2017. augusztus 8., kedd

Acapulco után

Nem tudom,ti hogy vagytok vele, de ha egy bowling pálya (Acapulco) közelébe kerülök, olyan látó távolságba, észre sem veszem, ahogy a lábamra kerül a kötelező sikkes cipő, valaki bekapcsoltatja az egyik pálya eredménykijelzőjét, kezembe kaparintok egy több kilós golyóbist, az ujjaimra fűzöm, nekifutok, na jó, nekilépegetek, hátra vetem a súllyal telt kezemet és lendületből lökök egyet előre, reménykedve, hogy a golyó suhan, én pedig maradok. Érzem, ahogy az arcomon boldog, üdvözült mosoly terül el. Akkor is, ha a nagy ürességbe száll el a lökés az oldalmélyedések valamelyikében, és akkor is, ha csak egy bábut sikerül eltalálnom, akkor meg különösen, ha annál jóval többet. Kit érdekel a lökésekkel előre araszoló eredmény, nekem a társaság, a hely, a hangulat, a játék, a röhögés, a mű-szomorúság, de inkább a szórakozás, ami számít. Ha nincs pia, mert döntöttem, vezetek, úgy is jó. De ha van egy jó kis sör vagy bor vagy Mojito, az utóbbi időben ez a ködös zöldbe hajló koktél jéggel dobogtatja meg a szokásosnál jobban a gégémmel kezdődő nyelőcsövemen keresztül a bensőmet, hogy csöppet becsiccsentsek, úgy is jó. Mulatunk vagy mi a szösz?

Péntek este, a kára ledolgozott munkabuzis hét után miért is ne. Mert itt azért sok bőr van lehúzva -, a napi normál nyolc órán túl -, úgy nagy általánosságban mindenkiről. Arról is, aki hagyja magát, meg arról is, aki nem. Tele vagyunk problémákokkal, tobzódunk feszültségben, ütközési pontjaink vannak, és ha egyszer vannak, ütközünk is az egymással való dialógusokban, vitákban, olykor majdhogynem eljutva a húzd-meg-ereszd-el-ig.

Ráfér a társaságra olykor egy búcsú, ott egye meg a fene, ha már elmegy valaki. És bőven ráférne anélkül is. Csak úgy. Egy-egy pénteken, amikorra sokaknak telítődik hócipője, szandálja, évszaktól függő lábbelije mindennel.

Mert érdekes módon ezzel a társasággal korra, nemre, beosztásra, a közel s távoli múltból előmaterializálódó volt kollégákra való tekintet nélkül józanul is ölég jól együtt lehet lenni. De jó úton haladva a részegség felé is. Mindegy hogyan és miképp, csak legyen egy apropó. Most utóbb, hogy egy valaki elmegy, búcsúzik, ehhez meghív, akiket meghív. Akiknek több korty közepette, cigaretta slukkok szívása közben, mosolyok, röhögések, beszélgetések mentén, jókedvben, keserédes hangulatban mond viszlátot: sziasztok, jó veletek, látjuk még egymást.

Vagy éppenséggel apropó nélkül. 
Valamelyik pénteken. 
Sör vagy bor vagy pálesz mellett vagy limcsivel. 
Legyen ott valaki, legyenek ott valakik. 
És ha bowling is van - szuper!


2017. augusztus 2., szerda

Fanniról jut eszembe

Persze csak menjen. Ha annyira akar. Egyszer már úgy is elment. Aztán mégis visszajött. Mert visszakéredzkedett. Vagy visszahívtuk. Ki emlékszik arra már. A népszáj meg amúgy is azt beszél, amit akar, a lényeg, hogy minél gunyorosabban és minél jobban fájjon.
Mert ez azért egy csöppet fáj. A világért el nem ismernénk, hogy ez az ember kell nekünk. Az a divat, meg a multis nagypolitika, hogy aki el akar menni, az menjen, sőt segítsük egy kis hátszéllel. Manapság így mondják a rúgást.
A logisztika mindig is szaros volt, van es lesz. Vele vagy nélküle, nem mindegy? Csak ne volna olyan fiatal. Meg olyan jó kiállású, a nőknél ezt szépnek és csinosnak mondják. Egy multi egy tagjának, éppen a miénknek lehetett volna az arca, a megjelenése a világban. Egy valaki a gyárból meg ő, a sosem okés logisztikáról, a Fanni. De már ez is csak egy bennem rekedt futó gondolat, amely úgy szakad ki belőlem és száll el, mint ahogy Franciska (nekem Fanni) megy el tőlünk. A mindennek elmondott logisztikáról.
„Imádom”, amikor a pasik úgy ötven-hatvan körül megkergülnek, rájuk tör a bizonyítási vágy és becsajoznak. Otthagyják a feleségüket, akár le is babáznak. Hatvan körüli legjobb barátnőm férje egyszer megosztotta velem bölcsességét, hogy ez az egész új életkezdés nála mennyire nem volt és nem lesz aktuális: „tudod, Pannikám, az új seprű jól seper, de a régi tudja, hol a szemét”.
Ez az! Iszonyú nagy bölcsesség. Olyan emberek mennek el sorra a cégtől, akik tudják, hol a sokéves szemét, hol vannak a problémákok (húgom klasszikus szavajárása, dupla többes szám, átvettem tőle), mi miért nem megy, nem úgy megy, nem annyira megy, mit hol kell keresni, mit miért nem találni, mit hogyan lehet elfelejteni, miről nem szabad megfeledkezni, mi miért nem működik, mi nincs, mi van, mi lesz, mi nem lesz, kinek mondtam valamit és megcsinálta, kinek mondtam valamit és szahart rá, tudják, hogyan kell a vevőt kezelni, egyáltalán meg tudnak nyikkanni németül vagy angolul egy szót is, egy mondatot, sőt többet, vagy egyben a kettő, mindkét nyelven, tudják, mit lehet a vevőnek bevallani és mit nem. És zsigerből érzik, hogy önvédelemből sokszor röhögni kell, önfeledten magunkon, a szitukon, amolyan a legmélyebbről érkező öblös röhögéssel, amelyben benne van minden fájdalom, tudás, bölcselet, megértés, beleérzés és lemondás, hogy nem úgy megy, ahogy szeretnénk, és mégis a hülyeségig lojálisan itt vagyunk, jól-rosszul tesszük a dolgunkat, nap mint nap, tegnap, ma, holnap, a hét mind az összes hét darab csodálatos és tetves napján.
Fanni egy ilyen, a szemét helyét jól ismerő valaki. Dolgozott és nem is rosszul. Koordinált, kommunikált segített, keresett és talált, keresett és nem talált, vitatkozott, győzködött, harcolt, győzött, veszített, friss, fiatal, okos, széles látókörű, belefáradt, gondolom, és néha hibázott is. Mert tudjuk jól, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
De hagyjuk, hogy elmenjen. Mert itt nem számít az érték. Hogy vannak emberek jobbak és kevésbé, magukat jobban odatevők és kevésbé, lojálisabbak és kevésbé, értékhordozóbbak és kevésbé, és vannak, akiknek meg kell tudni különböztetni az egyiket a másiktól. És nem hagyni az értéket elveszni.
Az érték persze tudja magáról, hogy az, legalábbis sejti. Ha itt tudtam valamit adni, odaadni, sugározni magamból, tudni fogok máshol is. És az érték néhány évente odébb, tovább gurul, mondván: megtettem, amit tudtam, s amit lehetett, megtanultam minden lehetségest, agyam újabb impulzusokra nyitott, s ha nem kellek, tovább megyek.
Csak mi tudjuk és látjuk, akik itt maradtunk, és a fejünket törjük szerteszét azon, hogy mi miért történik, ki miért megy el, és kit miért engednek el, hogy a cég szép lassan szürkül, arctalanodik, egyenletesen válik semmilyenné, megfoghatatlanná, mint egy angolna egy vödör takonyban, ahol egyéniségeknek, világító tornyoknak, mint amilyen Fanni volt itt az összes jó és rossz tulajdonságával egyetemben, egyre kevesebb a helyük vagy helyük nincs.
Nyomuk marad.

2017. július 27., csütörtök

Boldogságpamacsok

Érnek apróbb örömök. Észreveszem. Például azt, hogy bár hűvös van kinn, mégsem fázom, amikor egy kedves kollégával beszélgetek telefonon, aki nemrég mondott fel. Tudom, hogy az utolsó alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk, és azt is tudom, hogy többé már nem látom. Sebes az élet sodrása, embereket hoz mellém, hogy aztán egy könnyű mozdulattal odébb vigye őket. Azt is fel kell fognom, hogy a magyar ember a névnapot látja a naptárban, a születésnaphoz több kell, és ha összejön benne az érzés, kedv, akarat és indíttatás, az ünnepeltet fölköszönti. Ilyen volt a tegnap és ma számomra. Időbeli, utólagos üdvözlések, ismerősök, barátok a múltból egyszerre élőkké lesznek, jelentkeznek, kollégák köszöntenek. Apróságok, nem hatalmas dolgok, mégis megérintenek, boldogságpamacsok. Az is, ahogy látom, hogy az oliadi, az orosz kispalacsinta meg a legendásnak mondott túrós sütim örökös sikert aratnak a vendéglátás félre eső asztalán a munkahelyi szobámban. Öröm ez is, meg booooodogsááááág, ahogy Kingi mondta volt Vácott egy valamikori nagyon jó munkahelyen. Éppen Kingi kérdezte Kinga-napi köszöntésem kapcsán, hogy Pannikám, mikor találkozunk végre. Mi ez, ha nem egy csöppnyi boldogságérzet, hogy hiányzunk valakinek, és viszont. Csupa szirup, amit írok, de nem érdekel, hadd nézzek szembe már az érzelmes önmagammal és pillanataimmal. Tegnap másfél órán át lubickoltam - a skype-nak köszönhetően - gyerekeim társaságában, annyit beszélgettünk, nevettünk, ökörködtünk, szórakoztunk. Tudom, hogy ez sokaknak nem sok, nekem mégis akkora öröm, hogy el sem tudom mondani. A technika segítségével együtt voltunk, amúgy egymástól távol, így mégis oly közel. Két barátomért kell mostanában aggódnom, súlyos betegséggel küzdenek. Az egyiket látogatom a kórházban, a másikkal hétfőn találkozom. Tudom, ezek semmiségek, nekem mégis valamik, fájdalmas örömpillanatok. Egy régi barát előbukkant a múltból, beszélgetünk, már ez is valami, csöppnyi jó érzés. A sok idegesség, rosszkedv, stressz, szomorúság mellett ott vannak ezek az öröm-, boldogság pillanatok. Észreveszem. Ki-ki észreveszi a sajátjait.

