a szeretett embert nagyon jó, egyenesen kivételes.
Éppen mint amilyen a tegnapi volt. Mondom neki, vigyázz nagyon magadra, aztán jelentkezzél, amikor megérkeztél, tudjunk rólad. És megölelem. Adok közben puszit, ő is ad, kicsit jobban magamhoz szorítom. Az illendőség keretein belül egy átlag nő számára idegennek tűnő, nekem hosszú évek óta ismert, elismert, szeretett férfit, aki visszaölel.
Erővel. Egyre fokozódó erővel, abroncsszerűvel, amilyennel a fuldokló kapaszkodik a másikba.
Ez az ölelés percekig tartónak tűnik és tízenakárhány fokozatúnak a Richter-skálán, pedig mindössze pár másodpercig tart. Az ölelése erős, határozott és férfias és vártalan, mégis valamennyire elveszettnek és elhagyatottnak tűnik benne. Ott maradok a karjaiban. Olyan jó ez a meghittség, a túlzott közelsége, az ő érzete az enyémben. Tartana bár örökké, suhan el bennem a gondolat.
Kibontakozunk egymásból. Csöppet elfordulva, ő arccal már a repülő felé és könnyekkel telt szemekkel. A szívem facsarodik bele az érzésbe meg a látványba. Olyan mélységek-magasságok érintenek meg azokban a másodpercekben, amelyek annak előtte soha. Kimondatlan gondolatok, érzelmek sokasága kavarog az egyetlen, a legutolsó ölelésében, amely innentől kísért.
Átadom nektek, mert bár én kaptam, de nektek is szól. Méltán és nem véletlenül.

2017. október 9., hétfő

Jut eszembe - pálinka

Amikor pálinkát isztok, akkor ne futtassátok meg körbe-körbe a drága nedüt a kupicában, ahogy a boroknál szokás, mert még képes kilöttyenni az abroszra, az előttetek lévő tányérra és még a gatyátok is olyan lesz. Velem ez történt ugyanis. Először néztem egy nagyot, hogy miiiii vaaaan? Azután mikor nem próbáltam meg fölnyalni az asztalról és a gatyámból sem kiszívni a csöppeket, egy akkorát röhögtem, mint ide Lacháza.

Soros Sándor

"Az anyám ma azt mondaná, hogy a kormányzat sorosozása természetesen zsidózás és nincsen meglepve, mert szerinte az istenadta nép már régóta csak erre várt. A kormányzati felhatalmazásra. Az anyám ma azt mondaná, hogy ez az ország mindig is antiszemita volt, de mivel zsigeri gyávák is régebben féltek a büntetéstől, Az anyám ma azt mondaná, hogy ő addig volt nyugodt, amíg az istenadta csak részegen és a négy fal között mert zsidózni. Ő például nagy ívben szarhatott erre, mert nem járt kocsmába és a négy fal között nem találkozott zsidóellenes indulatokkal. Az anyám ma azt mondaná, hogy már a Hősök terén is utálta Orbánt, kinézett belőle bármit, most nem is csodálkozik, miképpen azon sem, hogy a nép nem bír lejönni róla mert fogva tartja őt az anyag. Az anyám ma azt mondaná, hogy kész csapás lenne a számára ha megérné a 98. születésnapját, mert nem bírná elviselni ezt az egész barna szart, ami megint ömlik az országra. Ehhez ő már nem akarna asszisztálni. Az anyám hihetetlen mázlista. Éppen ma lenne 98 éves de már 18 éve halott. Mamácska, ezt is jól csináltad! #szegényanyám98"

Forrás: FB, 2017.10.09, hétfő

2017. október 8., vasárnap

Sándor Erzsi: Magyar Rádió

"Húsz évemet hagytam ezen a folyosón 2012. decemberében. Jártam erre boldogan, szerelmesen, sikeresen, izgatottan, zokogva, rákosan, gyógyultan, röhögve, bosszút forralva, hisztérikusan, kirúgva, megalázva és csak úgy, hogy észre se vettem, amint átsétálok a Pagoda felé vagy vissza. Itt mostam pisit a belépővel rendelkező Fáni kutyám után, aki nem ért ki időben a Pagoda elé. Itt érkeztek hozzám a gyerekeim, a barátaim, a riportalanyaim, a kollégáim és az ellenségeim is, akik szintén a kollégáim voltak. Az életem legnagyobb szerencséje, hogy közöm lehetett ezekhez a falakhoz és egyébként a hely sem járt velem rosszul. Mi csak köszönettel tartozunk egymásnak. Valamint soha nem múló megvetéssel és haraggal gondolok azokra, akik ezt az egészet tönkretették.Számomra ez a most már végkép elüresedő és kifosztott épület a gyávaság, a megalázkodás, a megvehetőség, a szolgalelkűség, a politikai halálfélelem, a vállalt kiszolgáltatottság és az örökös megúszásra játszás porladó emlékműve. Mindenkinek, akit illet."

Forrás: FB, 2017.10.08, vasárnap

2017. október 6., péntek

Maradj velem

Olyan könyörgőn kétségbe esett kérés: maradj velem, ne hagyj magamra a múltammal, a máig kínzó emlékeimmel, a föl-leszánkázó hangulataimmal, a piával, amit folyton- folyvást magamba kell döntenem, meg a felszívott droggal, hogy kibírjam ezt a tyúkszaros életemet. Nem járok velük egy cipőben, messziről és kívülről olvasom történetüket, mégis bele tudom helyezni magamat az életükbe, melynek kulcs-eseményei nagyrészt 1992 és 2012-ben történnek.
Regény a regényben, ha azt veszem alapul, hogy az író David 2012-ben regényben próbálja meg felgöngyölíteni testvérével, Chris-szel az életük meghatározó, húsz évvel azelőtti évben kulmináló eseményeit. Az írás terápiaként működik, amikor David, leásva önnön mélységeibe kénytelen-kelletlen szembenézni a legfájdalmasabb cselekedeteikkel, történésekkel.
A Maradj velem lélektani regény, egyenesen krimi, amelyben az írónő kiválóan váltogatja az idősíkokat, fokozatosan adagolva az eseményeket és ezáltal bontva ki a testvérek fájdalmasan tragikus történetét, több ponton megjárva a lélek bugyrait, hogy a végén egyfajta kiutat mutasson, ha létezik számukra ilyen egyáltalán.
Nagyon életszagú az egész, még akkor is, ha Istennek hála, nem volt részem abban, hogy a szüleim gyerekkoromban rendszeresen és maradandó testi sérüléseket okozva, verjenek. Nem éltem át ezeknek az igazán nagy és fájdalmas veréseknek a fizikai és lelki utóhatásait, amelyek így vagy úgy egy egész életre nyomot hagynak az emberben. Azt sem élhettem meg, hogyan kezelik a gyerekek a megtörténtük időpontjában a szülői agresszivitást, miképp dolgozzák fel kamaszkorukba fordulva a jóvátehetetlent.
Gyűlöltem olvasni a kemény, fizikai bántalmazások naturális leírásait, amelyek a legkisebb úgymond "bűnökért" is járhattak: egy késésért, a másnapi ruha kikészítésének elmulasztásáért, a rendetlenségért a szobájukban, gyakorlatilag bármiért és kiszámíthatatlanul vagy éppenséggel törvényszerűen.
Húsz évvel később is a gyerekkorukban megélt fájdalmas eseményeket próbálják meg tisztázni, a felnőtt korukra is kiható lelki traumákat kezelni egy normálisabb élet megélésének reményében.
Nem egyszerű, ám annál lebilincselőbb olvasmány annak a Szaszkó Gabriellának a regénye, a Maradj velem, akiről eladdig semmit sem tudtam. Most is csak éppen annyival többet, amennyit a fülszöveg alárul, hogy Londonban él, régóta foglalkozik írással, ez vált hivatásává. A fordulatosan, sodró lendülettel megírt, a lélek rezdüléseit érzékletesen feltáró Maradj velemet, Szaszkó Gabriella regényét mindenkinek jó érzéssel ajánlom a figyelmébe, olvasásra a hűvösödő estéken egy meleg szobában.

A regényt a Maxim Könyvkiadó adta ki, hogy mikor, talán 2013-ban, pontosan nem tudom, merthogy évszámot nem találtam benne.

"Selejt sajt"

Hetek óta kerülgetem Zsuzsa asszony sajtos pultját. Igaz, nem csak kerülgetem, hanem premier planban meg-megállok előtte, úgy nézegetem a kézműves sajtjait. A szívem a copfnak font tíz centis füstölt sajtjaira szólal meg, egyenesen dörömböl, csak nehézségek árán sikerül lecsendesítenem, közben a hangom remegését kiegyenesítenem, csak azután szólalok meg:
- Alig vártam már a selejtes sajtokat. Hetek óta járok ide, de egyszer sem találtam. Talán a férjével beszéltem a legutóbb, hogy a múlt évben volt, idén pedig nincs.
- Nincs mindig "selejt sajt", csak akkor adódik, ha hibádzik valami a gyártásban.
- Én meg onnan tudom, hogy létezik "selejt sajt", hogy a múlt évben sikerült elkapnunk a copfos füstösökből, amikor majd' egy kilót megvettünk a negyedárában adott sajtokból.
- Szerencséjük volt, de emlékszem is, hogy volt egy kis idő, amikor túlfüstölődött a sajt, és ilyenkor olcsóbban mérem az árát.
- Látom, mostanra maradt néhány szem, s ha a férjem beleegyezik, akkor mindet megvesszük.

Persze, hogy megvettük a "selejt sajtokat" Zsuzsa asszonytól, kinek a nevét egy fa metszeten a szöveg hirdeti: Zsuzsa asszony sajtjai.
Ide ötven kilométerre Gyermelyről, a tészták fellegvárából érkezik a hét minden szombatján a tahisi csöppnyi piacra tízéves sajttermelésének mai gyümölcseit eladni. Van itt kecskesajt a legkülönfélébb ízesítésekben, kemény sajt, apró lyukú félkemény sajt és a már magasztalt copfos meg csigaház formájú parenyica fajtájú füstölt sajt, közülük is nagy ritkán a "selejt sajt".
Elmondása szerint egymásba érnek már a sajttermelők kicsiny országunkban, nem is tudja, hogy támogatások hiányában hogyan tudnak megélni, a fejlesztésről nem is beszélve. Merthogy teljességgel magukra vannak utalva a kistermelők, akik maguknak és családjuknak adnak munkát, nem szorulnak az állam és egyéb cégek teremtette munkahelyekre. A bevétel a napi megélhetést épphogy fedezi, tőkefelhalmozásra elégtelen, újabb sajtfajták kifejlesztésére, elképzeléseinek megvalósítására végképp nem futja.
Nem csoda, hogy a fantáziáját kordában kénytelen tartani, és a kifejlesztett, a gyakorlatban immáron bevált sajtféleségekre koncentrálni. Ahogy és amiért eredendően is elképzelte, amikor a picuri vállalkozását elindította, hogy legyen sajt és legfőképp sok, minél több a gyerekeinek és immáron az unokáinak, akik imádják a sajtjait. Tisztelőinek, sajtjainak imádóinak táborához sorolom már egy ideje magamat, mától a házi túrójának is.

2017. október 5., csütörtök

Sándor Erzsi: Vészhelyzet

Na, mondom én, hogyne mondanám, hogy amikor ilyeneket olvasok a Sándortól, márpedig ez gyakran elő bír fordulni, ha megrázza magát és odavet egyet a lapnak, az oldalnak, a facénak, akkor csak ülök fölötte hosszú percekig, szólni sem tudok, valami nagyon kaparja a torkomat, s közben azt gondolom, de jó, hogy van, még személyesen is ismerem, fülembe cseng a hangja, helyenként csúfondáros nevetése, összeszedett, nagyon átgondolt, megszenvedett gondolatai, érzései ugyanabból a korból, merthogy háromnegyed év közelségében egy évjáratúak volnánk a Sándorral.

