2017. október 1., vasárnap

Akár egy hangyaboly

Tudod, ha felülről nézném, az egész cég most olyan, mint egy hangyaboly. Zizeg, zsizseg, izeg-mozog, él. Mintha eddig igazán nem is élt, hanem csak tetette volna. Mert muszáj volt. Bejött az ember, mert muszáj volt. Tette a dolgát, mert az is muszáj volt. Hallgatta a durva beszédet, mert azt ugyan nem volt muszáj, mégis kellett, mert gyenge volt és védtelen. Nőtt benne a düh, az elégedetelenség, sokszor a tehetetlenség, akár muszáj volt, akár nem.

Szeptember végén nem csak az őszi virágok nyílnak, hanem az emberek szemei, fülei is. Megszólal valami benső hang, amikor azt látja, hogy visszajött a régi főnök egy kis időre, akit - érzékelhetően, tapinthatóan -, mindenki nagyon szeretett. Nyiladoznak az értelmek, a szívek, reményre kapnak a lelkek, mintha mégiscsak volna világosság az alagút végén. Vele egyszeriben minden lehetséges.

Az egyes embernek repes a szíve, dagad a lelke, s a verejtéken, a könnyeken túl látni kezdi, hogy talán kijutunk abból a nagy gebaszból, amibe belekeveredtünk.

És keresi az alkalmat a találkozáshoz a régi főnökkel, aki itt mindig, s az egyes emberben A Főnök, az egyetlen maradt a szívében. És kéretlenül is elmondja, ami eddig a szívét nyomta, a lelkét zsibbasztotta, mert úgy érzi, hogy meghallgatásra talál az értő fülekben, a cégben edzett lélekben.

Most éppen ez zajlik a cégben. Harapni lehet a várakozást. Meg a feltámadt reményt. Az akarást és elszántságot. Hogy eltakarodjon mindaz, ami béklyóba vert, ami akadálya volt a gördülékenységnek, a nyomasztó problémák feloldásának, a patt-helyzetnek.

És visszatér a mosoly az arcokra. Nevetés hallatszik itt és ott. A jókedv visszalopódzik az emberekbe és a tennivágyás, a fogjuk meg és vigyük.

Szellő, egyelőre egy kis szellő kapott bele a vitorlákba a zátonyra futott hajón, és millimétekre, de megmozdította. Csöppet csupán, alig érzékelhetően. A szélre még várni kell.

Valami ilyesmi történik, mert igenis történik, amikor A Főnök, az egyetlen visszatér akár csak egy kis időre, hogy számba vegye a romokat, szemét tartsa az itt-maradtakon, meg a szívét, és azt sugallja jelenlétével, egész lényével:

- Innen már csak felfele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése