2017. október 26., csütörtök

Utánad küldött szavak - újra - Fekete Lacinak

Ma lesz a temetésed. Alig akarom elhinni.
Te voltál az a ritka ember, akiről el sem bírtam képzelni, hogy egyszer csak meghal. Mintha vasból lettél volna, meg valami olyan anyagból, amely elnyűhetetlenül tartós. Téged megélve, márpedig rengetegszer voltunk együtt, hiszen éveken át dolgoztunk egy munkahelyen, azt gondoltam, hogy ez a pasi örökké fog élni, annyi benne a spiritusz, életkedv és erő.
Emlékszem, hogy téged hallgatva hasonló gondolatok kerengtek bennem: nem lehet agyon ütni ezt a Lacit, ha addig élek sem lehet agyon ütni, annyit tud beszélni és szinte bármiről és bármennyit. Egyszerűen rosszul voltál, ha nem te lehettél a társaság középpontja, márpedig egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nincs az a téma, amely ne téged hozna helyzetbe, mindegyikben otthon voltál, mindegyikben nagy hangon lubickoltál. Nem lehetett téged lelőni. Volt az úgy, ha szóhoz szerettem volna jutni, szabályosan túl kellett ordítanom téged, hogy pár percre én is hozzá tudjam tenni a magam gondolatait.
Aki ismert téged és ilyen közelről, az jól tudja, miről beszélek, mindeközben elmosolyodik, a Laci már csak ilyen, mondja szeretettel. Mert a kollégák szerettek téged ezzel a sok furcsasággal, nagy hangoddal, exhibicionizmusoddal, minden és mindenkinél jobban tudásoddal, ezzel a túlzott mozgékonyságoddal, hatalmas étvágyaddal, olyan gyomroddal, amellyel - bevallásod szerint - a vasszöget is meg tudtad emészteni. Azért nagyon jól tudtuk, hogy a vasszög mellett imádtad a jó kajákat, lett légyen magyar, olasz, spanyol, portugál vagy egyéb távolabbi konyhából való. Tudtad dicsérni oly fokon a finomabbnál finomabb ételeket, hogy jó étvágyat csináltál gasztronómiai élményeid megéléséhez.
Nyomot hagytál az emberekben, ez vitathatatlan. Sokszínűségeddel, helyenként idegesítő aktivitásoddal, amely túltengett és óhatatlanul emlékeztetett a saját fizikai, szellemi korlátainkra. Szerettek a harsányságodért, az örök izgő-mozgóságodért.
Nem is értettem, hogyan bírtál, egyáltalán hogyan merészeltél örökre elaludni. Csak úgy elmentél holmi egészségügyi problémák miatt, amelyek lehúztak, ágyhoz kötöttek, amelyekből pedig magad is erősen, majdhogynem a legutolsó napokig remélted és hitted, hogy egyszer fölállsz. Most mégsem.
Ez valami furcsa fintora a Sorsnak, ugye valami vicc. Mondd, Lacikám, hogy nem igaz!

1 megjegyzés:

  1. Pannikám! Szivemből szóltál....én sem tudom elhinni! Jó lett volna előbb tudni a temetéséről....elmentem volna elbúcsúzni....

    VálaszTörlés