"A Vészhelyzetet nézni időutazás. A gyerekek még kicsik voltak, ültünk a kanapén és állandó röhögésforrás volt, hogy a Tomi Vészhelyzetest játszott és azt ismételgette, hogy adjunk be a betegnek 10 milligramm szívmasszát. Ma pontos idő utazás volt. 2002. március 13-ra ugrottunk. Kemoterápiáztam de éppen jól voltam ezért én ültem anyám lakásában Manyussal a barátnőjével aki végstádiumos tüdőrákos volt és anyám halála után tovább lakott a lakásban. Öt évet éltek együtt. Akkor is együtt laktak amikor megszülettem. Ő a férjével a hallban, én az anyámmal a nagyszobában. Manyusnak is én neveztem el valahogy a Margitból lett, nem tudom hogyan. Félanyám volt a státusza. Amikor meghalt a férje és a macskája, újra elköltözött anyámhoz. Anyám halála után belendült az addigi elfekvő tüdőrákja és éppen ezt az epizódot, amelyikben Mark apja meghal tüdőrákban békésen együtt néztük végig az ágyában ülve, egymás mellett. Néha megbeszéltük, hogy ő is fullad de nem nagyon és ő is elérzékenyülve gondol a halálára, ami szerinte nagyon közel van. Aztán röhögtünk még, hogy ezt a haldoklós részt az amerikaiak itt is fel vehették volna, tök úgy néz ki becsövezve, mint a bácsi a filmen. Milyen jó lenne, ha ő is csak játszaná és mehetne a gázsiért mert szépen halt meg. Jó este volt. Nehézlégzéses de vidám este. Másnap nem volt magánál. Engem leváltott anyám legaktívabb barátnője, mennem kellett a Rádióba ünnepi Nívódíjért, nagyon megijedtek, hogy meg találok halni egyetlen rohadt kitüntetés nélkül. De megmaradtam. Az ünnepség alatt Manyus halt meg otthon. Az előző esti Vészhelyzet után már nem nagyon tért magához. Nem fulladt, nem kínlódott, a gázsi viszont tényleg elmaradt. Ezért tudom napra pontosan, hogy ezt a Vészhelyzetet mikor adták. Megnéztem. Hogy lehet unni! Nem is gondoltam volna."

Forrás: FB

Szeles Veronika: Üdvözlet a fedélzeten

Ezt a verset egy olyan kolléganőm írta, aki méltán vallhatja költőnek magát, már annyi verset írt eddig viszonylag rövid életében. Versei készültek és készülnek Karácsonyra, születésnapokra, de olyan nevezetes esemény kapcsán is, mint amilyent a cég életében most kivételesen és közösen nemrég éltünk meg. Fogadjátok olyan nyitottsággal és szeretettel a versét, mint amennyire engem megérintett, olvassam bármennyiszer is újra meg újra.

Üdvözlet a fedélzeten

Visszatért hozzánk végre a Gábor
Ez olyan érzés, mint maga a mámor
Rendben lesz minden, mint ahogy régen
Legalábbis ezt nagyon remélem.
A hajó működését átvették a kalózok
És behódoltak Nekik a csókos matrózok
Velük a jármű elsüllyedne a mélybe
Eltűnne örökre a tenger fenekére.
A matrózok csak rombolni tudnak
És mindent megszereznek maguknak.
Nem kenyerük az irányítás
Csak a fékezhetetlen pusztítás.
De most a kalózoknak lehull feje
Mert a kapitánynak megjött az esze.
Úgy fog történni minden, ahogy elképzeltem
Annyit mondok: Gábor, üdvözlet a fedélzeten.

2017. október 1., vasárnap

Akár egy hangyaboly

Tudod, ha felülről nézném, az egész cég most olyan, mint egy hangyaboly. Zizeg, zsizseg, izeg-mozog, él. Mintha eddig igazán nem is élt, hanem csak tetette volna. Mert muszáj volt. Bejött az ember, mert muszáj volt. Tette a dolgát, mert az is muszáj volt. Hallgatta a durva beszédet, mert azt ugyan nem volt muszáj, mégis kellett, mert gyenge volt és védtelen. Nőtt benne a düh, az elégedetelenség, sokszor a tehetetlenség, akár muszáj volt, akár nem.

Szeptember végén nem csak az őszi virágok nyílnak, hanem az emberek szemei, fülei is. Megszólal valami benső hang, amikor azt látja, hogy visszajött a régi főnök egy kis időre, akit - érzékelhetően, tapinthatóan -, mindenki nagyon szeretett. Nyiladoznak az értelmek, a szívek, reményre kapnak a lelkek, mintha mégiscsak volna világosság az alagút végén. Vele egyszeriben minden lehetséges.

Az egyes embernek repes a szíve, dagad a lelke, s a verejtéken, a könnyeken túl látni kezdi, hogy talán kijutunk abból a nagy gebaszból, amibe belekeveredtünk.

És keresi az alkalmat a találkozáshoz a régi főnökkel, aki itt mindig, s az egyes emberben A Főnök, az egyetlen maradt a szívében. És kéretlenül is elmondja, ami eddig a szívét nyomta, a lelkét zsibbasztotta, mert úgy érzi, hogy meghallgatásra talál az értő fülekben, a cégben edzett lélekben.

Most éppen ez zajlik a cégben. Harapni lehet a várakozást. Meg a feltámadt reményt. Az akarást és elszántságot. Hogy eltakarodjon mindaz, ami béklyóba vert, ami akadálya volt a gördülékenységnek, a nyomasztó problémák feloldásának, a patt-helyzetnek.

És visszatér a mosoly az arcokra. Nevetés hallatszik itt és ott. A jókedv visszalopódzik az emberekbe és a tennivágyás, a fogjuk meg és vigyük.

Szellő, egyelőre egy kis szellő kapott bele a vitorlákba a zátonyra futott hajón, és millimétekre, de megmozdította. Csöppet csupán, alig érzékelhetően. A szélre még várni kell.

Valami ilyesmi történik, mert igenis történik, amikor A Főnök, az egyetlen visszatér akár csak egy kis időre, hogy számba vegye a romokat, szemét tartsa az itt-maradtakon, meg a szívét, és azt sugallja jelenlétével, egész lényével:

- Innen már csak felfele.

2017. szeptember 25., hétfő

Kolja

Megint nem tudok aludni. Lassan megszokottá válik, hogy egy fojtogató gondolat vagy érzés miatt megébredek, és nem tudok tovább aludni az éjszaka egy részében vagy teljesen.

Emlékszem, ahogy Koljával álltunk a kelenföldi Fraknó utcai lakásunk balkonján, beszélgettünk. Meséltem neki a kételyeimről, hogy én most elmegyek a családból egy hosszabb időre, Harkovba megyek egyetemistának. Fájt az elválás, hogyne fájt volna egy olyan családtól, ahol irtó jó volt gyereknek lenni. Kolja mondott valami biztatókat a jövővel kapcsolatban, hogy ez már a felnőtté válás elkerülhetetlen útja, kinél későbben megy végbe, örüljek, hogy nálam korábban. Azt is mondta, hogy bármikor meglátogathatom, amikor el szeretnék menni hozzá Jerevánba, szeretettel lát.

Nem is olyan könnyű eljutni Jerevánba Harkovból, de az egyetem alatt egyszer és nagy sokára sikerült. Tíz napot töltöttem Koljáéknál a családjában. Mostanra nagyon távoliak ezek az emlékek, nem is emlékszem tisztán és mindenre. Egyedül az maradt meg bennem világosan, amikor Kolja hazaér a munkából, átöltözik otthoni ruhába, ami egy tréning alsót és fehér trikót jelentett, és leül az asztalhoz a falnál álló legbelső székre, és várja a vacsorát. Szvéta odateszi az egy tál ételt az asztal közepére. Először Kolja szed, utána Szvéta meri ki nekem és a három gyereknek az ételt.

Az a kép él bennem róla, amint ott ül az asztalnál egy szál trikóban és egész este nem mozdul onnan. Aki beszélni akart vele vagy elmesélni neki valamit, az odaült mellé vagy vele szemben:
- Mi van, matan, kérdezi, és teljes figyelmével odafordul. Matannal szólított meg mindenkit, a gyerekeit és engem abban a tíz napban, amit náluk töltöttem.
Megbeszéltük mindig a másnapot, hova megyek, miket nézek meg. Mesélt az aktuális programhoz, látnivalóhoz, ellátott valami okossággal, amit ő tudhatott, merthogy ott élt Örményországban, abban az országban, amelynek a nyelvét csak nagyon korlátozottan volt hajlandó megtanulni, amennyire a mindennapi életben szüksége volt rá. Az orosz volt az anyanyelve, az örményt a szükség, az ottlét, a munka kényszerítette ki. Nem tudom, hogy mennyire szeretett ott élni, ezzel kapcsolatban ködös kételyeim vannak.

Merthogy félig-meddig idegennek érezte magát a munkahelyén, ahol kohászati kutatásokkal foglalkozott, termékeny kutató-agy lévén vagy százötven jelentős találmánya volt. Világhírű lehetett volna, ha beadja a derekát, és hagyja, hogy a nevét az alkotók listáján a második, a harmadik, a többedik helyre tegyék a nyomtatásban. Hiú lehetett, amikor nem ment ebbe bele, nem is valósultak meg a víziói, névtelen napszámosa maradt a tudományának.

Vendégapa lehetett otthon, ill. pontosan olyan, mint amilyenek az örmény apák: otthon is vannak, meg nem is, segítenek, meg nem is. Ülnek a fal melletti ülésen és gyakorlatilag semmit nem csinálnak. Beszélnek. Egyedül csak beszélnek. Igaz, azt sokat és vég nélkül, mindenhez hozzá tudnak szólni. Egyéb otthoni munkát lehetetlenség volt tőle elvárni. Elvárták tőle, ám mindhiába, jóval később elváltak, az összes gyerek Szvétával ment.

Két házasságból összesen négy gyereke született a nagy nőfaló Koljának, akit így hívtak már egyetemista korában. Jóképű örmény fiú volt, dús fekete hajjal, vastag szemöldökkel, mélytüzű barna szemekkel, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Moszkvában az egyetemen sok orosz lány ahelyett hogy ellenállt volna neki, egyenesen belezúgott a szép fiúba, akit férjének gondolt azzal megszerezni, hogy a bele szerelmesedéssel egy időben le is feküdt vele.  Anyám mesélte, hogy Xeniának és neki jó néhányszor meg kellett segíteniük a bajba esett lányt az abortuszt végző orvos címével, meg azzal, hogy elkísérték hozzá a lányt, és megvárták a beavatkozás végét, a műtét árát kifizették. Sokba került Kolja szerelmi élete Xeniának.

Amikor meg Kolja unta az egyetemet, és nem járt be az órákra, merthogy ő már mindent tud, amit ott tanítanak, s akkor meg minek, Xenia bement a rektorhoz és ragaszkodott hozzá, hogy a fiát vágják ki az egyetemről, ahova majd akkor megy vissza tanulni, amikor benő a feje lágya, ha egyáltalán.

Többek között ilyen szeretni- és csapnivaló bohém volt az én egyetlen örmény nagybátyám, akitől a magam bohémságát is eredeztetem.

2017. szeptember 23., szombat

Милая моя мамочка!

Милая моя мамочка!