2017. július 26., szerda

Valaki írta - Hadas Krisztina Misiről

"Sosem voltam nagy állattartó, kutyás ember. Sokszor értetlenkedve néztem, amikor mások siratták az ebüket itt a Facen. Aztán most most itt vagyok én is.
12 évvel ezelőtt egy családi dráma, egy nagy veszteség után vettük Misit, mert az akkor 11 éves Sári nagyon vágyott rá, és én kárpótolni, vígasztalni akartam. Akkor a lányom szentül megígérte, hogy majd mindig sétáltatja, gondozza.
Nem teljesen így lett. A gyerekek felnőnek, elköltöznek, külföldre mennek, a kutya marad.
Végül a férjem és én szopódtunk hajnalonként munka előtt a szutykos februári hajnalokon, és késő este a munka után.
Misi az elmúlt 12 évben többször lebontotta a lakást, furnérig ette a bútorokat, elmondhatatlanul sokszor fürdött kakiban, evett meg mindent a parkban, amit aztán az előszobában tálalt nekünk. Volt minden, gyerekzokni, meztelen csiga, nejlonzacskó, és nem is sorolom tovább. Gondoljatok mindenre, ami gusztustalan és felmosandó. Sok év telt azzal, hogy ha elengedtem, két perc alatt egy ponttá zsugorodott a horizonton, véresre üvöltöttem a torkomat, aztán órákig kerestük.
Mondom, nem voltunk ideális kutyások.
De mégis senki nem tudott úgy örülni nekünk, senki sem szeretett olyan feltétlen rajongással, mint ő. Minden nap örömtáncot járt körülöttünk, mi voltunk neki az univerzum. A kicsit fáradt, ideges, de szerető univerzum.
Misi az életünk tanúja volt.
Végigasszisztálta Sári felnőtté válását, ott volt az eskövőnkön, örült, amikor megszületett Zsiga, akivel az elején együtt lefetyelték a táljából a vizet. Persze csak ha nem vettem észre, ha mégis, nagyon üvöltöttem.
A tévés szerkesztőségekben is ott volt velem, csak hogy körbevizelje a területet, a kollégák nem túl nagy örömére.
Aztán megöregedett, egyik napról a másikra leálltak a veséi, és ma este örökre elaludt.
A múlt héten még ott volt velünk az utolsó éjszakai horgászatán a Balatonon, de már csak feküdt, nem élvezte.
Nem vagyok igazi kutyás, nem is lesz több. De őt igazán szerettük. Az utolsó pillanatig csóválta a farkát, míg mi a drága pofáját símogatva, halkan, szerető szavakat duruzsolva a halálba segítettük.
Egyébként, mi emberek is megérdemelnénk, hogy a végső, szörnyű kínokat elkerülve, ilyen humánus elalvásban részelhessünk.
Ennyi."

Annáknak, Anikóknak

Képzeljétek, vettünk egy csomó sárgabarackot Túrkevén, mert szép is volt, sok is volt, agyonérett sem volt, anyagilag is belefért a keretbe, meg eleve elhatároztuk, hogy az idei gazdagabbnak tűnő barackos évben bőven teszünk el sárgabarackot, gondolva az ínségesebb évekre, így hát eltesszük, ma is, amikor a naptár szerint az Annák, Anikók és egyéb változataik ünneplik névnapjukat, legyen nekik aztán tényleg nagyon szép napjuk, ne feltétlenül barackbefőzéssel megspékelve, hanem egyéb normális tennivalókkal, örömökkel, de higgyétek el, hogy a dunsztos üvegekbe kerülő aranysárga sárgabarack igencsak fel tudja az ember lelkét-szívét vidítani, az enyémet legalábbis biztosan.

2017. július 18., kedd

Miki el

Amúgy a július szép hónap. Húgom, Lakat, Laci születésnapja, Kingi, Szabi, Márta, Flóra névnap, sűrű hónap és általában nyár nagyobbodó meleggel. Szabadságos is lehetne. Van belőle bőven, csak az a baj, hogy munka is, a munkára meg egyre kevesebben.
Fájdalmas ez a sok búcsú, mert a kettő már sok, éppen kettővel több, mint kellene, hogy legyen. Most Miki a logisztikáról, a szarosról, mert a logisztika mindig szaros, minden rosszért, problémákokért a felelős, akik meg ott dolgoznak, nem is dolgoznak, a lábukat lógatják napszámra, vagy a szájukat tátják, suttogja a népszáj, szaros logisztika, hozzá passzoló emberekkel.
A Miki éppenséggel erős kivétel: fiatal is, pasi is, kettőnél jóval tovább tud számolni, felelősségteljes, megbízható valaki, nyakában a sokszoros teherrel - gyári produkciót egyenget, ütköztet külföldi partnercélokkal, elvárásokkal. Nem kis dolog, nem sokan tudnák utána csinálni.
Mindhiába, szaros a logisztika, büdös lesz tőle ki benne dolgozik. De legalábbis stresszes, túlterhelt, ideges, fáradt.
Mondják, nincsenek folyamatok, hát álmodjunk magunknak. Ha bírunk álmodni, amikor ébren hánykolódunk az aznap dolgai fölött merengve, vagy mert egy-két, esetleg néhány telefon csörög bele éjszaka a szaros logisztikát vivők csipszaros életébe. A telefon nem ismer országhatárt, napszakot, a hét napjait, hangja kellemetlenül hangos, a szaros logisztikusnak éjszaka, hétvégén, mindenkor föl kell vennie, a problémát meg kell hallgatnia, a lényeget ki kell hallania, fáradtan, álmosan is megoldást kell keresnie, mert az autóknak bizony gurulniuk kell. Go, Trabi, go.
Az sem mellékes, hogy Miki megint egy olyan valaki, aki érték, egyedülálló, jó kiállású, telisde tele tudással, nyelvekkel, hatalmas céges tapasztalattal, benne a néma óhajjal: ha nagyjából rendben mentek volna a céges ügyek, folyamatok, ő bizony maradt volna. Hát nem luxus így veszíteni el egyre-másra embereket?
Már eleink is megmondták, de nagyjaink félreérthetetlenné tették, hogy nincs pótolhatatlan ember. Mellé teszem, pótolhatatlan nincs, olyan van, aki nehezebben pótolható. Mint pö lö (=pl.) ő.
Csak azt tudom remélni, hogy neki mostantól már jobb lesz, sokkal jobb. Lesznek éjszakái és nappalai, így szétválasztva. Lesznek normis hétvégéi eltervezett és háborítatlanul végig csinált programokkal. Lesznek felhőtlen találkozásai családdal, barátokkal. Lesznek órái szabadon a szabadban, lesznek, számtalanul lesznek élményei.
Lesz élete.

2017. július 16., vasárnap

András elbúcsúzott

Kaptam egy búcsúlevelet Andrástól. Azt írja, hogy szeretett ennél a cégnél dolgozni. Amikor ide belépett, akkor "fogadták a köszönését, körbe vezették, bemutatták a logisztikán, egy igazi családban érezte magát". Azóta sok minden megváltozott, évek teltek el, "nem divat már a köszönés, sok nehéz és kőkemény időszakon esett át". Azt írta, hogy "nagyon sokat tanult itt, a legtöbbet az emberségről tanulta meg, hogy mennyire rossz és jó emberek élnek a földön, így közöttünk is. Munkájában megpróbálta mindig a maximumot teljesíteni, még ha ez sokszor nem is sikerült." Reméli, hogy "ez a cég egyszer újra az a cég lesz, ahová az emberek nem csak a pénzért járnak be dolgozni."
Valamelyik naptól júliusban András, egy belevaló, jó hangulatú, optimista srác, aki sokkal inkább keresi a munkát, mint elugrik előle, ha olyan a helyzet, kiáll magáért, de másokért is, jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről, ez az András nem dolgozik a cégnél. Végig úgy éreztem ebben a felmondásos egy hónapban, hogy nem akar innen igazán elmenni. Ha a helyzet kicsit is javult volna, kérése egy csöppet is teljesült volna, konfliktusa a közvetlen főnökével rendeződött volna, a még feljebb való vezetője kiállt volna mellette, egy másik vezető határozottabban átkérte volna, ha mindebből legalább picurka valamennyi is másképp alakult volna, neki bizony esze ágában se lett volna innen elmenni.
Így aztán András ittlétének utolsó napján búcsúlevelet küldött néhányunknak röptiben. Még emlékezett az egykori társaságra, már-már baráti emberi és munkatársi kapcsolatra, amely köztünk volt, a szakmai és privát beszélgetésekre, az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre, amely egy munkahelyet igazán meghitté tud varázsolni.
András búcsúlevelét megírta és elküldte. Ilyenkor annyi szál van, amit el kell vágni vagy el kell varrni, az idő meg oly kevés hozzá. Úgy érezhette, hogy nem csukja be szó nélkül maga után az ajtót, hanem szól nekünk egy kicsit, egy pár szót. Talán a legfontosabbak, amelyek ilyenkor az ember eszébe jutnak: szép volt, jó volt, ennyi volt, kár, hogy vége. Mert a fájdalom nem volt így szószerűen kimondva a levélben, de ott lebegett minden egyes szó felett, alatt, mögött, ott volt a visszavonhatatlan veszteség érzete a valamikori nagyon jónak, családiasnak érzett cég felett, és a remény annak kapcsán, hogy majd egyszer ugyanolyan jó lesz itt megint dolgozni, ill. egyszerűen csak benne lenni, de akkorra ő már hol leszen.
András búcsúlevele elért, szívembe markolt, a szívemet jól megfogta, megcsavarta, másodpercekig levegőhöz sem jutottam. Bőröm alá kúszott a sejtelem, hogy aki ilyen búcsúlevelet képes megírni és elküldeni, annak egyáltalán nem kellene búcsúlevelet írnia, hanem a cég szerves tagjaként a maga természetességében kellene ott dolgoznia. És aki ilyen röviden és tömören, összefogottan, az érzelmek sejtetésével, mégis mély érzelmektől, gondolatoktól, kötődésektől telítve, mindennemű sértődöttség, sértettség nélkül meg tud fogalmazni egy nem is akármilyen búcsúlevelet, annak - a fenébe is - ha bármit is írogatnia kellene, akkor az elmenők legesleg utolsójaként.

2017. június 30., péntek

Sándor Erzsi FehérKlárásan

"A Ferencvárosi Egészségügyi Szolgáltatóban hasi ultrahangra hétfőn reggel 7 és negyed 8 között lehet bejelentkezni személyesen vagy telefonon. Mondok, ha nem sikerül, mi legyen? Nő mondja, hogy István Kórház, röntgenosztály. Hívom őket, magyarázok. Nővérke sorolja: náluk csak MR-re, CT-re és röntgenre lehet ambulánsan időpontot kérni, UH csak a bent fekvőknek van. Kezdődik egy kis zavar, vajon honnan tudja az UH, hogy bent fekszem vagy nem. Nővérke nem érti. Nem csodálom. Nem szokták érteni. Aztán felajánlom, hogy esetleg összeesem a kórház kertjében, de ismervén az ilyen eseteket fenn áll a veszélye, hogy így is csak hétfőn 7 és negyed 8 között kapnék időpontot. De akkor legalább. Kérdezem, hogy kérjek-e erős protekciót az orvosbarátaimtól? A nővérke visszazökkenve a ritmusba sorolja a fülemben, hogy ambuláns UH nincs, náluk csak CT, MR, röntgen, gumimatrac, vízibicikli. Semmi sem változik Örkény óta. Visszatelefon a FESZ nek, ahol azt mondja a nő, hogy "jaaa, beszélnek mindenfélét, biztos nincsen orvosuk". Marad a hétfő reggeli 7 órás ébresztés és ha nem sikerül negyed óra alatt időponthoz jutnom, akkor a továbbiakban néhány telefonnal üzembiztosan romba döntöm a maradék egészségügyet. A világszínvonalút. #fehérklára"

Forrás: FB, 2017.06.29.