Только что получила грустное известие о кончине Коли. Кроме его слепоты я не знала про его смертельные болезни. Как только свяжусь с Андреем и больше узнаю, тебе обязательно сообщу. До тех пор останутся боль на душе, бесконечные слёзы и яркие воспоминания о нём.

Целую,

Панна


Drága anyucikám!

Most kaptam a szomorú hírt Kolja haláláról. A vakságán kívül nem tudtam semmilyen halálos betegségéről. Mihelyst kapcsolatba lépek Andrejjal, a fiával, az unokatestvéremmel, és megtudok valamit, neked feltétlenül elmondom. Addig marad a fájdalom a lelkemben, a sok könny és ragyogó emlékeim Koljáról.

Millió puszi:

Panni

Fiam, az okostojás

Drága anyucikám, a tegnapi filmet tökre szeretted volna. Az tuti. Az ARD-én, a német egyes csatornán volt a pénteki film. Emlékszel, hogy mindig alig vártuk a pénteket, az ARD-én a klassz kis filmjeikkel. Romantikus vígjátékok voltak, a kedvenceink, de mégis valami plusszal, ami értékesebbé, sokkal élvezhetőbbé tette őket a szokványos filmeknél. A tegnapi Fiam, az okostojást nagyon bírtad volna.Te biztos tudtad volna, hogy zseni-gyerekét egyedül nevelő anyát Alwara Höfels játssza, akit más filmekből csak látásból ismertem. Maximilian Ehrenreich hozta a zseni kis srác alakját, aki agyilag, intelligenciában, érzelmi világban messze megelőzte kortársait, tanárait. Felnőtteket meghazudtoló módon nyilatkozik az élet dolgairól, fejti ki az álláspontját, s kelti ezáltal egy különleges, különc fiú képét. Egy keleti srác váratlan és kéretlen barátsága nyit utat a többiek felé. Egyébként anya és fia a mindennapokban való szövevényes, bonyolult kapcsolata viszi a prímet a filmben a két főszereplő tüneményes játékával. Ismételten és már ki tudja hanyadszorra bizonyosodhatunk meg arról, hogy egy egyszerű buszsofőr anyának és zseni-fiának is lehet -a napi kisebb-nagyobb csetepaték mellett - kiegyensúlyozott kapcsolata, ha az a szereteten alapul. Márpedig ez nagyon kijön Alwara és Maximilian között. És mi a fenére másra lenne szükségünk, mint a szeretetre. Ugye, drága anyucikám?

2017. szeptember 8., péntek

Magam magamnak

Végül is elég kell hogy legyek magamnak. Megszülettem, ebben a burokban élek, a legjobb társaságban, mégsem vagyok elég jó magamnak. Meryl Streep él bennem és egy Robert Redford, meg egy Steinbeck és Leonardo da Vinci, Ingrid Bergman és Liv Ullmann is. De régen nem hallottam Liv Ullmannról, mi lehet vele, rajtam kívül, mármint bennem kívül él-e még? Lynn Ullmannról hangyányival többet tudok, ő ír és szintén bennem él. Pedig egyedül is sok vagyok magamnak, de legalábbis pont elég. Mivégre ez a nagy tülekedés, pl. Federer háta mögé bújás, aki bennem teniszezik és már mióta, egyszerűen nem akar kiöregedni. De Enyedi Ildikó, az Oscar-várományos rendező bennem mesél ikszedszerre a filmről, amely egykor benne-bennünk  megfogant, az élete lett, mostanra felcseperedett, megizmosodott, önálló életet él. Bőven elég lehetnék magamnak Munkácsi és Van Gogh nélkül is, vannak bennem, burjánzanak színek, hangulatok, tájképekre, csendéletekre is futná, portréról nem is beszélve. Magam vagyok mindennapi ajándéka magamnak, ez a nyolcvan kilót remélem alulról suroló, a hatvan évet már egy ideje megugró, állandó meglepetés, örökös kérdés és felkiáltás: mikor leszek végre elég magam magamnak?!

2017. szeptember 6., szerda

Mádi utca

A hosszú, nyílegyenes, soha véget nem érő Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amióta megtudtam, hogy az utca átellenes végében lakik, merthogy az innenső végében volt a gyár, ahol dolgozott. Kiadós sétával egy jó fél órányit tarthatott neki beérni, ha kilép, talán húsz percet, de ő kocsival járt, ami villanásnyi idő, és délután, este mindig akadhatott valami elintéznivaló.
Emlékszem, hogy Péter a munkahelyi nagy oknyomozásoknál, tetemre hívásoknál sosem borult ki, még egy könnycseppet sem morzsolt el titokban a szeme sarkában. Csak állt ott a kísérteties körben egy képzelt hulla körül, és hallgatta, amint emberileg porig alázzák, kifigurázzák, szakmai tudását megkérdőjelezik. Ádámcsutkájának föl-alájárása jelezte, hogy végbe megy valami benne. Mondani sosem mondta, hogy mi, nem vont be benső érzelmi életébe még jóval később sem.
Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Egyfolytában, mióta megtudtam, hogy nem lakik már ott az átellenes végében, és az innenső végében lévő gyárban sem dolgozik. Fogta magát egyszer és felmondott. Egészen merészen és váratlanul, jelezve, hogy ötvenen túl is van új élet. Elment egy messzi városba a nyugati határszélen az élete társához, és borozót nyitott. Ez a borozó passzolt a bajszos, sokszor hunyorgó, mintegy kacsintó szemeihez, a szeme-sem-áll-jól-lényéhez. Könnyen el tudtam képzelni, amint a söntés mögött méri ki az italokat, útravaló megjegyzésekkel látja el a bort és a fogyasztóját, beszédbe elegyedik az ivó közönséggel, talán még le is ül közibük, el-elereszt olykor kétértelmű humort, megjegyzést, amit józanul is ember legyen a talpán, aki rögtön felfogja, nemhogy néhány körtől megterhelve, ültében is dülöngélve, italoktól részegülten.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amikor a tó mellett hajtok el, odapillantok, pillantásommal körül ölelem a csöppnyi tavat, befogom az elsőre látható békésen poroszkálgató vadkacsákat, látom közép tájon a víz frissítését szolgáló magasba csapó, onnan aláhulló vizet, szökőkutat, közben arra gondolok, hogy ezt a tavat gondozta kiemelt odafigyeléssel Péter horgásztársaival egyetemben. Itt tartották a szezonnyitó és záró eseményeket, a horgászversenyeket, vagy csak egyszerűen ehelyütt jöttek össze a halak apropóján együtt lenni. Nézem a tavat, melynek mélyén biztosan ott a sok hal, immáron Péter nélkül elárvulva.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Akkor is, amikor fél füllel hallom, hogy már nem a borozóban dolgozik, eladta, talán mert nem ment úgy, ahogy képzelte, beállt egy szokványos munkahelyre. Csöppnyi fájdalommal konstatálom, hogy lemaradtam arról, hogy Péterrel borozgassam a borozójában, számtalan magvas, magas -, a lassú, kényelmes felfogásúaknak felfoghatatlan -, humoros megjegyzéseitől kísérve, pedig erősen terveztem, hogy arra jártamban-keltemben meglátogatom.
Mádi utcáról, a közeli bányatóról és sok minden egyébről nekem gyakran jut eszembe a Péter.
Mi lehet veled?

2017. szeptember 2., szombat

Csak az a...

Csak az a folytonos görcs a gyomor tájékon ne volna, hogy valami nem jó vagy hiányzik, ami miatt ez vagy az nem megy, és valaki lekiabálja a fejünket, de legalábbis olyan érzetet kelt, hogy utolsó kis megtűrt senkik vagyunk, jószerivel semmire sem jók.
Csak ne bújna meg bennünk az örökös félelem a mától, a holnaptól és az azutántól, leszünk-e még.
Meg az a sok rácsodálkozás ne lenne, amikor ezt halljuk és azt, innen meg onnan, hogyan is képzelik napjainkat nagyjaink, holnapjainkat, és az azutánt, meg a saját felelősségüket a közért.
Csak az a rengeteg furcsaság ne volna, amit inkább nem értünk, mint értünk, hogy hogyan, mivégre, merre. És biztos, hogy arra van az előre?
Csak az a temérdek sok név ne volna már leírva, egyre bővülve, az elmentek, a kirúgottak, a felmondottak sűrűn teleírt könyvében. Érzékenyen, fájón lüktető történelem, végeláthatatlan sor a teljesség igénye nélkül: Ákos, Pisti, Zoli, Gábor, Feri, Andris, Józsi, még egy Zoli, Fanni, Miki, Julcsi, ki még, ki még, sokan még. Merre jártok ti, "régi játszótársaim"?
Csak az a bizonytalanság ne lenne, a kontúrtalanság, a megfoghatatlanság, a ködösség, a ki mi tud, ki tudja egyáltalán, hogy mi lesz, s ami lesz, lesz-e, és úgy.
Csak az az oszd meg és uralkodj ne lenne, mely mételyez és mérgez, valakiknek mégiscsak kedvez.
Volna helyette inkább valamiféle összetartás, egy ladikban evezés, önvédelemből is egymásnak feszülés egy irányba való tartással.
Volna csak az a remény, az az optimizmus, az az eltökéltség mindenfelé és mindenütt, kivétel nélkül minden szinten.
Lenne az a búvópatakként megbúvó, sokszor kitörni kész és ritkán kitörő felhőtlen, ragadós, mindent elsöprő jókedv és nevetés, ami kell, mert kell, mert csak, mert nélküle nem jó, vele meg észrevétlenül és óhatatlanul minden könnyebb.
Jó volna az a bizonyos egyenes derekú tartás, meg büszkeség helyre, társaságra, értelmes munkára, mert amúgy - tudjuk jól -, jó kis hely, minden adott, mi szükséges, csak kicsit-nagyon össze fog kelleni eszkábálni.
Csak az a... mi is kellene hozzá? És mikor?

2017. szeptember 1., péntek

Valaki mondta - Keanu Reeves

"Köszönöm ezt a szép díjat, de tudják...én nem akarok egy olyan társadalom tagja lenni, ahol a férjek prostituáltként öltöztetik a feleségeiket, kiemelve mindazt, amit szerintük egy nőn értékelni, szeretni kell...
Ahol nincs semmilyen hitele a becsület, a méltóság szavaknak, és már nem hiszel senkinek, aki úgy kezd egy mondatot, hogy “ígérem…”, ahol a nők már nem akarnak gyereket szülni, a férfiak meg családot alapítani...
Ahol a balekok sikeresnek és menőnek gondolják magukat, miközben apjuk autóját vezetik, és ahol az apák azzal alázzák a gyerekeiket, hogy soha semmi és senki nem lesz belőlük az életben...
Ahol az olyan emberek beszélnek istenhitről, akiknek kezükben ital van, és halvány gőzünk sincs arról, hogy mit jelent igazából a vallás. És ahol a szerénység nagy hátrány...
Ahol mindjárt kihalófélben van a szerelem, mert felzabál mindent az undorító pornó, de eközben mindenki a tökéletes partnerre vágyik...
Ahol az emberek minden pénzüket a kocsijukra költik, azzal igyekezve leplezni, hogy valójában milyen szegények...
Ahol a fiúk szüleik pénzét költik éjszakai bárokban, és ahol a lányok ezért szeretnek beléjük...
Ahol már nincs különbség nő és férfi között, és ezt a választás szabadságának nevezik...és aki ez ellen fel mer szólalni, azt egyszerűen lehülyézik...ahogy engem szoktak.
Én a saját utamat járom, de kár hogy nem találok megértésre azon emberek részéről, akitől a leginkább elvárnám…
Köszönöm, ennyit szerettem volna!”


2017. augusztus 8., kedd

Acapulco után

Nem tudom,ti hogy vagytok vele, de ha egy bowling pálya (Acapulco) közelébe kerülök, olyan látó távolságba, észre sem veszem, ahogy a lábamra kerül a kötelező sikkes cipő, valaki bekapcsoltatja az egyik pálya eredménykijelzőjét, kezembe kaparintok egy több kilós golyóbist, az ujjaimra fűzöm, nekifutok, na jó, nekilépegetek, hátra vetem a súllyal telt kezemet és lendületből lökök egyet előre, reménykedve, hogy a golyó suhan, én pedig maradok. Érzem, ahogy az arcomon boldog, üdvözült mosoly terül el. Akkor is, ha a nagy ürességbe száll el a lökés az oldalmélyedések valamelyikében, és akkor is, ha csak egy bábut sikerül eltalálnom, akkor meg különösen, ha annál jóval többet. Kit érdekel a lökésekkel előre araszoló eredmény, nekem a társaság, a hely, a hangulat, a játék, a röhögés, a mű-szomorúság, de inkább a szórakozás, ami számít. Ha nincs pia, mert döntöttem, vezetek, úgy is jó. De ha van egy jó kis sör vagy bor vagy Mojito, az utóbbi időben ez a ködös zöldbe hajló koktél jéggel dobogtatja meg a szokásosnál jobban a gégémmel kezdődő nyelőcsövemen keresztül a bensőmet, hogy csöppet becsiccsentsek, úgy is jó. Mulatunk vagy mi a szösz?

Péntek este, a kára ledolgozott munkabuzis hét után miért is ne. Mert itt azért sok bőr van lehúzva -, a napi normál nyolc órán túl -, úgy nagy általánosságban mindenkiről. Arról is, aki hagyja magát, meg arról is, aki nem. Tele vagyunk problémákokkal, tobzódunk feszültségben, ütközési pontjaink vannak, és ha egyszer vannak, ütközünk is az egymással való dialógusokban, vitákban, olykor majdhogynem eljutva a húzd-meg-ereszd-el-ig.

Ráfér a társaságra olykor egy búcsú, ott egye meg a fene, ha már elmegy valaki. És bőven ráférne anélkül is. Csak úgy. Egy-egy pénteken, amikorra sokaknak telítődik hócipője, szandálja, évszaktól függő lábbelije mindennel.

Mert érdekes módon ezzel a társasággal korra, nemre, beosztásra, a közel s távoli múltból előmaterializálódó volt kollégákra való tekintet nélkül józanul is ölég jól együtt lehet lenni. De jó úton haladva a részegség felé is. Mindegy hogyan és miképp, csak legyen egy apropó. Most utóbb, hogy egy valaki elmegy, búcsúzik, ehhez meghív, akiket meghív. Akiknek több korty közepette, cigaretta slukkok szívása közben, mosolyok, röhögések, beszélgetések mentén, jókedvben, keserédes hangulatban mond viszlátot: sziasztok, jó veletek, látjuk még egymást.

Vagy éppenséggel apropó nélkül. 
Valamelyik pénteken. 
Sör vagy bor vagy pálesz mellett vagy limcsivel. 
Legyen ott valaki, legyenek ott valakik. 
És ha bowling is van - szuper!


2017. augusztus 2., szerda

Fanniról jut eszembe

Persze csak menjen. Ha annyira akar. Egyszer már úgy is elment. Aztán mégis visszajött. Mert visszakéredzkedett. Vagy visszahívtuk. Ki emlékszik arra már. A népszáj meg amúgy is azt beszél, amit akar, a lényeg, hogy minél gunyorosabban és minél jobban fájjon.
Mert ez azért egy csöppet fáj. A világért el nem ismernénk, hogy ez az ember kell nekünk. Az a divat, meg a multis nagypolitika, hogy aki el akar menni, az menjen, sőt segítsük egy kis hátszéllel. Manapság így mondják a rúgást.
A logisztika mindig is szaros volt, van es lesz. Vele vagy nélküle, nem mindegy? Csak ne volna olyan fiatal. Meg olyan jó kiállású, a nőknél ezt szépnek és csinosnak mondják. Egy multi egy tagjának, éppen a miénknek lehetett volna az arca, a megjelenése a világban. Egy valaki a gyárból meg ő, a sosem okés logisztikáról, a Fanni. De már ez is csak egy bennem rekedt futó gondolat, amely úgy szakad ki belőlem és száll el, mint ahogy Franciska (nekem Fanni) megy el tőlünk. A mindennek elmondott logisztikáról.
„Imádom”, amikor a pasik úgy ötven-hatvan körül megkergülnek, rájuk tör a bizonyítási vágy és becsajoznak. Otthagyják a feleségüket, akár le is babáznak. Hatvan körüli legjobb barátnőm férje egyszer megosztotta velem bölcsességét, hogy ez az egész új életkezdés nála mennyire nem volt és nem lesz aktuális: „tudod, Pannikám, az új seprű jól seper, de a régi tudja, hol a szemét”.
Ez az! Iszonyú nagy bölcsesség. Olyan emberek mennek el sorra a cégtől, akik tudják, hol a sokéves szemét, hol vannak a problémákok (húgom klasszikus szavajárása, dupla többes szám, átvettem tőle), mi miért nem megy, nem úgy megy, nem annyira megy, mit hol kell keresni, mit miért nem találni, mit hogyan lehet elfelejteni, miről nem szabad megfeledkezni, mi miért nem működik, mi nincs, mi van, mi lesz, mi nem lesz, kinek mondtam valamit és megcsinálta, kinek mondtam valamit és szahart rá, tudják, hogyan kell a vevőt kezelni, egyáltalán meg tudnak nyikkanni németül vagy angolul egy szót is, egy mondatot, sőt többet, vagy egyben a kettő, mindkét nyelven, tudják, mit lehet a vevőnek bevallani és mit nem. És zsigerből érzik, hogy önvédelemből sokszor röhögni kell, önfeledten magunkon, a szitukon, amolyan a legmélyebbről érkező öblös röhögéssel, amelyben benne van minden fájdalom, tudás, bölcselet, megértés, beleérzés és lemondás, hogy nem úgy megy, ahogy szeretnénk, és mégis a hülyeségig lojálisan itt vagyunk, jól-rosszul tesszük a dolgunkat, nap mint nap, tegnap, ma, holnap, a hét mind az összes hét darab csodálatos és tetves napján.
Fanni egy ilyen, a szemét helyét jól ismerő valaki. Dolgozott és nem is rosszul. Koordinált, kommunikált segített, keresett és talált, keresett és nem talált, vitatkozott, győzködött, harcolt, győzött, veszített, friss, fiatal, okos, széles látókörű, belefáradt, gondolom, és néha hibázott is. Mert tudjuk jól, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
De hagyjuk, hogy elmenjen. Mert itt nem számít az érték. Hogy vannak emberek jobbak és kevésbé, magukat jobban odatevők és kevésbé, lojálisabbak és kevésbé, értékhordozóbbak és kevésbé, és vannak, akiknek meg kell tudni különböztetni az egyiket a másiktól. És nem hagyni az értéket elveszni.
Az érték persze tudja magáról, hogy az, legalábbis sejti. Ha itt tudtam valamit adni, odaadni, sugározni magamból, tudni fogok máshol is. És az érték néhány évente odébb, tovább gurul, mondván: megtettem, amit tudtam, s amit lehetett, megtanultam minden lehetségest, agyam újabb impulzusokra nyitott, s ha nem kellek, tovább megyek.
Csak mi tudjuk és látjuk, akik itt maradtunk, és a fejünket törjük szerteszét azon, hogy mi miért történik, ki miért megy el, és kit miért engednek el, hogy a cég szép lassan szürkül, arctalanodik, egyenletesen válik semmilyenné, megfoghatatlanná, mint egy angolna egy vödör takonyban, ahol egyéniségeknek, világító tornyoknak, mint amilyen Fanni volt itt az összes jó és rossz tulajdonságával egyetemben, egyre kevesebb a helyük vagy helyük nincs.
Nyomuk marad.

2017. július 27., csütörtök

Boldogságpamacsok

Érnek apróbb örömök. Észreveszem. Például azt, hogy bár hűvös van kinn, mégsem fázom, amikor egy kedves kollégával beszélgetek telefonon, aki nemrég mondott fel. Tudom, hogy az utolsó alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk, és azt is tudom, hogy többé már nem látom. Sebes az élet sodrása, embereket hoz mellém, hogy aztán egy könnyű mozdulattal odébb vigye őket. Azt is fel kell fognom, hogy a magyar ember a névnapot látja a naptárban, a születésnaphoz több kell, és ha összejön benne az érzés, kedv, akarat és indíttatás, az ünnepeltet fölköszönti. Ilyen volt a tegnap és ma számomra. Időbeli, utólagos üdvözlések, ismerősök, barátok a múltból egyszerre élőkké lesznek, jelentkeznek, kollégák köszöntenek. Apróságok, nem hatalmas dolgok, mégis megérintenek, boldogságpamacsok. Az is, ahogy látom, hogy az oliadi, az orosz kispalacsinta meg a legendásnak mondott túrós sütim örökös sikert aratnak a vendéglátás félre eső asztalán a munkahelyi szobámban. Öröm ez is, meg booooodogsááááág, ahogy Kingi mondta volt Vácott egy valamikori nagyon jó munkahelyen. Éppen Kingi kérdezte Kinga-napi köszöntésem kapcsán, hogy Pannikám, mikor találkozunk végre. Mi ez, ha nem egy csöppnyi boldogságérzet, hogy hiányzunk valakinek, és viszont. Csupa szirup, amit írok, de nem érdekel, hadd nézzek szembe már az érzelmes önmagammal és pillanataimmal. Tegnap másfél órán át lubickoltam - a skype-nak köszönhetően - gyerekeim társaságában, annyit beszélgettünk, nevettünk, ökörködtünk, szórakoztunk. Tudom, hogy ez sokaknak nem sok, nekem mégis akkora öröm, hogy el sem tudom mondani. A technika segítségével együtt voltunk, amúgy egymástól távol, így mégis oly közel. Két barátomért kell mostanában aggódnom, súlyos betegséggel küzdenek. Az egyiket látogatom a kórházban, a másikkal hétfőn találkozom. Tudom, ezek semmiségek, nekem mégis valamik, fájdalmas örömpillanatok. Egy régi barát előbukkant a múltból, beszélgetünk, már ez is valami, csöppnyi jó érzés. A sok idegesség, rosszkedv, stressz, szomorúság mellett ott vannak ezek az öröm-, boldogság pillanatok. Észreveszem. Ki-ki észreveszi a sajátjait.