Mindennapi kenyerünk - a cég

Még ismerősek a keretek, oszlopok, olykor rogyadoznak már.
Szembe nézek, Editet látom, örök vidámság, a mélyben ott a sok más, kész céges történelem. Véletlenül Csillába botlok, hatalmas oszlop, biztos lehetek, hogy ott van, amikor hozzá fordulsz, akkor történik is valami, humora fanyar, mögötte mély érzések. Feri megkerülhetetlen, másfél kilométerről idáig hallatszik öblös hangja, vaskos humora. Tibi hajnalanta beköszön, megereszt egy röpke történetet, megnevettet. Kingi, a kiegyensúlyozott, a majdnem mindent tudó, kétségek között hányódónak kiutat mutató, örök optimista. Gábor szemüvegén komolyan rád néző pillantásában mindig ott a két ellenpólus, az önmagunk komolyan vevésének, ugyanakkor kinevetésenek képessége. Ferikére az örökös rohanásában, túlterheltségében egy-két szóból is mindig számíthatsz. A sok Tiborok másikába botlasz, amikor itt kint belépsz a bejárati ajtón, mintha még tegnap ott ült volna, amikor elmentél, és már ott van, amikor másnap hajnalban beérsz, a soha ki nem halók fajtájából. Heni bent tartja az egyik frontot a három műszak közül, jól néz ki, hangja harsány, mondatai mázsásan hullanak, szavaiban ősöreg bölcsesség, humora a gondtalanból hajlik a bölcsén át az egyre keserűbbe. Bori hol itt, hol ott, szemmel szinte lehetetlenség követni, emberek körüli termelési ügyek kelj-fel-Jancsi megoldója. Andris, a megbízható, lelkiismeretes, terhelhető, az őszinte Andris még van, talán egy hónapig, s ott véget is ér, hacsak nem történik valami már-már csoda. Másik Heni, Dóri - három embernek is sok - munkáját végzik túlórában, olykor hétvégén is, hogy bér legyen, szabadság, elszámolások, etikettek, gyártási tervek, munkaruhák, be- és kilépők követése, ki tudja még mi minden a csöndes dolguk. Lajos, saját kifejezése szerint, még régi anyagból van gyúrva, azaz egy nagyon is érző, gondolkodó, hús-vér valaki, akinek nem mindegy, hogy mennek itt a dolgok. Zsoltinak, a szinkronhangúnak sem büdös a munka, belead apait-anyait. Niki úgy hozza a formát hat órában, ami másnak nyolc órában sem jönne össze. Szotyiból, tudását, folyamatismereteit, munkabírását, munkavégzését, megbízhatóságát, keresetlen őszinteségét tekintve, több is elkelhetne. Miki még van, mindjárt volt, az autóipar feneketlen gyomra könyörtelenül falja fel a jófajta, értékes embereket. Lacika csöndben végzi a dolgát, belül örlődik. Krisztián küzd az emberi-tárgyi-folyamat elemekkel, egy valamiféle Sancho Panza hiányzik fentről mellőle.
Az ember agya egyik helyről, egyik emberről röpköd a másikra, hogy mérföldköveknek, oszlopoknak számító embereket - mutatóba legalább - felsoroljon, emléket állítson nekik akkor, amikor még vannak, ill. amikor mindjárt nincsenek. A teljesség igénye nélkül emberek, akik a céget alkotják, neves-névtelen százlábai, fejei, lelkei, szívei.
Színesek, részben elnyűhetetlenek, gondolkodóak, érzők, beleérzők, elégedetlenek, a fejlődésért vitatkozók, útkeresők, tanácstalanok, elképedők, elkeseredettek, örök reménykedők, kiirthatatlanok, törékenyek, védtelenek, tudással vértezettek, lojálisak, őszinték, lelkiismeretesek, magukért, másokért kiállók, bonyolultak, korántsem egyszerűen megismerhetők és kezelhetők.
Egyáltalán nem könnyű velük. Mégis csak velük lehetséges.
Vigyázni kellene rájuk.

2017. június 22., csütörtök

Mindennapi kenyerünk - A beszerzés

Úgy szahar, ahogy van. A polcok tele vannak. Kevés van vagy sok van vagy egyáltalán nincs. Nem lehet tudni, hogy mindenből van sok vagy kevés vagy csak úgy tűnik, hiszen annyiféle anyagnak kellene amúgy egyszerre lennie, hogy azt ép ésszel fel sem lehet fogni, s amelyek méretűket tekintve lehetnek picik, kicsik, közepesek, nagyok, egészen óriásiak is.
Mindenesetre tele vannak a polcok. Hogy mivel?, ki tudja. Merthogy egyféle cucc nem is egy helyen van. Ami normális esetben azt jelentené, hogy a lisztnek mindig a polcnak ezen a részén, a cukornak a másikon, az olajnak pár sorral odébb, a rizsnek, egyéb összetevőnek, mint paradicsomnak, fűszereknek, stb. más polcsorok polchelyein kellene lenniük. Ezek után egyáltalán nem csodaszámba menő, hanem mindennapos jelenség, hogy a lisztet minimum három helyről vagy többről szedi össze az ember, de a raktáros mindenképp. Azelőtt ő vagy valamelyik másik raktáros kolléga rakhatta oda. Ott volt hely. Ez ilyen egyszerű. Itt van az első üres hely, hát ide rakom, gondolhatta, amikor például újabb liszt érkezett a raktárba.
Olyanra, hogy kijelölt, dedikált raktárhely ugyanazon terméknek, előre kiszámított kábé mennyiségben - ugyan, ki emlékszik erre az ötletre és valamikori megvalósulására már? Pedig nem is olyan régen, mára kellemes múlttá avanzsált időben, igenis létezett valami ehhez hasonló. Furcsa is volt gyorsan -, akár a fejekben rögzült tudás, emlékek nyomán -, megtalálni szinte azonnal a rizst, a kolbászt, de még a paradicsomot, a paprikát is, amikor egy kiadós lecsót rendelt a vendég. Nagy általánosságban elmondható volt, hogy a liszt a liszt mellett volt, a cukor a cukor mellett, de még az olyan apróság is, mint az újonnan beérkezett köménymag is a régebbi köménymag mellé került, a sóról, piros paprikáról, fekete borsról nem is beszélve.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a rendben egyszerűbb volt a keresés, de még a készlet is jobban volt átlátható. Az olaj fogyása, például intő jel lehetett a beszerzőnek, hogy idejében töltse fel az olajkészletet, különben nem lesz belőle elég egy nagyobb mennyiségű rántott hús sütéséhez. A rendben - a fene sem tudja, hogy miért - , de  egyszerűbb volt annak is a fölmérése, hogy egyáltalán minden megvan-e a rántott húshoz: liszt, tojás, morzsa, olaj, meg hús, vagy esetleg, ha valami hiányzik, és nem jön be időben a hiányzó összetevő, akkor ne inkább túrós pitét süssünk-e, ha egyszer ahhoz van meg az összes hozzávaló. Igaz, hogy a rántott hús és a túrós pite mindössze abban egyeznek, hogy mindkettő étel és jólesőn telíti a gyomrot, mégsem hoznám őket közös nevezőre, fogyasztanám azonos kedvvel ugyanabban a szerepkörben csak azért, mert mindkettő ehető és finom.
A beszerző tehát rosszul dolgozik. Mint láthattuk, nem tart rendet a kamrájában. Meg aztán túl sok lisztet rendel. Akkor jön be ui. például a következő nagyobbacska liszt szállítmány, amikor még ott a régi. Most az édes mindegy, hogy a liszt gyártó szerződés szerint csak 22 tonnánként szállítja a lisztet, a beszerző egyéb anyagoknál sem tart mértéket. Nem tudja példának okáért napra pontosan kikalkulálni, hogy éppen akkor jöjjön be a következő cukor szállítmány, amikor a cukor készlete egy-két napos biztonsági szintre zsugorodott.
Pedig adva van neki egy számítógépes rendszer. Láthatja benne az anyagokat, anyagonként az összes statust, jelen és jövőbeli műveleti sorokat. Számba veheti például, hogy rizsből mennyije van, és az a mennyi hol mindenfelé található. Az nem lehet probléma, hogy ennek a fele sem igaz, ill. legalábbis sokszor nem igaz. Ugyanakkor a műveletsorokban az is a szájába van rágva a beszerzőnek, hogy ma 280 kiló rizsköretet szeretnénk főzni, holnap 360 kiló rizses lecsót, holnapután pedig 170 kiló rizsköret kell megint a nagyérdeműnek, és a beszerzőt még véletlenül se akadályozza a beszerzéstervezésben, hogy múltbeli dátumsorokban elkészült, de leginkinkább el nem készült rizsköretek fogyasztják virtuálisan a rizskészletet. És az egyszeri, élelmedett korú beszerző azon se akadjon fel, ha a számítógépes program arra akarja rávenni, hogy 23500 kiló rizst szerezzen be holnaputánra, mert éppen arra az egy napra várhatóan akkora mennyiségű rizsköretre lesz szükség a befutó vietnámi delegáció ellátására. A beszerző fejében pedig mindeközben meg kell lennie annak a biztos tudásnak, hogy a számítógép csak tréfál, hiszen dehogy kell annyi rizst ilyen gyorsan berendelni, hiszen nincs az a vietnámi delegáció, amely gyomorrontás nélkül ennyi rizst egyben el tudna fogyasztani, egyébként főzés sem lesz, az egész egy nagy kamu, és a  vietnámiak sem tudják, hogy jönniük kell.
A beszerző azon se idegesítse magát, hogy személyzeti és technikai okokból nem teljesül minden főzési program. Mert nincs elég szakács, szakácssegéd, meg konyhalány. Vagy azért, mert elromlott a tűzhely, vagy mert nincs elég meleg a főzéshez, vagy mert klímaxos a szakácsnő, aki aznap veszett össze a férjével, ezért aztán amikor mégis neki áll a főzésnek kisírt szemmel, idegesen remegő kézzel, sok félkemény rizsköretet termel, ami ehetetlen és mehet a kukába. De az is lehet, hogy azért nem teljesül rendesen a főzési program, mert nincs meg valamilyen összetevő. Hibádzik például a paradicsom, márpedig paradicsom nélkül a maradék összetevőkből nem lesz lecsó, és a lecsó, mint főzési program elmarad.
A beszerzés hálás téma és a beszerző pedig örökös célpontja egy olyan kiváló munkafeltételeket biztosító cégnél, mint a miénk. Hiszen polcok vannak. Kicsit szűkek ugyan, meg egy részük túl magasan van, a polcmagasságok meg nem igazán passzolnak a megszokott beszerzési összetevők csomagolási méreteihez, de ez kit érdekel, majd a raktárosok és a beszerzők megoldják. Kevés a hely a szlalomozáshoz targoncákkal, na és, nem versenypálya ez, kérem. A beszerzőknek meg - ahogy a fentiekben leírtuk - patikamérleg pontosságú számítógépes rendszer áll a rendelkezésükre, amelyből csak ki kell sasolni, hogy mi mindenből mennyinek kell itt lennie, vagy mikorra érkezzen be, amikor az előző adag éppen el akar fogyni.
És a munkakörülmények sem lehetnek olyan zavaróak. Mert ugyan kit zavar az a néhány légy a monitoron így nyáridőben, a beszerző legalább nincs egyedül, amikor a kollégák a szobán kívül ügyintéznek. És az a kis nap sem zavarhat, ami besüt az ablakon és éppen a monitorokra süt, egy valamire való beszerzőnek így is jól kell látnia, hogy amit a gépen lát a készleteivel, úgy mint rizs, liszt, cukor, stb., valamint főzési, sütési programokkal, mint rizsköret, lecsó, rántott hús, túrós pite, stb. kapcsolatosan, alig igaz belőlük valami.
Egy biztos, hogy a beszerzőt mindenkor mindenért szidni lehet, minimum azért, hogy hol így, hol úgy áll a sapkája, sehogyan sem jól.