2017. július 26., szerda

Valaki írta - Hadas Krisztina Misiről

"Sosem voltam nagy állattartó, kutyás ember. Sokszor értetlenkedve néztem, amikor mások siratták az ebüket itt a Facen. Aztán most most itt vagyok én is.
12 évvel ezelőtt egy családi dráma, egy nagy veszteség után vettük Misit, mert az akkor 11 éves Sári nagyon vágyott rá, és én kárpótolni, vígasztalni akartam. Akkor a lányom szentül megígérte, hogy majd mindig sétáltatja, gondozza.
Nem teljesen így lett. A gyerekek felnőnek, elköltöznek, külföldre mennek, a kutya marad.
Végül a férjem és én szopódtunk hajnalonként munka előtt a szutykos februári hajnalokon, és késő este a munka után.
Misi az elmúlt 12 évben többször lebontotta a lakást, furnérig ette a bútorokat, elmondhatatlanul sokszor fürdött kakiban, evett meg mindent a parkban, amit aztán az előszobában tálalt nekünk. Volt minden, gyerekzokni, meztelen csiga, nejlonzacskó, és nem is sorolom tovább. Gondoljatok mindenre, ami gusztustalan és felmosandó. Sok év telt azzal, hogy ha elengedtem, két perc alatt egy ponttá zsugorodott a horizonton, véresre üvöltöttem a torkomat, aztán órákig kerestük.
Mondom, nem voltunk ideális kutyások.
De mégis senki nem tudott úgy örülni nekünk, senki sem szeretett olyan feltétlen rajongással, mint ő. Minden nap örömtáncot járt körülöttünk, mi voltunk neki az univerzum. A kicsit fáradt, ideges, de szerető univerzum.
Misi az életünk tanúja volt.
Végigasszisztálta Sári felnőtté válását, ott volt az eskövőnkön, örült, amikor megszületett Zsiga, akivel az elején együtt lefetyelték a táljából a vizet. Persze csak ha nem vettem észre, ha mégis, nagyon üvöltöttem.
A tévés szerkesztőségekben is ott volt velem, csak hogy körbevizelje a területet, a kollégák nem túl nagy örömére.
Aztán megöregedett, egyik napról a másikra leálltak a veséi, és ma este örökre elaludt.
A múlt héten még ott volt velünk az utolsó éjszakai horgászatán a Balatonon, de már csak feküdt, nem élvezte.
Nem vagyok igazi kutyás, nem is lesz több. De őt igazán szerettük. Az utolsó pillanatig csóválta a farkát, míg mi a drága pofáját símogatva, halkan, szerető szavakat duruzsolva a halálba segítettük.
Egyébként, mi emberek is megérdemelnénk, hogy a végső, szörnyű kínokat elkerülve, ilyen humánus elalvásban részelhessünk.
Ennyi."

Annáknak, Anikóknak

Képzeljétek, vettünk egy csomó sárgabarackot Túrkevén, mert szép is volt, sok is volt, agyonérett sem volt, anyagilag is belefért a keretbe, meg eleve elhatároztuk, hogy az idei gazdagabbnak tűnő barackos évben bőven teszünk el sárgabarackot, gondolva az ínségesebb évekre, így hát eltesszük, ma is, amikor a naptár szerint az Annák, Anikók és egyéb változataik ünneplik névnapjukat, legyen nekik aztán tényleg nagyon szép napjuk, ne feltétlenül barackbefőzéssel megspékelve, hanem egyéb normális tennivalókkal, örömökkel, de higgyétek el, hogy a dunsztos üvegekbe kerülő aranysárga sárgabarack igencsak fel tudja az ember lelkét-szívét vidítani, az enyémet legalábbis biztosan.

2017. július 18., kedd

Miki el

Amúgy a július szép hónap. Húgom, Lakat, Laci születésnapja, Kingi, Szabi, Márta, Flóra névnap, sűrű hónap és általában nyár nagyobbodó meleggel. Szabadságos is lehetne. Van belőle bőven, csak az a baj, hogy munka is, a munkára meg egyre kevesebben.
Fájdalmas ez a sok búcsú, mert a kettő már sok, éppen kettővel több, mint kellene, hogy legyen. Most Miki a logisztikáról, a szarosról, mert a logisztika mindig szaros, minden rosszért, problémákokért a felelős, akik meg ott dolgoznak, nem is dolgoznak, a lábukat lógatják napszámra, vagy a szájukat tátják, suttogja a népszáj, szaros logisztika, hozzá passzoló emberekkel.
A Miki éppenséggel erős kivétel: fiatal is, pasi is, kettőnél jóval tovább tud számolni, felelősségteljes, megbízható valaki, nyakában a sokszoros teherrel - gyári produkciót egyenget, ütköztet külföldi partnercélokkal, elvárásokkal. Nem kis dolog, nem sokan tudnák utána csinálni.
Mindhiába, szaros a logisztika, büdös lesz tőle ki benne dolgozik. De legalábbis stresszes, túlterhelt, ideges, fáradt.
Mondják, nincsenek folyamatok, hát álmodjunk magunknak. Ha bírunk álmodni, amikor ébren hánykolódunk az aznap dolgai fölött merengve, vagy mert egy-két, esetleg néhány telefon csörög bele éjszaka a szaros logisztikát vivők csipszaros életébe. A telefon nem ismer országhatárt, napszakot, a hét napjait, hangja kellemetlenül hangos, a szaros logisztikusnak éjszaka, hétvégén, mindenkor föl kell vennie, a problémát meg kell hallgatnia, a lényeget ki kell hallania, fáradtan, álmosan is megoldást kell keresnie, mert az autóknak bizony gurulniuk kell. Go, Trabi, go.
Az sem mellékes, hogy Miki megint egy olyan valaki, aki érték, egyedülálló, jó kiállású, telisde tele tudással, nyelvekkel, hatalmas céges tapasztalattal, benne a néma óhajjal: ha nagyjából rendben mentek volna a céges ügyek, folyamatok, ő bizony maradt volna. Hát nem luxus így veszíteni el egyre-másra embereket?
Már eleink is megmondták, de nagyjaink félreérthetetlenné tették, hogy nincs pótolhatatlan ember. Mellé teszem, pótolhatatlan nincs, olyan van, aki nehezebben pótolható. Mint pö lö (=pl.) ő.
Csak azt tudom remélni, hogy neki mostantól már jobb lesz, sokkal jobb. Lesznek éjszakái és nappalai, így szétválasztva. Lesznek normis hétvégéi eltervezett és háborítatlanul végig csinált programokkal. Lesznek felhőtlen találkozásai családdal, barátokkal. Lesznek órái szabadon a szabadban, lesznek, számtalanul lesznek élményei.
Lesz élete.

2017. július 16., vasárnap

András elbúcsúzott

Kaptam egy búcsúlevelet Andrástól. Azt írja, hogy szeretett ennél a cégnél dolgozni. Amikor ide belépett, akkor "fogadták a köszönését, körbe vezették, bemutatták a logisztikán, egy igazi családban érezte magát". Azóta sok minden megváltozott, évek teltek el, "nem divat már a köszönés, sok nehéz és kőkemény időszakon esett át". Azt írta, hogy "nagyon sokat tanult itt, a legtöbbet az emberségről tanulta meg, hogy mennyire rossz és jó emberek élnek a földön, így közöttünk is. Munkájában megpróbálta mindig a maximumot teljesíteni, még ha ez sokszor nem is sikerült." Reméli, hogy "ez a cég egyszer újra az a cég lesz, ahová az emberek nem csak a pénzért járnak be dolgozni."
Valamelyik naptól júliusban András, egy belevaló, jó hangulatú, optimista srác, aki sokkal inkább keresi a munkát, mint elugrik előle, ha olyan a helyzet, kiáll magáért, de másokért is, jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről, ez az András nem dolgozik a cégnél. Végig úgy éreztem ebben a felmondásos egy hónapban, hogy nem akar innen igazán elmenni. Ha a helyzet kicsit is javult volna, kérése egy csöppet is teljesült volna, konfliktusa a közvetlen főnökével rendeződött volna, a még feljebb való vezetője kiállt volna mellette, egy másik vezető határozottabban átkérte volna, ha mindebből legalább picurka valamennyi is másképp alakult volna, neki bizony esze ágában se lett volna innen elmenni.
Így aztán András ittlétének utolsó napján búcsúlevelet küldött néhányunknak röptiben. Még emlékezett az egykori társaságra, már-már baráti emberi és munkatársi kapcsolatra, amely köztünk volt, a szakmai és privát beszélgetésekre, az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre, amely egy munkahelyet igazán meghitté tud varázsolni.
András búcsúlevelét megírta és elküldte. Ilyenkor annyi szál van, amit el kell vágni vagy el kell varrni, az idő meg oly kevés hozzá. Úgy érezhette, hogy nem csukja be szó nélkül maga után az ajtót, hanem szól nekünk egy kicsit, egy pár szót. Talán a legfontosabbak, amelyek ilyenkor az ember eszébe jutnak: szép volt, jó volt, ennyi volt, kár, hogy vége. Mert a fájdalom nem volt így szószerűen kimondva a levélben, de ott lebegett minden egyes szó felett, alatt, mögött, ott volt a visszavonhatatlan veszteség érzete a valamikori nagyon jónak, családiasnak érzett cég felett, és a remény annak kapcsán, hogy majd egyszer ugyanolyan jó lesz itt megint dolgozni, ill. egyszerűen csak benne lenni, de akkorra ő már hol leszen.
András búcsúlevele elért, szívembe markolt, a szívemet jól megfogta, megcsavarta, másodpercekig levegőhöz sem jutottam. Bőröm alá kúszott a sejtelem, hogy aki ilyen búcsúlevelet képes megírni és elküldeni, annak egyáltalán nem kellene búcsúlevelet írnia, hanem a cég szerves tagjaként a maga természetességében kellene ott dolgoznia. És aki ilyen röviden és tömören, összefogottan, az érzelmek sejtetésével, mégis mély érzelmektől, gondolatoktól, kötődésektől telítve, mindennemű sértődöttség, sértettség nélkül meg tud fogalmazni egy nem is akármilyen búcsúlevelet, annak - a fenébe is - ha bármit is írogatnia kellene, akkor az elmenők legesleg utolsójaként.

2017. június 30., péntek

Sándor Erzsi FehérKlárásan

"A Ferencvárosi Egészségügyi Szolgáltatóban hasi ultrahangra hétfőn reggel 7 és negyed 8 között lehet bejelentkezni személyesen vagy telefonon. Mondok, ha nem sikerül, mi legyen? Nő mondja, hogy István Kórház, röntgenosztály. Hívom őket, magyarázok. Nővérke sorolja: náluk csak MR-re, CT-re és röntgenre lehet ambulánsan időpontot kérni, UH csak a bent fekvőknek van. Kezdődik egy kis zavar, vajon honnan tudja az UH, hogy bent fekszem vagy nem. Nővérke nem érti. Nem csodálom. Nem szokták érteni. Aztán felajánlom, hogy esetleg összeesem a kórház kertjében, de ismervén az ilyen eseteket fenn áll a veszélye, hogy így is csak hétfőn 7 és negyed 8 között kapnék időpontot. De akkor legalább. Kérdezem, hogy kérjek-e erős protekciót az orvosbarátaimtól? A nővérke visszazökkenve a ritmusba sorolja a fülemben, hogy ambuláns UH nincs, náluk csak CT, MR, röntgen, gumimatrac, vízibicikli. Semmi sem változik Örkény óta. Visszatelefon a FESZ nek, ahol azt mondja a nő, hogy "jaaa, beszélnek mindenfélét, biztos nincsen orvosuk". Marad a hétfő reggeli 7 órás ébresztés és ha nem sikerül negyed óra alatt időponthoz jutnom, akkor a továbbiakban néhány telefonnal üzembiztosan romba döntöm a maradék egészségügyet. A világszínvonalút. #fehérklára"

Forrás: FB, 2017.06.29.