2017. június 21., szerda

"Csak legyél"


Ezt a megható szöveget Elisha Wiesel, Eli Wiesel fia írta apja halálának első évfordulójára.
"Ahogy a rákbetegség rendszertelenül, változó hevességgel haladt előre, és az apám az élete végéhez közeledett, gyakran megkérdeztem tőle, hogy mit tehetnék érte. Ilyenkor mosolyogva megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: “Csak legyél!”
Semmi több. Nem volt más kérése. Nem volt semmilyen üzenet, amit tovább kéne adnom, vagy utasítás amit végre kellene hajtanom. Az egyetlen dolog amit át szeretett volna adni az a szeretete volt és a hite abban, hogy az életem helyes irányban halad. Meg szerette volna értetni velem, hogy mit jelent számára a létezésem: nem egy fiú elvont ideáját, hanem éppen azt, ami én vagyok, a jó és a rossz, a tökéletlen és a hibás, úgy ahogy vagyok. “Csak legyél!”
Az apám korán kezdte a nevelésem. Csak néhány éves voltam, amikor követte a zsidó bölcsek tanítását, mely szerint a szülőknek meg kell tanítaniuk a gyerekeiket úszni. Bár az apám nem tudott úszni és az anyám teljesen megrémült, ha csak közel ment egy medencéhez, mégis beíratott úszóleckékre. Harminc ével ezelőtt pontosabban fejezte ki a nevelési követelményeit, bár nem kevesebb szeretettel és bennem való hittel, mint később: “Legyél jó tanuló” – mondta. “Legyél jó fiú, legyél jó zsidó.”
Kamaszkoromban pont az ellenkezőjét csináltam. Fellázadtam az iskola ellen, a szüleim ellen, a hagyományaim ellen. Az apám nem tudta igazán elmagyarázni, hogy a modern világban hogyan kell kamasznak lenni és magamra is nagyon dühös voltam. Túl nehéz volt elviselni a szeretetét, a bennem való hitére teljesen érdemtelennek éreztem magam. Egy történet szerint egyszer egy haszid elpanaszolja a Baal Sem-Tovnak, hogy mennyire fáj neki, hogy a fia letért a helyes útról. A rabbi meglepő válasza ez volt: “Szeresd a fiad még jobban.” Az apám valószínűleg hallotta ez a történetet még mielőtt megélte volna. Akkor is hitt bennem amikor én sem hittem magamban. Hitt bennem, amikor olyan úton indultam el, mely nagyon messzire vitt a zsidóságtól és tőle is. És hitt bennem akkor is amikor ordítottam vele, hogy semmi közöm a vallásához, hogy az én életemet egész másképp élem mint ahogyan ő és az anyám elképzelte, és hogy én ateista vagy buddhista vagy bármi más leszek, csak az nem, amit ők szeretnének.
Az apám továbbra is arra biztatott, hogy legyek jó tanuló, jó fiú, jó zsidó. De ezt már csöndesebben mondta. És maga is példát mutatott: Tórát tanult, tisztelte a szüleit, védte a zsidó népet és a zsidó értékeket. Talán többet tanult annál mint amit én éreztem, akkor amikor kétéves koromban látta, hogy úszni tanulok – hogy a tanítás legfontosabb része az elengedés.
Hogyan volt képes az apám így szeretni amikor ennyire nem tiszteltem? A szeretete képtelen szeretet volt. A bennem levő hite képtelen hit volt. De ez volt a szokása, képtelen dolgokban hinni. És most én is képtelen dolgokban hiszek, melyek nem illenek össze a racionális gondolkodással. A halála pillanatában átlépett valahonnan sehová – és akkor már mindenütt volt. Mintha az egész világmindenség a szeretetét sugározná, és azt mondaná: Még mindig szeretlek és örökké szeretni foglak. Veled vagyok, bármit is csinálsz. “Csak legyél!”
Nemrég valakivel beszéltem, aki úgy nőtt fel, hogy bármit csinált, az az apjának sose volt elég jó. Mindig még egy díjat meg kellett nyernie, még egy elit egyetemi diplomát kellett szereznie. Amikor az apjával való viszonyáról érdeklődtem azt mondta, hogy mindig úgy hallja mintha az apja a fülébe súgná: nem elég jó. Mit fog hallani az egész életében, ha az apja majd meghal? És hogyan fog ez hatni rá?
Sokat gondolkodtam mostanában azon, miként szeretném, hogy a gyermekeim majd emlékezzenek rám. Egy nap a fiam és a lányom majd kaddist mondanak értem és részt vesznek a Jizkor imán. Vajon a hibáimra fognak inkább emlékezni, vagy arra amit jól tettem? Úgy fognak emlékezni rám, mint aki őrülten szerette őket és hitt abban, hogy bármit el tudnak érni amit csak elhatároznak?
A Jizkor ima a halottakért van és az élőkért is. A saját halandóságunkra emlékeztet. Arra figyelmeztet, hogy határozzuk el kik is akarunk lenni, és mit szeretnénk, hogyan emlékezzenek ránk. Vajon mindent elmondtál amit kellett, amíg már semmi se maradt, miként az apám? A földi létednek minden percét a lehető legjobban kihasználod? Valakinek jobb lett a mai nap amiatt amit te mondtál vagy tettél? Ha szülő vagy és a gyerekeid még veled élnek elég gyakran jössz haza korán a munkából, hogy játszhass velük? Tudod-e hogyan tanítsd a gyermekeidet és mikor hagyd abba a tanításukat és bízzál bennük – elfogadva azt, hogy ez a legfontosabb lecke? És amikor azt kérdezik, hogy mit is kell csinálniuk vagy mit tehetnek érted, vajon az egész lényed azt fogja sugározni: “Csak legyél”?
Fordította: Dan Diamant

2017. június 7., szerda

A Luzsi

Nem tudom, kinek meséljem el, hogy messziről láttam a Luzsit. Nem ő lehetett, persze, hogy nem ő, hiszen évekkel ezelőtt meghalt. Tőlem távol ment valaki pont olyan test- és fejtartással, mint amilyen a Luzsié. A szoknya és az ujjatlan blúz színei is ráhajaztak. Amikor a távolban megláttam az illetőt, rögtön a Luzsi képe ötlött fel bennem, a Luzsié, akire úgy direkt nem szoktam gondolni, mégis elég gyakran beúszik a gondolataim közé. Pedig éppen a kórházba tartottam egy beteg barátot meglátogatni, amikor a Luzsi-szerű valaki a messziben a szemembe tűnt. Gondoltam, utána szaladok, megérintem a vállát, hogy megforduljon, hogy a szemébe nézhessek, hogy remélhessem, hogy mégis a Luzsi...

2017. június 1., csütörtök

Bächer Iván: Cserépfalvi





Tegnap volt száz éve, hogy megszületett Cserépfalvi Imre könyvkiadó.

A könyvkiadóknak is megvan a maguk sorsa.

Az övé egy baloldali polgárkiadó sorsa volt, szép magyar balsors.

“Iván, én utálom a fröccsöt, de Veled szeretnék még odaát meginni egyet … Isten Veled, találkozunk!” ( Megyeri Orsolya)

Gimnázium után még éppen sikerül elcsípnie a háború végét, még belekóstolhatott az olasz front borzalmaiba — a vesztett Vittorio Veneto-i csata után láthatta először azt, amit olyan sokszor láthat még majd hosszú élete során: a rabló, fosztogató csordába verődött embert.

A háború után orvoskarra iratkozott be, majd a húszas években Párizsban szívja magába a francia kultúra legét. 1928-ban mint a francia Hachette cég budapesti képviselője tért haza, majd 1931-ben megkezdte önálló kiadói ténykedését. Első kiadványa 1931–1932-ben egy francia konyhasorozat volt, első könyve, amit kiadott, az Ebéd húsz perc alatt — 100 rögtönzött étel címmel jelent meg. 1933-ban francia, majd német nyelvű Budapest-kalauzát Karinthy Frigyes gasztronómiai könyvecskéje követte, aztán már szépen sorjáztak: Malraux, Aragon, Kassák, majd a harmincas évek második felében: Fejtő, Hevesi András, Ignotus Pál, Bálint György, Radnóti, Tersánszky, no meg Totis Béla, a legendás nőgyógyász, akinek a fogamzás titkairól szóló könyvecskéjéből szinte minden évben elfogyott egy-egy kiadásnyi.
a mindenkori másik Magyarország kiadója volt

Legendás könyveinek élén persze József Attilától a Nagyon fáj áll már felstószolva, eladatlanul immár mindörökké, de nevezetes Móricz Tiborca, Gide szovjet útinaplója, és a falukutatók kötetei, Szabó Zoltán Tardi helyzete és Cifra nyomorúsága, Kovács Imre Néma forradalma és József Jolán első — tehát még becsületes — Attila — könyve.

A háború alatt — szemben máig ünnepelt kiadótársával — ő nem a tiszaeszlári vérvádper fölelevenítésével köszöntötte háromnegyedmillió polgártársának elpusztítását — ő 1944-ben Gorkijt jelentette meg, Németh Andor József Attila-könyvét és a Don Quijotét.

A felszabadulás után — belevágva zeneműkiadásba is — folytatta a munkát: a humanista baloldali szellem könyvekbe örökítését. Közben részt vett a Szabadság című napilap szerkesztésében, és alapítója volt a Francia–Magyar Társaságnak is. Miután államosították, és a kiadásra váró harminc kéziratát megsemmisítették, Cserépfalvi Imre méhészkedéssel foglalatoskodott.

1954-től a Corvina Kiadó vezetőjeként rendkívül szép kivitelben jelentetett meg értékes magyar műveket, albumokat idegen nyelven, s ráadásul nyereségesen, mert a kiadó — szinte egyedülállóként az akkori “piacon” — nem kapott állami dotációt.

A Corvinánál — s ez is az ő érdeme — különleges “csapat” verődött össze, jobbadán börtönből frissiben kikerült emberek: Noel Field, Justus Pál, Tarisznyás Györgyi, Balabán Péter, Halász Zoltán és sokan mások. Aztán kirúgták persze Cserépfalvit innen is.

Élete végén még megérhette saját kiadójának újbóli föltámadását, és megélhette újra azt, amit oly sokszor megélt már: hogy a rablás és a hazudozás eluralkodjon az országon megint.

Csudálatos elnézni, hogy a Cserépfalvi Kiadó szerzőinek zömét megölték, de legalábbis börtönbe valamikor bezárták biztosan. Cserépfalvi Imre a másik Magyarország, a mindenkori másik Magyarország kiadója volt, azé a Magyarországé, amely a múló században soha egyetlen percig hatalomra itt nem került, és valószínűleg nem is kerül már hatalomra soha.

És talán nem is baj ez.

Bächer Iván

Megjelent: Népszabadság, 2000. július 29.