Mindennapi kenyerünk - a cég

Még ismerősek a keretek, oszlopok, olykor rogyadoznak már.
Szembe nézek, Editet látom, örök vidámság, a mélyben ott a sok más, kész céges történelem. Véletlenül Csillába botlok, hatalmas oszlop, biztos lehetek, hogy ott van, amikor hozzá fordulsz, akkor történik is valami, humora fanyar, mögötte mély érzések. Feri megkerülhetetlen, másfél kilométerről idáig hallatszik öblös hangja, vaskos humora. Tibi hajnalanta beköszön, megereszt egy röpke történetet, megnevettet. Kingi, a kiegyensúlyozott, a majdnem mindent tudó, kétségek között hányódónak kiutat mutató, örök optimista. Gábor szemüvegén komolyan rád néző pillantásában mindig ott a két ellenpólus, az önmagunk komolyan vevésének, ugyanakkor kinevetésenek képessége. Ferikére az örökös rohanásában, túlterheltségében egy-két szóból is mindig számíthatsz. A sok Tiborok másikába botlasz, amikor itt kint belépsz a bejárati ajtón, mintha még tegnap ott ült volna, amikor elmentél, és már ott van, amikor másnap hajnalban beérsz, a soha ki nem halók fajtájából. Heni bent tartja az egyik frontot a három műszak közül, jól néz ki, hangja harsány, mondatai mázsásan hullanak, szavaiban ősöreg bölcsesség, humora a gondtalanból hajlik a bölcsén át az egyre keserűbbe. Bori hol itt, hol ott, szemmel szinte lehetetlenség követni, emberek körüli termelési ügyek kelj-fel-Jancsi megoldója. Andris, a megbízható, lelkiismeretes, terhelhető, az őszinte Andris még van, talán egy hónapig, s ott véget is ér, hacsak nem történik valami már-már csoda. Másik Heni, Dóri - három embernek is sok - munkáját végzik túlórában, olykor hétvégén is, hogy bér legyen, szabadság, elszámolások, etikettek, gyártási tervek, munkaruhák, be- és kilépők követése, ki tudja még mi minden a csöndes dolguk. Lajos, saját kifejezése szerint, még régi anyagból van gyúrva, azaz egy nagyon is érző, gondolkodó, hús-vér valaki, akinek nem mindegy, hogy mennek itt a dolgok. Zsoltinak, a szinkronhangúnak sem büdös a munka, belead apait-anyait. Niki úgy hozza a formát hat órában, ami másnak nyolc órában sem jönne össze. Szotyiból, tudását, folyamatismereteit, munkabírását, munkavégzését, megbízhatóságát, keresetlen őszinteségét tekintve, több is elkelhetne. Miki még van, mindjárt volt, az autóipar feneketlen gyomra könyörtelenül falja fel a jófajta, értékes embereket. Lacika csöndben végzi a dolgát, belül örlődik. Krisztián küzd az emberi-tárgyi-folyamat elemekkel, egy valamiféle Sancho Panza hiányzik fentről mellőle.
Az ember agya egyik helyről, egyik emberről röpköd a másikra, hogy mérföldköveknek, oszlopoknak számító embereket - mutatóba legalább - felsoroljon, emléket állítson nekik akkor, amikor még vannak, ill. amikor mindjárt nincsenek. A teljesség igénye nélkül emberek, akik a céget alkotják, neves-névtelen százlábai, fejei, lelkei, szívei.
Színesek, részben elnyűhetetlenek, gondolkodóak, érzők, beleérzők, elégedetlenek, a fejlődésért vitatkozók, útkeresők, tanácstalanok, elképedők, elkeseredettek, örök reménykedők, kiirthatatlanok, törékenyek, védtelenek, tudással vértezettek, lojálisak, őszinték, lelkiismeretesek, magukért, másokért kiállók, bonyolultak, korántsem egyszerűen megismerhetők és kezelhetők.
Egyáltalán nem könnyű velük. Mégis csak velük lehetséges.
Vigyázni kellene rájuk.

2017. június 22., csütörtök

Mindennapi kenyerünk - A beszerzés

Úgy szahar, ahogy van. A polcok tele vannak. Kevés van vagy sok van vagy egyáltalán nincs. Nem lehet tudni, hogy mindenből van sok vagy kevés vagy csak úgy tűnik, hiszen annyiféle anyagnak kellene amúgy egyszerre lennie, hogy azt ép ésszel fel sem lehet fogni, s amelyek méretűket tekintve lehetnek picik, kicsik, közepesek, nagyok, egészen óriásiak is.
Mindenesetre tele vannak a polcok. Hogy mivel?, ki tudja. Merthogy egyféle cucc nem is egy helyen van. Ami normális esetben azt jelentené, hogy a lisztnek mindig a polcnak ezen a részén, a cukornak a másikon, az olajnak pár sorral odébb, a rizsnek, egyéb összetevőnek, mint paradicsomnak, fűszereknek, stb. más polcsorok polchelyein kellene lenniük. Ezek után egyáltalán nem csodaszámba menő, hanem mindennapos jelenség, hogy a lisztet minimum három helyről vagy többről szedi össze az ember, de a raktáros mindenképp. Azelőtt ő vagy valamelyik másik raktáros kolléga rakhatta oda. Ott volt hely. Ez ilyen egyszerű. Itt van az első üres hely, hát ide rakom, gondolhatta, amikor például újabb liszt érkezett a raktárba.
Olyanra, hogy kijelölt, dedikált raktárhely ugyanazon terméknek, előre kiszámított kábé mennyiségben - ugyan, ki emlékszik erre az ötletre és valamikori megvalósulására már? Pedig nem is olyan régen, mára kellemes múlttá avanzsált időben, igenis létezett valami ehhez hasonló. Furcsa is volt gyorsan -, akár a fejekben rögzült tudás, emlékek nyomán -, megtalálni szinte azonnal a rizst, a kolbászt, de még a paradicsomot, a paprikát is, amikor egy kiadós lecsót rendelt a vendég. Nagy általánosságban elmondható volt, hogy a liszt a liszt mellett volt, a cukor a cukor mellett, de még az olyan apróság is, mint az újonnan beérkezett köménymag is a régebbi köménymag mellé került, a sóról, piros paprikáról, fekete borsról nem is beszélve.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a rendben egyszerűbb volt a keresés, de még a készlet is jobban volt átlátható. Az olaj fogyása, például intő jel lehetett a beszerzőnek, hogy idejében töltse fel az olajkészletet, különben nem lesz belőle elég egy nagyobb mennyiségű rántott hús sütéséhez. A rendben - a fene sem tudja, hogy miért - , de  egyszerűbb volt annak is a fölmérése, hogy egyáltalán minden megvan-e a rántott húshoz: liszt, tojás, morzsa, olaj, meg hús, vagy esetleg, ha valami hiányzik, és nem jön be időben a hiányzó összetevő, akkor ne inkább túrós pitét süssünk-e, ha egyszer ahhoz van meg az összes hozzávaló. Igaz, hogy a rántott hús és a túrós pite mindössze abban egyeznek, hogy mindkettő étel és jólesőn telíti a gyomrot, mégsem hoznám őket közös nevezőre, fogyasztanám azonos kedvvel ugyanabban a szerepkörben csak azért, mert mindkettő ehető és finom.
A beszerző tehát rosszul dolgozik. Mint láthattuk, nem tart rendet a kamrájában. Meg aztán túl sok lisztet rendel. Akkor jön be ui. például a következő nagyobbacska liszt szállítmány, amikor még ott a régi. Most az édes mindegy, hogy a liszt gyártó szerződés szerint csak 22 tonnánként szállítja a lisztet, a beszerző egyéb anyagoknál sem tart mértéket. Nem tudja példának okáért napra pontosan kikalkulálni, hogy éppen akkor jöjjön be a következő cukor szállítmány, amikor a cukor készlete egy-két napos biztonsági szintre zsugorodott.
Pedig adva van neki egy számítógépes rendszer. Láthatja benne az anyagokat, anyagonként az összes statust, jelen és jövőbeli műveleti sorokat. Számba veheti például, hogy rizsből mennyije van, és az a mennyi hol mindenfelé található. Az nem lehet probléma, hogy ennek a fele sem igaz, ill. legalábbis sokszor nem igaz. Ugyanakkor a műveletsorokban az is a szájába van rágva a beszerzőnek, hogy ma 280 kiló rizsköretet szeretnénk főzni, holnap 360 kiló rizses lecsót, holnapután pedig 170 kiló rizsköret kell megint a nagyérdeműnek, és a beszerzőt még véletlenül se akadályozza a beszerzéstervezésben, hogy múltbeli dátumsorokban elkészült, de leginkinkább el nem készült rizsköretek fogyasztják virtuálisan a rizskészletet. És az egyszeri, élelmedett korú beszerző azon se akadjon fel, ha a számítógépes program arra akarja rávenni, hogy 23500 kiló rizst szerezzen be holnaputánra, mert éppen arra az egy napra várhatóan akkora mennyiségű rizsköretre lesz szükség a befutó vietnámi delegáció ellátására. A beszerző fejében pedig mindeközben meg kell lennie annak a biztos tudásnak, hogy a számítógép csak tréfál, hiszen dehogy kell annyi rizst ilyen gyorsan berendelni, hiszen nincs az a vietnámi delegáció, amely gyomorrontás nélkül ennyi rizst egyben el tudna fogyasztani, egyébként főzés sem lesz, az egész egy nagy kamu, és a  vietnámiak sem tudják, hogy jönniük kell.
A beszerző azon se idegesítse magát, hogy személyzeti és technikai okokból nem teljesül minden főzési program. Mert nincs elég szakács, szakácssegéd, meg konyhalány. Vagy azért, mert elromlott a tűzhely, vagy mert nincs elég meleg a főzéshez, vagy mert klímaxos a szakácsnő, aki aznap veszett össze a férjével, ezért aztán amikor mégis neki áll a főzésnek kisírt szemmel, idegesen remegő kézzel, sok félkemény rizsköretet termel, ami ehetetlen és mehet a kukába. De az is lehet, hogy azért nem teljesül rendesen a főzési program, mert nincs meg valamilyen összetevő. Hibádzik például a paradicsom, márpedig paradicsom nélkül a maradék összetevőkből nem lesz lecsó, és a lecsó, mint főzési program elmarad.
A beszerzés hálás téma és a beszerző pedig örökös célpontja egy olyan kiváló munkafeltételeket biztosító cégnél, mint a miénk. Hiszen polcok vannak. Kicsit szűkek ugyan, meg egy részük túl magasan van, a polcmagasságok meg nem igazán passzolnak a megszokott beszerzési összetevők csomagolási méreteihez, de ez kit érdekel, majd a raktárosok és a beszerzők megoldják. Kevés a hely a szlalomozáshoz targoncákkal, na és, nem versenypálya ez, kérem. A beszerzőknek meg - ahogy a fentiekben leírtuk - patikamérleg pontosságú számítógépes rendszer áll a rendelkezésükre, amelyből csak ki kell sasolni, hogy mi mindenből mennyinek kell itt lennie, vagy mikorra érkezzen be, amikor az előző adag éppen el akar fogyni.
És a munkakörülmények sem lehetnek olyan zavaróak. Mert ugyan kit zavar az a néhány légy a monitoron így nyáridőben, a beszerző legalább nincs egyedül, amikor a kollégák a szobán kívül ügyintéznek. És az a kis nap sem zavarhat, ami besüt az ablakon és éppen a monitorokra süt, egy valamire való beszerzőnek így is jól kell látnia, hogy amit a gépen lát a készleteivel, úgy mint rizs, liszt, cukor, stb., valamint főzési, sütési programokkal, mint rizsköret, lecsó, rántott hús, túrós pite, stb. kapcsolatosan, alig igaz belőlük valami.
Egy biztos, hogy a beszerzőt mindenkor mindenért szidni lehet, minimum azért, hogy hol így, hol úgy áll a sapkája, sehogyan sem jól.