Valaki mondta - Bródy János

"Egy hézagpótló non-fiction kalandregény, mely a titokzatos barázdák mélyére vezeti az analóg időkben járatlan utazót!
+52 év dalszövegei, hol a költő ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), a tudatos jövőbe lát, s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát."

Ezt Bródy írta az Illés zenekarról írt regény kapcsán (szerző Majnik László). Ezt így, ha akarnám sem tudtam volna megfogalmazni, annyira frappáns, különleges és magával ragadó. Bródy nem hiába A Bródy, a költő, a szavak művésze, a gondolatok, az érzelmek egyedülálló kifejezője. Megfogta a figyelmemet, ide betettem, hogy el ne vesszen.

Forrás: FB, ma.

2017. május 21., vasárnap

Isten tervez...

Az úgy volt, hogy elmegyünk szombaton egy közeli gyorsétterembe ebédelni. Tényleg közel van, mindössze pár kilométer autóval a szomszéd faluig. Ismerősöktől már többször hallottunk róla, hogy milyen jól főznek, mindig milyen sokan vannak, s hogy mennyire nem drága. A pénz meg számít, vagy mégsem...
Ehhez képest bejártuk a szokásos bevásárló helyeinket a falunkban. A kenyeresnél megvettük a Barta kenyeret. A zöldséges Zsoltinál a retket és a paradicsomot. A másik zöldségesnél az akciós, kicsit barnulni készülő gomba elégnek bizonyult, hogy ő megvegye magának, hiszen annyira szereti. A húsos Szabolcsnál nagyon szép volt a csirkeszárny meg a csirkemáj szívvel. Azonmód felállt a hétvégi menü, a gyorsétterem kínálata secc perc alatt vált köddé.
Ha több kilós kiszerelésben kerül be egy háztartásba a zsemlemorzsa, mert valamikor hajdanában-danában csak ilyen csomagolásban lehetett a kedvenc morzsánkat beszerezni, akkor bizony nincs mese, rántott lesz a csirkeszárnyból. A panírozáshoz a morzsán kívül liszt és tojás kell.
A házban több hétre elegendő liszt lett előzőleg fölhalmozva, ami nem baj, hiszen folyamatosan használva van, kárba nem vész, elfekvő készletre sem kell venni, de amortizációba sem kell leírni, viszont egyértelműen nyomja a készletet és foglalja a helyet a spájz értékes tárolóhelyén olyan magasságban, ahol nincs szükség magasemelésű targoncára a leszedéséhez.
A tojással vigyázni kell. Nagyon nem árt ha friss. Kényes egy cikk: túl sem szabad vásárolni, ugyanakkor alul sem, azonban az sem fordulhat elő, hogy alig legyen készleten.
A mostani hagymabeszerzés egyértelműen el lett tolva. Ui. épphogy futotta a resztelt májba meg a kenőmájas felturbósítására, de az előre nem látott gombapörkölt egyértelműen túltermelésnek bizonyult. Néha baj lehet a termeléstervezéssel.
A krumpli az előző héten érkezett a háztartásba. Vidéki termelőtől, úgymond megbízható forrásból lett a jó minőség viszonylag normális áron beszerezve, az ár-érték arány egyértelműen stimmelt. Az összmennyiségét tekintve vélhetően négy-öt hetes igényünket fedezi. Felsejlik előttem a krumplis pogácsa, a sült krumpli, a rosejbni, a krumplipüré, a paprikás krumpli és a rakott krumpli gyártása, persze mindez gondos gyártási és logisztikai tervezéssel.
Addig is a mai diós tekercs bónusznak bizonyult. Senki sem láthatta előre, hogy a lejárni készülő szavatosságú élesztőből mi lesz. Persze, hogy kelt tészta. A dió adta magát hozzá. Bővelkedünk készletekben belőle. Ami viszont nagy szerencse, hogy akadt személyzet, aki feltörte, megpucolta, a selejtet kiválogatta, de még olyan is aki a felhasználás előtt leellenőrizte. Túlórapénzt sem kellett fizetni a munkájukért. A diótöltelék ui. készítése külön logisztikai folyamat: akaratot, erőt, türelmet, betanult munkában kiteljesedő szaktudást kíván.  A diótöltelékből és a kicsit reklamációsan, kevéssė megkelt tésztából diós csiga lett. Közszeretetnek örvend, több száj is vevő rá.
Itt a gáztűzhelyben mindig minden süti egy kicsit leég. Talán mert a gáztűzhely beállítónak nehézségei támadtak a kalibrálással. Vagy túl sok a hő. Vagy nem elegek a betett kerámia lapok a hő erejének tompítására. Vagy ez nem az a tűzhely, amely sütemények minőségi gyártására képes normál munkaidőben és hétvégén.
Egyébként olyannyira mindegy, hogy mi miért kevés vagy sok, vagy nincs a helyén, vagy nincs időben kész, vagy nem úgy és akkor működik, vagy nincsenek hozzá elegen, amikor kellene, ezért - az egyszerűség kedvéért - fogjuk az egészet a háziasszonyra...

2017. május 11., csütörtök

Kata Vank: Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt.

Neked adom ezt a történetet. Annak az embernek, akivel valamikor barátok voltunk, aki nekem ma is, így is az, és én is a barátja vagyok, és aki csak akkor olvassa el a hosszú írásokat, ha azok nagyon érdekesek. Neked adom, mert gondolok rád, és örülök, hogy a gondolat szabad és szárnyaló, és kívánom, hogy ne fájjon a fejed és boldog légy.

Az alábbi írás forrása: FB, 2017. május 7.

"Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt. Senki nem törődött vele, édesanyja halála után. Mégis képes volt ellátni magát, és aztán engem. Egy kis faluban élt ő,  én is oda születtem. A falu próbálta kitalálni, ki lehet az apám. Bár értelmi fogyatékos volt, csodás édesanya lehetett volna belőle. Emlékszem a meséire, emlékszem mennyit nevettünk. Ő megragadt egy hat éves szintjén. Játszott, nevetett. Boldog volt.
Még ennyi évvel a halála után is, ha visszaemlékszem rá, a boldogság szó jut róla az eszembe. Aztán, amikor iskolás lettem, csúfoltak miatta. Egy kis faluban ez nem is csoda. Volt, hogy a tanítónő kiültetett előre egy külön padba, mert egy értelmi fogyatékos gyereke is csak értelmi fogyatékos lehet. Végül elvett tőle a gyámügy.
Egy nevelőotthonba kerültem, de minden hétvégén mehettem hozzá. Életem legszebb napjai voltak, amit vele tölthettem. Játszott... mindig játszott, és mindig nevetett. 
Felnőttem, bár nem vele, de mégis minden hétvégét együtt töltöttünk. Bár értelmi fogyatékos volt, olyan sok bölcsességet tanított nekem az életről. Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat állomáson integetett utánam, mert mentem vissza az intézetbe. 
Szerettem őt, és ő is engem. Amikor felnőttem, én lettem a gyámja, és gondoskodtam róla, amíg élt. De valójában ő gondoskodott rólam. Tőle tanultam szeretni az életet, és nem gyűlölni az embereket, amiért erőszakkal elvettek tőle.
Egy éjjel bejött a szobámba. odaült az ágyam szélére, megsimogatta az arcom, könnyes volt a szeme, és mosolygott. Néztem őt. "Tudtam, hogy belőled sikeres ember lesz. Tudtam. Mert tudtam, Te többet érdemelsz annál, hogy a bolond anyád miatt gúnyoljanak, és a szégyen padba kelljen ülnöd. Ezért engedtem, hogy elvigyenek. És mert, megígérték, láthatlak. Legalább ezt az ígéretüket nem szegték meg. Minden vasárnap este meghaltam, amikor elmentél, de tudtam, ezzel tehetek meg érted mindent. Mellettem, és ebben a kis faluban nem lett volna esélyed, hogy emberré válj." Átöleltem őt.
Bár tudom, értelmi fogyatékos volt, de én ezt nem így gondolom. Ő egyszerűen csak boldog volt egy kegyetlen világban. Ő megmaradt gyermeknek, felnőtt testében egy hatéves gyermek lelke élt. Ő rácsodálkozott a világra, órákig tudta nézni a hangyákat, és hangosan nevette őket.
Mi kimentünk a gátoldalba, és egész nap mást sem csináltunk, csak gurultunk le... újra és újra. Vagy fogtunk egy nagy nejlon zsákot, és azzal csúsztunk. Télen órákon át építettük a hóembereket, vagy csak sétáltunk a hóesésben.
Nem telt el úgy este, hogy ne olvasott volna nekem mesét, és ne énekelt volna egy dalt. Mind a mai napig ott cseng a hangja a fülemben. Gyönyörűen énekelt. Gyönyörűen. Ringatott. Minden este ölébe vett, és ringatott... közben énekelt. Még mindig hallom énekelni, pedig nagyon régóta nincs már velem. 
Emlékszem az iskolai ünnepélyekre. Ő ott állt vádló, és szánakozó tekintetek kereszttüzében, de nem érdekelte. Mind a mai napig előttem van, ahogyan csillog a szeme, és ahogyan mosolyog. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna, mennyire szeret engem, és mennyire büszke rám.
Még megvan a Barbie ház, amit ő készített. Istenem... mennyit játszottunk együtt. Csak ő meg én.
Aztán kiültettek a szégyenpadba, és mindenki rajtam nevetett. Értelmi fogyatékos vagy, mint az anyád! Kiabálták nekem mindig. Ekkor lépett közbe a családvédelem. Elvettek tőle, bár nem örökre. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de nekünk minden hétvége ajándék volt a sorstól. Mert bár elszakítottak minket egymástól, mégis engedték, hogy kapcsolatban maradhassunk.
A kedvence a Paff a bűvös sárkány volt. Olyan sokszor énekelte. Azt mondta nekem a nagy játékok közben, hogy ő nem értelmi fogyatékos, ő csak egy álomvilágban él, a játékai között, és én nem a kislánya vagyok, hanem a legjobb barátja, aki megérti őt, és aki nem ítéli el. Én voltam számára Peti... a legjobb barátja, a Paff a bűvös sárkányból.
Ahogy nőttem, úgy vált egyre szorosabbá és szorosabbá a kapcsolatunk. Mellette nem lehetett igazán felnőni, mert én már 15 éves voltam, ő mégis babázni akart, és a gátoldalon lecsúszni, sétálni az esőben, ugrálni a pocsolyákba, és nevetni.És én vele tartottam. Sosem éreztem szégyent miatta. Büszke voltam rá, hogy ő ennyire tiszta maradt egy kegyetlen világban.
Sosem tudtam, mi az, amit felfog, mi az amit érzékel abból a világból, ami körülötte van. Volt, hogy elbiciklizett a piacra, ahol körbeállták az emberek, ellökték, leköpték. Ő fölállt, megvette, amit szeretett volna, hazajött, megmosakodott, és nevetett. Nem tudom, érzett-e fájdalmat, vagy érzett-e bármit, amiért ezek megtörténhettek, megtörténtek vele. 
Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat ablakából integettem neki. Akkor mindig sírt. De közben mosolygott is. 
Olyan gyönyörű volt a szeme. Annyi csillogás és annyi élet volt benne. 
Őt a külvilág mégis értelmi fogyatékosnak kiáltotta ki, és elvették tőle a tökéletes élet reményét. Bár nem adta ő azt oda. Ő boldog volt, akkor is, ha fájtak neki a dolgok.
Mikor felnőtt lettem, mindent elkövettem, hogy diagnosztizálják nála bármi is legyen a baja. Én a szívem mélyén mindig is  azt gondoltam, ő fejleszthető lett volna, ha nem abba a korba születik, amelyikbe.
Emlékszem, amikor felhoztam Pestre.Rácsodálkozott a világra. Ő sosem tette ki a lábát, abból a kicsinyke faluból. Alice volt ő csodaországban. Rettegett az orvosoktól, rettegett mindentől, mert teljesen ismeretlen volt neki ez a világ.
És akkor eldöntöttem, nem érdekel, mi lehet a baja, nem teszem ki őt ennek soha többé.
Visszamentünk a kis otthonunkba, abba a vályogházba, amelyben világra jött, és amely oltalmazta őt élete végéig. Nem akartam, hogy fájjon neki az, amit én teszek vele, mindezt önös érdekből. Bebizonyítsam egy falunak, ami mindig kivetette őt magából, hogy ő valójában nem bolond, csak egy álomvilágban él, és boldog. Már nem akartam nekik bizonyítani semmit.
És soha többé nem engedtem, hogy bántsák az édesanyámat. Azt az asszonyt, aki fogyatékossága ellenére a legtökéletesebb édesanya volt ebben a világban. 

Büszke vagyok rá, hogy ő volt az én anyukám. A legcsodálatosabb édesanya, aki valaha ezen a Föld nevű bolygón élt. 

2017. május 5., péntek

Negyvenöten

Azért az FB hoz föl néha kincseket is, csak nagyon, de nagyon ritkán.

"Regina Brett egy 90 éves hölgy Cleveland-ből. Újságíróként dolgozott és összegyűjtött egy, a saját filozófiai gondolatait tartalmazó listát. Ez a lista aztán világszerte népszerűvé vált, és most szerkesztőségünk is megosztja olvasóival ezeket a méltán híressé vált bölcsességeket.

Regina Brett életútja nem tekinthető egyszerűnek, hiszen 11 évesen árvává vált, 16 évesen alkoholfüggő lett, 20 évesen szült és maga nevelte fel egyetlen gyermekét, aki aztán 41 évesen rákban meghalt, továbbá Brett csak 45 évesen találta meg a „Nagy Ő-t”, viszont egy meglehetősen sikeres újságírói karriert tudhat maga mögött.

Habár ezek a gondolatok igencsak maguktól értetődőek, mégis időről időre megfeledkezünk róluk:
„Amikor betöltöttem a 45. életévemet, leírtam ezt a 45 bölcsességet, amit az élet maga tanított meg nekem. Ez a cikk a legnépszerűbb, amiket valaha is papírra vetettem. Betöltöttem a 90. évemet és most újra közzé teszem ezt a cikket, illetve listát:”

1. Az élet nem igazságos, mégis jó.

2. Ha tanácstalan vagy, egy kis lépést lépj előre.

3. Az élet túl rövid ahhoz, hogy azt gyűlöletre pazaroljuk.

4. A munkád nem fog gondoskodni rólad, ha megbetegedsz. Ellenben a barátaid és a szüleid igen, ezért tartsad hát velük a kapcsolatot.

5. Minden hónapban pontosan fizesd ki a tartozásodat.

6. Nem szükséges minden vitát megnyerni. Eldöntheted: egyetértesz vagy sem.

7. Sírj valakivel együtt. Jobban gyógyít, mint egyedül sírdogálni.

8. Haragudhatsz Istenre, Ő megérti ezt.

9. Már az első fizetésedtől kezdve tegyél félre a nyugdíjas évekre.

10. Amikor a csokoládéról van szó, nincs értelme az ellenállásnak.

11. Békélj meg a múltaddal, hogy az ne ronthassa el a jelenedet.

12. Gyermekeid előtt nyugodtan kisírhatod magad.

13. Ne hasonlítgasd a saját életedet másokéhoz. Sosem tudhatod, hogy az adott ember min megy keresztül az élete során.

14. Ha egy kapcsolatot titokban kell tartani, nem érdemes ezt a kapcsolatot fenntartani.

15. Minden megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, Isten nem pislog.

16. Vegyél mély lélegzetet, ez megnyugtatja az elméd.

17. Szabadulj meg minden olyantól, amit nem nevezhetünk hasznosnak, szépnek vagy vidámnak.

18. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

19. Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen. Ez a második boldog gyermekkor azonban csak és kizárólag tőled függ.

20. Amikor azért kell tenni valamit, akit igazán szeretsz, sose mondj nemet.

21. Gyújts gyertyát, használd a legszebb lepedőt, viseld a legszebb fehérneműt. Semmit se tartogass a különleges napokra. Ez a különleges nap éppen a mai!

22. Mindenre készülj fel, aztán legyen, ahogy lennie kell.

23. Most légy különc. Ne várjad meg az öregkort, hogy tűzpiros ruhában mutatkozz.

24. A szex során a legfontosabb szerv az agy.

25. Rajtad kívül senki se felelős a te boldogságodért.

26. Minden, úgymond katasztrófa esetén tedd fel magadnak a kérdést: számítani fog-e ez öt év múlva?

27. Mindig az életet válaszd.

28. Mindenkinek mindent bocsáss meg.

29. Az, hogy mások mit gondolnak rólad, ne izgasson téged.

30. Az idő majdnem mindent meggyógyít. Adj időt az időnek

31. Mindegy, hogy jó vagy rossz a helyzet, változni fog.

32. Ne vedd magad túl komolyan, más sem teszi.

33. Higgy a csodákban

34. Isten szeret téged. Azért szeret, mert Ő az Isten és nem azért, amit tettél vagy nem tettél.

35. Ne vizsgáld az életet magát. Te csak megjelentél benne és amennyit tudsz, megcsinálsz.

36. Megöregedni sokkal előnyösebb lehetőség, mint fiatalon meghalni.

37. Gyermekeidnek csak egy jövője van.

38. Végül csak az számít igazán, hogy szerettél-e.

39. Menj és sétálj minden nap. A csodák odakint történnek.

40. Az irigység egyszerűen időpazarlás. Mindened megvan, amire szükséged van.

41. Ha egy halomba gyűjthetnénk a problémáinkat, gondjainkat és összevethetnék másokéval, gyorsan belátnánk, hogy jobb a sajátunk.

42. A legjobb még csak most következik.

43. Nem fontos, hogy hogyan érzed magad, kelj fel, öltözz fel és menj emberek közé.

44. Tudj lemondani.

45. Habár az életet nem kötötték át masnival, mégis ajándék.

2017. április 30., vasárnap

Lovas Zoltán: Április utolsó napján

"most, hogy a tél remélhetőleg utolsó támadása is elmúlt, és elmúlt az özönvíz is, s hogy süt a nap hétágra, leltároztam a kertben. A természet elképesztő, csodálatos, ahogyan mindent kibír! A megfagyott diófák újra hajtanak. Minden él, zöldell, rügyezik, virágzik, nő. A szomszéd új fóliasátrában a kifagyott paradicsompalánták helyére már újak kerültek. Dongók zümmögése hallik. A bodza nyári hűsre vár és virágot bontani készül. A fű dús, harmatos, mintha csak süppedős szőnyegen lépdelnék. Egy baj van csak: a múltkori szélvihar kicsavarta a galambdúcot tartó faoszlopot a szomszédban a földből. A galambok a téli hidegben pár napig még itt repdestek. Mára elmentek. Nem tudni hová fészkeltek."

Forrás: FB, 2017.04.30.

2017. április 17., hétfő

Fontana Vendégház - Tát

Húsvét előtt egy héttel, igazán nem sok az idő az elmélyült választásra, így aztán véletlenül nagyon beleválasztottunk a Fontana Vendégházzal. A hülyének is lehet egyszer szerencséje.

Ki a fene tudta, hogy a világon van Tát és benne a Fontana Vendégház. Egy biztos, ő a közelben szeretett volna kikapcsolódni, nekem meg édes mindegy volt a merre, csak el, otthonról el, ki a világba valamerre, hogy más helyen tudjam letenni nehézségeimet, gondjaimat. A közel az úgy ötven-száz kilóméteren belüli messzeséget jelentett és Tát a maga kábé ötvenkettőjével bele illett az elképzelésbe.

A Gerecse még egyenesen emelt a fényén, amely az alatta elterülő vidéket jelentette tájvédelmi körzetként, egymást követő dombokkal, lankákkal, egyre jobban kizöldülő bokrokkal, fákkal, színes virágokkal, kertekkel, széles, tág határral.

Táton a Fontana Vendégház meg amolyan meleg kuckó, biztos menedék, valóságos hazatérés a napi útonlevésekről, célirányos helyekről, bóklászásokból. Kertjében egy kis asztalnál kiülési lehetőség a dzsungel alkotta növénytengerben. Az első emeleti szobából erre a lenti dzsungelre látni, meg az egyik távoli hegyre, amely a leveleit nélkülöző fák ágain sejlik át.

A Fontana máskülönben egy fantasztikusan otthonos ház, ellátva minden széppel s jóval. A nappali akár a miénk is lehetne, ha lenne ennyi fantáziám, ízlésem, időm és energiám kitalálni, összeválogatni, összeszedni, olykor összevadászni mindent, mi egybetartozik. Tudjuk jól, ez nem is olyan könnyű mulatság, szakma is van ilyen, amely lakberendező nevet viseli.

A Fontanában - mint kiderült - , több generáció: nagymama, anya, lánygyerek hagyta fantáziája, ötletei, keze nyomát berendezésen, bútorokon, kiegészítőkön, hozzávalókon, csecsbecséken, egyéb mütyűrökön, amelyek mind-mind fennen hirdetik, hogy az ördög igenis a részletekben lakozik. Meg abban, amilyen hatással a csöppnyik és a nagyok, a Fontanát kitevő összkép az ide betérő vendégekre vannak. Rám konkrétan igen pozitívval. Olyasmi érzésem volt, hogy mindezt szívesen magammal vinném. Ide ötven pár kilóméterre, csak hazáig. Elfogadnám otthonomnak. Merthogy az: otthonos, barátságos, magába fogadó, magához csalogató. És ha egy szállás, egy véletlenszerűen megtalált szállás ilyen, akkor az már olyan rossz nem lehet. Sőt. Egyáltalán nem.

Csak ajánlani tudom minden családtagomnak, rokonomnak, barátomnak, ismerősömnek. Mint Nyuszi a Micimackóban. És nem csak Húsvétkor.

2017. április 9., vasárnap

Hadas Krisztina írta

A "nőügyekkel nem foglalkozom" csak a nagyon korlátolt, frusztrált emberek gondolata

Tegnap, 20:52

26 éve vagyok televíziós szerkesztő-riporter. A többi közt dokumemtum sorozatot készítettem a magyar egészségügyről, fél évig éltem a Heim Pál Gyerekkórházban és az Országos Baleseti Intézetben. 20 részes doku realityt forgattam arról, hogy nők: családosok, egyedülállók, sokgyerekesek, és elsőszülők, friss feleségek, és elváltak, eltökélt újrakezdők hogyan készülnek fel a babára, hogyan szülnek, és miképp bírkóznak meg a feladatokkal.

Voltam kétszer riporterként Afganisztánban, megmásztam a Mount Kenyát, forgattam az összes földrészen a legszegényebb, és a leggazdagabb negyedekben is. Soha senki sem kérdezte meg, miért egy nőt küldtek, és mi van közben a gyerekekkel. 