2017. június 21., szerda

"Csak legyél"


Ezt a megható szöveget Elisha Wiesel, Eli Wiesel fia írta apja halálának első évfordulójára.
"Ahogy a rákbetegség rendszertelenül, változó hevességgel haladt előre, és az apám az élete végéhez közeledett, gyakran megkérdeztem tőle, hogy mit tehetnék érte. Ilyenkor mosolyogva megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: “Csak legyél!”
Semmi több. Nem volt más kérése. Nem volt semmilyen üzenet, amit tovább kéne adnom, vagy utasítás amit végre kellene hajtanom. Az egyetlen dolog amit át szeretett volna adni az a szeretete volt és a hite abban, hogy az életem helyes irányban halad. Meg szerette volna értetni velem, hogy mit jelent számára a létezésem: nem egy fiú elvont ideáját, hanem éppen azt, ami én vagyok, a jó és a rossz, a tökéletlen és a hibás, úgy ahogy vagyok. “Csak legyél!”
Az apám korán kezdte a nevelésem. Csak néhány éves voltam, amikor követte a zsidó bölcsek tanítását, mely szerint a szülőknek meg kell tanítaniuk a gyerekeiket úszni. Bár az apám nem tudott úszni és az anyám teljesen megrémült, ha csak közel ment egy medencéhez, mégis beíratott úszóleckékre. Harminc ével ezelőtt pontosabban fejezte ki a nevelési követelményeit, bár nem kevesebb szeretettel és bennem való hittel, mint később: “Legyél jó tanuló” – mondta. “Legyél jó fiú, legyél jó zsidó.”
Kamaszkoromban pont az ellenkezőjét csináltam. Fellázadtam az iskola ellen, a szüleim ellen, a hagyományaim ellen. Az apám nem tudta igazán elmagyarázni, hogy a modern világban hogyan kell kamasznak lenni és magamra is nagyon dühös voltam. Túl nehéz volt elviselni a szeretetét, a bennem való hitére teljesen érdemtelennek éreztem magam. Egy történet szerint egyszer egy haszid elpanaszolja a Baal Sem-Tovnak, hogy mennyire fáj neki, hogy a fia letért a helyes útról. A rabbi meglepő válasza ez volt: “Szeresd a fiad még jobban.” Az apám valószínűleg hallotta ez a történetet még mielőtt megélte volna. Akkor is hitt bennem amikor én sem hittem magamban. Hitt bennem, amikor olyan úton indultam el, mely nagyon messzire vitt a zsidóságtól és tőle is. És hitt bennem akkor is amikor ordítottam vele, hogy semmi közöm a vallásához, hogy az én életemet egész másképp élem mint ahogyan ő és az anyám elképzelte, és hogy én ateista vagy buddhista vagy bármi más leszek, csak az nem, amit ők szeretnének.
Az apám továbbra is arra biztatott, hogy legyek jó tanuló, jó fiú, jó zsidó. De ezt már csöndesebben mondta. És maga is példát mutatott: Tórát tanult, tisztelte a szüleit, védte a zsidó népet és a zsidó értékeket. Talán többet tanult annál mint amit én éreztem, akkor amikor kétéves koromban látta, hogy úszni tanulok – hogy a tanítás legfontosabb része az elengedés.
Hogyan volt képes az apám így szeretni amikor ennyire nem tiszteltem? A szeretete képtelen szeretet volt. A bennem levő hite képtelen hit volt. De ez volt a szokása, képtelen dolgokban hinni. És most én is képtelen dolgokban hiszek, melyek nem illenek össze a racionális gondolkodással. A halála pillanatában átlépett valahonnan sehová – és akkor már mindenütt volt. Mintha az egész világmindenség a szeretetét sugározná, és azt mondaná: Még mindig szeretlek és örökké szeretni foglak. Veled vagyok, bármit is csinálsz. “Csak legyél!”
Nemrég valakivel beszéltem, aki úgy nőtt fel, hogy bármit csinált, az az apjának sose volt elég jó. Mindig még egy díjat meg kellett nyernie, még egy elit egyetemi diplomát kellett szereznie. Amikor az apjával való viszonyáról érdeklődtem azt mondta, hogy mindig úgy hallja mintha az apja a fülébe súgná: nem elég jó. Mit fog hallani az egész életében, ha az apja majd meghal? És hogyan fog ez hatni rá?
Sokat gondolkodtam mostanában azon, miként szeretném, hogy a gyermekeim majd emlékezzenek rám. Egy nap a fiam és a lányom majd kaddist mondanak értem és részt vesznek a Jizkor imán. Vajon a hibáimra fognak inkább emlékezni, vagy arra amit jól tettem? Úgy fognak emlékezni rám, mint aki őrülten szerette őket és hitt abban, hogy bármit el tudnak érni amit csak elhatároznak?
A Jizkor ima a halottakért van és az élőkért is. A saját halandóságunkra emlékeztet. Arra figyelmeztet, hogy határozzuk el kik is akarunk lenni, és mit szeretnénk, hogyan emlékezzenek ránk. Vajon mindent elmondtál amit kellett, amíg már semmi se maradt, miként az apám? A földi létednek minden percét a lehető legjobban kihasználod? Valakinek jobb lett a mai nap amiatt amit te mondtál vagy tettél? Ha szülő vagy és a gyerekeid még veled élnek elég gyakran jössz haza korán a munkából, hogy játszhass velük? Tudod-e hogyan tanítsd a gyermekeidet és mikor hagyd abba a tanításukat és bízzál bennük – elfogadva azt, hogy ez a legfontosabb lecke? És amikor azt kérdezik, hogy mit is kell csinálniuk vagy mit tehetnek érted, vajon az egész lényed azt fogja sugározni: “Csak legyél”?
Fordította: Dan Diamant

2017. június 7., szerda

A Luzsi

Nem tudom, kinek meséljem el, hogy messziről láttam a Luzsit. Nem ő lehetett, persze, hogy nem ő, hiszen évekkel ezelőtt meghalt. Tőlem távol ment valaki pont olyan test- és fejtartással, mint amilyen a Luzsié. A szoknya és az ujjatlan blúz színei is ráhajaztak. Amikor a távolban megláttam az illetőt, rögtön a Luzsi képe ötlött fel bennem, a Luzsié, akire úgy direkt nem szoktam gondolni, mégis elég gyakran beúszik a gondolataim közé. Pedig éppen a kórházba tartottam egy beteg barátot meglátogatni, amikor a Luzsi-szerű valaki a messziben a szemembe tűnt. Gondoltam, utána szaladok, megérintem a vállát, hogy megforduljon, hogy a szemébe nézhessek, hogy remélhessem, hogy mégis a Luzsi...

2017. június 1., csütörtök

Bächer Iván: Cserépfalvi





Tegnap volt száz éve, hogy megszületett Cserépfalvi Imre könyvkiadó.

A könyvkiadóknak is megvan a maguk sorsa.

Az övé egy baloldali polgárkiadó sorsa volt, szép magyar balsors.

“Iván, én utálom a fröccsöt, de Veled szeretnék még odaát meginni egyet … Isten Veled, találkozunk!” ( Megyeri Orsolya)

Gimnázium után még éppen sikerül elcsípnie a háború végét, még belekóstolhatott az olasz front borzalmaiba — a vesztett Vittorio Veneto-i csata után láthatta először azt, amit olyan sokszor láthat még majd hosszú élete során: a rabló, fosztogató csordába verődött embert.

A háború után orvoskarra iratkozott be, majd a húszas években Párizsban szívja magába a francia kultúra legét. 1928-ban mint a francia Hachette cég budapesti képviselője tért haza, majd 1931-ben megkezdte önálló kiadói ténykedését. Első kiadványa 1931–1932-ben egy francia konyhasorozat volt, első könyve, amit kiadott, az Ebéd húsz perc alatt — 100 rögtönzött étel címmel jelent meg. 1933-ban francia, majd német nyelvű Budapest-kalauzát Karinthy Frigyes gasztronómiai könyvecskéje követte, aztán már szépen sorjáztak: Malraux, Aragon, Kassák, majd a harmincas évek második felében: Fejtő, Hevesi András, Ignotus Pál, Bálint György, Radnóti, Tersánszky, no meg Totis Béla, a legendás nőgyógyász, akinek a fogamzás titkairól szóló könyvecskéjéből szinte minden évben elfogyott egy-egy kiadásnyi.
a mindenkori másik Magyarország kiadója volt

Legendás könyveinek élén persze József Attilától a Nagyon fáj áll már felstószolva, eladatlanul immár mindörökké, de nevezetes Móricz Tiborca, Gide szovjet útinaplója, és a falukutatók kötetei, Szabó Zoltán Tardi helyzete és Cifra nyomorúsága, Kovács Imre Néma forradalma és József Jolán első — tehát még becsületes — Attila — könyve.

A háború alatt — szemben máig ünnepelt kiadótársával — ő nem a tiszaeszlári vérvádper fölelevenítésével köszöntötte háromnegyedmillió polgártársának elpusztítását — ő 1944-ben Gorkijt jelentette meg, Németh Andor József Attila-könyvét és a Don Quijotét.

A felszabadulás után — belevágva zeneműkiadásba is — folytatta a munkát: a humanista baloldali szellem könyvekbe örökítését. Közben részt vett a Szabadság című napilap szerkesztésében, és alapítója volt a Francia–Magyar Társaságnak is. Miután államosították, és a kiadásra váró harminc kéziratát megsemmisítették, Cserépfalvi Imre méhészkedéssel foglalatoskodott.

1954-től a Corvina Kiadó vezetőjeként rendkívül szép kivitelben jelentetett meg értékes magyar műveket, albumokat idegen nyelven, s ráadásul nyereségesen, mert a kiadó — szinte egyedülállóként az akkori “piacon” — nem kapott állami dotációt.

A Corvinánál — s ez is az ő érdeme — különleges “csapat” verődött össze, jobbadán börtönből frissiben kikerült emberek: Noel Field, Justus Pál, Tarisznyás Györgyi, Balabán Péter, Halász Zoltán és sokan mások. Aztán kirúgták persze Cserépfalvit innen is.

Élete végén még megérhette saját kiadójának újbóli föltámadását, és megélhette újra azt, amit oly sokszor megélt már: hogy a rablás és a hazudozás eluralkodjon az országon megint.

Csudálatos elnézni, hogy a Cserépfalvi Kiadó szerzőinek zömét megölték, de legalábbis börtönbe valamikor bezárták biztosan. Cserépfalvi Imre a másik Magyarország, a mindenkori másik Magyarország kiadója volt, azé a Magyarországé, amely a múló században soha egyetlen percig hatalomra itt nem került, és valószínűleg nem is kerül már hatalomra soha.

És talán nem is baj ez.

Bächer Iván

Megjelent: Népszabadság, 2000. július 29.

Valaki mondta - Bródy János

"Egy hézagpótló non-fiction kalandregény, mely a titokzatos barázdák mélyére vezeti az analóg időkben járatlan utazót!
+52 év dalszövegei, hol a költő ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), a tudatos jövőbe lát, s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát."

Ezt Bródy írta az Illés zenekarról írt regény kapcsán (szerző Majnik László). Ezt így, ha akarnám sem tudtam volna megfogalmazni, annyira frappáns, különleges és magával ragadó. Bródy nem hiába A Bródy, a költő, a szavak művésze, a gondolatok, az érzelmek egyedülálló kifejezője. Megfogta a figyelmemet, ide betettem, hogy el ne vesszen.

Forrás: FB, ma.

2017. május 21., vasárnap

Isten tervez...

Az úgy volt, hogy elmegyünk szombaton egy közeli gyorsétterembe ebédelni. Tényleg közel van, mindössze pár kilométer autóval a szomszéd faluig. Ismerősöktől már többször hallottunk róla, hogy milyen jól főznek, mindig milyen sokan vannak, s hogy mennyire nem drága. A pénz meg számít, vagy mégsem...
Ehhez képest bejártuk a szokásos bevásárló helyeinket a falunkban. A kenyeresnél megvettük a Barta kenyeret. A zöldséges Zsoltinál a retket és a paradicsomot. A másik zöldségesnél az akciós, kicsit barnulni készülő gomba elégnek bizonyult, hogy ő megvegye magának, hiszen annyira szereti. A húsos Szabolcsnál nagyon szép volt a csirkeszárny meg a csirkemáj szívvel. Azonmód felállt a hétvégi menü, a gyorsétterem kínálata secc perc alatt vált köddé.
Ha több kilós kiszerelésben kerül be egy háztartásba a zsemlemorzsa, mert valamikor hajdanában-danában csak ilyen csomagolásban lehetett a kedvenc morzsánkat beszerezni, akkor bizony nincs mese, rántott lesz a csirkeszárnyból. A panírozáshoz a morzsán kívül liszt és tojás kell.
A házban több hétre elegendő liszt lett előzőleg fölhalmozva, ami nem baj, hiszen folyamatosan használva van, kárba nem vész, elfekvő készletre sem kell venni, de amortizációba sem kell leírni, viszont egyértelműen nyomja a készletet és foglalja a helyet a spájz értékes tárolóhelyén olyan magasságban, ahol nincs szükség magasemelésű targoncára a leszedéséhez.
A tojással vigyázni kell. Nagyon nem árt ha friss. Kényes egy cikk: túl sem szabad vásárolni, ugyanakkor alul sem, azonban az sem fordulhat elő, hogy alig legyen készleten.
A mostani hagymabeszerzés egyértelműen el lett tolva. Ui. épphogy futotta a resztelt májba meg a kenőmájas felturbósítására, de az előre nem látott gombapörkölt egyértelműen túltermelésnek bizonyult. Néha baj lehet a termeléstervezéssel.
A krumpli az előző héten érkezett a háztartásba. Vidéki termelőtől, úgymond megbízható forrásból lett a jó minőség viszonylag normális áron beszerezve, az ár-érték arány egyértelműen stimmelt. Az összmennyiségét tekintve vélhetően négy-öt hetes igényünket fedezi. Felsejlik előttem a krumplis pogácsa, a sült krumpli, a rosejbni, a krumplipüré, a paprikás krumpli és a rakott krumpli gyártása, persze mindez gondos gyártási és logisztikai tervezéssel.
Addig is a mai diós tekercs bónusznak bizonyult. Senki sem láthatta előre, hogy a lejárni készülő szavatosságú élesztőből mi lesz. Persze, hogy kelt tészta. A dió adta magát hozzá. Bővelkedünk készletekben belőle. Ami viszont nagy szerencse, hogy akadt személyzet, aki feltörte, megpucolta, a selejtet kiválogatta, de még olyan is aki a felhasználás előtt leellenőrizte. Túlórapénzt sem kellett fizetni a munkájukért. A diótöltelék ui. készítése külön logisztikai folyamat: akaratot, erőt, türelmet, betanult munkában kiteljesedő szaktudást kíván.  A diótöltelékből és a kicsit reklamációsan, kevéssė megkelt tésztából diós csiga lett. Közszeretetnek örvend, több száj is vevő rá.
Itt a gáztűzhelyben mindig minden süti egy kicsit leég. Talán mert a gáztűzhely beállítónak nehézségei támadtak a kalibrálással. Vagy túl sok a hő. Vagy nem elegek a betett kerámia lapok a hő erejének tompítására. Vagy ez nem az a tűzhely, amely sütemények minőségi gyártására képes normál munkaidőben és hétvégén.
Egyébként olyannyira mindegy, hogy mi miért kevés vagy sok, vagy nincs a helyén, vagy nincs időben kész, vagy nem úgy és akkor működik, vagy nincsenek hozzá elegen, amikor kellene, ezért - az egyszerűség kedvéért - fogjuk az egészet a háziasszonyra...

2017. május 11., csütörtök

Kata Vank: Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt.

Neked adom ezt a történetet. Annak az embernek, akivel valamikor barátok voltunk, aki nekem ma is, így is az, és én is a barátja vagyok, és aki csak akkor olvassa el a hosszú írásokat, ha azok nagyon érdekesek. Neked adom, mert gondolok rád, és örülök, hogy a gondolat szabad és szárnyaló, és kívánom, hogy ne fájjon a fejed és boldog légy.

Az alábbi írás forrása: FB, 2017. május 7.

"Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt. Senki nem törődött vele, édesanyja halála után. Mégis képes volt ellátni magát, és aztán engem. Egy kis faluban élt ő,  én is oda születtem. A falu próbálta kitalálni, ki lehet az apám. Bár értelmi fogyatékos volt, csodás édesanya lehetett volna belőle. Emlékszem a meséire, emlékszem mennyit nevettünk. Ő megragadt egy hat éves szintjén. Játszott, nevetett. Boldog volt.
Még ennyi évvel a halála után is, ha visszaemlékszem rá, a boldogság szó jut róla az eszembe. Aztán, amikor iskolás lettem, csúfoltak miatta. Egy kis faluban ez nem is csoda. Volt, hogy a tanítónő kiültetett előre egy külön padba, mert egy értelmi fogyatékos gyereke is csak értelmi fogyatékos lehet. Végül elvett tőle a gyámügy.
Egy nevelőotthonba kerültem, de minden hétvégén mehettem hozzá. Életem legszebb napjai voltak, amit vele tölthettem. Játszott... mindig játszott, és mindig nevetett. 
Felnőttem, bár nem vele, de mégis minden hétvégét együtt töltöttünk. Bár értelmi fogyatékos volt, olyan sok bölcsességet tanított nekem az életről. Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat állomáson integetett utánam, mert mentem vissza az intézetbe. 
Szerettem őt, és ő is engem. Amikor felnőttem, én lettem a gyámja, és gondoskodtam róla, amíg élt. De valójában ő gondoskodott rólam. Tőle tanultam szeretni az életet, és nem gyűlölni az embereket, amiért erőszakkal elvettek tőle.
Egy éjjel bejött a szobámba. odaült az ágyam szélére, megsimogatta az arcom, könnyes volt a szeme, és mosolygott. Néztem őt. "Tudtam, hogy belőled sikeres ember lesz. Tudtam. Mert tudtam, Te többet érdemelsz annál, hogy a bolond anyád miatt gúnyoljanak, és a szégyen padba kelljen ülnöd. Ezért engedtem, hogy elvigyenek. És mert, megígérték, láthatlak. Legalább ezt az ígéretüket nem szegték meg. Minden vasárnap este meghaltam, amikor elmentél, de tudtam, ezzel tehetek meg érted mindent. Mellettem, és ebben a kis faluban nem lett volna esélyed, hogy emberré válj." Átöleltem őt.
Bár tudom, értelmi fogyatékos volt, de én ezt nem így gondolom. Ő egyszerűen csak boldog volt egy kegyetlen világban. Ő megmaradt gyermeknek, felnőtt testében egy hatéves gyermek lelke élt. Ő rácsodálkozott a világra, órákig tudta nézni a hangyákat, és hangosan nevette őket.
Mi kimentünk a gátoldalba, és egész nap mást sem csináltunk, csak gurultunk le... újra és újra. Vagy fogtunk egy nagy nejlon zsákot, és azzal csúsztunk. Télen órákon át építettük a hóembereket, vagy csak sétáltunk a hóesésben.
Nem telt el úgy este, hogy ne olvasott volna nekem mesét, és ne énekelt volna egy dalt. Mind a mai napig ott cseng a hangja a fülemben. Gyönyörűen énekelt. Gyönyörűen. Ringatott. Minden este ölébe vett, és ringatott... közben énekelt. Még mindig hallom énekelni, pedig nagyon régóta nincs már velem. 
Emlékszem az iskolai ünnepélyekre. Ő ott állt vádló, és szánakozó tekintetek kereszttüzében, de nem érdekelte. Mind a mai napig előttem van, ahogyan csillog a szeme, és ahogyan mosolyog. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna, mennyire szeret engem, és mennyire büszke rám.
Még megvan a Barbie ház, amit ő készített. Istenem... mennyit játszottunk együtt. Csak ő meg én.
Aztán kiültettek a szégyenpadba, és mindenki rajtam nevetett. Értelmi fogyatékos vagy, mint az anyád! Kiabálták nekem mindig. Ekkor lépett közbe a családvédelem. Elvettek tőle, bár nem örökre. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de nekünk minden hétvége ajándék volt a sorstól. Mert bár elszakítottak minket egymástól, mégis engedték, hogy kapcsolatban maradhassunk.
A kedvence a Paff a bűvös sárkány volt. Olyan sokszor énekelte. Azt mondta nekem a nagy játékok közben, hogy ő nem értelmi fogyatékos, ő csak egy álomvilágban él, a játékai között, és én nem a kislánya vagyok, hanem a legjobb barátja, aki megérti őt, és aki nem ítéli el. Én voltam számára Peti... a legjobb barátja, a Paff a bűvös sárkányból.
Ahogy nőttem, úgy vált egyre szorosabbá és szorosabbá a kapcsolatunk. Mellette nem lehetett igazán felnőni, mert én már 15 éves voltam, ő mégis babázni akart, és a gátoldalon lecsúszni, sétálni az esőben, ugrálni a pocsolyákba, és nevetni.És én vele tartottam. Sosem éreztem szégyent miatta. Büszke voltam rá, hogy ő ennyire tiszta maradt egy kegyetlen világban.
Sosem tudtam, mi az, amit felfog, mi az amit érzékel abból a világból, ami körülötte van. Volt, hogy elbiciklizett a piacra, ahol körbeállták az emberek, ellökték, leköpték. Ő fölállt, megvette, amit szeretett volna, hazajött, megmosakodott, és nevetett. Nem tudom, érzett-e fájdalmat, vagy érzett-e bármit, amiért ezek megtörténhettek, megtörténtek vele. 
Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat ablakából integettem neki. Akkor mindig sírt. De közben mosolygott is. 
Olyan gyönyörű volt a szeme. Annyi csillogás és annyi élet volt benne. 
Őt a külvilág mégis értelmi fogyatékosnak kiáltotta ki, és elvették tőle a tökéletes élet reményét. Bár nem adta ő azt oda. Ő boldog volt, akkor is, ha fájtak neki a dolgok.
Mikor felnőtt lettem, mindent elkövettem, hogy diagnosztizálják nála bármi is legyen a baja. Én a szívem mélyén mindig is  azt gondoltam, ő fejleszthető lett volna, ha nem abba a korba születik, amelyikbe.
Emlékszem, amikor felhoztam Pestre.Rácsodálkozott a világra. Ő sosem tette ki a lábát, abból a kicsinyke faluból. Alice volt ő csodaországban. Rettegett az orvosoktól, rettegett mindentől, mert teljesen ismeretlen volt neki ez a világ.
És akkor eldöntöttem, nem érdekel, mi lehet a baja, nem teszem ki őt ennek soha többé.
Visszamentünk a kis otthonunkba, abba a vályogházba, amelyben világra jött, és amely oltalmazta őt élete végéig. Nem akartam, hogy fájjon neki az, amit én teszek vele, mindezt önös érdekből. Bebizonyítsam egy falunak, ami mindig kivetette őt magából, hogy ő valójában nem bolond, csak egy álomvilágban él, és boldog. Már nem akartam nekik bizonyítani semmit.
És soha többé nem engedtem, hogy bántsák az édesanyámat. Azt az asszonyt, aki fogyatékossága ellenére a legtökéletesebb édesanya volt ebben a világban. 

Büszke vagyok rá, hogy ő volt az én anyukám. A legcsodálatosabb édesanya, aki valaha ezen a Föld nevű bolygón élt.