A velem élő férfiak sem kérdezték meg tőlem soha, hogy miért csinálom. Legutóbb a csapatommal sok esetben bántalmazott, elhagyott, megalázott emberek családját kerestük. 

Két gyerekem van. Egy felnőtt lányom és egy óvodás kisfiam, akiket kozmopolitának, nyitottnak, elfogadónak, önállónak, motiváltnak próbálok nevelni, és nem hagyom, hogy bármiféle gyűlölködő propaganda hasson az agyukra. Tettem-teszem ezt az édesapjaikkal teljes egyetértésben. Voltam gyereket egyedül nevelő anya, és voltam-vagyok feleség is, meg tévés gyakornok, mezei riporter, kisfőnök és nagyfőnök a tekintélyes férfiak között. Szeretem a pasikat! 

Szeretem a társaságukat, a barátságukat, szeretek együtt dolgozni velük, szeretek főzni nekik, szeretek gondoskodni róluk, szeretem, ha gondoskodnak rólam, és még sorolhatnám mi mindent szeretek együtt csinálni velük. És hiszem, tudom, hogy a "nőügyekkel nem foglalkozom" az csak a nagyon korlátolt, frusztrált, a magyar sötétablakú házakba évszázadok óta befészkelt emberek gondolata. 

Az olyan házakban mondják ezt, ahol a gyerekek és a nő is fél, amikor apa hazajön, mert apa boldogtalanul erőszakos, ez tölti el öntudattal. De én nem ilyen családban nőttem fel! Büszke vagyok a holocaust túlélő, hat nyelven beszélő nagyanyámra, az őt mindig támogató szuper intelligens, volt munkaszolgálatos, később üzletember nagyapámra, a multicéget vezető anyámra, a World Press díjas fotós apámra, a szorgalmas és törekvő lányomra, a semmiből prosperáló céget alapító férjemre, a megrögzötten bátor, menekültekkel foglalkozó volt férjemre, és majd egyszer biztos büszke leszek a kisfiamra is. Ez a lényeg. 

"Nőügyekkel" pedig mivel kell, igenis foglalkozom.

Hadas Krisztina

2017. április 7., péntek

Sándor Erzsi Diurnusról

"Úgy képzelem, hümmögött volna a bajsza alatt, féloldalra kacsintott is volna kicsit, elégedetten nyugtázta volna, hogy Jókai Mór halotti leplén áll az urnája. Kicsit belegondolt volna, hogy Kosztolányinak és Krúdynak is kijárt ez az utolsó úton és bólintott volna. Igen, így van, kijár ez neki is a MUOSZ-tól, jól tették, hogy időben kivették a molyirtóból. Aztán megölelte volna Donáth Lacit, aki olyan szenvedéllyel temette, hogy egy valóságos Diurnus jegyzetet viharzott a gyászolóknak. Volt benne napi politika, keresztény kommunistaság és hétmérföldes hiány, ami már régen tapintható. Végül megörült volna az emelkedő sírhantja fölötti ágon ugráló mókusnak, aki bámulta egy ideig, de látta, hogy semmi különös, nem változik semmi az eddigiekhez képest, csak most már együtt ugrálhatnak ágról ágra, míg a világ világ. Így aztán Bodor Pál és a mókus el is tűntek az ágakon a temető belseje felé, miközben a gyászolók hordták a virágokat az immár üres sírra. A holnapi Mókus Hírmondóban már jegyzet lesz. Meg meglepetés is, amikor majd kifordítja a helyéből a jól kitaposott. mókuskereket. Mert ki fogja."

Forrás: FB, 2017.04.07, péntek

Levél Zsuzsának

Zsuzsa!

Egy mero rettenet, ami itt folyik. Ha fiatalabb lennek, elhuznek innen a fenebe. Minden napra jut valami felhaborito dolog. Mintha nem akarna'k az embereket beken hagyni, hogy mindig legyen valamin csamcsogni valo. Hidd el, hogy a magam reszerol is eppen elegge le vagyok terhelve, nem hianyzik semmi tematizalt iranyitas a politika reszerol. Egy kis ideje joval kevesebb politikat nezek, hallgatok, olvasok, kimelni szeretnem magam. Atmenteni egeszsegesebb lelekkel a holnapba, megmaradni jo hangulatu embernek, anyanak, felesegnek, baratnak, lassan, de nehezen sikerul. 

Ez egy gyonyoru orszag amugy. Tegnap Szegeden jartunk, igaz, temetesen voltunk, de a tajat oda es vissza lattuk, a varosban egy rovidet gyonyorkodhettunk. Ismetelten megallapitottam, hogy Budapesten kivul Szeged a legkedvesebb varosom a hazamban. Imadok ide visszaterni. Gyonyorkodom az epuleteiben, a zoldjeiben, a Tisza-part hangulataban. Az ettermeit, cukraszdait elvezem, baratokkal lenni pedig kivetelesen jo. Igy egyutt stimmel az egesz. Valahogy ott tudom Szegeddel folytatni, ahol elozoleg abbahagytuk, csak picit magasabb fokon. 

Mindig mas, mit meglatok, eszrveszek a szogletekben, a hajlatokban, a sarkokon, a homlokzatokon, a szinekben, a fenyekben es az arnyekokban, a szobrokon, a viragokon, az embereken, a felhokben, ugy globalisan mindenutt. Szegeden finomodnak az erzekeim. Nem is vettem eddig eszre, hogy ennyifele erzekem volna a birtokomban. Marpedig van, mert az ikszedik erzekem is mukodik, amikor Szegedre vet a sors es vetem igy-ugy magam magam. 

A REOK Palotahoz minduntalan elzarandokolok, egyszeruen nem lehet kihagyni. Minek is, amikor bolondos formaival, meghokkento alakzataival, hullamaival, szineivel egyszeruen minduntalan magaba szippant. Fogva tart a latvanya, a hatas, amit ram gyakorol. Ott allok elotte, teblabolok korulotte, fotozom ezredszerre, azt erzem, hogy sohasem eleg. Csuda egy varazspalota. Eppen jo, hogy Szegeden van, nagyon jo helyen. Nincs hozza rossz ido. Alldogaltam elotte napfenyben, esoben, reggel, delben, este, a negy evszak mindegyikeben, most borongos, tunekeny napu idoben. Az epulet valtozatosan ugyanolyan gyonyoru, elakad a lelegzetem, amikor csak latom, barmennyiszer is a tarsasagaban vagyok. Egy vibralo, erzo leleknek erzem magam mellett.

Es a REOK Palota csupan egy latnivalo a sok kozul, igaz a legelsok kozott erdemes megnezesre, gyonyorkodesre, a szemek legeltetesere, a lelek feluditesere, egyaltalan feludulesre, megmartozasra valami felfoghatatlanban. Emlekezhetsz ra, s nagyon jol, hiszen te is minduntalan utba ejtetted abbol a sok alkalombol, amikor Szegeden voltal.

Ezt a paranyi elmenyt kuldom neked hetvegi elozetesnek. Hogy lesz-e me'g tobb, most megmondani nem tudom.

Vigyazz magadra es legy jo, ha tudsz!

Millio puszi:

Panni

2017. március 30., csütörtök

P. Zolinak születésnapjára

Már emlékeznem kellene rá, hogy ma van, de ha elfelejteném, az nem lehet, mert jön a telefon az ő napján, hogy együtt ünnepeljünk abban a pár percben egymással beszélgetve. Nem tudom, hol van ilyenkor. Hogy egy benzinkútról hív-e, ahol éppen tankol. Vagy egy ügyféltől jött ki, amikor az eszébe jutok. Esetleg egy cigaretta közben örülünk kölcsönösen egymásnak. Zolival ott vesszük föl a fonalat, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk. Történhet bármi közben, a hang, a stílus, a mondanivaló mindig nagyon ismerős.
Zolikám, bárhol is legyél, egészséget, boldogságot kívánok a születésnapodra, teljesüljenek élő álmaid. Maradj meg olyannak, amilyennek ősidők óta ismerlek: impulzívnak, érzelemdúsnak, túlfűtöttnek, okosnak, bölcsnek, tájékozottnak, türelmetlennek, egy olyan embernek, aki végtelenül szimpatikus nekem.

2017. március 27., hétfő

Levél Béla lányának, Szilvinek

Kedves Szilvi!
Mély megdöbbenéssel és megrendüléssel kaptam Mackótól (Hédi) a hírt Béla elmenetelével kapcsolatban. Irtóra fáj, pedig már egy jó ideje egyoldalúan kaptam tőle a Nőnapi, a Húsvéti, a Karácsonyi üdvözleteket. Rajta voltam a listáján, ő meg rajta volt - képletesen - a benső listámon.
Hirtelen előtolultak szegedi Tisza-parti találkozásaink, jó hangulatú együttléteink. Fülembe cseng a hangja. Hallani vélem fanyar humorát, jóízű nevetéseit. Látni vélem kacsintásait, amint összenézünk egy-egy két- vagy több értelmű megjegyzése fölött. Nagyon odafigyelt a világra, benne az emberekre, jelenségekre, anomáliákra. 
Amennyire tartottam tőle, a nagy Busa Bélától, a szakembertől a Taurusban, a közös munkahelyünkön, annyira rázódtunk fokozatosan össze hosszú évek folyamán, és lettünk a bizalmatlanság két végében álló emberből, talán mondhatom, hogy egy Szeged-Budapest baráti kör tagjai. 
Sok éven át szerveztem ezeket az összejöveteleket Szegedre, amelyekre a Béla majdnem mindig eljött és hozott magával benneteket, az itthoni családját. Élveztem Béla társaságát, akivel mindent meg lehetett beszélni, és annak a fordítottját is. Vágott az esze, nyesett a nyelve, búvópatak, sokszor szökőkút humora volt, szerettem vele beszélgetni, együtt nevetni a legkülönfélébb dolgokon.
Most itt a váratlan és szörnyű hír, amin nem tudok sem elmenni, sem napirendre térni fölötte. Hogy történhetett?, föl nem foghatom.
Kérlek, értesíts Béla legutolsó útjáról, hogy ha tudok, feltétlenül ott lehessek vele, veled, veletek.
Köszönöm szépen, kedves Szilvi, mélységesen együttérzek veled legfájdalmasabb veszteségedben. Öleld meg a családodat a nevemben.
Puszil:
Szegő Panni

2017. március 21., kedd

Dino Buzzati: A tatárpuszta - egy levélváltás

2017.03.21.
Kedves Miklós!
A könyvet egy bizonyos Zsolt ajánlotta olvasásra, mindenesetre már vagy bő húsz éve. Legkedvesebb könyvei között tartotta számon. Elolvastam a semmi vastagságú, csöppnyi alakú könyvecskét, kisregényt, és magam is megértettem, hogy miért. Lenyűgözött, ahogyan az író körös-körûl járja a hiábavaló várakozás, az örökös reménykedés témáját. Hiszen másról sem szól ezeknek a katonáknak az élete ezen az Isten háta megetti helyen, ahol egy Erődöt kell védeni az északról vélt ellenséggel szemben. Körbe hegyek, lankák, völgyek, északon a zord köves, sziklás, míg a szem ellát puszta, a tatárpuszta, az egykoron innen érkező tatár seregekről kapva a nevét. Kies a táj, meg rideg, s messzi a látóhatár, amit napról napra fürkészni kell. Elmehettek volna a katonák még a legelején vissza a városukba, úgymond a megszokott világukba, azonban négy hónap próbaidő után kivétel nélkül mindegyikük maradt. Megfogta őket a remény, hogy majd jön az ellenség észak felől a tatárpusztán át, lesz csata, ütközet, egyszer megvívják életük háborúját. Ezzel szemben napi várakozás az osztályrészük napkeltétől napnyugtáig, és ez így megy éveken, évtizedeken át. Életük értelmévé lesz ez a hosszú, reményteljesnek hitt várakozás, minden egyéb momentum ennek az ős célnak rendelődik alá. Fantasztikus, ahogy Buzzati oldalról oldalra haladva, mintegy spirálon egyre feljebb kúszva, újabb-újabb aspektusokból láttatja ugyanazt a helyet, közeget, érzéseket. Így akár monoton is lehetne a történet, meg unalmas, mégsem az. Ellenkezőleg A tatárpuszta egy folyamatos, mit ne mondjak, egy egyre fokozódó izgalom és lüktetés. Most újra olvasva érzem ki még jobban a finomságokat, a részleteket, melyekhez Buzzati kíváló szeme, orra és tolla segít. Olyan érzékletesen írja le a tájat, a pusztát, amelyen az égvilágon semmi nem történik, és mégis a várakozás köde lebeg állandóan fölötte, meg a parányi távoli foltok, pontok mozgása, olyan plasztikusan dolgozza ki a főhős alakját, gondolatait, tépelődéseit, olyan magabiztosan villant fel torzóknak tetsző szereplőket, ám teljes alakokat, hogy nincs mit tenni, magával ragad, beszipkáz, én is ott állok, őrködöm velük együtt és várok az Erőd bástyáján, várom, hogy történjen valami, közben az a történet, hogy egyre csak várok és reménykedem. Hát nem gyönyörű?! Persze van benne csavar jócskán, még ebben a várakozásban is, és a végére meg valódi csattanó is jut, olyan fejbe kollintós. És ne feledkezzünk meg az illusztrációkról, amelyek Szemethy Imre rajzai és méltó társai a történetnek. Nagyon meg kell erőltetnünk magunkat és a szemünket, hogy kivegyük, mit is akar ábrázolni, hogyan is kapcsolódik az érintett részhez. Megéri az erőlködést, a némi fejtörést, mert amikor rájövünk arra, hogy mit is látunk magunk előtt, bontódik ki a rajz a maga valójában. Ez A tatárpuszta, Dino Buzzati kisregénye mindössze 286 oldalon egy parányi kötetecskében, amely akár egy méretesebb zsebben is elfér, kompakt, hordozható, velünk lehet.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Puszil:
Panni

2017.03.17.
Szia Panni,
Ezt a könyvet még a hatvanas évek végén olvastam. Emlékszem egy nagyon kopár, köves, kietlen határvidékre, ahol egy komor erőd áll. Itt teljesít szolgálatot a főhős és vár valamire, talán a váltásra, ami persze nem jön. Finomabb részletek nem maradtak bennem, tanulságként meg annyit vontam le magamnak, hogy ha az ember töretlenül hinni tud abban, hogy létezésének értelme, célja van, teljes életet képes élni még akkor is, ha a kívülálló szemével nézve élete totálisan értelmetlen és üres. El kéne olvasnom újra, de most már eredetiben, csak ehhez be kéne iratkozni az Olasz Intézetbe. A napjaim tulajdonképpen remekül telnek, de mindig bujkál bennem az elégedetlenség, hogy túl keveset végzek a lehetőségeimhez képest. Most a családi albumra koncentrálok, jelenleg 1994-nél járok. Úgy tervezem, hogy egy évet három illusztráció segítségével mutatok be. Nem könnyű a választás. Arra is törekedni kell, hogy ne kizárólag csak portrék szerepeljenek. A szöveg tömörségét sem könnyű biztosítani. Nem ereszthetem szabadjára a mesélő kedvem, mert ahhoz túl szűkös a hely. Azonkívül komoly kutatómunkát is igényel annak feltárása, mi is történt az adott évben, most például 94-95-ben. Sok fontos eseményhez sajnos nincs fényképes dokumentáció. Ez még nem a Facebook és Twitter korszaka. Szóval van mit dolgozni vele, de semmi kétségem sincs, hogy érdemes. A tenisz szokás szerint megújuló remények és csalódások váltakozása, de közben folyton alakul a játékom. Úgy is mondhatnám, hogy mindig másképp játszok rosszul. A hitem viszont töretlen, hogy egyre jobb leszek és ezt egyszer a külvilág is észlelni fogja. Hegel dialektikájába kapaszkodom, mely szerint a lassú mennyiségi változás egyszer csak átcsap hirtelen minőségi változásba. Elégedetlen vagyok az olvasási teljesítményemmel is, havi kettő és fél könyv az átlag, holott négyet várnék magamtól. Törekszem rá, hogy minden világnyelven legyen könyv a kezem ügyében. Van és Sanyi is remekül vannak Puszil : Miklós







2017.03.17. 0:04 keltezéssel, Szegő Anna írta:


Kedves Miklós!

Te biztosan olvastad Dino Buzzatti fő művét, a Tatárpusztát. Mi a véleményed róla, emlékeid szerint? Engem nagyon megfogott ez a várakozás a valamire, ami soha nem jön el. Zseniális kisregény.

Üdvözlet Vannak, Sanyinak.

Remélem, úgy telnek napjaid, ahogy szeretnéd.

Puszil:

Panni

2017. március 19., vasárnap

Pluszból mínuszba - Régi gyom? Kiirtani!

Boldog születésnapot, 'reg lány kívánják nekem mindjárt sokan, nagyon nem sokára. Korom szerint 'reg lánynak, régi gyomnak látszom, mikor a tükörbe nézek, miközben belülről szanaszét vet a fiatalság: de hát nem is olyan rég múltam tizennyolc. Dehogy múltam, vagyok. A lelkem, a bensőm, az érzéseim, a gondolataim egyre fiatalodnak a folyamatosan kopó külsőben, amely akár régi gyomra is emlékeztethet.

Nem vagyok már az a csitri, aki kettesével veszi a vaslépcső fokait. Aki lefelé menetben a hatodik fokról ugrik bátran a mélybe. Nem vagyok az, akit a divat pillanatnyi fodrozódásai sodornak magukkal. Aki újabb és újabb tetkókkal borítja be testének ráncos lankáit. Az sem vagyok, aki talmi csillogásokért válogatás nélkül nyal hátsókat, hogy hátsó előre fuss. Nem vagyok az, akit mindenféle indok nélkül utasítgatni lehet. Akinek bármit be lehetne szólni, mondjuk azt, hogy régi gyom vagy, megértél a kiirtásra. És az sem vagyok, aki felejt, aki elfelejti az óvatlan, meggondolatlan sértést. 

Régi - érző, gondolkodó, ad absurdum lelkizős - gyom vagyok, aki még sok mindenre emlékszik. Arra is, hogy itt nem volt mindig divat a nem köszönés. Meg az sem, hogy erőből vezettek volna. De ez az útszéli hang sem, amely ilyen magasságokból száll alant. Régi gyomként azt is tudni vélem csupán paraszti intelligenciámból, hogy semmilyen trón nem jogosíthatja fel trónolóját az efféle beszédekre. Egy trón kiérdemeltséget feltételez, miszerint aki beleült, a trónt kiérdemelte, s így az illetőtől a szakmain túl egyetemes műveltséget, intelligenciát, jó modort vár el, hogy minimum tudja, kivel, mikor, s mit beszél. A régi gyom mindezt tudja, s ha ki nem mondhatja, úgy a lényével sugározza. A régi gyom így lesz szép lassan kényelmetlen, mint a tükör, amelybe bármennyire sem szeretnénk, olykor mégis bele kell néznünk, ha a borostán túl nem kívánunk hosszabb szőröket az állunkra.

Míg a fiatal veteményest a saját képére formálja a szántó-vető, addig a régi gyom az időjárással, az idők múlásával makacsan dacolva ott nő ki újra meg újra és teljesít szolgálatot, ahol kell. Nem zúgolódik, hacsak nem magában és magányában, teszi a dolgát tőle telhető odaadással és minőségben. A bölcs trónoló tudja, hogy ha a régi gyomokat megnyerte magának, az ügyeknek, akkor végtelenül lojális társakra lelt, akik követik őt árkon-bokron keresztül a mindig értelmes célig. Most trón van és erő, a bölcsesség odalett.

Az örök kérdés mellé, miszerint lenni vagy nem lenni, oda türemkedett egy újabb: 
Régi gyom? Agyonnyom. Kiirtani.

"Ne dobjuk el a régit, mert úgy gondoljuk már megkopott és nem elég jó ma. Igenis elég jó csak kicsit át kell rendeznünk a mostba, csak kicsit el kell hinnünk, hogy a régi érték még ma is az és ezt kell továbbörökíteni és tovább vinni."
Idézet egy kritikából (Nyerő jövő blog) Koncz Zsuzsa koncertjéről, 2017. március 11., Aréna

Jánosnak tizenkilencedikén

Tudod, János, ha hetek, hónapok múltán találkozunk újra, akkor is tudom, hogy ugyanazzal a lélekkel találok rá a mindig derűs, kiegyensúlyozott lényedre, aki nem hagy ki egyetlen egy poént sem, és lecsapja a labdát, bármilyen magasra is lett földobva. Akinek mindig ott bújkál a mosoly a szemében és a szája szögletében. Akinek mindig akad egy optimista, bátorító szava a másiknak. Aki átvicceli az életet, lett légyen bármennyire is zordon az élet vele. A szenvedésekre is fityisz, fricska a válasz.
Tudod, János, te akkor is a talpadra huppansz, amikor mások ott maradnak. Valahogy lepereg rólad a rossz kedv, a nyomott hangulat, olykor a kilátástalanság érzete. Azt mondod, egész lényeddel hirdeted, hogy amíg van egy újabb anyós, rendőr, politikai vagy egyéb vicc, addig nincs min keseregni, fejünket a búnak adni, amikor egy jót nevetni is lehet.
Tudod, János, ill. nem tudom, hogy tudod-e, de irtóra örülök, hogy a barátaim között tudhatlak és a barátod lehetek, viccen kívül mondom. Már rád gondolni is jó, megmelengeted a szívemet. Pedig milyen régóta nem láttuk, főleg nem hallottuk egymást.
Tudod, János, hallgatni téged egy élmény, ezt csak az nem tudja, aki soha nem volt a társaságodban. Egyforma szenvedéllyel mesélsz életed távolba szakadt foszlányairól, amelyek oly érdekesen, élettől duzzadóan jelennek meg a téged megélő társaság lelki szemei előtt, akár ha tegnap történtek volna meg veled. És velünk, mert mesélésed hatására oda képzeljük magunkat is a történetekbe melléd.
Tudod, János, kevés mint te, ilyen ember van, ezért - ahogy mondják - jobban kell vigyáznod magadra, mert belőled nem is kevés, hanem csupán ez az egyetlen egy van.
Tudod, János, egészséget, boldogságot kívánok születésnapodra, teljesüljenek élő álmaid - évek óta már mindenkinek ugyanezeket kívánom, még te sem lehetsz ez alól kivétel.